Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)

1933-12-17 / 62. szám

*

t<yJ3 december 17, vasárnap.

H al álnak tüköré...

Irta: Móra Ferenc

Igazság szerint azt a címet kellene adnom ennek az írásnak, hogy; Hogyan halt meg száz esztendővel ezelőtt a szatymazi postamester Vásárhelyen? De hát nem vagyok én politikus, minek támasztanék olyan várakozásokat, amiket azután nem tudok kielégíteni? Hiszen én magam sem tudom, hogyan hallt meg a postamester ur és minek ment éppen Vásárhelyre meghalni, miikor azt Szatymazon is megosele- kedíhette volna, de ha már nem otthon akarta ezt a kötelességeit teljesíteni, Szegedet akkor is közelebb érte volna.

De hát ha neki erre volt kedve, az az ő dolga s nekünk abba semmi beleszólásunk. Különben is a postamesterek mindig rendeis emberek voltak s a szatymazi postamester is bizonyosan rendes ember módjára halt meg: befelé fordult a falnak és nem fordult többet kifelé. Ezt ma is igy szokás csinálni, a különbség legföljebb annyi, hogy száz esztendővel ezelőtt egy réz háromkra jcárossal szorították le a halott szemét és úgy .is jó volt, most azonban egy ezüst pengő se nyom annyit, mint akkor egy háromkrajoáros kongó. Az is igaz ugyan, hogy most a haldoklóik maguktól is lefogják a szemüket, mert mi öröm van a mai világban, amit még a halál után is érdemes volna nézni?

A £uircsaság csak azután következett, mikor az öreg postamesterre már ráütötte istemplijét a halál és el ie vitte a maga gyorspostáján. Akkor ugyanis az történt, hogy Szeged és Hódmezővásárhely közös költője irt róla egy huszonnyolc oldalas verset és azt ki is nyomatta. Grün Orbánnal, a híres szegedi könyvnyomtató mesterrel a következő cím alatt:

— Halálnak Tüköré, melyben minden haldokló meglátja képét, vagy ama halihatattanok országban e‘ siralom völgyéből elköltözött nemes, nemzetes, vitézlő hosszupályi Kováts István szatymazi királyi postamester testamentum-levele.

Kicsit hosszú a citn, de rövidebbet igazán nem lehet kívánni az olyan poétától, akinek ez volt a hétköznapi neve: hódmezei cserei Berci Szinyei Farkas András, az erdélyi múzsák és farkasok barátja, a vén Kfeáné bajnok-társa, stb. Hogy ki volt a vén Kásámé, az- Kal nem szóig álhatóik, azonban arra rájöttem, hogy a stb. mit jelentett Azt, hogy ünnepi használatra hosszabb neve is volt a költőnek. A magyar könyvéezet több munkáját ismeri ötvennél s azokon vagy harminc alakban található az öreg peregrinus neve. A vallásban is igen szerette a változatosságot Reformátusnak született Hódmezővásárhelyen, a debreceni kollégiumból tiltották ki, mint Csokonait, Egerben és Kalocsán felvette a catholica reli- gio-t, némi kis korozsmá-val együtt, amit mindkét helyen az érseki kassza fedezett. Közben lutheránus is volt, unitárius is, a szerint, hogy mikor milyen hitű uraság kastélyában találtatódott. A zsidó hitet nyilván csak azért nem vette fel, mivel a zsidóknak még akkor nem volt kastélyuk. Legföljebb a kastély udvarára eresztették he őket, de oda is csak szórakozás okából. (Tudniillik, hogy rájuk uszíthassák a kutyát.)

Politikai nézeteihez se ragaszkodott maka- csahbul az erdélyi múzsák és farkasok barátja, mint a lelke üdvösségéhez. E tekintetben határozottan modern embernek mondható. Egyszer „a mostan országló felséges koronás fejőnk. Első Ferenc Ausztriai császár, úgy azon virtusokkal és angyali erkölcsökkel, mint megannyi napkeleti gyöngyökkel tündöklő, rubintkő módjára ragyogó, a karbunkulusnál ékesebb Mária Ludovica hercegasszony örömére*' szerzett memnyegzői inneplés-t, máskor meg az Orcueban és Erebosban mártogatta meg a Habsburgokat midenféle c-sunya lekvárban, ami nagyon tetszhetett a vidéki kompo- ezesszoroknak. Bármily irányban mozgott is azonban a költő befele, a sallárium-ot mindig bevasalta a hallgatóságon. Hol a nádor felesége, az „elférjezett Alexandra Pavlovna cs. kir. kisasszony ajándékozta meg egy „tengeri csigából mivolt tompák fedelű pifcszissel", amely nem tubákkal, hanem aranyakkal volt kibélelve, hol a fövónyi vízimolnár akasztott a nyakába egy oldal szalonnát. E tekintetben nem volt válogatós a költőtárs. Franciscoié császárral csak úgy szóba, állt, mint az egri vargával. Egyik versében igy nyugtázta a császár kegyelmét:

íme első Fcrcntz, hazánk molnárkája, száz forintot küldött Becsből le Budára, hogy azZ fordítanák hazámnak hasznára, az én könyveimnek nyomtattatására.

És a versnek mingyárt utána veti a latin nyelvű kvletenciá-t íe száz rénes forintokról, amelyeket absque omni defectu felvett, (No ugye pártolta Bécs a magyar irodalmat?)

Ettől fogva aztán „magyar udvari poétádnak

nevezi magát, noha addig is sóik szép cime volt már, majd annyi, minit, neve. „A nyelv és erkölts pallérozója.“ „Kardinális őeminenciája penzionátusa *' „Szabolcsban egy nemes teleknek örökös ura.“ „Ama régi számkivettetcsé- ből visszahívott Názónak tanítványa,atyja javainak eltékozlásáéiU Istennek zarándoklója, az igazság kimondásáért e világnak mártírja.*'

Bejáratos volt a palatínushoz is, akinek mindig személyesen ajánlotta fel, ha egy-egy nj könyve megjelent, (A legtöbbet maga szedte kis kézisajtóján, sőt rézmetszetekkel is maga ékesítette.) Egyezer, mikor a nádorhoz igyekezett, elejbe állt a várkertben az országbíró s kivallatta, mi szándékban jár.

— Hát kend poéta? — kérdezte tőle csodálkozva.

—- Igenis, kegyelmes uram, sőt képes vagyok akármit ex abrupto rmytmig expresisare.

(Akkor igv beszélt a müveit magyar ember. Igaz, hogy kezdett már az ellenszél is £ujdo- gálni. Voltak, akik Julios Caesart Gyula császárnak írták. Midi el Angolon Angyal Mihálynak és VIII. Piust VIII. Jámbornak.)

Az országbíró próbára tette a gyors-költőt.

— No, — ütötte le a homlokához koppant cserebogarat — mondjon hát kend hamar valami szép rigmust erről a szemtelen féregről.

Az udvarias költő csak egyet köhintett s már akkor mondta is:

Jézus Mária, Szent József,

Nincs a. világon annyi sneff,

Mint amennyi cserebogár,

Futva repül, mint az agár.

A versben nem sok a poétái szépség, de hát utóvégre alkalmi vers, azért osak a hivatalos költők ódáival szabad összemérni. (Hát még ha azokat is rögtönözni kellene!)

Azonban nemcsak a főrangú méltóságokkal testvéresedett össze „a haza tudósa és a két magyar haza becsülésbeli szolgája11. Tartotta a barátságot a kurta nemesekkel, szolgahirákIkai, sőt az érdemes lábbelikészitő iparral is. Igaz, hogy ezt az utóbbit meg is bánta, mint egy eposzából megesmérheti az utókor.

Ha Szakos! Jánost isméred Egerben,

Tsizmát vásároltam attól ottlétemben. Éppen hogy a Tzéhbe készité remekét Katonának fogta a Város gyerekét.

Én azért felvettem tolamat érette, írván az Ér&ekhez levelet mellette.

E‘ halálos tőrből igy mentém ki fijáf, Vártam, hogy duplául meg is adja diját.

De bizony a varga a költőnek is csak úgy hatodtól német forintért adta a fisléder csizmát, mint másnak s azért a patrónus egész életére elfordult a bőripari szakmától. Megfogadtam még ott ez idő jártával,

Soha többé én jót nem teszek vargával.

Ez bizony egészen a megrováisi kalandok műfajába tartozik, de azért a hosszú vezeték- nevű András költőben még ise kell a táblabiró- világ hazafi Veray Jánosát látni. Egy kicsit bolond volt, egy kicsit szédelgő volt ugyan a hazának e régi, vándor dalnoka is, de nem volt egészen tanulatlan és nem volt egészen tehetségtelen se. Tudott bánni a laurus-szal, az echó-val .ée a helikoni költészet egyéb szerelvényeivel, s a humora is tart valami távoli atyafiságot a. Vitéz Mihályéval, a halhatatlan peregrinuséval. Csak éppen hogy ő nem tudott repülni, legföljebb piaci légy módjára, aJki nélkül sokadaloim meg nem eshetett: se főúri esküvő, se gazdag temetés, se diétái gyűlés, se akasztás. A kóooshaju, hórihorgas Garabonciás — saját maga által rézbe metszett arcképe mutatja ilyennek — aranyeujtásois piros áttilában, csizmába gyűrt nadrágban, fehér buszár köpönyegben és magastetejü jako- hinus-kalapban mindenütt ott volt, mindenből „ihletet merített,1* és — megint egy mai vonás benne — mindenkitől előlegeket szedett fel megjelenendő könyveire. (Csakhogy az ő könyvei aztán valóban meg Í6 jelentek.) Persze kastélyokból sokat kidobták, csárdákban sokat megrakták, volt olyan faluháza. is, ahol deresre húzták, — de ez neki mind téma volt és igy hatvan éves koráig nem fogyott ki a témából.

Akkor is csak azért fogyott ki, mert Dabasan némi nézeteltérése a vámosokkal és vita közben a hivatalos emberek leharapták a költő ujját, éppen azt, amelyik nélkül nőm tudott költeni. így elnyomorodva halt meg Vásárhelyen egy szárazmalomban s mivel Lend- vay Márton éppen ott szolgálta akkor truppjával a hont, a haza vándordalnoikát vándorszínészek énekelték a másvilágra.

András költő nem került bele az irodalomtörténetbe, nem is állítom egy szóval se, hogy odavaló, de ha én egyszer nagyon ráérő ember lennék, tán regényfigurát is csinálnék a hányt vetett életű költőtársból, aki 6záz esztendő múlva is úgy meg tudott engem fogni. A Halál Tüköré-t nemrég a véletlen sodorta hozzám s bár elég volt egyszer elolvasnom, majdnem kívülről tudom , olyan mulatságos budai. A könyvészeti nyilvántartás nem ismeri ezt a füzetét, talán nem is maradt több ez egy példánynál. Kár lett volna, ha ez is elvesződik, ’mert klasszikus képviselője a halotti búcsúztatók amúgy is igein szivvidámitó műfajának. Nem lehelt azt mosolygás nélkül megállni, ahogy a szatymazi postamester elköszön Isten teremtett világától. Először saját u-ri famíliájától, aztán a református paptól („szives emberem volt tiszteletes Dorka, minden embert bényel a halál éh torka11), a Károlyi-uradalom tisztjeitől („Sohmid Pál, Szíriül a János és tobb uradalmi tiszteket gyászolják az én sírom halmi1*) és igy vonja le a végkövetkeztetést:

H al álpostán megyünk el á más Világra,

Itt csak születte!tünk sok nyomorúságra,

így, halandó ember, ne tsudálkozz azon,

Hogy a postamester is meghalt Szatymazon.

A magam részéről szót fogadok és nem csodálkozom rajta, hogy még a. szatymazi postamester se él örökké. Inkább azon tűnődöm el, milyen különös az, hogy száz év múltán íme ilárcát irok a szatymazi postamesterről, akiről rég senki ee tud már a világon s én se tudnék, ha a költő meg nem írja a Halálnak Tüköré-t. Tanulság: háztulajdonosok, pékek, boltosok, kocsmárosók, miniszterek, vicispánok, csizmadiák és mindenféle hatalmas postamesterek, becsüljétek meg a költőket, ha azt akarjátok, hogy még száz év múlva is kukorékoljon rólatok a kakas!

Faulhaber bíboros

az antiszemitizmus ellen prédikál Münchenben

„Az egyházak feladata az ólesíamentum ellent támadások visszautasítása“ — A legújabb habarétréSáh Münchenben

München, december 16. „Aber meine Her- ren Antiscmiten...“ — harsog a müncheni Mi- chaelkirche előtt ezekben a decemberi napokban.

A Michaelkirche négy-ötezer embert fogad be, most zsúfolva van, a tolongás szinte élet- veszélyes, ezrek állnak a templomon kívül, a rendőrség elállja a kijáratokat. A következő vasárnap hangszórók segítségével

öt templomban közvetítik Faulhaber bíboros bajor püspök prédikációját.

Valamennyi templom zsúfolva van. München katolikus népe úgy hallgatja bíborosát, mintha egy uj Abraham a Santa Clara támadt volna fel.

PRÉDIKÁCIÓ A KERESZTÉNYSÉGRŐL ÉS ZSIDÓSÁGRÓL

Faulhaber kardinális „Kereszténység és zsidóságé címén példátlan bátorsággal prédikál az antiszemitizmus ellen és bár a gleichsaltolt sajtó nem ir ezekről az egyházi szónoklatokról, a nép soha nem látott tömegekben özönlik az ősi katolikus város templomaiba. Faulhaber bíboros minden prédikációjában leszámol az uj horogkeresztes egyház (Deutsche Christen) fajteóriáival, pogány votanizmusával és hitet tesz a testamentum mellett, amelynek egyébként a hitlerista diktatúra kitöréséig professzora volt a müncheni egyetem teológiai fakultásán.

A bíboros első prédikációjában kereken megcáfolta a horogkeresztes egyház állítását, mely szerint Krisztus északi származású árja lett volna.

— Krisztus zsidó volt, az első keresztény templom zsidó templom volt és a kereszténység az ótestamentum nélkül soha nem jöhetett volna létre.

A katolikus és az evangélikus egyháznak ma az a feladata, hogy az ótestamentum

ellen intézett támadásokat vállvetett közös erővel utasítsa vissza...

— harsog a kardinális hangja. A megafonos egyházi beszédet az uccán is ezrek hallgatják.

A második prédikóciójában az ótestamen- tumi erkölcstannal foglalkozott a bíboros; Az ótestamentum erkölcstana teremtette meg az istenhitet, jótékonyságot, a szülők tiszteletét, becsületet, szociális gondoskodást, a családi élet tisztaságát, a nőnek a férfivel való egyenjogúsítását, a becsületességet. Dicsérte a zsidóság történetének nagy alakjait, Józsefet, Mózest, a vezért és Hiobot.

— Éppen a sokat gúnyolt étkezési törvények és az ezek által biztosított tisztaság mentette meg a zsidóságot és az istenhitet a pogány népek befolyásától — kiáltotta emelt hangon a Michaelenkircheben Faulhaber — aki ezután

a legélesebben visszautasított minden, az ótestamentum éllen intézett faji teóriából fakadó támadást.

A „német keresztények** undeutschnak minősítették ezt az isteni parancsolatot: „Tiszteld atyádot és anyádat, hogy hosszú életű légy a földönAzért undeutsch ez — mondották, mert földi bért nem szabad kérni egy becsületes északi árjának.

— De a parancsolatokat nem szentek, hanem emberek számára írták —• harsogott a szószékről a bíboros szava — mert aki nem kíván földi bért, az szent, vagy pedig álszen- tcskedő. És

a „német keresztények“ nem akarnak hivatalokat, állásokat kapni?

Ez talán nem földi bér? És miért bántják Juditot, ennek a nagy népnek hősi alakját? Azt hozzák fel a „német keresztények44, hogy a menekülő Judit az ellenséges előőrsöket hazugsággal becsapta, hogy népét megmentse. De, az antiszemita uraim,

ti talán nem hazudnátok, ha ezáltal népetek életet megmenthetnétek?

Bizonnyal megtennétek. Csakhogy ti meglátjátok a szálkát a más szemében és nem látjátok gerendát a küszöbötök előtt. A zsidóság érdemei az emberiség fejlődése körül elévülhetetlenek. A német ifjúságot meg kell tanítani ennek a nagy népnek a történetére....

VESZEDELMES TRÉFÁK

Abból a zsúfoltságból, amely Faulhaber prédikációi alatt a templomokat megtölti, láthatja az idegen is, hogy

Bajorország és Németország népe nem antiszemita.

München uccáin egyetlen antiszemita megjegyzést nem hallani.

Bajorország bíborosa ezrek és ezrek előtt a horogkeresztes fajteoretikusok szempontjából kellemetlen prédikációkat tart.

És bármilyen groteszk módon hangzik is, a másik hely, ahol Münchenben még szabad szót hallani, a kabaré. Kari Valentin, a müncheni komikus, rögtönözte legutóbb a következő veszedelmes célzást:

— Jó, hosv nem élünk E'dorádóban, ahol a sült galamb az ember szájába repül — mondotta.

— Miért ? — kérdezte szerepe szerint a

partnernője, Liesl Karlstadt.

— Mert akkor feltétlenül ki kellene nyitni a szánkat a sültgalambok miatt, már pedig nekünk be kell fogni a szánkat...

A másik szerepe szerint ezt mondotta:

— Nem szólok semmit — ezt még talán nálunk is szabad mondani...

Ugyanezen az estén a konferanszié igy beszélt:

— Nálunk nagyon olcsó a belépődíj, két márka. Mit kapnak öncsk ma két márkáért? A rádiót hallgathatják ezért egy hónapig. De ki hallgatja ma mar Németországban a rádiót? ...

%