Prágai Magyar Hirlap, 1933. szeptember (12. évfolyam, 198-211 / 3308-3321. szám)
1933-09-10 / 206. (3316.) szám
6 (§uae mutatio rerumf Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) Mikszáth Kálmán a szigetvári Zrínyi Miklóst támasztotta föl és hozta 'be a 'kilencvenes évek életébe. Számtalan iró csinálta ezt a tréfát: .vagy egy régi embert állítottak be a magiuk korába, vagy egy a maguk korából való embert .vittek vissza a messze múltba, hogy ezzel mértéket — rendszerint, szatirikus mértéket kapjanak a saját koruk megismerésére. Vigyünk vissza a mai életben szereplő embereket, mondjuk tiz évvel ezelőtti időbe és nézzük, mi lett volna, ha akkor csinálják azt, amit ma csinálnak. Ebből megkapjuk a közdolgok relativitásának pontos képét. Képzeljük vissza magunkat 1923-ba. Képzeljük el azt, hogy 1923-ban egy volt francia miniszterelnök, nagyon befolyásos és népszerű államférfin félhivatalosan utrakél és útja- végén megérkezik Szovjetoroszországba, ott tüntető ünnepléssel fogadják, népbiztosok és más nagy funkcionáriusok lelkes üdvözlő beszédeket intéznek hozzá, amelyekre ö hasonló lelkesedéssel válaszol; elmegy szemlét tartani a vörös hadsereg fölött s ez alkalommal kinevezik a vörös hadsereg tiszteletbeli ezredesének s ő ezt a .kinevezést nagy örömmel és hálával fogadja. Képzeljük el, mi lett volna, ha ez a francia- ál- 3 a miért i-u aztán hazatér Lyonba, vagy Párieba. 1923-ban. Föltétlenül hazaárulónak tartották volna. Sajtóban, parlamentben, mindenütt a. legsúlyosabb támadásoknak lett volna kitéve. LA. franciák szemében akkor a szovjet mumus volt, a gyűlölt rossz fiú. Még benne volt az emberekben a düh, amiért Leninék félbehagyták a háborút, megkötötték a bresztlitovszki 'békét és legalább is ugyanolyan mértékben azért, anert megtagadták a franciákkal szemben fönnálló adósságok s azok kamatainak fizetését, ami a francia polgárt legérzékenyebb testrészén, a zsebén sértette meg. Az Oroszországban járt francia politikus haza se mert volra menni Párieba, mert biztosan találtak volna módot, hogy 'bíróság elé állítsák és súlyosan elítéljék. Ma pedig, ha hazatér, ovációval fogják fogadni, mint aki az országnak nagy szolgálatot tett. Pedig a szovjet azóta sem változott, ma is csak szovjet és proletárdiktatúra és ma sem fizeti a francia adósságok kamatait. De a rossz fiú, anélkül, hogy a magaviseleté megváltozott volna, most egyszerre jó fiú lett. A franciák se változtak, az oroszok se változtak, csak a viszonyuk változott. Ha filozófusok lennénk, arTÓl beszélnénk, hogy nem a dolgok fontosak, magukban, mint olyanok, hanem a dolgok egymáshoz való viszonya. Ha politikusok lennénk, megtalálnék a fölvetett eset magyarázatát ebben, vagy abban a diplomáciai helyzetben, a hatalmi tényezők és érdekek változásaiban stb. De mi nem vagyunk sem filozófusok, sem diplomaták. Egyszerű, szerény adófizetők vagyunk, akik ítéletet sem roordunk nagy közéleti dolgokról, csak éppen emlékszünk egyre-másra a közelmúltból, emlékeinket néha minden gyakorlati cél nélkül, csak éppen szórakozásból hozzámérjük a mai aktualitáshoz és néha az irónia hangulata támad bennünk, néha pedig elmosolyodunk és eszünkbe jut a régi német diák-refrén: oh je- rum, jerum, oh quae mutatio rerum. Csodálkozni nem csodálkozunk, mert húsz év óta elfelejtettük a csodálkozást.. Mi már annyi mindenfélét tapasztaltunk, hogy nagyon meg vagyunk okosodva. Nyilván tudjuk, hogy az emberi dolgok megítélése nem a dolgok belső, materiális tartalmától függ, hanem a világitás'bél. Más-más á megítélés, ha fehér, vörös, zöld, vagy kék világítást vetítünk a dolgokra. És tudjuk azt is, hogy ez a megítélés néni logikai folyamatokból adódik, hanem lélektani, tehát természeti folyamatokból. A természeti folyamatokban pedig nincs következetesség; ezt nem is várjuk tőlük. A természeti folyamatok nem szillogizmusok, amelyeknek premisszáiból kényszerűen folyik a végső következtetés, hanem sokféle, többnyire ismeretien eredőkből összetevődő rézültánsok, amelyekben bizonyára van logika, csak mi azt nem tudjuk észrevenni. És ez, amit nem tudunk észrevenni, az irracionális elem dönti el mindig végeredményben azt, hogy mi történjék. Az egyes ember életében épp úgy, mint a nagy közösség és az egész emberiség életében. & Almok és gondolatok Irta: NEUBAUER PÁL Álmomban hozzám lépett egy szelíd nemtő. Ha jól láttam, a filozófia nem tője volt. Lefekvés előtt ugyanis sokat beszélgettem egy társaságban a filozófia tehetetlenségéről, arról, hogy az emberiséget, nem tudja megváltoztatni és hogy a forradalmi kirobbanások nem szűnnek meg. Evvel kapcsolatban a politikai gyilkosságokról is szó esett, Ratbenauról, Theodor Lessíngrői.., Nem voltunk egy véleményen, amikoT elváltunk. A filozófia nemtője közel lépett hozzám és igy szólt: — Volt egyszer egy beteg ember, aki a végét járta. Megsajná.tam és magam hoztam neki orvosságot, amely feltétlenül meggyógyította volna, ha hallgat rám. Nézd. mondtam neki, hoztam neked orvosságot, de ez oly erős, hogy naponta csak egy cseppet szabad bevenned és ezt is csak higilottan, mert különben nem tudnád elvise.ni. Ne feledd el, hogy naponta keid bevenned és naponta hígítanod, mert napról-napra erősebb lesz. Ha megfeledkezel az orvosság napi használatáról életed végéig, akkor ez az orvosság tüzzé válik és tüzet kellene bevenned, ha ráeszmélsz, hogy nincs más gyógyítási mód, mint ez az orvosság és a halál élői másként nem tudsz menekülni... A filozófia nemtője kinyújtott karral elém tartotta az orvosságos üveget és én úgy láttam, vagy látni véltem hogy az üveg pergamen tlappá változik és rajta ez állt: Gondolkodás. — Nem volt még beteg ember, — mondta a filozófia nemtője, — aki megfogadta volna a tanácsomat. Egész életén át, bármennyire beteg is volt, nem használta az orvosságom és csak a végveszély pillanatában hörpintetle fel az egész üveget: lángokat öntött magába, amelyek porrá égették őt és a iángok átcsaplak az emberiségre ... Álmomban szememet dörzsöltem: — Forradalmak? Politikai gyilkosságot? — kérdeztem. A filozófia nemtője ekkor azonban már eltűnt. * Vannak irók, akik falakat írnak: Benne van a Jó és a Nemes; láthatóan benne van. Mások ablakokat írnak: Rajtuk keresztül láthatod és felismerheted a Jót és a Nemest. Végül vannak irók, akik kapukat írnak és maguk képezik e kapukat: Rajtuk keresztül érkezel el a Jóhoz és a Nemedhez. Egy kínai városban európai ucoavilágitást akartak bevezetni. Erre a óéira a városi tanács százezer dollárt szavazott meg. Az ösz- szeg felét megtartotta a tartomány kormányzója, — nélküle nem jött volna létre a projektum. A fennmaradó félösszeg felével a MA ÉRDEMES DIÁKNAK LENNI Irta: CSATHÓ KÁLMÁN Minekünk még azt mondták: „Nem az iskolának tanu.sz fiam, hanem az életnek!“ Ami elméletnek kitűnő is lett volna, ha nem tanítottak volna egy csomó olyan dologra is bennünket, aminek az életben soha semmi körülmények közt hasznát nem vehettük. Mint például a Newton binominális tan tételének, amivel nem hiszem, hogy akármelyikünk is találkozott az életben valaha, ha csak matematika-szakos tanár vagy technikus nem lett belőle. A büntetőjogból és a magánjogból viszont az alapjukat képező tízparancsolaton kivüi semmit sem tanultunk a középiskolában, holott az életben elég sűrűn lehet találkozni mind a kettővel, anélkül hogy a jogi pá.yára menne az ember. A súlyviszonyok törvényét is felette szigorúan követelték tőlünk, holott az életben a legtöbb embernek sokkal több baja szokott akadni egészen másfajta viszonyokkal, amikről a világért sem beszéltek volna jó tanáraink. Igaz viszont, hogy valamennyien tudtuk, hogy Pu.mil, a német tanárunkat, gyöngéd viszony fűzi a könyvkereskedő és papir- kereskedő feleségéhez, amin akkoriban igen sokat mulattunk éretlen gyerekfejjel s amit jgy utólag is csak azzal tudok megmagyarázni, hogy Rumival is csak a súlyviszonyok törvényét tanuitatták meg annakidején s bízvást hihette, hogy felkészült az életre, csak élele alkonyán eszmélt rá, milyen hiányos nevelésben részesült, mert haláláig nem bírt megszabadulni a hatalmas, fekete örmény asszony ragaszkodásától. Ezért nem vehette % el Till Babát, akibe pedig halálosan szerelmes volt. A régi lantervnek a rovására kell írnom azt a meglepetést is, ami engem ért, mikor először láttam meg a római Fórumot, óraszámra ültem attól kezdve a Kapa tollúm sarkában lévő kis forraszon és a gimnáziumot szidtam folyton, amiért nyolc éven át folyton csak azt rágták Rómával kapcsolatban a fülembe, hogy „Ablativus absolutus és accusa- tivus cum infinitivo", úgy, hogy végül már hajlandó voltam olyasmit képzelni, hogy az egész klasszikus világ csupa nyelvtan-profesz szerből állott. Azt azonban sohasem magyarázta meg senki, hogy ragyogó kék ég alatt márványpaloták közt derült világnézetű emberek jártak-kelték, akiknek az élete nemcsak csatákból s politikai intrikából állott, hanem épen úgy ezer apró örömből és keserűségből, sikerből és csalódásból, mint a mai emberé. Sohasem mutatták meg a rómaiban az embert nekem. Világért sem akarom kedves, régi tanáraimat ezért felelőssé tenni. Nem ők tehettek róla, amiért az iskola akkor még sokkal elvon tabb szellemű volt, mint manapság. Azt mondták ugyan, hogy az életnek tanulunk, de az életet eltitkolták előttünk és ha nem tantételekről, hanem véletlenül emberekről volt is szó, azokat ig olyan elvont alakban ismertették meg velünk,hogy csak a hadvezért, a tudóst, a költőt, vagy a politikus szónokot láthattuk bennük. De, hogy azonkívül, amit a közéletben jelentettek, egyéb is történhetett velük, ennek még a gyanúja sem merült fel bennünk soha. Mindez pedig a magyarországi középiskolai tanulmányi verseny kapcsán jutott most eszembe. A versenylárgyakból azt látom, hogy mindazt tudni kell a mai diáknak is valószínűleg, amit nekünk is kellett volna, sőt alighanem többet is. De mindezt ma sokkal könnyebb lehet nekik megtanulni, mert a mai iskola szorosabb kapcsolatot tart fenn ■az élettel, mint a régi. Már maga az, hogy ilyen versenyeket rendeznek, elég arra, hogy érdeklődést támasszon a gyerekben az elvont dolgok iránt is, — hiszen akár a sakktáblán, akár a latin syutoxis terén győzi le egyik gyerek a másikat, az egyformán a diadal boldog érzését kelti benne. Ez azonban még magában véve csak az ambíciót sarkallja, amire voltak eszközök régen is. És a haladást én nem is ebben látom a középiskola szellemében. Hanem abban, hogy beengedett a falai közé két dolgot, ami az én időmben meglehetősen ki volt írekesztve belőle. Az egyik ezek közül a szépirodalom. Ne tessék félreérteni! Szépirodalmat mi is tanultunk és olvastunk. De egészen másképpen, mini ma. Agyon elemezve, széjjelszedve és elunalmasitva. Úgy, hogy elment tőle a kedvünk, mert egy-egy ilyen szépirodalmi elemezés mindenre jó volt, csak arra nem, hogy közelebb hozza szivünkhöz az irodalom klasszikus alkotásait. Ezt érezhette Arany János, amikor arra a hírre, hogy tanítani fogják Toldit az iskolában, igy sóhajtott fel: „Meg fognak tytáltatni a gyerekekkel!" Ma úgy látszik, ezt nem igy csinálják. Vagy ha még igy csinálják is, csinálnak egyebet is. Azt, hogy a gyerek fantáziájának próbálnak szárnyal adni egy-egy szépirodalmi alkotás kapcsán. Erre vall az, amit. a tanulmányi verseny szépirodalmi feladatáról olvasok, hogy t. i. az egyik tétel Szondy két apródjának növeliisztikus formáiban való feldolgozása volt. Olt kellett elkezdeni, ahol a ballada befejeződik. Mi történt a két apróddal? 1933 szeptember 10, vasárnap. ~ gggl '■----lli'yLUlL"""""''■"■■■ | ko rmányzó titkára megjutalmazta önmagát, — nélküle nem jött volna létre a projektum- Huszonötezer dollárt átadták az aihivatalno- koknak, hogy kezdjék meg a terv megvalósítását. Ebből az összegből rövid idő múlva1 hetvenöt cent maradt. Ezt a pénzt egy kulinak adták és meghagyták neki, hogy vegyen rajta egy olajmécsest, amelyet nyilvános helyen akartak elhelyezni. A kuli ezt meg is tette, de előzőleg huszonöt centet a saját zsebébe csúsztatott. Kis vártáivá jött egy koldus, akit vonzott a szokatlan fényesség és éhes lévén, — kiitta az olajat * Lionardo da Vinci mesélte nekem álmomban: Életem nagyobbik fele azzal lelt el, hogy az Úrvacsora megfestéséhez megfelelő Krisz- tus-modellt kerestem. A tanítványok már megvoltak, de Krisztus-modelít nem találtam sehol. Egyszer váratlanul szerencsém volt és egy mise alkalmával megláttam az orgona mellett a keresett arcot. Ez az arc telve volt. a legtisztább emberiességgel és szeretettel, szánalommal és szeretettel, őt választottam mintának és meg is festettem. MuKak az évek, sok minden történt és az Úrvacsora még nem készült el: hiányzott rajta Judás alakja. Ekkor egy vásáron megláttam egy embert, akinek arca a legelvetemültebb szenvedélyeket tükrözte: az árulást és perfidiát, a gyilkosságot és a lelkek teljes hiányát. Emberi ábrázal, amelyben nem vö t emberi vonás. Ez volt az én keresett Judásom, a legnagyszerűbb modell és nagy festményem le- kerekitése: nagyszerű Krisztusom borzalmas ellenpólusa! Magammal vittem a műtermembe, hogy megfestsem de ahogyan hosszasabban néztem és elmerültem ebben az arcban, ismerősnek tetszettek a vonásai és... ecset és paletta kiesett a kezemből: Ez a Judás- modell nem volt senki más, mint az, akit hosszú évekkel azelőtt a legnemesebb Krisztusnak festettem meg! Krisztus-modellemet ime Judássá torzította az élet... * — A világ nem ér semmit! — mondta a gimnazista. — Nyáron mennydörög és télen iskolába kell járnom! — Főiskolákra készülők figyelmébe. Az elmúlt tanévben érettségizett és a prágai, brünni vagy pozsonyi egyetemre készülő főiskolai hallgatóknak tanulmányi, lakás és egyéb ügyekben tanácsot ad és felvilágosítással szolgál a pozsonyi magyar Diákotthon vezetője, Janson Jenő (Bratislava-Pozsony, Safarik-lér 4., I. 6). Válaszbélyeget melekel- ni kell. Hát ez már az élet bekapcsolása a gyerek képzelőtehetségén keresztül. Ezen az utón eljut a diák oda, ahová régen nem juthatott el, mert úgyszólván mesterségesen elzárták tőle, hogy összefüggést keressen és találjon aközt, amit tanul és az élet között. „Életet" nem lehet „tanulni". De a költé- ! szét mégis az élet tanítómestere és egy-egy átélve olvasott regény, novella és vers utóhatása sokszor felér egy-egy reális tapasztalattal. Feltéve, hogy az iskola nem tolakszik, az olvasmány és az olvasó közé száraz elméletekkel, hanem engedi, hogy az maga hasson a saját eszközeivel és legfeljebb ebben az irányban segít és magyaráz. Ha igy tanít az iskola, va’óban az élet számára tanít, mert megtanít gondolkozni és megtanít gyönyörködni az olvasmányban. Ezt őszintén irigylem a mai gyerekektől. Nekünk erre magunknak kellett rájönnünk, magunktól. A másik, amit a mai gyerektől irigyelhet a régi iskola diákja s ami szintén az életre nevel: a cserkészet. Az, amit mi is csináltunk ugyan, de amiért minket megpofoztak, amit viszont a mai gyerek számára, rendszerbe foglalva, intézménnyé tettek. És ami nem volt egyéb a mi részünkről sem, mint a kölyök ösztönszerü, játékos készülődése az életre. Ugyanaz a természetes dolog, mint amikor a kis macska a csirketollat „megvadássza". Szép dolgok ezek és örvendetesek! Haladás van bennük, igazi haladás! Baj csak egy van. Az, hogy most már kitalálták ugyan, hogy kell a gyereket az életre nevelni, — de mire felnevelték — el van előtte zárva az élet, amely a mi számunkra nyitva vöt. Mi, ha meg is ütöttük magunkat itt-ott., valahogy csak el tudtunk boldogulni benne a hiányosabb felkészültségünkkel is. De ezek, szegények, teljes vértezetbeu és felkészültséggel is ki tudja mikor jutnak el odáig, hogy — megéljenek? 9
