Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)

1933-11-26 / 45. szám

6

1S33 november 26, vasárnap.

J{a£andúzdá

A HUMOROS KÍSÉRTÉT

Elolvastam a s^ialapot és rájöttem, hogy pontosan 02 az, amit keresek. A magam részéről elengedtem volna az igazgató bevezető előadását is, anélkül is megértettem volna az egészet. De ha már végighallgattam a magyarázatot, elmondom, amit megjegyeztem belőle. Az Innsbruck melletti Pradl-ban kétszáz év óta színházat játszanak a parasztok. Németországból szűrődött át a szokás, az ott színre kerülő misztériumok mintájára. A PraJdl-Thea, tér szakított a misztériumokkal és lovagdrámákat játszott. A darabokat maguk a parasztok Írták, a szerepeket egymás között osztották ki és minden vasárnap délután előadást tartottak egy nagy pajtáiban. Nemzedékről nemzedékre szállt a színészet és az érdeklődés a rövid kétszáz esztendő alatt. Egykét év óta turnéznak a parasztszinészek, mert a kiépült villamosforgalom keresztülgázolt a pajtán. A színészek, akik tegnap játszottak iaz itteni városi színházban, állítólag egyenes leszárazottai azoknak, akik kétszáz évvel ezelőtt is játszottak a Pradl-pajtábiam. Ezt csak részben hiszem el, mert a szereplők között fölfedezni véltem valódi színészeket is. Viszont a pftir rasztszinészek kedvéért, akik szerepeltek, megbocsátottam a hivatásosaknak is. A parasztok valódiak voltak, annyi biztos. Valódi színész nem képes annyi üde valóságra, mint amennyit a valódi parasztok nyújtottak.

A darab cime, amelyet játszottak: „A meggyilkolt Markenstein szelleme, vagy: A véritélet a borzalmak tornyában”. A gonosz hős: „Wolf von E-ahensteiin, az alattomos, de érzéki szerelmes”. Az áldozat: „Hugó von Markenstein, egy bátor, orvul meggyilkolt Hős, aki többször mint szelnul valami sokkal több ennél. A primitív polgári lakószoba, mint lovtaigkoíbeli várkastély, a bortöltés üres kanoséból, a lovag botorkálása és botlása a kardjában: csupa tüntetés, figyelmeztetés arra, hogy itt játék folyik. A parasztok mindvégig kitartottak a tüntető játék mellett, „az ármány os, de érzéki szerelmes” pillanatig sem igényelte, hogy őt mint ilyet 'ismerjék, a kísérteiként visszatérő „bátor, de orvul meggyilkolt Hős” vidám jelenség volt és nagy derültséget aratott. A parasztok póza, mozdulata, arcjátéka ezt fejezte ki: látjátok, felöltöztem érzéki lovagnak, felöltöztem kis értetnek. Nem mulatságos? Figyeljetek, mennyi marhaság fog kijönni ebből. A kisértet — nehogy félreértés legyen — még panaszkodik is, hogy a fátyol miatt, amelyet kisérteti minőségében kell viselnie, nem tudja kifújni az orrát.

A hivatásos színészek ezzel szemben? Öle szigorúan meg játszók szerepeiket. Ők a szerepükbe öltöztek, nem a.maskarába. Az érzéki lovag „fülbesugó cinkosa”, aki valódi színész, öreg Mefisztó-pózban, mellre- tett karral, sötéten játsza szerepét, „alakit”, miközben a parasztszinész-lovag jóízűen iinegbotlik a kardjában és végignyu- lik a földön. A színész valósággal szégyen- li magát mellette, sötét gondolataiba elme- merülten.

Mindebből azt lehetne hinni, hogy a színészek komolyan veszik a színjátszást, a parasztok pedig nem. Pedig éppen fordítva van. A parasztok nem tekintik hi vatásnak a színjátszást, de komolyan veszik, sokkal komolyabban, mint a színészek.

Véresen komolyan. Eszembe jut, amit az igazgató mondott bevezető előadásában: Mikor a parasztok még a pajtában játszottak, megtörtént, hogy a humoros kivégzésnél a hóhér olyat ütött bárójával a gálád bűnös nyakára, hogy az eszméletlenül maradt a „vérpadon”. Súlyos sebet kapott a nyakszirtjére, kórházba kellett vinni, két hétig gyógyították. Akkor is csak lábba- dozott, de azért vasárnap elsőnek jelent meg az öltözőben. Mikor az igazgató megkérdezte tőle, hogy birja-e a játékot és főleg, hogy nem fél-e, büszkén, sértetten mondta: „Még lia a fejemet széthasítják, akkor is játszani fogok!” Ezek az örök műkedvelők komolyan veszik a játékot. De még komolyabban veszik a nézők, akik az igazgató közlése szerint nem egyszer botokkal álltak föl ott a pajtában a színpad alatt, hogy meggátolják az ártatlan, hő- szivü hajadon elrablását, amely pedig igazán mulatságos kapálózás között megy végbe. Ezenfölül a becstelen és érzéki szerelmest még rendes paraszti ruhájában sem engedték leülni a kocsmai törzsasztala mellé, annyira haragudtak rá.

Komolyan veszik ezek a parasztok a színjátszást, komolyabban, 'mint a színéEMBER ES VILÁG

Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A TÍZ LEGSZEBB SZÓ

Egy francia fiodyóirat azt az oktondi = hájas kérdést intézi az irodalom jeleseihez, hogy me— Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sir.

KÉT ÁLOM

lem is kisért”. Azért iram ki a két főszerepet a szinlapról, mert a két szerepet nem valódi színészek, de valódi parasztok játszották. Valószínű, hogy a naiv humorral átszőtt darabot teljesen átgyurták hivatásos kezek, valószínű, hogy a színészeket is próbálta igatzgatni a hivatásos rendező, de az élő embert mégsem lehet úgy formálni, mint a bolt betűt és igy a színé szele játékában elegendő zamat maradt, ellenére a hivatásos művészi munkának. Éppen erről a megmaradt zamatról lesz szó, amiben kivételesen élvezetem volt. A művészetből különben már az egész vonalon sikerrel szorította ki ezt a nedvet a hivatásos kezek munkája.

Minden szereplő — akár paraszt, akár színész —• igyekezett beleadni humora legjavát az előadásba. A parasztoknak sikerült a humor, a színészeknek nem. Ez a megdöbbentő tapasztalatom az előadásról és ennek kapcsán az egész hivatásos művészetről.

Mi az oka annak, hogy a hivatás kiöli a művészből a humort, a művészet- éltető nedvét? Hogy őszinte legyek, nem tüdőm. Talán egyszerűen az, hogy nem humoros dolog hivatást folytatni. Valószínű, hogy művészetet nem is lehet hivatásként folytatni, humorral semmiesetre sem. Shakespeare nem volt hivatásos szinmüiró, hanem hivatásos színigazgató. Bizonyára nem talált szájaize szerint való darabirót, azért volt kénytelen maga írni a darabokat. A humorát kétségtelenül megmentette. Vannak hivatásos humoristák, szépirodalomban, színmű vészeiben, rajzban, de mindegyik művésszel kimutatható baj van humorban. A szépiró megközelítően sem tud annyit kihozni humorban, mint tragikus jellemzésben, ha erőlteti, annál kevésbé. Színészek, komikusok nem sokáig bírják, legföljebb olymódon, hogy önmagukat utánozzák, jobb napjaikban megrögződött formában. Állandóan tükörben látják magukat, a közönség tetszésében, ebhez a tükörhöz igazítják magukat, miközben játszanak, de belülről jövő erő nem löki már szavukat és mozdulatukat. Chaplin, a legnagyobb, is megállt és csak kopi- rozni tudja már sajátmagát, figurává ismétli azt, mariit régebben az alkotás lázában létrehozott.

A paraszti színészek játékában humor volt, shakesipearei értelemben. Elsősorban játékról van szó, ezt éreztük az első pillanatban. Mindenképpen kihangsúlyozni igyekeztek, hogy játékról van szó, semmi egyébről és a végén mégis kijött hivatlaly-iik a tiz legszebb szó. Erre komolyan nem lehet fejelni. Olyan, mintha azt kérdeznék tőlünk, hagy melyik a zongora legszebb hangja. Minden a hangok viszonyától és pillanatnyi lelkiállapotunktól függ. Ha azonban játéknak fogjuk föl a kérdésit, akikor -válaszolhatunk rá, játékosan. Ezt tette Paul Valéry is, aki az alábbi tíz szó mellett döntött:

— Pure, jour, or, lac, pic, seul, onde, feuille, mouille, flute.

Ez a szócsokor igy hangzik nyelvünkön:

— Tiszta, nap, arany, tó, hegyfok, egyedül, hullám, levél, csermely, fuvola.

Minthogy azonban a költő a szavaknak nemcsak jelentését tekintette, hanem nyilvánvalóan zenei idomát is, a lehetőleg hü és pontos hangtani fordításuk ez:

— Ür, ur, szór, csak, esik, föl, mondd, Jöjj, múlj, süt.

Tanulságos ez a két lajstrom s érdemes kissé eltűnődnünk rajta. Mit veszünk észre?

Először is azt hogy ez a fiz isizó a maga lazaságában is olyan, mint egy költemény. Ugy- 0 át szik, a költő akikor se (tagadhatja meg magát, amikor egy szótárat állít össze. Ebben már ott van Paul Valéry költészete, a könnyűség és tisztaság lebegő szelleme.

Az első, fogalmi fordítás magyarul is szép, hangzatos és kifejező. A második, hangtani fordítás szintén nem hat 'rosszul fülünkre, de he kell vallanunk, hogy a hangzók egymásmellet tieége bennünket már nem bűvöl el annyira, miint a francia költőt. Ez természetes. Minden nyelv egy külön hangszer. A hangzók elosztása és aránya más a franciában, mint nálunk. Aztán bármennyire is hangsúlyozzák. a költészet öncélú® ág át és zeneiségét, kimutatható, még Paul Valéry esetében is, hogy mindig olyan dallamos szavakat választott, melyek jelentésük szeriint is emelkedettek és kellemesek s hangzásukkal végzetesen kapcsolódik a fogalmi hátterük s ez még a hangzásúiknál is döntőbb. Egy szó nem élhet küllőn a takaró = fogalma nélkül. Ila valaki nem tud magyarul, esetleg gyönyörűnek és légiesnek érezheti ezt a szét is: „disznó11 s .halmi tündéri hullámzást is képzelhet bele, mindaddig, míg nem értesül arról, hogy a disznó csak disznó.

Egy uj világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség uj birodalma, uj órteDmi és érzelmi törvényekkel. M-i tehát a tiz legszebb magyar szó? Ezt felelném rá, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes is épip .úgy. téliem ez engem, mint .nyelvünket:

Azt álmodom, hogy halálra Ítélnek. Az ítéletet azonnal végre kell hajtani. De a vésztörvényszék elnöke, akiben az én derék, budai kisszaibómat ismerem föl, kegyelemre ajánl, ha egy hónap alatt egy öltözet kifogástalan ruhát tudok varrni magamnak. Valami műhelybe vezetnek. Szigorú katonai őrizet vesz körül, hogy a külső világgal ne érintkezhes- sem. Divatlapot tesznek elém s rendelkezésemre bocsátják a szükséges szövetet, a bélést, a cérnát, a gombokat, aztán a szerszámokat is, a varrógépet, az ollót, a vasalót, a tüt és gyüszüt, de figyelmeztetnek, hogy amennyiben elbontok valamit, uj anyagra nem számíthatok. Akikor magamra hagynak. A kétségbeesés környékez. Eddig én soha életemben nem fűztem bele egy tűbe s egyetlen öltést se tettem. Vájjon érdemes-e bírákra kelnem a lehetetlennel? Nem volna-e helyesebb, előre beletörődni sorsiamba s az időt — életem utolsó harminc napját — gúnyos semmittevéssel töltenem? Később mégis fölágaskodik életösztö- nöm. Két hetet szánok a tanulásra s két hetet magára a kivitelre. Óvatosan fölfej'tem a rajtam levő ruhát s azon tanulmányozom az öltést, a fölhajtást, a sízegést, mindazt a boszorkányságot, melyet az emberiség a főidőn való bolygása alatt kitalált sok ezer óven át, azt a rengeteg dudást és tapasztalatot, mely összegezve és tömörítve benne van egyetlen ilyen ruhában. A szövetbe úgy vágok bele az ollóval, mintha tulajdon testemet metélném. Egy elcsuszamlás és már végem. Minden leleményemet és ötletemet arra fordítom, hogy munkám sikerüljön. De a tűkkel összeszurkálom ujjaimat s a tüze® vasaló megégeti a kezem. Valahogy mégis csak elkészülök. Az utoOsó napon azok a katonák, akik a műhelybe hozlak, egy színház rikítóan kivilágított színpadára löknek abban a ruhában, melyet magam szabtam és varrtam, hogy ott a kegyelmi tanáccsá átalakult vészbíróság döntsön halálom vagy életem felől. Sápadtan botorkálok előre. Sietni próbátok, hogy ne igen vegyenek szem- ügyre. De a fényszóró könyörtelenül köveit és megvilágítja ájuldozó alakom. Mihelyt kilépek, az egyik nadrágszánaim, mely olyan szűk, hogy alig bírok mozogni benne, szétreped, csak a másik lötyög combom körüli, bőven, miint egy kályhaoső. Pötyögő és mégis feszes kabátom az össze-vissza gubancolt cómabáló- zatával valami förtelmes gönchöz hasonlit. A szakértők, a hosszú .asztalnál előbb büle- de®ve néznek, aiztán úgy kacagnak, hogy potyog a könnyük s a baljós hahota, mély átragad a nézőtérre is, most már végleg megpecsételi halálos Ítéletemet.

Azt álmodom, hogy halálra Ítélnek valakid.

szék. Tulkomolyan veszik, azért is szeméi - mérmeseik és áltatják magúikat és társaikat, liogy csak maskarát játszanak. Leplezik a belső szenvedélyt és a szemérmesen leplezett szenvedély mindig őszintébben robban, mint a havi gázsival fizetett és hivatásosan sminkelt szenvedély többé-ke- vésbé kiszáradt lenyomata. Az a dicséretes és eredmény t hozó ezeknél a parasztoknak hogy nincs meg a színészi „kiállásuk”, de nem is akarnak kiállni színésznek. Ök egyszerűen csak komédiiáznak, szándékosan ügyetlenkednek és botorkálnak a színpadon, közben pedig állandóan árad belőlük a titkolt szenvedély, mint a szemérmes leányzóból a vágy rózsajpirja. Titkolják, hogy valóban, szív szerint beleélik magukat a. szerepükbe, liogy valóban kéjes vágyuk az idegen életbe való beállás. E titkos vágyuk és a látszólagos komódiázás között ívelő és kisülő áram őrzi meg állandó, üde dilettantizmusukat és önti ki öntudatlan zamatos humorukat, sokkal többet, mint amennyit ők akarnak kihozni a komédiiá- zással. A titkos vágyuk a megjátszott szerep valósága iránt, szákit ja ki lelkűk mélyéből a tudattalan humort, amely mindig a valóság és ábránd között fakad.

Szó sincs róla, a színészek nem tudnak velük versenyezni. A színészekben talán sohasem volt meg az, ami bennük végig megmarad: a szenvedély szemérmessége- A színész vágya az, hogy tetszést arasson, a paraszt-műkedvelő vágyának titkos és igazi értelmét sohasem lehet kideríteni. Ahogy az élet értelmét sem.

SÁNDOR IMRE

Az áldozat az ón rokonszenves budai kissza- bórn. Észreveszem, hogy most én vagyok a vésztörvényszék elnöke. Ezért, min ék ellőtte elvezetik az elitéltet, megállítom őt és liogy a jóért jóval fizessek, hálából közlőm vele, hogy megkegyelmezek neki, ha egy hónap leforgása alatt szabályos szonettet ír, 14 sorban, 4 szakban, 4 visszatérő rímmel, az első részben föltétlenül ölelkező rímekkel, a második részben lehetőleg páros rímekkel, de nem bánom, ke- resiztrimeket is használhat, mert az én elnézésem és az értésem határtalan. Azt is értésére adom, hogy a tárgyat értelmi vagy érzelmi életének bármely köréből szabadion választhatja, esetleg a szabászát oly gazdag és változatos köréből is. A kiisszabó földig hajol, könnyes szavakkal, gügyögve köszöni meg nemességemet. Bezáratom dolgozószobámba. Ott egy rízsma papint, 100 hegyesre faragott iránt, 50 töltőtollat tétetek eléje, aztán 1000 egyiptomi cigarettát, 2 dézsa feketét, hogy alkotókedvét és mámorát fokozhassa s egy verstant is, melyben meglelheti a szonett összes szabályait, sőt Szemere Pálnak „A reményhez14 ci- ni'ü szonettjét ie, mintául. Ö, aki eddig az iránt csak .arra használta, hogy a mértékkönyvbe a centimétereket bevezesse és viliágéletében csák újságokat meg néhány füzetes regényt olvasott, kénytelen tudomásul venni, hogy a versnek is van mértéke, .alkar egy ruhának. Hü- velyíkjével ott zongoráz többi ujjaínak bigyén, hogy a jambusokat számlálja. Rámered az előtte levő költeményre, hogy kipuhatolja mindazt, amit a szonett terén Fra Guissone d‘Arezzo óta Damte-n, Shakespeare-n, Goe- thé-n és Baudelaire-n át mcgteremtéit az európai költészet. Időközönként fölkeresem és tanácsokkal látom el, léikére kötöm, hogy a verstan és a minta, nem mindéin. Azt ajánlom, hogy hagyja abba a tanulást és próbáljon már a maga llábón járni, lustálkodjék kicsit és áh-, rándozzék is, legyen önálló és (szeszélyes, szóval fejlessze egyéniségét, ahogy mások a svéd- tornával a mellkasukat és a hasizmukat fejlesztik. Ezt nem érti. Mindennap ir egy szót, aztán másnap kitöri! A második hét végén elkészül az első sora, mely így hangzik: „Piros bort ittam az este.“ Fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodik ilyen lelki állapotban épp a piros borihoz, de nem vonhatom kétségbe ■egyéni költői jogát. Biztatom, hogy folytassa és öltsön szót szóba, ahogy tűvel szokott, öltö- getnl A harmadik hét végén létrejön az első két szak, .ezekkel a visszatérő rímekkel: vannak, -— vannak voltak, — voltak. Nincs módomban segíteni, de azért befejezi müvét s a harmincadik napon őt is a színpadra •tu.szkoil- ják a katonák, ott ül vele szemben 0. bíráló- bizottság, hogy meghallgassa költeményét. Üsszeborzclja haját s kissé dalolva és band- zsitva, kissé illegve és ftáncolva elszavalja szonettjét, ezt az igazi fércmüvet, melyet a bírálóbizottság tagjai — kiváló költők és írók —. aljas mérői gyönyörűséggel hálilgataiak. A' nevetés minden sornál magosiabna dagad és öblösödik is végül a szakemberek gonosz hozzáérti ése őt is ki söpri az életből, akár az előbb en g em...

%