Prágai Magyar Hirlap, 1933. szeptember (12. évfolyam, 198-211 / 3308-3321. szám)
1933-09-10 / 206. (3316.) szám
4 1933 szeptember 10, vasárnap. fidc&e&zéd Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ — Min nevetsz? — kérdezte. — Ezen — mondtam. A kórház falára mutattam. Azon fehér zománctábla volt, rajta nagy, kék betűik. RENDELÉS SZEGÉNY KEDÉLY- ÉS IDEGBETEGEKNEK NAPONTA REGGEL 8-tól 10-igElolvasta, aztán vongatta a vállát. — Mi van ezen nevetséges? — Mindössze egy szó. Ez: „szegény*'. Mihelyt megpillantottam, viszketni kezdett a tüdőm. Végül kacagnom kellett. — Miért? — Azért, mert azt a képzetet keltette bennem, hogy a kórház — személyesen — sajnálja a „szegény** kedély- és idegbetegeket. Máris láttam a kórházat — ezt a komoly és hivatalos intézményt — amint -könnyel szemében, redőbe vont homlokkal feisóhajt: „Szegény kedély- és idegbetegek, mennyiig; szánvolt, vérmes és pirospozsgás lesz, aztán esetleg már holnap hirtelen elpusztul agyszélhü- désben és soha többé nem támad föl. Némelyik alantas sorából emelkedik nemesi rangra. Az Antal valaha együgyű, félkegyelmű, tökfilkó és aki „elandalodott**, az egyszerűen elbutult, meghülyült. Mostan légies áhrándo- zók „andálodnak el“ egy költeményen, egy dalon s akkor lelkűk a végtelenben kalandozik. Máskor viszont lecsökken a szó, a nagyszerűből a kisszerűbe zuhan. Illés András, a hitszónok még 1696-ban is igy buzdította híveit: „Nincs a világnak nagyobb marhája, mint az igazi hit“. Akkoriban a „marha** a kincs, az anyagi és szellemi érték. Minthogy a jobbágyok egyetlen kincse és értéke a marhájuk volt, a tűnő marhából a századok során lassanként közönséges marha lett. Tévedsz azonban, ha azt hiszed, hogy ezzel már véget ért e szó pályafutása Napjainkban a marha elsősorban szitok-szó. Egy hétéves városi fiúcska, aki először kerül a pusztára s ott marhát lát, nem mindjárt tudja azonosítani a nevet a fogalommal, egy darabig még zavarja az, hogy ennek a marhának szarva van és négy lába, mert lelki szemei előtt egy másik kép lebeg, annak a jóbarátjának a képe, akit rendszerint ezzel a megszólítással szokott kitüntetni. Csak a szótárakban vannak szilárd értékek. Az élet hullámzik s vele együtt a nyelv is. Épp ezért a szótárakat egy-két évtized múltán tűzbe lehet vetni mind. A szó külső idoma egy hang. Megütünk egy billentyűt s az zeng, de vele együtt zeng a roppant hangszekrény is, a múlt és jelen, minden, amit éreztem és gondoltam s minden, amit csak sejtünk is, homályosan. — Mondd, — szakított félbe — tudatában vagy te annak, hogy milyen veszedelmes az anyagod, hogy milyen halálos kockázattal játszik az, aki tollat vesz a kezébe? — Csak néha — feleltem. — Többnyire ilyenkor, amikor nem dolgozom. Ha dolgozom, akkor leköt a mesterség gyakorlata. Ahhoz a repülőhöz hasonlítok, akivel múltkor beszélgettem. Ez már országokat, óceánokat repült át, egyfolytában- Esténként azonban, ha a feje fölött sétálgatnak a kis repülőgépek a szines, hírverő lámpáikkal, megborzad arra a gondolatra, hogy akadhatnak olyan vakmerők, akik elszakadnak az anya- földtől és nem rettegnek attól, hogy lepoty- tyanhatnak. Mindez természetesen eszébe ee jut neki a levegőben. Ott fönn — amint mondja — nem ér rá félni. lak benneteket. Szánlak elősző .r,: r. mert kedély- és idegbetegek vagytok. ,e szánlak másodszor azért is, mert épp idejöttök, szerencsétlenek, ahol sohase gyógyultok meg.“ — Bocsáss meg, ez rosszhiszeműség. A „szegény** itt ahelyett van, hogy „szegénysor- su“. Én a szöveget hibátlannak tartom. Vagy te másképp Írnád? — Aligha. A „szegénysorsu** valóban pon- tosbodó és fontoskodó megkülönböztetés. Aki szegény, az szegénysorsu. — Hát akkor mit kifogásolsz? — Semmit. Csak magyarázom lelki állapotomat s — engedelmeddel — csodálkozom azon a csodán, amelyen nem lehet eleget csodálkozni: a nyelv rejtélyes mivoltán. A „szegény** eredetileg minden nyelvben azt jelentette, hogy szűkölködő, éhenkórász, ág- rólszakadt, tengődő, nincstelen, Ínséges, nyomorgó stb. Vagyis eleinte mindenütt tárgyi és tárgyilagos ítélet, értelmi megállapítás. Aki szegény, annak nincs pénze, hajléka, kenyere Ha azt közük velem, hogy künn a kapum előtt egy szegényember vár, második gondolatom nyilván az, hogy az illető nem gazdag. Ez az utalás nem minden esetben iiven világos. Minthogy a szegénység az átkok árka s a szegényember a tehetetlensége és gyámoltalansága miatt nemcsak nyomorgó. hanem nyomorult is, aki íölzaklatja részvétünket, ez a szó nagyon hamar — főképp az irgalmat hirdető kereszténység hatása alatt — megtelt érzelmi tartalommal. A szegény szánandó. Ennélfogva, aki szánandó, szegény. Amikor a XIII század elején először Írják le nyelvünkön a Halotti Beszédben, már ebben a második, átszellemült, érzelmi alakjában tűnik föl: „Imádjomok ez szegin ember lelkiért** — mondja az ismeretlen mondás — imádkozzunk ennek a szegény embernek a leikéért. Hogy ki volt ez a szegény ember, ném tudjuk. Épp úgy lehetett dúsgazdag földesül*, mint robotoló jobbágy. Mindem halott „szegény**. Általában mindenki „sze- gény“, aki szerencsétlen. Ha egy milliomos gyomorrákot kap vagy elgázolja őt a vonat, fölkiáltunk: „szegény**. A vak is „szegény**, vagyoni helyzetére való tekintet nélkül. — Mit akarsz ezzel mondani? — Csak azt. hogy a szavak mellékzöreje — kedélyi velejárója — néha fontosabb, mint az alapértelmük. Ezek a mellékzöngék úgy harsognak, hogy az alapértelmet se halljuk ■tőlük Velem is ez történt. Néhány másodpercig nem értettem a szövegel Ámuldoztam. hogy a „szegény** csakugyan szegény is lehel. A félreértés gyarlóság. Ezért nevettem. M messze jártunk a kórháztól, amikor isrm' >egállitott bennünket egy hirdetés. E:; véház frissen festett ajtaján papír táblái 'ázott a szél. ezzel a föiirássá’l: VIGYÁZAT. MÁZOLVA — No látod — szóltam — ezen már te is nevetsz Még pedig azért, amiért én az előbb. Annakidején ezt a kifejezést fölkapta a pesti tréfakedv. Derüre-borura alkalmazta mindenre, de mindig képlegesen, mintegy idézőjelek közölt. „Vigyázat, mázolva** — Intették egymást az emberek kis és nagy veszedelmek előtt. Ezt zúgták karban a kártyások, ha a bankár történetesen jó kártyát vett s ezzel meghiúsította -reménységüket, de ezt hajtogatták az aranyifjak is, ha egy vastagon kifestett nő közeledett feléjük. Mi ebben a pillanatban — hogy úgy fejezzem ki magam — egy divatos szólam elfelejtett kut- forrása előtt állunk. Furcsáijuk, hogy ezt a figyelmeztetést ragadós ajtókra is odabigy- gyesztik, de azért el kell ismernünk, hogy itt is helyénvaló. Jaj, barátom, micsoda pályát futnak meg a szavak. Nincs olyan, amelyik 1933-bau pontosan azt jelentené, amit 1900- ban jelentett. Amelyik% akkor vérszegény K ü L ÖNVÉLEM É N Y A kormányozható öngyilkos A londoni Daily Expres-s az elmul-l napokban azt a feltűnő jelentést kapta Japánból, hogy ott egy újfajta torpedóval kísérleteznek. Ez az újfajta torpedó kcrmáuyozha’ó, még pedig oly módon, hogy egy ember ül benne, aki kormányozza. Ugyanez a torpedó fei is robban, hogyha óéit ér és beíuródik valamely hadihajó páncélvázáiba. Hogy a bennülő pilótával mi történik, nem kétséges. Atomokra robban. A torpedó szerkezete bizonyára nem rendkívüli, de annál rendkivüli-bb a használati módja és az elv, melynek alapján készítették. Az eddigi uj találmányok torpedók és egyéb robbanó lövegek terén csak valamely uj anyagot, uj csavart, uj kalibert uj irányzókészüléket jelentettek: ez az első eset, hogy irányzók-észülékképpen komplett öngyilkost helyeznek el a robbanó lövégben. A metódus, akármilyen olcsó és egyszerű, mégis meglepő. Bizonyos elvi megalapozottság szükséges ahhoz, hogy az uj gyártmányú torpedóban helyet hagyjanak az öngyilkos irányzókészülék számára, amely nem finom acélrugókból és kerekekből áll, hanem a legolcsóbb anyagból: húsból és vérből. A híradás elmondja, hogy a japán hadügyi kormány felszólítást tett közzé önkéntes jelentkezésre. Egyelőre próbaképpen négyszáz ilyen irány zókészülékre van szükség és az első felhívásra — ötezer ember jelentkezett a négyszáz helyett. Ez igen. Ez Japán. Itt lehet kalkulálni az uj gyártási elvekkel. Megkell halni? Hogyne. A japán az az ember, akinek legnagyobb szenvedélye: a halál. Nemrégiben jelentek meg részletes tudósítások e lapban arról, hogy a japánok tömegesen követnek el öngyilkosságot olyan helyeken, amelyek az öngyilkosság szem pontjából divatosak. Az elmúlt évben egy vulkán tüzes krátere vált divattá, azelőtt egy tengeri szikla. Az emberek levetik magukat, mert előttük m^r mások is levetették magukat és mert utánuk is le fogják vetni magukat. A tüzes láváiba. A tengerbe. Természetes, hogy a nép fiai, akik kéjjel halnak meg divatból, még nagyobb kéjjel halnak meg akkor, ha valamely célja is van a haláluknak. A hazáért kell meghalni? Boldogan, akár tízszer egymásután. Ha valaki a háborúba megy, csak bizonyos százalékban kockáztatja az életét, ezzel szemben ott van a lehetőség, hogy visz- szatérhet, ünnepelt hős lehet, háborús rokkant és nyugdíjas. A haláltól kapja a nyugdijat, a halál veszedel em, a hősiesség e lismeréséért. Játék ez, életre menő játék, akármilyen arányban, de játék, kockázat. A japán nem kockáztat, hanem biztosra megy. Évtizedek óta tudjuk, hogy a japán az a nép, amely mindig feláldozza az egyént a fajtának, az egy ember boldogulását a nép boldogulásának. Teszi ezt anélkül, hogy számolna az egyén sikerével a fajta sikere révén. A haza fogalma nem megindokolt teóriaképpen él bennük, hanem józanság nélküli szenvedélyképpen. A hazának négyszáz önkéntes halottra van szüksége és a japán férfik tömegei fájlalják, hogy csak ennyi kell. A szerényebbek nem is jelentkeznek, hivalkodásnak : tartják, pedig boldogan mennének ők is a halá ba, valamennyien. Japánban irigy-ük a négyszáz kiválasztottat, a felső négyszázat, . ahogy Amerikában az egyéni meggazdagodás | sikeres táborát nevezik. Talán fájlalják a ja- j pánok, hogy nem találnak fel ágyukat, amely- j bői robbanó lövegek helyett embereket lőnek j ki, embereket, akik halálos sugarakat kor- i mányoznak a meghódítandó területek fölött. A fehér ember számára elképzelhetetlen lelkesedés az, ami a japánokat hajtja. Euró- ! {iában minduntalan ébreszteni, .riasztani kell j ezt a gyakran elalvóban levő. szunnyadó I (szenvedélyt. Ez a szenvedély itt már nem is j szenvedély, mert meggondoláson, számításon, | kalkuláción épül és csak néha lobban fel ©1- | lenőrizetlen lánggá, amely egy darabig lo- I bog, de aztán hamarosan visszasülyed az | egyéni érvényesülés hináros zegzugos mo- j csarába. i Nekünk nincsenek Toké rá utóink, akik ! egyéni szenvedélyüket gondolkodás nélkül l áldozzák fel a faji szevedélynek, nálunk moz- ; galmakat kell indítani, ébren tartani, fejleszI leni, elaludni nem hagyni, hogy legalább ' eszmében valamennyire hívek maradjunk a i fajtánkhoz. Nem, áldozatról igazán nem lehet szó az is nagy áldozat sokszor, hogy tartunk a közösséghez, akkor is, ha ez anyagilag az adott pillanatban nem kifizetődő. Azt mondjuk még mindig, hogy az egyén érvényesülése a fontos, mert az egyének tömegeiből válnak a közösségek és ha az egyén jól ól, akikor jól él a közösség is. Kitartunk az egyéni boldogulás szemlélete meiett és megfeledkezünk arról, hogy vannak fajták, amelyek vérrel töltött torpedókkal akarják megtorpedózni a világot. Nem akarjuk tudomásul venni az újra kiderült igazságot, hogy nemzetek vannak és fajok vannak, — ott. ahol még vannak. Ragaszkodunk a magunk magasztalt elméleteihez, tartjuk magunkat a fajtán felülemelkedő emberi ideálhoz, elsüppedünk az egyéniség kényeimében é* szenvelgéseiben, közben pedig az történik, hogy — távoli emberfajok készülődnek arra. hogy legázoljanak bennünket minden egyéni kényelmünkkel együtt. Elfelejtjük, hogy a legegyszerűbb elhe.yez- kedési mód a földön az, hogy mástól vegyek el a földet és mivel ez egyéni világrendünkben, magánjogi alapon nem lehetséges, az emberek vissza térnek arra az álláspontra, amelyen mégis lehetséges: a faji elmélet álláspontjára. Amit az egyes ember nem tehet meg, vagy helyesebben, amit az egyének tömege nem tehet meg, azt megleheti az egyének falkálja, amit most divatosan fajtának neveznek. Sürgős visszatérés van az egész világon a fajelmélet álláspontjára, ami egyszerűen az erőszak álláspontjával azonos. Az egyénekből álló tömegnek nincs joga terjeszkedni, csak törvényeik adta kereteken beiül. A fajtának természetes joga a terjeszkedés, minél erőszakosabb módon. Lehet, hogy a japán öngyilkossági szenvedélynek semmi köze sincs a hősiességhez, ahogy mi nyugaton képzeljük el a hősiességet. Most mégis az történik, hogy a japánok ezt a régi öngyilkossági szenvedélyt a hadicélok szolgálatába állították, vagyis racionalizálták. A racionalizált öngyilkosság pedig a legfélelmetesebb fegyverré válhat. Amíg a japán öngyilkosok a kráterbe ugráltak, addig csak érdekes folklóré, izgalmas olvasmány volt ez a tünet, de ha most a torpedóba bújnak az öngyilkosok, akkor világ veszed elem lehet belőle. A racionalizált öngyilkos páncélhajókat akar robbantani, ezer meg ezer idegen katonát akar magával a halálba vinni. Meghalni tudni, százszázalékos biztonsággal, a menekülés minden gondolata nélkül: ez az, amiben ők messze vezetnek előttünk. Nyugaton a faji szenvedély minden korbácsolása mellett is elképzelhetetlen a japánok uj találmányának alkalmazása, nyugaton borzalmas őrületnek tartják a torpedót, amelynek élő magja van. A japánok eltanultak a nyugatiakból mindent, ami boldogító találmányt eltanulhattak, de mi, nyugatiak, nem tanulhatjuk el tőlük a vak szenvedélyt, ami a kötet furcsa talajából nő bele ott a korlátlanul szaporodó tömegekbe. Ugylátszik, elkéstünk ..faji reneszánsz"unkkal, mert ni essz- előttünk járnak a japánok, akik a magul; keletj szenvedélyét beleültetik a mi nyugati ta álmáuyainkba és igy megteremtik a huszadik század legborzalmasabb csodáját: a kormányozható öngyilkost. Sándor Imre. A Szlovenszkói Magyar Kultur Egylet kérelme a nagyközönséghez Az őszi idők beálltával a Szlovenszkói Magyar Kultur Egylet is megkezdi működését, hogy alapszabályainak megfelelően a politika- mentes. tisztára kulturális célt szolgáló programját betölthesse. Évek óta fejt ki jelentékeny működést a SZMKE. falvakon és városokban, mindenütt a helyi viszonyoknak megfelelően: a népviseleti kiállítások, szavalókörutak, felolvasások, szinielőadások, karácsonyi akciók, kulturházépitések, könyvtárszervezések mutatják a SZMKE útját A SZMKE munkáját szenzációs napáhirek nem regisztrálják, a kulturmunka csendes és feltűnés nélkül való: egyik helyen nagy lelkesedés, másik helyen a közöny g magyar nemtörődömség kiséri útját, de az egyesület szívós akarattal s a vidéki szellemi vezetők megértésével küzd céljáért: a tiszta és őszinte magyar kultúráért. Mint minden magyar kulturális egyesületnek, anyagi helyzete sokszor nehéz s ilyenkor a meg-r értő és lelkes magyar közönség támogatására kell támaszkodnia. Jól tudjuk, hogy a mai gazdasági válság nem elsősorban a kulturális törekvéseknek kedvez s az anyagilag is elfáéüít magyarság minden fillért meg keli, hogy nézzen, miire áldozzon, a SZMKE mégis meri remélni, hogy a magyar közönség megérti törekvéseit és szellemileg, anyagilag segíteni fogja nehéz munkájában. Nem áldozatokat kér a SZMKE, hanem barátságot, melléállást, megértést. A szervezési mun- ! hálátoknál megértő támogatást, erkölcsi tekin- I tetben együttérzést, szeretetek Hogy a SZMKE terveit valóira váltsa, hogy szélesebb keretekben, hathatósabban munkálkod'hassék: bizonyos anyagi javakra is szüksége van s ezúton is kéri a magyar közönség szeretetteljes, megértő támogatását. Vetítőgépet s gramofonokat akar vásárolni az egyesület, hogy a falvak téli unalmát ezzel is elűzze s igyekezzék megismertetni a magyar népet a kultúra javaival. Könyvtárakat akar segíteni könyvekkel, hogy olvasnivalója legyen a népnek. Szeretettel és bizalommal fordul tehát az olvasóhoz, hogy adományaival segítse nemes munkájában. Nagyon sok könyvadományt máris rendeltetési helyére juttatott az egyesület, az adományfillérekből kul- turházak építését szorgalmazná. Mindennemű értékes könyvadományt hálásan köszön a vezetőség. A könyvek a Szlovenszkói M'agyar Kultur Egylet titkárságához küldendők, Komárno, Kultúrpalota. Pénzadományok dr. Szijj Ferenc, ny. polgármester, egyesületi pénztároshoz. Ko- márno, Deák Ferenc ucca 7. TAMÁS LAJOS: HÉTSZÁZ KILOMÉTER Most elszakadt minden ... hétszáz kilométer, Hegyek, völgyek, síkságok, városok Serakoznak közöttünk, de az éjszaka dalát Éppen agy hallod, mint én is S zaklatott idegen Szalad a posta hozzád. Galambot, vércsét küldök: Féltést, gondot, hűséget, szerelmet. Titkos tölcséren árad feléd Az érzés, amelyben fiatalságod fürdik S mint dongó az ablaküvegen, Oly nyugtalanul hajszolom lényed Fában, fűben, felhőkben, nőben. De köztünk az ür, az üveg, A hétszáz kilométer. (Laurana)
