Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)

1933-12-03 / 51. szám

5 ÍS1Ü EGY POLGÁR VALLOMÁSAI írja; MARA!SÁNDOR JELIGE: „SZENVEDÉLY” proletárokat, mosónőket és facér szerelőket nemi zavaraikról, mint lipótvárosi „ m égném- értett asszonyokat". Ahol civilizáció van, ott van elfojtás is, tehát baj van; de biztos, hogy a szociális feltételek jelentősen determinálják mindenfajta idegbaj, s igy elsősorban a sexu- ális zavarok természetét és minőségét. Az „cl- fojtás“ melyre egy civilizáció felépül, enyhül, mihelyst csökken az egyén szociális felelős­ségérzete. Zemplénné ebbe az aszociális ,,gát­lásnélküliségbe" menekült, mikor — osztályán kivül — keresett valamit „szenvedély" jel­igére. 4> Az „olvasó" néha ir levelet, néha nem; sza­bálytalan üteme van az érintkezésnek Író és olvasó között, néha hetekig nem kapok egyet­len levelet sem olvasóimtól, néha minden nap egy tucatot. „Zemplénné védelmében" irott cikkemnek különös visszhangja volt. Néhány napig nem érkezett a cikkre semmi válasz. (Utólag úgy tűnik nekem, mintha a levélirók napokig rágták volna a tollszárat, nem bírták elszánni magukat a vallomásra.) Aztán egy­szerre áradás indult le, amely ma is tart még, pedig talán tiz napja is van, hogy megjelent a néhány sor. A levélirók nyilván nem irályom és szemléletem iránt érzett csodálatuknak akartak kifejezést adni, mikor tollat vettek a kezükbe, ijesztő leveleket kaptam; mindjét nők írták. A panasznak, a kétségbeesésnek olyan alvilági kórusa csendült fel ezekben a levelekben, amiivet még nem is észleltem. ír­tak az iigyvédné, az orvosné, a jegyzőné, irt egy gazdag pékné, egy nyugdíjas özvegyasz­1333 december 3, vasárnap. ^r,úör sSteas IS TARTÓS P U B I Rl Egyik budapesti napilapban cikket Írtam a szerencsétlen Zemplénnéről, akit meggyilkolt fia, a tizenötéves gimnazista, s szembehelyez­kedve a most divatos „Az áldozat a bűnös, nem a gyilkos“ — felfogással, megvizsgálva ennek a rendkivüli szerencsétlenségnek min­den elérhető és mcgközelithető részletét, rész­vétet kértem az áldozat számára. Ez a bol­dogtalan nő csakugyan valamilyen régi, csa­ládi sérülés áldozata; ki tudja, hol sebesült meg, házasságában, vagy még elébb, leányko­rában? — biztos csak az, hogy élethosszat, mint a szomjanhaló sikoltozott valamilyen boldogságpótlék után, amit, úgy látszik, sen­kitől nem kapott soha. Azt írtam, hogy mé­lyen, őszintén sajnálom Zemplénnél:, mert éle­te kitapintihatóan a szeretetlenség jegyében telt el, mindenki megtagadta ezt a szeren­csétlent, s nem kérdezte soha senki, miért olyan hát, amilyen, miért hoz szégyent élet­módjával „méltóságos" családjára, miért fut­kos különös, otromba kalandok után, miért „kleptomániás", mi az, amit igazában vissza szeretne csenni az élettől, mikor zsebkendő­ket és harisnyákat vág zsebre és dug a muff- ba berlini áruházakban? Ezekre a kérdésekre kér választ a halott Zemplénné, s ezeket a kérdéseket elhallgatta a nyilvánosság. Nvil- * ván kényelmesebb volt az osztály morálja elől megfutamodott asszonyra hárítani át fia cselekedetéért a felelősséget, mint belenyu- . gödni abba a nyugtalanító feltevésbe, hogy a „polgári fegyelmezés" összes elméletei csődöt mondtak a „jó családból származó" Zemplén­im esetében. Az egész tragédia erősen osztály- hoz-kötött; a társadalom egyik első garnitú­rájának rémdrámája ez. Közben az áldo­zatot eltemették, a fiút a közeli napokban ítéli el a gyermekbiróság néhány esz- . tendei fogságra, — persze, hogy áldozat á gyerek is! — de nyitva marad a kérdés: ki a bűnös? A műegyetemi professzor, Zemplénné ' . . elvált férje és gyermekeinek apja, összetört és megsemmisült ebben a tragédiában, szavát sem lehet hallani, s ez végre is emberi és ért- hető. Hogy különösebb részvét és szolidaritás nem fütötték soha át a Zemplén-család életét, azt sokminden elárulja: az apa végre is tizen­négy évig nem volt kiváncsi legkisebb fiára, Zemplén Dénesre, leányát apácának adta, másik fiát Ludovtkásnak, — a leány könyör­gő levelet irt a családtagoknak, kérte, váltsák ki a zárdából, mert nem érez erőt, sem hiva­tást a kolostori élethez; de az apa, aki idő­közben még kétszer megnősült, nem vette a leányt magához. Ez a család belülről volt be­teg, szülők, gyermekek szétestek egymás gyű­löletében. A tragédia olyan logikusan követ­kezett be e család életében, mint a mondat végén a pont. Zemplénné „szenvedély" jeligére apróhir­detett a lapokban, keresett férjet, barátot, va­lakit. Ennek a boldagtalannak kedvenc jel­igéje- volt a „szenvedély", — az egyetemi ta­nár elvált felesége, maga is előkelő család leánya, akit kifogástalanul neveltek, s habó- kás műveltsége is meghaladja az általános polgári művelődés szintjét, műkedvelő, de nem tehetségtelen festő, sokat olvas, több nyelven beszél, stb. — ez a „disztingvált uri- nő", mint az apróhirdetésekben meghatároz­za önmagát, kétségbeesetten menekült élete utolsó másfél évtizedében lefelé, ki az osztály­ból, ahol született, nevelkedett és boldogtalan volt. Barátait, alkalmi ismerőseit tüntetőén választja a félmüveitek, a külvárosi dandyk közül. Mindenkivel szóbaáll, vadidegeneknek első szóra megnyitja lelkét, pathologikus nyílt­sággal elfecsegi élete minden kis és nagy tit­kát. Jelige a „szenvedély". Kielégületlen, bol­dogtalan asszony, aki sem a házasságban, sem házasságon kivül nem tudja megtalálni a nyugalmat, korlátlan típus, valószínűleg hisz­térikus is. De miért hisztérikus? — kérdezhet­jük, mint a fiatal Freud, aki ezzel a naiv kér­déssel felelt a bécsi egyetem idegorvosainak, mikor tagadták, a múlt század végén, hogy a hisztéria betegség, s egyszerűen alakoskodó- nak, szimulánsnak minősítették a hisztérikus beteget. „Rendben van, szimulál" — mondot­ta Freud — „de miért szimulál?" Mi húzta ezt az előkelő hölgyet lefelé, a társadalom primitívebb életformái felé, mi taszította ilyen ellenállhatatlanul el a maga világától, amelynek keretein belül minden jogcíme s al­kalma megvolt boldogságot keresni, akár „szenvedély" jeligére is?... Szabad erről egé­szen magyarul beszélni? Ha igen, akkor meg­kérdem: miért volt „frigid"- egy osztályon be­lül, s miért nem volt az egy másik osztályon belül? Analitikus orvosoknak egyszer, vitat­kozás közben, szemükre-vetettem, hogy tudo­mányukat eddig csak polgárokon próbálták ki, proletárokon soha, vagy alig; amit ismer­nek, az jórészt osztálybetegség. A valóság az, hogy az analízis — (amelynek terapikus je­lentőségéről nem vagyok meggyőződve, de nem is tagadom, — nincs eldöntve még) — sok időbe kerül, sok pénzbe kerül, az orvos nem kap klinikai anyagot, nem is ér reá, ön­zetlenül foglalkozni betegekkel, hiszen egy analizis három-négy évig is eltart, s az orvos élete, munkássága egy tekintélyes szakaszát fekteti minden egyes „esetbe". Amit megis­mer, az legtöbbször a „polgári páciens", a felsőbb osztály; Freud maga se tudja, hogyan állunk praktikusan a „frigiditással", s az ösz- szes többi nemi zavarokkal és lelki kompliká­ciókkal egy osztállyal lejjebb, ahol, hogy úgy mondjam, kevésbé érnek reá? . . . Amit erről meg lehet tudni, azt ernyedetlenül nyomoz­tam és nyomozom ma is; is többet faggattam szony, több földbirtokosné; a legtöbb levél vidékről érkezett. Eddig kaptam vagy három tucat választ, ami nagyon sok; mert tapasz­talásból tudjuk, hogy mindig csak egy elenyé­sző ezrelék az, aki megszólal. A szemérmc- sebbje, lustábbja, „előkelőbbje“ nem ir; akik írnak, mintegy mintát küldenek, melyből kö­vetkeztetni lehet az egészre. A nők azt Írják, hogy nekik nagyon rosszul megy a soruk. A'Z ő háborújuk mintha most kezdődött volna el, írják; egyedül vannak és borzonganak. „Elégtételt" kérnek a halott Zemplénnének, s persze, hazabeszélnek. A panasz mindig ugyanaz: magány és egyedülmaradottság a családon belül, fokozott ridegség, szenvedély- telenség és — ami rosszabb — szeretetlenség. Ezeket a leveleket kivétel nélkül polgárnők Írták; hangnemük néha megriasztott. Az orvosságot nem tudom. A diagnózist általánosítani nem merem. De kinoz a gyanú, hogy egy osztály, amely megteremtett egy ci­vilizációt, a legjobb utón van hozzá, kiábrán­dulni a mesterséges ideálokból cs feladni a bonyolult fegyelmező elméleteket, melyekre az együttélést felépítette. A ll # 1 w\ ii 1 il fii ¥iiasfea©#rM rajifiisiiail§#l A BAR-LEDUC-l HULLÁK A Napló számára irta : BENEDEK KAROLY Az aingo'.1 talán egyetlen népe a világnak 'aki a irama szolgálatában való kémkedhet nem iiieíkiintá dif fiam álénak. „A good spy is of neces- sita brave and valuable íeIlow“ és „egy kém. ki • meghal á házáért, egy katona, ki -a becsü­let mezején esetit el“ akit nagy belükkel a „kémkedés múzeumának faliadé -— másnak alig ncveabetiném ügjnaináig azt. az emlékezetes) £ - minded'esetire igéd 'r övtó' ide ig táírtiött ki ált i - tást. melyet a brit kádügym-inteztéritnm a nagy­közönség okulására rein'dezéfct-ivoU. South Ken. s ing tóimban az Inü'elOigeince Service trofeun iád­ból. Elsárgult levelek voltak kifeszitve en­nek a csodálatos múzeumnak a vitrinjei­ben láthatatlan tintákkal, vegyi szerekkel, sőt tiszta vízzel Írottak. De mégsem ez volt a legérdekesebb kiállított levelezés. Már 1914 augusztus 4-én 230 német ügynököt tartóztatott le az angol kémelháritó osz­tály csöndben s titokban, s maguk a néme­tek is gyakran jóval később tudták meg, ha valamelyik ügynökük kézrekerült ellen­séges földön. Emlékezetes Halni pék esete és a magát Mülleniek nevező német kémé, akit elfog­tak, törvény elé állítottak, fejbelőttek már a háború első hónapjában az angolok, de a kémjelentéseket ők maguk buzgón küldték tovább Müller nevében a néme­teknek és még a Müller díjazását is min­dig fölvették pontosan. Jsailc 1916-ban tudták meg a német kém­rend szervezői egy zseniális ügynökük ré-' véú, hogy Müller, aki egyre jelentéseket küld nekik, már két éve halott! Egy Berlinben élő dán bélyeggyűjtőnek láttam ott egy kópén hágai gyűjtővel foly­hatott terjedelmes baráti levelezését, ami­ket bélyegritkaságok tarkítottak állan­dóan: a két gyűjtő kicserélte a dupla pél­dányokat. Minden bélyeg minősége és szá­ma titkos kódex szerint német hadihajók helyét, indulását, számát jelentette: a két barát az angol admiralitás két ügynöke volt. Szappanokat és parfőmöket láttam e kiállításon, amelyek vegymintákat tartal­maztuk, ékszereket és borostyán szipkákat parányi nyíláson rejtett levélkékkel, s eszembe jutott egy és más háborús élmény ..semleges földekről. Ha az Intelligence Ser­vice teljességre törekedett volna e kiállí­tásnál. az ezer fajú levéltartók között — a Rar-le-Duc-i emberi hullákat is ki kel­lett volna állítania! Az etilemie kémközpontja — Bar^le-Dísc Bar-le-Due falu apró belga enkláve hol­land területen. Föld-nyelv, néhány kilomé­terre a belga-—holland határtól, mely régi állaknszerződésiek visszásságai folytán, mint Fej-, váll- és ágyékrlieumánál, idegfájá­soknál, szaggatásnál és zsábánál a termé­szetes „Ferenc József "-keserű viz rendkívül hasznos háziszer, amely kora reggel egy pohárral hévévé, az emésztőcsatornát jól kitisztítja. Egyetemi klinikákon szerzett tapasztalatok tanítják, hogy a valódi Ferenc József-vk gyors és biztos hatású, kitűnő gyomor- és béitisztitó szer. A Ferenc József-keserűvíz gyógyszertárak­ban, drogériákban és f ii szerű zl etekben kapható. Bouveret a genfi tavon, mint Campione az cd asz—svájci határon, körülzárva egy másik ország területe által, mégis az anya­országhoz tartozik. Igv Bar-le-Duc volt egy időben egyetlen szabad darabja a. né­metek által elfoglalt Belgiumnak. Egy holland falu belga fennhatóság alatt, hat­száz ember, egy csoport ház Németalföld­be beékelve, s a városházukon mégis Al­bert király dacos zászlaját lengeti a szél. Világos, hogy Bar-le-Duc, entente-föld, semleges területen, ahová el nem ér a né­IGYUNK KASSAI SORT! 12° PRIMUS 16° Sct. FLÓRIAN GYÁRTJA: BAUERNEBL ÉS FIA Rt. KOSICi □»■■■■■!!———m—n !■ inniII— mi met ellenség, sem a semlegességet szigo-. Tuan óvó holland ható ág keze, az ententc kémszolgálatának középpont­jává lett a háború alatt. Világos, hogy aki tehette belga hazafi, a megszállt területről Bar-le-Ducba mene­kült. vagy legalább el-ellátogatott Bar-le- Ducba, hogy lásson ismét szabad Fland­riát. És világos az is, hogy talán sehol és soha oly minuciózus határ vizsgálat nem működött, mint a megszállás idején Bel­gium és Hollandia között, hová átcsillan, napfényben a Bar-le-Duc-i templom te­teje. Oppenheim őrnagy, az Intelligence Ser­vice amszterdami vezetője, sokat foglalko­zott a belga—holland határ o menekülői­vel; Bar-le-Duene.k sok terjedelmes dosz- sziéje állott az őrnagy irodáiban.. Á Bar- le-Duc-i temetések is Oppenheim agyában fogantak meg. Ha valamely belga ember elhunyt egy határmenti községben, hozzátartozói gyak­ran folyamodtak a német hatóságokhoz engedélyért, hogy egy vagy más kegyeleti okból halottjukat a Bar-U-Dnc-i temető­ben helyezhessék örök nyugalomra. Nem egyszer maga a halott nyilván ifiét t a vég­rendeletében ezt a kegyelete.? kívánságát. Bissing kormányzó nagy súlyt fektetett annak hangsúlyozására, hogy a. németek testvéreiknek tekintik a. fiamon dókat, a német katonai hatóságok lehetőleg soha­sem gördítettek akadályt a vallásos fla- mandság kegyeleti, ceremóniáinak szabad folyása elé és igy csaknem minden eset­ben engedélyezték a B&r-le-Duc-i temeté­seket. Igaz ugyan, azzal a föltétellel, hogy a halottkiiiérők mindegyike megfelelő óva­dékot tesz le a ható-ágnál biztosítékként, hogy a temetés után lakóhelyére visszatér és hogy a német katenaorvos szigorúan át­vizsgálja magát a koporsót annak lezárá­sa előtt, mint ahogyan a német hat ár rend­őrség mindig egészen megkülönböztetetten gondos vizsgálatban részesítette ezeket a halotti meneteket. Mindamellett minden Bar-le-Duci halott az angol kém­szolgálat akaratlan ügynökévé vált. A Bar-le-Buc-i sírásókat az Intelligence Service fizette gazdagon, s azok az éj leple alatt titkon mindig fölbontották a frissen ásott sirt, föltörték a frissen elföldelt ko­porsót s meglelték a gonddal elrejtett kém- jelentést. A beszélő halott Ez igy folyt teljes két esztendőn keresz­tül, s a Bar-le-Due-i kis temető rövidesen szűknek bizonyult a félelmetesen szaporo­dó halottak számára. Oly csodálatos ügyes­séggel dolgozott az Intelligence Service, hogy a német hatóság végül is csak e szó-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents