Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-17 / 212. (3322.) Második kiadás
1933 december 17, vasárnap. Ida: Vleu&auzc Pál Az emberiség örökélehü meséi közt van egy íh'use, ameiy jeáeiEcsebb és mélyebb a többinél éa ez a Robinson Cruzoe meséje. Volt egy ember, aki elveíődött egy lakatlan szigetre és egymaga megteremtett egy kultúrát, inért hite és akarata bem hagyta el pillanatra sem és életévei dokumentálta, hogy az ember mindent tud, mindent valóra válthat, a jót és a rosszat, az építést és rombolást, ha cselekvésének fundamentuma az etika- Ez a lakatlan sziget egy magára hagyott ember kezében a poklot és a paradicsomot jelen.-ette, és amikor Robinson Cruzo.© kikötött, úgy dűli a gazdasági válság a szigeten, mint most az egész í öld ön; hiszen gazdasági válság ha senkinek sincs semmije és gazdasági válság, ha mindenből akkora fölösleg mutatkozik, hogy el keli égetni a gabonát és a tengerbe kelt süllyeszteni a kávét, hogy az áraival nemzetközi viszonylaton tartani lehessen. Mint gyermekek csodálkozva és rajon- j gással olvastuk ezt a könyvet, amely mese volt, de a legegyszerűbb mese, amelyben közös nevezőre volt hozva az emberi élet számtalan jelensége, és a közgazdaság komplikált gépezetét írói erő áttetszőén mutatta be. Közben kényszerűségből megér leltük a Robinson sziget lelki ős gazdasági maiemaiiká- jának mélyebb érteiméi és már öli ‘ártunk, hogy akár mint falusi gazdaember, akár mint munkás vagy nagyvárosi intellektüel Robinson vagyunk a föld kietlen szigetén és önerőnkből kell, hogy megteremtsük a magunk kis egyéni élete kultúráját, házát és birodalmát. Robinson Cruzoe szigete ismét aktuális lett. Ezúttal nem iró révén és nem mint csodálatos és tanulságos mese, hanem abból az alkalomból, hegy a lapjelen lések szerint a mesebeli sziget, amelynek neve Juan Fernan- dez, gazdasági válságba jutott és úgy küzd a válsággal, mint hajdan Robinson és bü szolgája, Péntek. E két végtelenül szimpatikus ember helyett most hatvanhét ember jutott ott bajba: a sziget állandó lakói, akik minden esztendőben csak egyszer kerülnek érintkezésbe a külvilággal. Évenkint egyszer, karácsony idején ugyanis egy angol hajó köt ott ki és hozza az idegen utasokat, akik nem elégednek meg a mesével, hanem látni akarják azt a földdarabot, amelyből Robinson civilizált földrészt varázsolt elő, úgyszólván puszta kézzel és minedn anyagi eszközöktől megfosztva, tehát a semmiből teremtve azt, amit mi minden technikai felkészültségünk dacára és minden konferenciáink ellenére sem tudunk elérni. Karácsonykor a hatvanhét Robinson nagy készséggel mulatja meg az előkelő európaiaknak a szigetet, amelyen ugyan barlangoknál, hatalmas rákoknál, érdekes faunánál és flóránál egyébb nincsen, és a kis postahivatal, a sziget nemzeti bankja, csinálja a legtöbb üzletet, mert az idegenek tömegesen küldik szét a rohinsoni képeslapokat. Ebből az összegből fedezik a Robinsonok az összes közigazgatási kiadásokat egy teljes évre, — egyébként pedig magánéletükben Robinson ősük mintájára, tehát okosabban élnek, mint az európaiak, akiknek ezt a receptet-hiába ajánlotta Rousseau és rajta kivül Aiiég vagy egy tucat okos emberPersze, kiderült, hogy a modern gazdasági egészet nem lehet becsapni, és a föld gazdasága olydn organizmus, amelyből semmi sem kapcsolható ki: ha Wall-Slreetnek és a londoni tőzsdének néhány -fekete napja volt egy esztendőben, akkor erre nemcsak Peking és a Dalai Láma reagál, hanem Robinson szigete is. A válság már tavaly kezdődött azzal. hogy az évenként egyszer kikötő mesebeli angol hajó — amely nehány tucat idegent rakott a hatvanhét Robinson karácsonyfája alá, ajándékot, amelyből az egész éven át meg lehetett élni — nagyon kevés érdeklődőt szállított. Lényegesen kevesebb az érdeklődő Robinson szigete iránt, amint a szigetlakok nem értenek, mert a barlangok és a rákok nem változtak ugyan, sőt a minisztertanács elhatározta, hogy újabb és egészen különlegesen szép képeslapokat fog nyomtatni- Ezenfelül a barlangszállodák és az étkezés költségeit is lényegesen leszállították és egyezséget kötöttek az angol bajótár- sasággal, úgy hogy az ut Ls igen jutányos áron tehető meg, de még abba is belementek, hogy nem lesz az idén vízumkényszer és nem kell a sziget hatóságánál jelentkezni — hiába, az idegenek csak nem jönnek, sőt az idén az angol hajó teljesen elmaradt. Robinson ivadékai nem értik, mi történt és úgy vannak vele, mint Európa gazdászai a preferenciái is és egyébb vámrendszereivel, a financiális elméletekkel, az ipari üzemek racionalizálásával : Robinson szigetének és Európa— Ame rika gazdasági élélének egyenletébe valahol hiba csúszott be, és nincs ember, aki rájönne arra, mért nem kellenek a nagy rákok és a pompás képeslapok, vagy a civilizált földrészek szenzációs termékei. Robinson szigete romantikából élt, Európa a realitásból. Ma nem árucikk sem az egyik, sem a másik. A hatvanhét Robinson olyan, mint a hatvanhét agy tröszt-ember Roosevelt körül, vagy a halszázhetven európai közgazdász: nem tudják, hogy ma csak egy árucikk van, a puszta élet, amelyet máról holnapra át kell menteni a'kataklizmákon; az élet oly annyira elszegényedett, hogy már csak önmagáért van, pedig körül vagyunk véve a legcsodálatosabb Robinson-szigetekkel, bárhol is élünk, vidéken, vagy nagyvárosiban: — mint a hajó utasai, akik fölött a végtelen ég í és akik alatt a végtelen tenger a maga fantasztikus országaival és lakóival, de a sietős utas nem gondol erre a kettős végtelenségre, hanem csak arra a newyorki cégre, amelynél a maga londoni cége számára üzletet kell lebonyolítania. Nem kellenek senkinek a nagy rákok és a mesebeli barlangok, nem kell szi- getromamtika és európai vagy amerikai civilizáció, és nem érdeklődhetünk Robinson iránt, akinek valóság-meséjét gyerekkorunkban lélekzetvisszafojtva ötvenszer is elolvastuk. A valóság, ime, elnyelte a mesét és Robinkon Cruzoe ma mindenki, lakatlan szigetre számkivetett, ahol segilség nélkül, puszta kézzel és erős akarattal uj civilizációt kell teremtenie, bár még hűséges szolgája sincs, mert a Péntekek faja is kiveszett. A valóság elnyelte és megsemmisítette a mesét, gondolják a hatvanhét Robinsonok és hiába bámulnak ki a tengerre, ahol ilyenkor, karácsony idején megjelent a hatalmas angol hajó. az európai valóság, amelyből a mese élt, anélkül, hogy tudta volna. Csalódottan nézik a vizet és könnyesen elborult szemük nem látja a láthatárt. Arcukon megfagyott a rous- seaui egyszerűség boldog derűje és hite, és agyukba fájdalmasan markol bele az a démon, amely a civilizált országokban a válság nevét kapta. A hatvanhét Robinson nem tudhatja, hogy az ő meséjüket ugyan elnyelte a civilizáció valósága, de a valóság civilizációjáról is kiderült, hogy mese, nagyrákos és barlangos romantika, amely nem kell senkinek. Gondolom, ha egy spleenes amerikai milliomosnak eszébe jutna, hogy egy nagy a hatvanhét Robinson közül Európába és Amerikába hozza karácsonykor azokat, akik nem éppen gyerekek vagy aggok, a szigeilakők a civilizált országok megtekintése után összegyűlnének a bázeli Ne mzetközi-f i zetések- bankjának vagy a hágai bókebiróság palotájának postahivatalában és levelező lapjaikon az*t imák az otthon maradottaknak, hogy nem láttak nagy rákokat és barlangokat sehol, viszont azonban tömegesen olyan dolgokat, amely arra készteti őket, hogy a legelső hajóval visszatérjenek Robinson szigetére, mert ott. talán ebben az évben nem fogják tudni, miből fedezzék a közigazgatást, de viszont az egyik ember a másikon úgy segít, mint a Szentirás megköveteli, és valóban felebarátja az egyik a másiknak, mint Péntek Robinsonnak Volt. Egyben azt is gondolom, hogy ezért a szigetlakok könnyebben fognak a válsággal megküzdeni, mint a civilizáció országai. Ez romantikusan hangzik, de reálisabb az európai és az amerikai valóságnál. Bizonyltja nemcsak Robinson meséje, hanem a nagy eszmék valósága: Vallás, művészet, filozófia. LÉLEK Irta: Kosztolányi Dezső Bevallom gyengeségemet, hogy nekem a te | lelőnöm hangja a tündéri csöngetyü. Olyan an- | daliíó, mint a karácsonyfa-lesö gyermekeknek ; az angyal ezüst csöngetyüje. Valahányszor hallom, friss és ifjú reménység ébredez szivemben. | Lehet, hogy épp az az ember jelentkezik nálam, j akit egy életen át vártam, talán az egyetlen,! az igazi, aki a jóhirt hozza, az „eüangeIon“-t. i * Gyakran elámulok, milyen hatást tett egy ! odavetett 6zavam, melyet évekkel ezelőtt ej- ■ tettem el valahol. Azóta ez tudtom nélkül csírázott, növekedett, bokrosodéit másokban, rrtig én egyebütt jártam és egyébbel foglalkoztam, mintegy testi jelenlétemet és testi figyelmemet pótolva számukra. Aztán találkozom emberekkel, kik a gyöngédség megható pillanataiban elárulják, hogy hordozták — dajkálták ifjúkoruk óta egy-két versoromat, egy két mondatomat életük különböző korszakaiban, a kórházi ágyon, vagy a hadifogság fagyos, sötét éjszakáin, vissza-visszaidézve azt, amit valamikor ébren álmodtam, vele együtt pedig engem, ma-1 gamat is. Nem a büszkeség fog el ilyenkor ki- j csíny vagy nagy, de bizonyára vitatható ké- j pességem miatt, hanem az alázat, a mesterségem, a lelki kitárulkozás és közlés hivatása iránt, melyet, mióta az eszemet tudom, ösztönösen, bár a megszokás természetes gépiességével gyakorolok. A megismerés e pillanataiban ; azonban hirtelen rés nyílik, melyen át betekin-j tek munkám mi voltába. Van-e ennél gazdagab- i bán fizető, csodálatosabb tevékenység? Ha áldoztam érette egyet-mást, talán sokat is, nem busás jutalom-e az, hogy csak egyetlen ember is, aki önálló és öncélú, mint én, magába fogadott? Nem érdemes-e ezért még többet áldoznom, még többről is lemondanom, akár az életemről is? Valami mámor lesz úrrá rajtam. Azt érzem, hogy testünk zárt, a bőr takarója szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart egyik egyéniség és hol kezdődik a másik, de a szellemnek nincsenek ilyen határai, egymásba olvadunk, egymásban és egymás által lélekzünk s dobogunk a lélek végtelenségében, mintha kölcsönadnék egymásnak a tüdőnket vagy a szivünket * Honnan tudja ez a kölyökkutya, hogy szidom, vagy dicsérem? Hangom nem mennydörgő, amikor szidom és nem becéző, amikor dicsérem. Sőt céltudatosan kísérletezem vele s halkan, suttogva szidom, harsogva, bömbölve dicsérem, tagjáték és arckifejezés nélkül. Mégis mindakettőt hibátlanul megérti. Az előbbire lesunyja fejét és sarokba kotródik, az utóbbira pedig csóválgatja farkát és vihog a kedves pofájával. Mindössze öt hónapja él a föld hátán. Senkise közölhette vele ezeknek az árnyalatoknak jelentőségét és léptékét. A szidás azonban már neki is: korbács, a dicséret pedig már neki is: simogatás, egyszóval: érzéki valóság. Úgy látszik, a hangnak nemcsak az emberek közt van állandó forgó értéke. Általánosabb a hatása, kiterjed az állatvilágra is. Minden lelkes teremtvény egyaránt fölismeri s elfogadja, mint egy tágabb értelemben vett nemzetközi, rejtélyes váltópénzt. BÁNK ÉS PETUR Irta: SCHOPFLIN ALADÁR (Budapest) Szent István királyról irt történelmi tragé-l diát Sík Sándor, a sokra becsült katolikus költő, a szegedi egyetem magyar irodalomtanára. A költői részletekkel ékeskedő darab egy régi gondolatból indul ki, amelyet többéke vésbé érintett a legtöbb történelmi drámaíró, sőt amely a magyar költészet legállandóbb és speciálisan magyar motívumai közé tartozik. Ez a magyarság európai és keresztény orientálódásából kényszerűen következő asszimiláló- dás fájdalma. Szent István kereszténnyé tette az országot, de ez nem folyt le egészen simán, minden fájdalom rélkül. Voltak, és pedig sokán, eleinte bizonyára a nagy többség az urak között is, akikben nem volt meg a képesség és hajlandóság őszinte megtérésre s akik ragaszkodtak ősi életmódjukhoz, szokásaikhoz, babonás hitükhöz s a keresztény hitet szigorú erkölcsi szabályaival, fegyelmet követelő intézményeivel gyűlölettel nézték. Szemükben ez volt az ellenszenves idegenség, melyet még ellenszenvesebbé tett az, hogy idegenek, papok és világiak terjesztették s a király ezeket az idegeneket nagy kedvezésekben részesítette, mert a saját ellenzékével szemben kénytelen volt rájuk támaszkodni. Ezeknek a szilaj magyaroknak nem volt olyan kuiturájiuk, sem széles látókörük, hogy belátták volna, mennyire egyedüli lehetősége a magyarság fennmaradásának a szent- istváni programra megvalósulása, ők visszakivárták a régi szabad, kalandor, zabolátlan időket, mikor vad vágtában v.iihar zott-ak végig a Nyugat gazdag vidékein és nem szállt velük szembe keresztény pap. ha süni vérüket duhaj tivornyákal higit-ották. Erőszak nélkül évszázadok alatt sem tudták volna őket- hozzászelidi- íemi az európai mód szerinti élethez. Az éhből származó fájdalomból keletkezett az a hasadás a magyar lélekben, amelyet Sík Sándor Szent István és Vazul ellentétében személyesít meg s amely az ő elgondolásában megvolt magában a szent királyban is. Vazul, az egyetlen igazi Árpád-vér nem tud és nem is akar engedni a király rábeszélésének, nem bír szívvel kereszténnyé válni és ezzel eljátssza a koronára való jogát, mert a király nem teheti olyasvalaki fejére a koronát. a.ki előreláthatólag le fogja rombolni az ö életének nagy müvét. Pedig a király szereti ezt az egyetlen vérszerinti öccsét s általában a fajtáját és kedvetlenül nézi a korona másik aspiránsát. Urseolo Pétert. aki hajlandó volna a trónért hűbéri esküvel kiszolgáltatni az országot a. német császárnak. Nehéz összeütközésbe kerül benne, az Árpád-ivadékban a keresztény a magyarral, a fegyelem embere a zabol á ti ansággal. az ész embere a temperamentummal s ez az ellentét feloldhatatlan. Nemcsak Szent Istvánban volt feloldhatatlan, hanem az egész nemzetben. Idővel, az egész nemzet kereszténnyé válása után kimaradt belőle a vallási ellentét, de a hasadás megmaradt, mint az idegenség és a magyarság hasadása. Évszázadok folyamán mindig idegenből, a Nyugatról jött minden uj dolog, a kultúrának, minden újítása és a konzervatív magyar érzés mindig ellenállt neki. Ez benne van egész történeti költészetünkben. Petur bán és társai nem Endre király ellen lázadoznak, hanem Gertrudis királyné udvarának dédelgetett idegenei ellen, akik választékos szokásokat, udvari fortélyokat honositanak meg és elállják a királyhoz vezető utat az igaz magyarok elől. Toldi Miklósnak is mindig az idegen életmódú udvari emberekkel és a műveltebb, de idegennek érzett lovagi szabályokkal gyűlik meg a baja. A magyar kénytelen volt asszimilálódni .hitben, műveltségben, életformákban a Nyugatról beáramló kultúrához, de sohasem ellenállás nélkül. Az ellenállást mindig .a konzervatív, a régi állapotokat védő erők támasztották. A magyar az egyetlen nép a világon, melynek forradalmai — Dózsa- Györgyét kivéve — konzervatív oldalról indultak meg és javak megőrzésére, nem pedig uj javak szerzésére törekedtek. Mert ami uj, az mindig idegenből jött s a magyar egyéniséget, a nép eredeti szellemét fenyegette. Ezeken az alapokon ment végbe a Habsburgok alatt a kuruc-labanc ellentét, amely még a legújabb időkig is élő volt. Végeredményben a temperamentum ellentéte: az egyik fellázad az idegenség ellen, a másik megalkuszik veie. A fejlődés a dolgok természete szerint mindig a kompromisszumok irányában haladt. de mindig volt ellenzéke s érzelmileg mindig az ellenzéké volt a többség, — még azok is. akik gyakorlatilag a kompromisszum párt jár álltak. j Ez az ellenzéki szellem, mely ma' is megvan még a magyar lélek valamelyik zugában, rengeteg viszálykodás magva volt, de ma már láthatjuk. az önfeintartás reakciója volt. Kiegyen- litet-te az idegenből beáramló szellem hatását, ellensúlya- volt a nagy nyomásnak, amely a nemzetet Nyugat felől érte. Nélküle úgy asszimilálódott volna a magyar, hogy nem tudta volna megtartani nemzeti egyéniségét. Bánk szelleme vitte előre a magyart, de a Peturé : tartotta meg magyarnak. SZERETLEK I. Barangolok hüsfényü csllagdalokkal. Lázadó szám ma énekel és kék kristályharang zendül örök fenyők fölött. Vágy lak, mint pusztai, szűz vadak hajnal hasadását lesve éj-erdőkből. Szeretlek és neveddel játszom, — mint kisgyermek a porban — komolyan, boldogan. II. Szemed igéz, mint szirmos búzavirág aranytáblák szélén. Arcod nevet rám égről, földről, csillagban, pipacsban, rózsában, szegfűben és ifjú szépséged imádom, . a világ zsenge dolgaiban. KOSSÁNYI JÓZSEF. 6
