Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-06 / 177. (3287.) szám
4 1958 a«gn»g*ni» 6, Tagáraatp. A halhatatlanság kutyája Irta: MÓRA FERENC Alfréd de Mussetiről, a született halba tat- láinságról, csak az oklevelei irodalomszakosok tudják, hogy volt neki hivatalos halhatatlansága is. A francia akadémiától kapta, írást is adtak neki róla. Csakhogy nehezen ment a dolog. A hivatalos hallhatatlanság sehogy se akarta magáénak vállalni szegény Allfrédot. — Érje he a maga halhatatlanságával — acsairogták el a kapuiból az Olimpus portásai. — Aki nem tiszteli a tekintélyeket, az ne kívánkozzék közéjük. Egy darabig csakugyan el is volt a költő a halhatatlanság nélkül s egészen jól beérte a halandó élet örömeivel Csak amikor ezek rendre elhagy ogiatták, akkor áhított Tá ‘Alfréd Museet az akadémiai frakkra. És ekkor derült ki, hogy nem is olyan szőrös szivü emberek azok az akadémikusok, aminőknek az újságírók hiresztelik őket. Mikor a Mus- set. orvosaitól garanciát kaptak rá, hogy a költő már félig az ördög zsákjában van @ az egy-két esztendő alatt menthetetlenül elviszi, egyszerre azt mondták, hogy üss© part, annyi időt ki lehet bírni még ővele is, hát tessék helyet foglalni a zöld-tfrakkosok köztAzaz hogy volt néhány nyakas halhatatlan, aki még a haldokló költőnek se tudta megbocsátani a tehetségét. Különösen De Saint-Aulaiire ur fújta ellene a követ pár ©reg kollégájával. Ma már nem igen lehet tudni a jó úrról, hogy az okszerű birkatenyésztés irodalmát művelte-©, vagy a birtokán lelt druida légyfogók kultúrtörténeti fontosságára mutatott rá, de az bizonyos, hogy a maga idejében sokkal nagyobb tekintély volt, minit a Les nuits züllött költője, — Minden tőle függ — mondták Musset- nek a barátai s rávették, hogy tegye meg a grófnál azt a tisztelgő látogatást, amit nem kerülhet el senki, aki életében meg akarja érni a halhatatlanságát. A gróf Paris környékén nyaralt falusi birtokán s Alfréd, aki vagyona roncsait gála- ruhába ölte, gyalog szerrel tette meg az utat. Egy kicsit ki is melegedett, mire elérte a tetthelyet, de a kastély kapujában mégis hidegverejték verte ki. Egy piszkos, gubancos eb állta útját mérges mormogással a küszöbön- Régen hálhatott vetett ágyban, ahogy a subáján látszott és valahol favéget kóstoltathattak vele, mert húzta az egyik há- tulsó lábát. — Ronda d-ög — gondolta a költő és nagy hajlandóságot érzett rá, hogy oldalba rúgja az ebet. Azonban mint óvatos városi ember, jobbnak látta ki nem mutatni őszinte érzelmeit, inkább naigyon barátságosan pieszen- tett az utonállónak. — Ez derék ember lehet — gondolta a négylábú szőrgombolyag és nemcsak utat engedett a költőnek, hanem utána is iramodott. — Vesztél volna meg a gazdáddal együtt! — forgott hátra idegesen a költő és a lírikusok kétszínűségével gügyögött a kellemetlen diezkiséretinek mindenféle szép trópusokat, hogy megnyerje baráti indulatát. — Ez már igen — vette készpénznek a kutya a hízelgést és a világért el nem maradt volna a költőtől. Farkcsóválva kisérte végig a szijfasoron, utána loholt a gömbölyü- t© nyírt puezpángok között és felkocogott vele a márványlépcsőkön. — Ugylátszik a házhoz tartozol — nyugodott meg a költő és hízelegve veregette meg a kutya kócos fejét. Mint finom lélek mindent utált ugyan, ami nem szép, de mint vicemfenak, tele volt a szive megértéssel az arisztokrácia iránt— Ugylátszik nagyon jó társaságba kerültem — nyalta végig a kutya a költő kezét és ahogy nyílt az ajtó, elsőnek osont be rajta. Az ajtót maga De Saint-AiUlair© ur nyitotta ki, aki rózsát szedni indult a parkba. A grófot nem érte váratlanul a látogatás, ellenben a költő kutyája igen meglepte. El is határozta magában, hogy inkább a nyaktiló alá hajtja a fejjél, mint hogy halhatatlansághoz segítsen olyan embert, akinek ilyen kutyája van. Azonban sokkal finomabb ur volt, semhogy kimutatta volna, amit gondolt. Mosolygó udvariassággal tessékelte be a vendéget a szobába. — Parancsoljon — mutatott rá a címeres zsöilyéreA kutya fürgébb volt, minit a költő, fölugrott a székre és sáros teatét végignyuj tolta a bársonyon. Alfréd zavartan mosolygott, mert nem tudta, hogy mit kell csinálni a vendégnek, ha helyét a ház kedvence foglalja el— Nem tesz semmit — segítette ki zavarából a gróf és őszinte undorral megvakarva a kutya hasát, másik széket ajánlott fel a vendégnek. — Úgy látóim, gróf ur sízereti az állatokat — kezdte a társalgást Alfréd, mire De Saiint-Aulair© ur kényszeredett mosollyal jelentette ki, hogy különösen a kutyákban leli nagy örömét. Alfréd erre Lukrécinsból idézett valamit, amivel egyrészt mint a kutyák barátjának akart kedveset mondani a grófnak, másrészt be akarta bizonyítani, hogy ő dekadens költő létére se ellenség© a régi klasszikusoknak. A gróf udvariasan elismerte, hogy nagy kincs a hü kutya és hogy kedvében járjon a költőnek, elmondta neki Aubry ur kutyájának esetét, aki Charle- magn© idejében élt és párviadalban mentette meg ura becsületét, amivel örök időkre méltóvá tette magát a francia olvasókönyv- irók hálájára. — Auah! — ásított bele a kutya a diskurzusba és hunyorgó szemmel biztosította a két urat arról, hogy ő is az Aubry-kutyák nemzetségéből való s bármikor kész éíeitét és vérét áldozni gazdája becsületéért. Közben azonban olyan mozdulatokat tett a fejével, amelyek akkor jellemzik • a kutyákat, mikor álmukban légy után kapkodnak. De Sáint-Aulair© ur idegei nem hinták ezt a plebejus tempót. — Talán sétálnánk egyet a parkban — indítványozta vendégének. Most derült ki, hogy a kutya csak tettette az alvást. Rögtön oda sederedett a két ur közé és mivel egyik se merte odébb rúgni a másik miatt, ellenállás nélkül átvette a kertben az impériumot. összevissza ugrált, csaholt, kapart, hempergett a virágágyak közt és mogezaggatta a pávák farkát. Ezt már Musset mégse állhatta meg szó nélkül. — Talán ezt mégse kellene engedni — vélte bátortalanul. — Szóit se érdemel, kérem, hadd töltse kedvét — legyintett bosszúsan a gróf. A költő elpirult, mert rendreutasítást érzett ki a háziúr szavaiból. Csakugyan, mi köze is neki ahhoz, hogy a gróf bele van őrülve ebbe a förtelmes jószágba? A nyavalya nem egyforma. Elhatározta, hogy többé nem sző] bele a ház belső ügyeibe s ha véleményt nyilvánít a kutyáról, az csupa elragadtatás leszAz eb pedig igyekezett rászolgálni az elragadtatásra. Fellökdöst© a virágágyakat őrző törpéket, beható kutatásokat végzett a szemét gödörben s végre az aranyhalak után való érdeklődésből belevetette magát a szökőkút medencéjébe. Ott jó darabig el is időzött, de végszóra jelentkezett. Akkor, mikor a gróf azt mondta a költőnek: — Örülnék, ha itt maradna ebédre, legalább a családom is megismernéA kutya megrázta magát és telefröcskölte vízzel a gróf nadrágját- Mintha csak azt akarta volna mondani: — Mehetünk. Én már megtisztálikodtaim « nincs az a grófi asztal, aminek díszére ne válnék. Musset •elhatározásához híven nyájasan veregette meg a kutya sovány nyakát: — Velünk tartasz te is barátom? — Ó hogyne! — mosolygott a gróf, mint aki vadalmába harapott. — Ha már egyszer úgy van szoktatva. — Tiszta őrület — gondolta a költő, de azért alapjában örült neki, hogy a kutya ennyire ragaszkodott hozzá s őmellé fura- kod va lép az ebédlőbe. Most már biztosra vette a gróf szavazatát. De Saint-Anlalre ur hölgyei lekötelező nyájassággal fogadták a költőt .és kutyáját- Gyöngéd tapintattal néztek össze s ,a ház ura is rájuk hunyorított, hogy ha már egyszer a ház vendége a hóbortos poéta, tiszteljék négylábú bogarát. Egy darabig nem is történt semmi baj. Diszkréten csörögtek . kések, villák, macska- talpon járt a felszolgáló személyzet, halkan beszéltek a lóversenyekről s a kutya is tisz- tességtudóan eündörgött az asztal körül, hol egyik, hol másik dámának a térdéhez fenvén a fejét. A dámák ugyan ilyenkor összerezzentek, d© a gróf összevont szemöldöke nyugalmat parancsolt. . — Még egy kis türelem és mindjárt kidobjuk őket! A kutyái türelem azonban nem tartott annyi ideig, mint a grófi. Az eb először csak a lábait rakosgatta föl az asztalra, aztán a fejével is érdeklődött, a helyzet, egyre tűrhetetlenebbé vált és senki se tudta, mit kel3 régi szó © t _ , ió Pető Zsigmond és Fia ecetszesz, likőr és szeszárugyár | Alap. i 1850 Vráble . | Ilike és Giziké Drta: Szitnyai Zoltán A Rákóczi utón, az Erzsébet híd felé vitte a villamos Iliikét és Gizikét. Egymással szemben ültek. az ablaknál s szörnyen egyformák voltak, mintha összebeszéltek volna. Kopott, kis szövet kalap a fejükön, szűkös szőrme a nyakukon 6 itt is, ott is vásott vászonszatyor feküdt mellettük, a keskeny tapadón. Egymásról még nem vettek tudomást s mind a ketten szűkülve figyelték az esti uccát, amerre a villamos elhaladt. Csak olyankor tekintettek a kocsi belseje felé, amikor a kalauz furakodott át a zsúfolt kocsi utasai között. — Édes lelkem nem hagytuk még el a Déli vasutat? — aggódott ilyenkor Ilike. — Szóljon ám kalauz ur, ha a Szénatérhez érünk — mondta Giziké. A kalauz jóakaratuan mosolygott, hogy előbb még az Apponyi tér, aztán a Erzsébet hid, Döbren- tei tér, Krisztina, Karátsonyi palota s csak azután a Déli vasút. A Szénatér még azon is jóval túl van. Hát csak legyenek nyugodtan, ő majd szólni fog, amikor le kell ezállniok. Egy darabig meg ie nyugodtak s köszönetüket olyan bájos mosollyal nyugtatták a kalauznak, mint valamikor, amikor hét vármegye ifjúsága dulakodott még körülöttük egyetlen ilyen pillantásért. Aztán visezateiepedett arcukra az öregek csendes szomorúsága. Minden megváltozott. Nézték az esti uccát, mely villanyfények színes zuíha- tagá'ben olyan, mint egy festett arcú dáma. Nem lehet ráismerni. Lornyont szegeztek rá a úgy néz* ték, szinte haragosan. Az a régi Pest mégiscsak szebb volt. Aztán Ilike egyszercsak felijedt és kézbekapta szatyorját. Ez az ijedelem átragadt Gizikére is és ő is ugyanezt tette. Belehullottak a kifelé tóduló utasok sokadalmába rémült és szapora kérdezősködéeseil: — Nem a Déli vasút ez még? — Nem a Szématér kérem? — Hol vagyunk még attól? — derült a kalauz. Ez még csak a Duna. Tessenek nyugodtan megülni, mondtam már, hogy szólni fogok. Visszaszégyenkeztek az ablak mellé. Biztosan az egész kocsi rajtuk mosolyog. A fővárosi ember szeret derülni a vidékin. Egy kis szigort varázsoltak az arcuk fölé s elszántan néztek szembe a kocsival. Közben megpillantották egy mást is. Ilike Giziké kalapját, szőrméjét, szatyorját s Giziké mindezeket ugyanúgy Ilikénél ie. összemosolyog, tak, mint akik tárgyaik hasonlóságában egymásra is rátalálnak a sok és idegen arc között. — Hát persze, csak most megyünk át a Dunán — kezdte a beszélgetést Ilike. — Nem csoda kérem — bólogatott sűrűn Giziké — ha ebben a sokféle villanyfémybem nem tud az ember tájékozódni. Közelebb hajoltak egymáshoz és vallani kezdtek: — Én Léváról jöttem tegnap. — Én meg Zimonyból. — Léváról? — Zimonyból? És már izgatott pirosé ág öntötte el mindkettőjük arcát. Egymást nézték gyorsuló lélekzettel s a fejük is ide-oda remegett, mintha azt mondanák valamire hisz ez lehetetlen! Aztán a levegőbe röppent négy, kötött keztyübe bujtatott kéz a parányi sikoltás hagyta el Iliki torkát: — Gizikéi S ugyanakkor Giziké is Meikoltott: — Ilike! Az ujjak busz ága egymásba kapcsolódott és egy ívbe zárta az előre nyújtott karokat. Törzsükkel is előredőltek, mint akik rögtön összeesóko- lódznak. Aztán valami történt, az arcokra hirtelen ráfagyott a mosoly ,a» összefonódott ujjak is szétváltak a vieszaereszkedtek a térdek fölé. Az ablaknak fordultak az uocáfc nézve s az engesztel- hebetlen szigor kemény vonalában tapadtak össze keskeny ajkaik. Valami eszükbe jutott a múltból. Egy férfi arc, tömör, siírü bajusz vidám és kissé korhely mosoly. Ilike forró párájával titkos kas rajzolódott az üvegre: „Elvette tőlem, pedig csak engem szeretett.*4 S az ablak másik sarkára egy másik mondat párafelhője borult: „Tudta, hogy szeretjük egymást és mégis közénk állt.** A kalauz meg bekiáltott a perionról: — Döbrentei tér. Felriadtak emlékeik mélységéből és újból egymásra néztek. Érezték mind a ketten, hogy valamit szólni kell. Volt idő, amikor a legjobb barátA NÉMA Állok a parton — egyedül. A másik parton sokan — sokan várnak- Én nézem őket. És úgy szeretem — Én úgy szeretnék együtt járni vélük. A kezem néha kinyújtom feléjük. De át nem érem. Nem jutok oda. Csak nézem... — S adnék nékik — jaj, de mit? Hogy meglássanak ők is — társukra lelten... Van könnyem, csókom, nevetésem, kinc&em, És nincs utam, Csak utam nincs hozzájuk. ASGUTHY ERZSÉBET. I©n© csinálni. Végre a kutya mutatta meg, hogy nemcsak bátorság vau benn©, hanem okosság is. A kínos helyzetnek azzal vetett véget, hogy elkapta a kappant az asztalról és foeffeküdt vele a tálaló alá. A grófot még ez az arcátlanság se hozta ki a sodrából- Finom mosollyal fordult a költőhöz. —■ Az ön kutyájának jó ízlése van, uram. — Az én kutyámnak? — ugrott fel Musset halálra vált arccal. — Hát ön azt hiszi, hogy az lön kutyája az ón kutyám? Ez az utálatos szörnyeteg? — Hogyan? — állt föl a gróf is- — Hát nem az öné? Hiszen ön hozta. Mi nem tartunk kutyát. — A kastély kapujában találkoztam vele — magyarázkodott a költő — s nem mertem elkergetni, mert azt hittem, a gróf ur kutyája. — Én pedig a költő kutyáját tiszteltem benne — kacagott De Saimt-Auiaíre ur, de most már szivéből. — S megválthatom azt is, hogy ha a félreértés ki nem derül, sohase lett volna önből akadémiai tag. így azonban tartozom önnek azzal az elégtétellel, hogy legodaadóbb hívéül ajánljam föl magamat. Hanem most már ki innen azzal az undok döggel! A lakájok kinyitották az aftőt és nekí- gyürkőztek a szörnyeteg kidobásának- Mivel azonban a grófoknál minden szertartásosan történik, mig a megfelelő botot keresték, a gubancos kalandor kisuttyant az ajtón és eltűnt az élet vadonéiban a kappannal. El keli' ismerni, hogy rászolgált, miért egy költőt hozzásegített a halhatatlansághoz és két ember közt holtig való barátságot szerzett. Jules Janin jegyezte fel ennek a történetnek a magját, mint adalékot az akadémiai halhatatlanság termiészetrajzához s én érdemesnek tartottam utána mesélni. Sohase tudhatja az ember, ki veszi hasznát a történelem tanításának. nők voltak. Ilike azt szerette volna kérdeni: „Mit tudsz arról a férfiről?** Giziké meg azt: „Nem tudod, merre jár?“ Aztán Ilike azt mondta hűvösen elkeskemyitett állal: „Milyen rég nem láttalak.** Giziké meg édeskés mosollyal felelte vissza: „Annak bizony harminc éve már.“ — Harminc év. —1 Harminc év. Elkomolyodtak. A villamos meg vitte őket tovább. A kalauz sorra bekiáltotta a megállókat: Szebeny Antal tér, Bettiden udvar, Szent János tér, Krisztina, ök már meg se hatották. Éles és fulánkos kérdéseket lövettek egymás felé. Mert vannak dolgok, amiket se elfelejteni, se megbocsátani nem lehet. S mintha csak most értetőditek volna aról, nagy csodálkozással kérdezték egymástól: — ó, ó, hát te nem mentél férjhez Ilikém, a legszebb lány a városban? — 0, Gizikém ezt éppen te mondod nekem, akiről mindenki azt hitte, hogy legalább is egy herceg fog jönni érted? És azt olyan jó volt tudomásul venni, hogy a másik se lett boldogabb, a másikat se vette el seki. A mások boldogtalanságának tudata néha megnyugtatóbb, mint a magunk boldogságáé. — Lám hiába volt a legszebb lány az Ilike. Hiába volt a legszebb Giziké. Már jóleső mosollyal szemlélték egymást, a kopott ruhát, a vásott szatyort. szaporán dicsekedtek önmagukról s titkos örömmel állapították meg a másikról, hogy nem mehet a sora valami jól. Az Isten igazságos. Ilike Istene megbüntette Gizikét, Giziké Istene megbüntette Ilikét. A kalauz meg bekiáltott a kocsiba: — Déli vasutt. Itt tessék leszállni nagysága. Ilike felpattant a pádról és kézbe kapta a vászonszatyort. — örülök szivem, hogy láttalak. — Én ie kimondhatatlanul örülök Ilikém. Ezt már nagyon őszintén mondták. Kötött* keztyüs ujjaik összekapcsolódtak. A kocsi megállt, a kalauz sürgetve szólott rájuk. Egy pillanatra még összeró oeolyogfcak. Aztán egymáshoz nyújtották arcukat s amint Tégi barátnőkhöz illik, Ilike megcsókolta Gizikét és Giziké megcsókolta. Ilikét.
