Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)

1933-11-26 / 45. szám

1933 november 25, vasárnap. A BAC ILUS Irta: MÓRA FERENC — Igön, a bacilus. Ezt egy élemedett férfiú mondja, akinek pá­paszeme van, még pedig madzaggal fölerősit- ve hátul, ennélfogva szemmel láthatóan némi tekintélynek örvend. A gunárnyaku azonban ez egyszer nem so­kat ád a tudományokban verzátus férfiúra. — Bac ilus? Ez? — ránt egyet a vállán. — De hiszön kicsi vóna az bac-ilonká-nak is. No, ha ilyen hitvány férög az a bacilus-férög, akkor én se félök többet a korelátul. — Lám, csakugyan elpusztul ebben az or­Róma, november 25. Szombaton hagyta ei Amerikát Litvinov orosz külügyi népbiztos a Contc di Savoia olasz hajó fedélzetén, miután a washingtoni Fehér Ház pompás és gazdag bucsu- lakomát rendezett az uj barát tiszteletére. Litvi­nov a legnagyszerűbb olasz hajót választotta, amelynek egyik elsőosztáJyu lakosztályában te­szi meg az utat másik jó barátjához, Mussolini­hoz. A Daily Telegraph máris úgy értesül, hogy Mussolini határozottan kifejezte azt az óhaját, hogy Litvinovva! tárgyalni akar. A politikai ügyek megbeszélésén kívül számos gazdasági kérdés is szóba kerül a találkozón. Régi igazság, hogy a diktatúrák képviselői könnyebben találják meg az egymáshoz vezető utat, mint a baloldali kormányok s igy nem cso­da, ha Roosevelt, az újdonsült amerikai diktátor meglátogatása után az orosz diktatúra képvise­lője a diktátorok mintaképét és követendő ideál­ját, Mussolinit is felkeresi. Róma lázasan készül az orosz vendég fogad­tatására és a fasizmus túl akar tenni pompá­ban és barátságban az amerikaiakon is. De nemcsak a római kormány követ el mindent az orosz-olasz barátság kiépítésére, hane*ni az olaszországi orosz nagykövetség is igyekszik kivenni részét a munkából. Nap-nap után ragyo­gónál ragyogóbb fogadtatások zajlanak le az előkelő követségi palotában és Potemkin nagy­követ máris felvette a kapcsolatot az olasz poli­tikai, társadalmi és gazdasági élet vezetőivel, hogy megfelelően felhangolja őket a nagy és fon­tos napokra. A szovjet nagykövetség legfényesebb ünnepét november közepén, a szovjet fennállásának tizenhatodik évfordulóján ülte meg. Ezen a na­pon a nagykövet olyan estét adott, amely pár­ját ritkítja a diplomácia történetében. A proletár- köztársaság képviselője ezzel az ünneppel fény­ben, pompában és előkelőségben túltett minden polgári lakomán és kapitalista banketten. Barátom-uram, kedves korrektorom, a Gu- tenberg nevére kérem, hagyja úgy ezt a szót, .ahogy én kiírtam! Tudom, hogy nincs értel­me, de az nem baj, hiszen — köztünk ma­radjon a szó — néha ír az ember olyant, ami­nek nincs értelme. Ilyenkor a javitnoki tudo­mány szokott bennünket értelmessé tenni, csi­nálván a macrocepbal-ból macsócethal-at és a nictzscbeánus-ból Nietzsche János-t. Tu­dom én ezt még abból az időből, mikor ma­gam is mint korrektor szolgáltam Magyaror­szágot. (Már mint a Holló Lajos lapját.) És bizony én is megcselekedtem, hogy Bartha Miklós vezércikkében a lufő székelyt minde­nütt kijavitgattan lófii székelyre, mert botani­kus mÍvoltómban annak több értelmét érez­tem. Hogy aztán Bartha Miklós miképpen intézte el a dolgot a megfiivesitett székely primipilusokkal, azt nem tudom, de engem alighanem megátkozott és nem is foganat nélkül. Mert ha mást nem is, sajtóhibát any- nyít hagyott a maradékaimra, mint más em­ber hadikölcsönt és családi körben ezeket is lehet úgy értékesíteni, mint a hadikölcsönköt- vényeket. Ha valaki szemére veti az uno­káimnak, hogy az ősük még csak egy rongyos Nobel-dijat se hagyott rájuk, mindent rá le­het fogni a korrektorokra. (Azt nem muszáj tudni a maradékoknak, hogy az ősüknek a kézírása senkinek akkora örömet nem szerzett, mint ha egy-egy igazhitű muzulmán idevető- dött s véletlenül meglátta azt. Mind megpró­bálta elolvasni, mint valami török Írást s mind azzal tette le, hogy az tulajdonképpen ó-török kttfi-irás, amit csak a konstantiná­polyi nagy imám tud elolvasni. Ilyenkor min­dig konstatálom, hogy a grafológia török .testvéreinknél is igen fejlett tudomány.) .... A maradékok pedig úgy jutottak eszembe, hogy halottak napján én is ki akar- tem menni a temetőbe. Azaz, hogy ki is men­tem, de nem jutottam tovább a kapujánál. Nagyon elevenen korzóztak odabent az élők, és én csak olyankor szeretem a halottak váro­sát, mikor négyszemközt beszélgethetek a fej­fákkal. Ivolduskák ültek a kapuban, öreg emberek, öreg asszonyok, sánták, bénák, vakok min­denféle isten-szegénykéi, akiknek halottak napján van a boldog ujesztendőjük és min­denféle istenes beszélgetéseket folytatnak. — Hát bátya, a háború jobb vót, — ma­gyarázta egy fájósszemü öregasszony a mel­lette ülő reszketős fejii apókának. — Látja kend, akkor mindenkinek vót halottja, oszt az mind mögadódzott. — Az se vót jó, — mondott vétót az apó­ba fokozott fejrázással. — Mindég rajta vót az embörön az ijedelöm, hogy bekivánja ka­tonának a császár. Ezen egy kis nevetés támadt s most egy szemöldöktelen dagadtképü asszony vette át a szót. Gyerekek ha krumpliból babafejet csi­nálnak, az szokott ilyen lenni. — Valami nagy döghalál ha lönne, akkor fölvirradna tán ránk egy kicsit. — Az, az — hagyta helyben egy másik be­bugyolált fejű vénség, akinek akkor is imád­ságra csücsörödött már a szája, ha semmit se szólt. — Csak egy kis döghalált adna mán az a fölséges jó Úristen, legalább halottmosoga­tónak elvöhetné magát az embör. Hintós gyászolók jöttek nagy koszorúkkal és Isten szegénykéi hirtelen kórusba fogtak a Krisztus irgalmasságáról. Hátat fordítottam nekik és belemercdtem a bikanyálas napsütés­be, amclvben ezrével rezgett valami parányi kis muslinca, Chlorops nasutus a becsületes neve ebben a rendtartó világban, amelyben mindennek nevének kell lenni. Tele van velük az egész város, milliárd számra lebzselnek mindenütt az őszvégi napsugárban. Hol vol­tak, honnan jöttek, mi keresnivalójuk van nekik még halottak havában is a világban? Okosabb találgatnivalója is van a tudo­mánynak, minthogy ezt találgassa. Bajos is megfigyelni a napfénynek ezeket az idétlen gyermekeit. Mikroszkóp alá nagyon nagy, szabad szemnek naevon pici. A szárnya ötször akkora lehet, mint a teste s a szárnya se nagyobb egy gombostű fejénél. Egyet le­gyintek a kezemmel s egész népet pusztítot­tam el. Egyet lehellek s egy egész világot fúj­tam el magam elől. De minek bántanám őket, mikor ők se bántanak senkit? Táncolnak, ke­ringenek, örülnek a pár órás életüknek. (Nyll- yán azért, mert pár órás. Ha az enyém is csak annyi volna, magam is úgy lennék vele.) Ellenben egy gunárnyaku koldus ugyancsak tessékeli el őket a feje fölül a nagyszemü jeru- zsálemi olvasóval. Némi feltűnést kelt ez a szenvedélyes hadakozás az éhenhalók kon- ventjében, amely abban hagyva a kilátástalan A f ű KTÓS PÚDER! szagban minden tekintély. Itt már a bacilust is csak akkor respektálnák, ha legalább is akkora volna, mint egy puli-kutya. Kaviár, pezsgő, frofejk és rumba a Potemkin^szovjeinagyköyeinél A római szovjetnagykövetség fényes ünnepségekkel készül Litvinov fogadtatására Mussolini tanácskozni akar az orosz népbiztossal — A Conte di Savoia előkelő utasa A diktatúrák barátkoznak Egy fantasztikus estély története Béke a diplomaták között És .minden oly stílusos, finom, jólnevclt és főúri volt, hogy az ember teljesen elfelejtette, miről van lényegében szó. Mintha az egész nem 1933-ban, hanem 1912-ben folyna le. A nagyköve­tek frakkja tele kitüntetésekkel, katonai attasék a legteljesebb díszben, a hölgyek a szezóneleji kábító divatkreációkban! Halk, diszkrét beszél­getés, csupa udvarias, finom mosoly, barátságos eszmecsere a legádázabb ellenféllel is. Itt most szó sincs politikai ellentétekről; Potemkin nagy­követ az egyik sarokban beszélget a japán nagy­követtel. úgy hajolnak össze, mintha a legkelle­mesebb híreket mesélnék egymásnak. Az osztrák ügyvivő, aki a hivatalosan még he nem jelentett Rintelent helyettesíti, von Ha- ' sellal, a német nagykövettel diskurál. Odébb pár lépéssel a legszenvedélyesebb római horgász: Ohambrun francia nagykövet magya­rázza éppen a pisztrángfogás taktikájának elméle­tét von Hasselnénalt. Suvich, a külügyi hivatal vezetője itt is, ott is feltűnik, mindenkihez van egy kellemes szava Az elegásvs szovfeUengernagy és szovfetíábornok A katonai attasék fényes ruhájju csoportjában álldogál a két orosz katonai attasé: Orov tenger­nagy tengerészeti és Tau generális, a szárazföldi és légügyi. ... Ök ketten képviselik csak külsőleg az igazi orosz elemet. Nagyon fiatal emberek, Orov/ ad­mirális alig harminc, Tau sincs több harmincket­tőnél. Sima zpklesszürke ruhájukon semmi kitüntetés, * semmi aranygomb vagy egyéb disztinkció; csak nadrágjukon szalad végig két vörös szalag. De ez az egyszerű egyenruha is kitűnő szabó keze- munkája lehet. Orosz-amerikai antant A csendes, beszélgető hangulat kissé élénkebb lesz, amikor a háziasszony Bracaridge-Long ame­rikai nagykövet karján bevonul az ebédlőben felállított büféhez. Itt kaviár és vodka képviselték az orosz ele­met, egyébként azonban a legraffináltabb nem­zetközi konyhamiiremekek borították az aszta­lokat, melyek mögött frakkos pinejérhad és a követség fehérkesztyüs inasai szolgálták ki a vendégeket. Az első széria elpusztítása után második ételso­rozat következett. Itt aztán már bőven volt a bé­kebeli orosz ételekből, a hideg halakból, salá­tákból, majonézekből. Nem lehet mondani, hogy túlságosan szovjetbüfé volt, ezzel szemben kiérde­melte a vendégek legteljesebb elismerését. A pezs­gő, a likőrök, a finom ételek megtették köteles­ségüket; intim, barátságos hangulatot varázsoltak a táncra. A zenét Róma legjobb amerikai jazz- bandje szolgáltatta és ugylátszik, ezen a körül­ményen felbuzdulva az amerikai követ sietve meg is nyitotta a lán­cot, az orosz követség egyik tanácsosának rend­kívül elegáns fiatal feleségével. Később aztán gyöngyöző homlokkal, gyöngyöző pezsgő mellett meg a jegyezte: — Oroszországot mi eddig alig ismertük, vagy talán félreismertük. Amerika és Oroszország most azonban végre megtalálták egymást... A szovjeíoroszok kitűnő rumbaíáncosoh Ehhez a külpolitikai kijelentéshez méltóbb il­lusztrációt alig lehetett volna elképzelni! És ér­dekes, mindenkinek feltűnik, hogy az oroszok, akiknek a mondain táncokat elvből el kell ítélni, milyen jól, gyakor­lottan mozognak a parketten. A legnehezebb rumbát épp olyan gyakorlattal ráz­zák, mint amilyen simán siklanak a tangóra. — Ugylátszik- — mondja félhalkan egy németül be­szélő ur — felsőbb utasításra előzőén tánclecké­ket vettek?! Potemkin nagykövettel néhány arisztokrata be­szélget a japán—orosz feszültségről. Potemkin mondja: A walesi herceg szabása dolgo­zik a szovfeinagyköveinek Moszkvából megjött az üzenet a szovjet fenn­állásának tizenhetedik évfordulóját a római nagykövetség úgy ünnepelte meg, hogy az ün­nepségen mindenki ott legyen, aki a római diplomáciai életben, az olasz politikában, művé­szetben és a külföldi sajtóban szerepet játszik. Az utasítás szerint semmiféle tekintettel nem kell lenni esetleges világnézeti meggondolá­sokra, a római nagykövetség azon igyekezzék, hogy minden meghívott vendég a legkelleme­sebb impressziókkal távozzon. Ezért határozott utasítás szólt arról, hogy a nagyszabású, fényes estélyen sok egyéb külső­ség mellett táncnak okvetlenül kelj lenni. A ha­tározott moszkvai megbízásnak megfelelően Po­temkin római orosz nagykövet aztán olyan estélyt rendezett, amelyről a fényes di­plomáciai fogadtatásokra szokott Rómában is hosszú ideig fognak beszélni. Hajnalig szólt a szakszofon és a hazai gitár a via gaetai palotában és már pirkadt a langyos római novemberi hajnal, amikor az utolsó frak­kos vendég nagy estélyi ruhába öltözött hölgyé­vel autóba szállt. A nagyköveti palota nagy szalonjának ajtajá­ban Potemkin nagykövet és felesége fogadták a gyülekező vendégeket. A nagykövet a legjobbszabásu frakkban (az a római szabó készítette, aki az olasz ariszto­krácián és néhány kivételes külföldin kívül csak a walesi hercegnek és Douglas Fairbauks- nek dolgozik), felesége az estély stílusának megfelelően bíborvörös pánbársony toalettben. A nagyterem falára erősített ötágú csillagon és a sok vörös rózsán kívül semmi sem emlékeztetett arra, hogy a szovjet fennállásának megünneplésé­iről van szó. Meg kell adni: a meghívások szétkül­dését a legnagyobb körültekintéssel végezhették, mert valóban a diplomáciai testületen, az olasz külügyminisztérium vezetőin, valamint a külföldi sajtó néhány képviselőjén kívül csak a legmagasabb rangú olasz arisztokrácia jelent meg. — Oroszország elvből pacifista. Természetesen ha megtámadnának, az utolsó emberig védekez­nénk! ... Kissé távolabb a japán katonai attasé ugyan­erről a témáról: — Mese, hogy mi bárkit is meg akarnánk tá­madni! Oroszország csak azért tart akkora felvo­nulásokat, hogy mi azt higgyük, milyen retten­tően erős!... (Kis szünet). Pedig minderre sem­mi szükség sincs!... Éllé! után iélegy: főn a cseka! Félcgy felé jár az idő. A tánctermekben nagy­ban keringőznek a párok, amikor hirtelen sötétség szakad a társaságra. A zene félbeszakad, izgatott mozgás, valaki franciául megjegyzi: — Most jön a cseka! Senki sem nevet a tréfán. Határozottan érezhető a kellemetlen hangulat, amely egyszerre elfogta az egybegyűlteket. Hiába minden: tudat alatt mindenki érzi, hogy mindez a tánc, frakk, kitüntetés, dekoltázs és rum­ba, egyszóval Európa csak stafázs valami mesz- szi nagy nyomor palástolására. — Rövidzárlat! — kiáltja Potemkin nagykövet és az egész társaság nyugodtan a helyén marad, csak halkan, jólnevelten, de félreismerhetetlenül nyugtalanul morajlik. Az egész nem tart harminc másodpercnél tovább, viszont a hangulatot jó félórára elrontotta. Már kettő felé közeledik az óramutató, amikor az első vendegek, köztük az olasz politikusok, Suvich, De Bono és Baistrocchi tábornokok, Jung pénzügyminiszter távoznak. De csaknem ötöt mutat az óramutató, amikor az utolsó látogató is elhagyja a szovjetkövetség épü­letét. A dolog jól sikerült, mindenki ott volt, min­denki szórakozott, az eszes Potemkin nagykövet­tel és kitünően reprezentáló feleségével felsőbb hatóságaik meg lehetnek elégedve. Arról persze nem tehetnek, hogy az estély vendégei a fényes külsőségekről, a ragyogó hangulatról, a raffinált orosz büféről alkotott véleményüket egyetlen ön­ként adódó szójátékban foglalták össze. — Potemkin! . . Nyoichánapi börtönre ítélték Zavaros Aladár volt székes­fehérvári polgármestert Budapest, november 25. (Tudósitónk tele­fon jelentése.) A törvényszék ma hozott íté­letet Zavaros Aladár székesfehérvári pol­gármester hiinp őrében. A törvényszék bű­nösnek mondotta ki Zavaros Aladárt hi­vatali sikkasztás és közoMrathamisitás kísérletében, folytatólagos hitelezési csa­lás bűntettében és ezért az enyhítő szaka­szok figyelembevételével 8 hónapi börtön- büntetést szabott ki a megtévedt polgár- mesterre. A büntetésbe öt hónapot és ti­zenhárom napot, amelyet Zavaros a vizs­gálati fogságban töltött, beszámítanak. — A keresztényszocialisia párt országos végrehajtóbizottságának ülése. Pozsonyból je­lentik: Az országos keresztény-szocialista "Pát: országos végi-óhajtóbiizottsága Esterházy János elnök elnöklete alatt ülést tartott, amelyen a végrehajtó bizottság tagjai úgyszólván tef.ij-es számban megjelentek. Az ülést Esterházy Já­nos országos elnök nyitotta meg. Bevezetőjé­ben ismertette a párt mai helyzetét. Utána Aixiinger László a májusi közgyűlés óta a párt életében lefolyt eseményekéit: ismertette, majd a végrehajtó bizottság megállapította azokat az irányelveiket, amelyek szerint a párt tarto­mányi és nemzetgyűlési képviselői a költség- vetési vita során képviselni fogják azokat az érdekeket, amelyeket a párt szem előtt tart. Ezután közérdekű kulturális és gazdasági kér­dések megvitatására került sor, majd Galam­bos indítványára a végrehajtó bizottság köszö­netét szavazott Esterházy János elnöknek a párt érdekében kifejteit fáradhatatlan mun­kásságáéit-. gsBíé imádkozást, újra a helyzet megbeszélésével foglalkozik. — Mért bánti kend? — fogja pártját a mus­lincáknak egy asszonyszemély, — Azt hallot­tam röggel a templom előtt, hogy ez a korela­férög.

Next

/
Thumbnails
Contents