Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-27 / 194. (3304.) szám
4 1933 augu»ztu« 27, rftsAwmp. EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VASÚTI TOLVAJ Egy elsőosztályu. fülkébe szállt be. Mindig első osztályom utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott. Előre ment, -be-bekukkantva minden fülkébe. Utána a hordár. Az együk fülkésben valami magányos öreg- urat pillantott meg. három remek bőrönddel meg egy krokodilé őr kézitáskává!, — Ide — utasította a hordárt. Az .fölrakta a hálába bőröndjeit. Őriás. mutatós bőröndök voltak, teleragasztva külföldi szállók tarka címkéi1 vei, Egyébkén! teljesen üresek. Amikor elemelte az áldozatok podgyászát s megugrott velük, mindig otthagyott — záloguk ajándékul — néhány ályen üres bőröndöt. Ezt is beleszámította az üzemköltségbe. Leüli az öregurral szemben. A levegőibe bámult. Sohasem ismerkedett. Ezt csak a „régi iskola-* tette. Kiderült, hogy nem érdemes. Inkább árt. mint használ. Hétkor már sötétedett. Kezdődött a társas- vacsora. Az öregur fölkelt. Kifelé indult, behúzva maga után az ajtót. De mintha valami eszébe jutna, visszajött s a-félig nyitott ajtón beszólt. — Kérném szeretettel — mondta, és feléje fordult: — Méltóztassék talán vigyázni a holmimra. Hogy Iáiba ne keljen. Csak meg vacsora zom. Be vannak zárva. De ilyen időkben, tetszik tudni — és mosolygott. A vasúti tolvaj is mosolygott, megértőén. Bólintott, hogy majd vigyáz. — Furcsa — gondolta. — Kutyára a hajat, j Megnézte zsebóráját. Tudta, hogy 25 pere j múlva Nagyvárad következik. Az egész menetrendet kívülről tudta._ mint egy zongoraművész Chopint, vagy Beethovenk Ahogy szokta, előre magára vette galamb- szürke felöltőjét, kesztyűt húzott, fejébe nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll s a folyosóra állt, a letolt ablak mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül tiz éve dolgozott, körülbelül 40—50 bőröndöt lopott el. anélkül, hogy egyetlen egyszer is elesipték volna. A kocsiban kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy utazott, az utolsóelőtti, nem-dohányzó fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt. Ő az ablakba könyökölve figyelte a sötét mezőket. Hallgatta a vonat sötét kattogását — Különös — tűnődött — mindeneseire különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntetlek ki. Azl mondta: „kérem szeretettel'* és légi mód ián elmosolyodott. Gondjaimra bízta. I Annyira bizalomgerjesztő pofám volna? No ! ne érzelegjünk. Az utasok általában legközelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott az éppúgy lehet irgalmas szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal — a valószinüségi számítás szerint — rám került a sor. A mozdony füttyén lelt. megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a kocsijára. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bőröndöket vigye. De ő elfordult. — Hát nem tetszik leszállói? — kérdezte a hordár ámulva. — Nem — mondta. Ügy tervezte, hogy majd a következő állomáson, 39 perc múlva. De ott se volt ereje. Ott különben is fölszállt egy utas s épp az ő fülkéjébe telepedett. Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartottaAz öregur is visszaérkezett, a vacsora és bor páráitól rózsái ló arccal, szivar a szájában. I Hálálkodott. | — Köszönöm, nagyon köszönöm. — Nincs mit — vetette odaAmint ottliou sarokba vágta üres bőröndjeit, ezeket a kellékeket, melyeket mindig magával cipelt, így dohogott: — Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába, volt az egész. Meghatott az a szamárság, hogy „kénem szeretettek* és hogy épp engem választott ki. Ugylátszik vénülök. Nem nekem való már ez' a mesterség. Utána csakugyan abbahagyta. Valami más ■pályára lép-ett. & ; '* r Mesék arany narancsa, a Hold, harminc napig függ az éj fekete fáján, míg teljesen megérik. Nyár, ő$je, tél útvesztőin egy évig kell bolyongnunk, míg ránknevet a Május tünékeny, bűvös bája, hogy hőssé villanyozzon. És azt mondják a bölcsek, hogy a boldogságunkra a sírig várni kell! Most itt a Május újra! S én döbbenten gyanakszom, hogy mindez csak varázslat. Hogy mint a délibábot a gyilkos sivatagra, valaki valahonnan valami égi gépből vetíti ezt a pompát * a szemfényvesztés tüntén minden közönybe szürkül és nagy szomorúságba akár a sivatag, Valaki rávetiti a semmi-ibolyákra a lüa illat-állmot, a szürke almafákra a rózsaszin derüket, madár hangszalagokra a füttyök hang-betűit, a gyanútlan szüzekre a szerelem varázsát, a férfi-veritékre a boldogság-szivárványt. Micsoda mágia! Most ujjongani kéne s valami visSzaraugat, A fii, fa és az ember tövében ott az árnyék! Alattomos settengés. Orgyilkos tőrü kémje a bánat-maffiának mind, mind! Földön lapulnak, titkos jellel beszélnek! C®»k jeladásra várnak $ egy éjjel összefogva megölik a tavaszt. Két napja, hogy kezdődött egy őszi barackfámnak a megbűvöltetése. A május mágiája csodát csinált a lombján. Vidám barnácska bőrén szép lelke átderengett piros szeméremszinü menyasszonyi ruhának. S ma darabokra tépvo találtam a ruháját a földön véresen! Nemcsak a földi fákra leskel a szomorú ság. Sárból gyúrt életemre az Isten rávetiti a ragyogó kegyelmet. Micsoda szent virágzás ruhája ring a leiken! De lengő délibábnál elfújhatóbb, esendőbb! Mögöttem ott az árnyék! Orgyilkos arccal setteng sarkam mögött a Bűn! Nehéz a lét! A Holdra harminc napig kell várni, amíg csodának érik az éj fekete fáján. Nyár. ősz, tél útvesztőin egy évig kell bolyongni, inig ránk nevet a, Május tünékeny bűvös bája, hogy bőssé villanyozzon. És azt mondják a bölcsek, hogy a boldogságunkra a sírig várni kell! Ida: 1/ftóca Teunc Mert ha szerencséje volt, akkor nem azt találta, amit keresett, ha meg rátalált, akkor nem volt szerencséje. A rettegett zsarnok nem az az ember volt, akii magáért is meg lehetett volna szeretni, ő pedig olyan nőről álmodott, aki nem keresi, hogy arkangyal-e vagy patkolókovács, csak a nyakába veti magát, hogy „te az enyém, én a tied, édes szivem, ásó. kapa válasszon el bennünket egymástól**. Ilyen nőt azonban egész birodalmában nem talált a vas-cár. Pedig már kezdett rozsdásodni s a homloka felmászott a feje tetejéig. Még a cári udvar hölgyei is kezdtek már beteget jelenteni, ha a cár nagyon rajtuk felejtette a szemét. Volt olyan hercegnő is, aki annak a napnak a reggeléin szökött meg a kocsisával, amelyiknek estéjére a cár Ígérkezett be hozzá teára. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet a nagy ur, mint hogy példát statuált az erkölcsök védelmére. Vagyis Szibériába száműzte a férjet, „mert nem vigyázott jobban a feleségére**. Annál nagyobb volt aztán szegény boldogtalan vas-cárnak az öröme, mikor egy esti sétán a Néva-parton meglátott egy fiatal leányt, akit félreismerhetetlemül az ártatlanság glóriája ragyogott körül. Termete mint az őzé, mozgása mint a széllengette liliomé, szemeiben a mennyország tiszta kékje, kis sapkája alól úgy aranylott ki a haja, mint a <-zentek koronája. Csak azért nem vállalták volna az orosz templomok oltárképnek^ mert olt a szentek törvénye az, hogy csak a csúnyát eresztik maguk közé De látnivaló volt, hogy a kislány egyelőre nem is erre a pályára készült: köti ácsomét szorongatott a hóna alatt. Ha csak úgy játékosan lóbálta volna a kezében, az annyit jelentett volna, hogy úri kisasszony, jön a zongoraóráról és örül, hogy megszabadult a fehér-fekete fogú szörnyetegtől. De aki nagyon magához szorítja a kottákat, az bizonyosan abból él, hogy zongoraszeliditésr© tanítja az úri kisasszonyokat. A cár nemcsak ezt állapította meg, hanem azt is, hogy végre megtalálta, amit egész életében keresett. Ez az Istentől nekireudelt ártatlanság, akivel egyszer minden férfi találkozik. Az ilyesmit megérzi az eltikkadt szív, mint gímszarvas a patakot. — Jó estét, kisasszony — lépett oda a cár a leányhoz, szemére húzván a tiszti sapkát és összébb fogván magán a kerek gallért. Csak úgy ösztönös óvatosságból, mert a nev- szki-prospekt nyüzsgéséiben senki se vetett ügyet a szürke katonatisztre s a kisleányon különösen sejtelme se látszott annak, hogy a világ legnagyobb ura szalutál neki, Egy csöppet elpirult, d© az csak meglepett gyer- mekleány szemérme volt. Különben tökéletes elfogulatlansággal mosolygott a cárra, aki egész életében csak riadt, vagy szemérmetlen asszonyt mosolyokkal találkozott. A kisleány nem volt se ijedt, se kacér, végtelen szerényen, de minden zavar nélkül felelgetett a tisztnek. Zongoraóráról jön, az apja német ember, nyelvmester volt, míg meg nem siketült s most a szegényfertályban, a Sorokhovena uccán lakinak és abból •élnek nagyon szűkösen, amit o keres. A cár megkérdezte, hogy nem-e kompromittáló rá. ha egy idegen férfi csatlakozik hozzá — a leány imádandó együgyüséggel azt felelte, hogy inkább az volna a jó, ha egész hazáig kísérné a kardosomkor, mert ötféléjük nagyon sok a hamis kutya. A cár vérszemet kapott és a Sorokhovena ueca legel hagyatoitaibíb háza kapujában megkérdezte a leányt, nem kisérhetné-e fel a lakásába. A kisleány egy pillanatig gondolkozott, azután megrázta a fejét. Nem, ma nem lehet, mert az apja már lefeküdt, hanem ha beéri a tiszt ur káposztaievessel, meg rántott hallal, akkor holnap ebben arz órában szívesen látják vacsorára. A cár kódolatteljesen kezet csókolt és olyan boldogan vett búcsút a viszontlátásig, mint egy kadét, aki először találkozik a szerelemmel. Persze, egy cár sokkal hatásosabban ki tudja mutatni a hódolatát, mint egy kadét: másnap reggel pecérek jelentek meg a Sorokhovena uccában, még pedig a péter- vári rendőrfőnök vezetésével és minden házból elhurcolták a kutyákat, senki sem tudta miért. Ugyan nem .is kereste senki, mindenki örült, hogy nem az embereket hurcolják el, holott ennyi erővel ezt is megtehették volna. Esti haramgézékor pedig a vas-cár szikár alakja suhant végig a megkutyátlaniitott uccun, a kopott, szürke uniformisban- A rongyos házat könnyen megtalálta, hanem a harmadik emeletre már nehezen botorkált fel a sötét lépcsőház csikorgó grádicsain. Az emeleten zárva minden ajtó, világitatlan minden ablak — csak a káposztaleves szaga szagait, kalauzul a lángoló nagyúrinak. A szag egy pléhvel beszegezett konyha- ajtóig vezette, idegesen zörgette meg a kilincset. — No, ki az? — mormogta egy mérges hang s öreg asszonyarc kukkantott ki az ajtórésen. — Mit akarsz batyuska? — Itthon-e a tanár ur, matuska? — Nincs batyuska — kátfogott a szüle és becsapta az ajtót. A cár újra megvert© a kilincset. — Hát a kisasszony? — Még most se mentél el. batyuska? — horkamtott ki a házőrző- — Nem, a kisasz- szony sincs itthon. Senki sincs itthon. Én se vagyok itthon- Mondtam már, hogy eredj a pokolba. A cár meghökkent, ő ugyan mindenkihez goromba volt a világon, de ővele még senki se gorombáskodott az életben. Egy ideig zavartan topogott a becsapott ajtó előtt, de a®* tán harmadszor is csak bekopogtatott. Most azonban, ahogy nyílt az ajtó, min gyárt betolta rajta a vállát. A szüle azonban nagyot lökött rajta, ő is vállal. A kezének nem vehette hasznát, mert abban egy megirdalt h arcsaderekat szórón gátolt. — Kívül tágas, batyuska- Mondtam már, hogy nincs itt semmi kereseted. — Dehogy is nincs, matuska — kirakodott tovább a cár —- hiszen engem itt várnak. Te is nekem sütöd a harcsát. — No, ezt eltaláltad, te szotyák! — kacagta el magát az öregasszony. — Ha te azt meghallod, kit várunk mink, mingyárt beleim jsz aiz egérlyukba. — Kit vártok, matuskám, galambom? — évődött a cár. — Csak nem a cárevioset várjátok káposztalevessel. — Nem ám, batyuska, hanem az atyuskát, magát a cárt. — A cárt? — vert© ki a veríték a kopasz homlokot. — Azt bizony — vigyorodott fülig a1 vén cseléd szája. — ügy beleszeretett a kisasz- szonvkámba az este az uccán, hogy még kezet is csókolt neki- Azzal táncolt be a lei- kecském a:z ajtón, hogy „no, dadus, mit szólsz hozzá, cár né lesz bel ötem!“ — így mondta? — kérdezte gúnyosan a cár. — Igen, batyuska — tette csípőié a kezét az asszony, azzal se törődve, hogy mind ősz* szevérezi magát a hallal. -- Tetszik, nem tetszik, mit szólsz hozzá? — Azt szólom, hogy nem lesz cárné a kisasszonyodból, hanem megmarad annak, ami: ostoba libának. Én üzenem neki, a cár. Másnap szigorú cári ukáz minden idegen nyelvmestert kitiltott Pétervárról- Az ortodox történetírás fel is jegyezte a vas-cárról, hogy ezzel a rendelettel is a puritán orosz szellem védelmét célozta. Hogy mi rejlett a puritán orosz szellem mögött, az csak húsz évvel ezelőtt, tudódott ki, mikor a cári levéltárból Szokolov hercegnő egykorú emlékiratai napvilágra kerültek. MÉCS LÁSZLÓ: a sírig várni kell
