Prágai Magyar Hirlap, 1933. június (12. évfolyam, 125-146 / 3235-3256. szám)

1933-06-04 / 128. (3238.) szám

<PRXCM-A\a&^ARHTRM0 1958 Június 4, vasárnap. II ■Ilii ■IIIIHIMX1 *1 II ■JMI III JUPITER JEGYEBEN U£ban kelet felé A Dunán, junius elején. Az elsőoszitályu fedélzeten, fönt a hajó tetején elszórva keresztül-kasul a nyugánya- ■kon ha r m in c -n egy ven európai újságíró pihen és mozdulatlanul engedi, hogy a forró nap rásüsse melegét a ha lován y arcokra. Forró napsugár, bárányfelhő® kék ég, enyhe, tiszta szelíd, a partokon véghetetlen sötétzöld li­getek,1 fehér-fekete madarak és néma halá­szok, lent é-s elöl és mindenütt szélesen és hatalmasan a folyam, a duruzsló víz, — igy fogadja a nemzetközi újságíró társaság 1933 nyarát, cudar idők után 'az első meleg s bé­kés napot, ami számukra virradt, — Milyen szerencse, elcsíptük a nyarat a*-. állapítja meg a Neue Freie Presse. — Bizonyára — erősiti meg a hirt a jól ér­tesült Daily Telegraph. * Hat országon át viszi őket a Duna, Bécs- ből, Európa szivéből a Fekete tengerig. Ezt a vidéket a világ tűzfészkének szokás ne­vezni: ahány az állomás, annyi az állam errefelé. Az expresszgőzösnél szóról-szóra igy van. De mintha a Duna vize tényleg va­lami természetfeletti óriásiecskendőből ki­lőve It vizsugár volna erre a tűzre: a víz te­tején, ezen a nagy hajón és körülötte és amerre a víz folyik, a legkitűnőbb béke ural­kodik. Szabadon úszik hajónk országból or­szágba, simán megy át határokon, etnográ­fiai egységeken s az újságírók itt csak lige­teket, madarakat, hegyeket, néha városokat látnak és közlekedést éreznek, semmi mást. Nagy, szabad terület, örök és békés. Szinte bosszantó már, hogy az étkezőben az angol misz mennyire nem tud tájékozódni és folyton összetéveszti a partokat. Dévény­től kezdve kérdezősködik, de állandóan el­véti az irányt és sohasines tisztában, melyik part Ausztria vagy Csehszlovákia, Magyaror­szág vagy Jugoszlávia. Románia vagy Bulgá­ria. Heroikusán küzd az irányokkal, a par­tok permutációival, de nem tanulja meg Turn-Szeverinnél föladja a harcot. — Miattam legyen baloldalt akár Románia, akár Bulgária. Nem játszom tovább, * Nem hiába van a „Duna" sző minden kom­binációban, ami Középeurópa megbékülésé­ről és összefogásáról fölmerül, igy a hajóról látni, mennyire egységessé forrasztja ’a kon­tinens közepét a folyam. A hajóállomásokon a legénység szívélyesen üdvözli a legkülön­bözőbb nemzetiségű pénzügyőröket és rend­őröket, mindig akad egy nyelv a sok közül, amellyel megértik egymást, csupa régi is­merős parolázik. A Dunagőzbajózási Társa­ság ideálisan megoldotta a dunai konföde­rációt: aki a társaság sapkáját hordja, egy családhoz tartozik s egyből él: a Dunából. Becsben az egyik filigrán hajótisztről azt gondoltam, hogy osztrák, ami természetes­nek látszott ezzel -a bécsi dialektussal. Belg­rádivá! kitűnt, hogy valódi szerb. Viszont a kétméteres, fekete kormányost horvátnak néztem, amíg meg nem szólalt vasmegyei magyar módra. A magyarokról sorira kitűnt, hogy románok, az osztrákok bolgároknak bizonyultak. Szó, ami szó, különös társa­ság verődött össze a gőzösön. A ’vizen is. Hamburgnál egy angol moto­ros hajóval találkoztunk. Később holland vontatógőzös haladt el melletünk. Éppen Gö- nviinél állomásoztunk, amikor három hatal­mas francia uszály, — a „Savóié" volt az egyik — merült föl a láthatáron. Különös, gyors gőzös vontatta őket, „Paris" volt a ne­ve. Szintén francia. Büszkén lengett az or­rán a trikolór. Komáromig tizen kétféle zászlót számol­tunk össze. (Komárom után általános gaudi- nmra véletlenül megjelent a tizenharmadik: vörös alapon köralaku fehér mezőny, benne fekete kampóskereszt.) — Nem is tudtam, hogy ennyire használ­hatom majd zászlóismereteimet — mondot­ta önelégülten a varsói Iskra, aki nem té­vesztett össze egyetlen lobogót sem. * A* hajónkat Jupiternek hívják. Az egyik legnagyobb gőzös a Dunán. Tényleg nem tré­fa már ez a hajó: promonádék vannak rajta, rengeteg kényelmes kabin, dohányzóhelyi­ségek, szalonok, pompás, gazdag étterem, ha­jófolyosók és — három emelet. A tengeren az emeletek szerint birálja el a laikus a ha­jót, ón is óriásnak tartom, hogy a, Dunán há­rom emeletes gőzösök közlekednek. Illetve valószínűleg van még egy negyedik emelet i - is í.mt, de az utasok nem jutnak a fenékig. Nyugodtan, csendesen, gyorsan szeli a hullá­Iréa: SZVATKÓ PÁL mókát a Jupiter, élvezet rajta utazni. Aki olyan időt fog ki, mint mi, sohasem felejti el ezt. a kényelmes, szép utat. Csak éppen nem szabad sietni akarni. Pihenni való ut. üdülés. Bécsiben Röll báró, a Dunagőzbajózási Társaság egyik szívélyes vezetőije búcsúzott tőlünk. — A Jupiter jegyében utaznak az urak, — mondotta — szerencséjük lesz. Egyelőre van. * Különféle újságírót együtt eddig csak nem­zetközi konferencián láttam ekkora tömeg­ben. Micsoda más most ez a szétterpeszkedő csoport, mint politikai munka közben, ha élete egyetlen izgalom, látás-futás, hírszer­zés, irigykedés, idegesség, verseny és szimatolás. Most nem szimatolnak, most na­poznak. Ezek az újságírók a vizen olyanok, mint a halak a szárazon, nem találják a he­lyüket. Itt nincs szenzáció és teleién, gyor­san megirt cikk, ellenkezőleg: idő és idő, óráról-érára, napról-napra. Az első nap még nem vehették le a megszokott sablónt, Pa­Ez az egyemeletes kastély a Széohenyi- család ősi fészke. Virágágy van előtte, évszá­zados fák, melyek túlnőnek a tetőn, ott szét­tekintenek, kíváncsian és halkan zugnak. Amint tülköl gépkocsink, a borostyánnal befuttatott kapuboltozatnál feltűnnek az ura­sági inasok, feketében, fehér nyakkendővel, borotváltam Nem értesítettük őket. De ők mindig készenlétben vannak, már évszázadok óta. Könyed vigyázz-állásban várnak. Szinte személytelenül feleigetnek kérdéseinkre. Nem tekintenek szemünkbe. A kastély a rengeteg termével, a zegzugos folyosóival, a fényesre kefélt csigalépcsőivel ma teljesen lakatlan. Csak a mull lakik itt, az emlék és a csönd. Olykor valaki deutazik a családból, holmi gazdasági tárgyalásra, egy éjszaka itt hál valamelyik mennyezetes ágy­ban s másnap tovább megy. ódon majolika petróleumlámpák várják a vendégeket, mindig megtöltve, mindig le- nyirt, tiszta béllel. Itt a villany nincs beve­zetve. *’ Különben minden úgy van, amint Széchenyi István hagyta. Köpcös, fehér kandalló. Régi térképek. Egy angol lóversenylap. Az első dunai gőzhajó kicsinyített mása. Lehangolt Bösendorfer-zongora. Egy játszma kártya. Üveg alatt a végrendelete, ezzel a föltirással: „Mein Testaiment". Azután majdnem minden szobában dámajátékok, sakkok fölállított bábukkal. A sakk volt utolsó szórakozása. Még a döblingi tébolydában, a házkutatást végző rendőrtiszttel is sakkozott, a titkárjá­val is, az öngyilkossága előestéjén és minden játszmát megnyert. Nehéz, nemes bútorok, melyeket a XVIII. század még egyéni angol ipara remekelt. Az ebédlőasztal akkora, mint egy csatatér s a ké­nyelmes székek marasztalnak, nehéz belőlük fölkelni. Crescencnek, a „forrón szeretett hitvesi­nek képe a falon, rózsás tejhab-arccal, moso­lyogva, dagadó keblekkel, fűzőben, kissé kö­vérkésen, a kor ízlésében. A díszteremben Georgius Széchenyi, a XVI. századi ős, aki II. Rákóczi Ferenc kuruc-ai és Lipót labancai között sikertelenül közvetitetle a békét, a pri- mus aquirens, az esztergomi érsek, teljes diszben, egy óriási, gyémántokkal rakott ke­resztet mutatva felénk, felszeg mozmulattal, mintha ezt mondaná: In hoc signo vicces. Egy udvarra néző hosszúkás szoba, szőnye­gekkel és festményekkel. Ez volt a dolgozó­szobája. Közvetlenül az ablak mellett az író­asztal, ahonnan a platánokra látni, melyek akkor is igy bólongfcattak. Tintatartók s egy mai morzsák elére emlékeztető fehér kefe, mellyel a porzót söpörte le a leveleiről.- Ide rámdult le egy-két napra az olasz ut, a görög ut, az angol és német ut előtt, aztán gyorsan ki, a nagyvilágba. 1848-ban is ide menekült a forradalom — ahogy ő irta: a „Krawall" — elől. — Zinkendorf sötét — irta e valóban sötét is lehetett ez a hely akkor, a porban, a sár­ban, háttérben a magyar Holt Tengerrel, a Fertő-tóval. Kossuth, amikor hírét vette, hogy Széche­nyi a feleségéi és családját Cenkre mentette, 1848 augusztus 29-én igy szólt hozzá: — ön a feleségét elküldte. Vigyázzon ma-, p irral-eeruzával jöttek a fedélzetre és „cik­ket akartak írni". Nemsokára ásitoztak és abbahagyták az Írást. Órák múlva a Frank­furter Zeitung — egy újdonsült náci — szimbolikus mozdulattal a Dunába dobta a ceruzáját. Szegény újságírók. Megérdemlik a nyugal­mat. Ki tudja, mi lesz a mesterségükkel, ki tudja meddig tart még? Ma Európa több ré­szében ugyanolyan üldözött vadak, mit vol­tak a múlt század elején és régeiében, ami­kor még bátorság kellett a vélemény leírá­sához. Egyre jobban összecsapnak a hullá­mok az ujságirótársadalom feje fölött. Talán kissé maguk az újságírók az okai, hogy igy jjött, meggondolatlanok voltak, elherdálták, rosszra fordították a nekik juttatott szabad­ságot, — ma félénk riadt nyáj, érzi, hogy baj van a mesterség körül. Most, hogy sok or­szágból, sokan összejöttek, másról sincs szó közöttük, csak a „brandhe" alkonyáról. — Baj, baj — mondja az österreicibisohe Tageszeitung, a bécsi náci lap, amelyet Doll- fuss előzetes cenzúra alá helyezett. — Baj, baj — mondja a Berliner Tage- blatt és vádló szemmel néz az osztrák nácira. * Bizony baj. Közben békésen megérkeztünk Komá­romba. A hajón elcsitult a politika, a szép, szabad Duna az újságírók között is felgyúj­totta a béke illúzióját s a Berliner Tagé­nak. Széchenyi maga jegyzi ezt föl. Utána pe­dig ezt: — Olyan volt, mint Marat. Azt is feljegyzi, hogy mikor Kossuth az or­szággyűléstől 200.000 katonát kért, először tévedésből ezt mondta: — 200 millió katonát kérek. Nekem ez a tudattalan nyelvbotlás, melyet a végtelen szeretet szült, könnyekig megindí­tó. Széchenyi nevetségesnek tartotta. — A legjobb szatíra — irta — a kínai túl­zásra. Vértengerben látta Kossuthot s burkol tan- nviltan halálát kívánta. Németnyelvű napló­jában vezekel ezért, melynél nem ismerek megrázóbb emberi kitárulkozást, azokban az önkinzó vallomásaiban, melyeket a döblingi tébolydában vetett papírra, a gyermek-őszin­teség és az őrület rohamaiban, amikor láng­elméje már csak füstölgőit. *— Éh. Széchenyi István —- írja 1849 már­cius 21-én — a legboldogtalanabb ember va­gyok, vagy inkább a legnyomorubb teremt­mény, aki valaha lélegzett, mert érzem, vagyis tudom, hogy mindaddig, amig öntudatom lesz, a pokol minden gyötrelmével fog mar- dösni öntudatom s az öntudat elpusztíthatat­lan, örökkévaló . •. Szivem semmivel és sen­kivel sem érzett részvétet. Karolint lassú tű­zön öltem tmeg 7 éven keresztül... Felesé­gemet nem szerettem: csak önmagamat sze­rettem s mindig csak a csábításon járt az eszem. Hogy feleségemet teljesen megnyer­jem, a hazafiság színterére léptem. 24 ma­gyar szót beszéltem rosszul és ostobán, de mint ellenzéki mágnás és 60.000 forintot ajánlottam föl, voltaképp nem is tudom, hogy micsodára, ebből támadt azonban a magyar nyelvészeti akadémia s ez lett a mostani nemzeti viszály Pandora-szelencéje. Én pedig nyolc napig a legnagyobb ember voltam a magyarok között!! Mindenki hódolt nekem, feleségem imádott, aztán magam is az Isten küldöttjének tartottam magamat... A pesti árvízkor — írja 1851-ben — dultam-fultam, hogy nem emlegettek, mint Wesselényit. Fe­leségemet először Budára küldtem, azután Cenkre, abban a reményben, hogy a többiek­kel együtt el fog pusztulni s megszabadulok családom nyűgétől... Legnagyobb vakságom az volt, hogy Kossuth ellen sikraszálltam ... Jaj, Istenem, csak most látom világosan, mily nagyszerűek s mily végtelenül okosak voltak a magyarok, ó, most volna a mi viiágkorumk. —- ö- ez elvisélhetetlen ■ Zenénk, irodalmunk, nyelvünk, öltözékünk stb. stb. még szakács- művészetünk is divatos volna; ezt most egész világosan látom. — Nem mondhatok egyebet, s minden látnok, aki az utóbbi időben támadt, mint például Petőfy (igy!) — aki az én édes­fiam s akinek anyját, mint annyi más nőt meg hagytam dögölni — pontosan megrajzolt engem a „Felbők"-ben. Itt Petőfinek ezekre a soraira gondolt! „Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kísérletekkel van tele." Reszketve hagyom el ezt a szobát. Itt szü­lei élt meg az én világom, egy különc mág­nás lelkében, aki gyerekkorától kezdve kü­lönc volt. Ha nincs benne ez a serkentő ideg­blatt most már moziszinésznőkről beszélget a nácival. Egy magyar matróz lassú dalt énekelt valahol a gépeknél, a kerekek duru­zsoltak, a nap sütött, a viz folyt, a szellő fújt, minden a munkáját végezte a természet­ben és a technikában, Komáromban trom­bitaszó harsant föl. Egyeszerre kettő, mind­két oldalon. Itt is, ott is katonák gyakorla­toztak, szemmelláthatóan ponton hidat épí­tettek. De az egyik oldalon néhány száz mé­terrel feljebb építették, a másikon le jobb s mindketten csak a Duna közepéig. Ez a két hid nem ér össze. A Jupiter kényelmesen siklott el közöttük. * A Jupiter jegyében utazunk. Becsben tegnap a Krantzban laktam. Amikor megérkeztem, a bejárat előtt száz fiatalember és leány állott szoros, tolakodó tömegben. Bőrnadrágos, meztelen térdű, íö- detlen fejű egyetemi hallgatók, agresszív, germán arccal, szinte megijedtem. Talán náci tüntetés, gondoltam, Becsben most za­varok vannak az egyetem körül. — Mit akarnak ezek ifi? — kérdeztem. — Marlene Dietrichet várják. Itt lakik a házban. Minek a jegyében utazik a világ? Jupiter, a szerencse, a hatalom jegyében, Hitler je­gyében, Stalin jegyében, Marlene jegyében? Mi megyünk a Fekete tenger felé. A Béke , jegyében akarunk utazni. betegség, talán mindnyájan, akik ma itt élünk, mások vagyunk, kisebbek, lecsökken­tek, valószínűleg még a balkáni népeik szín­vonalán. Könyvesszobájóban angol, német, francia munkák, a korabeli újdonságok, mindennek a szine-java, mintha egy mai mágnás könyvtá­rában Aldous Huxley-t, Proust-ot és Freud-et pillantanám meg. A sarokban egy sárgaréz mérleg, angol gyártmány, melyre rá lehet ül­ni. Mióta atyja, még gyermekkorában, figyel­meztette, hogy satnya, állandóan méretkezett. Szellemével is hasonlóan volt. Saját vallo­mása szerint nehezen tanult, fölfogóképessé­ge nem volt gyors. Testi és szellemi téren akadályokkal, nehézségekkel küzdött De a lángelme nem is képesség, hanem hiány és elégtelenség, halhatatlan vággyal. Leheveredem a széles, piros bőrdivánra « félig hunyt szemhéjaim alól kémlelem ezt a környezetet, melyet ő is látott, a szinpad- szerü emelvényt, ahol bizonyára benső barát- jaival vonult félre s elgondolom, hogy a min­denhatóság micsoda érzete tölthette el e kas­tély urát, aki a maga korában a neve, a csa­ládi befolyása, a birtokai folytán hatalma­sabb volt, mint ma egy király vagy császár.- Mi lehetett ebből a nézőszögből egy jobbágy, aki valahol a szántóföldön kaszát élesített, vagy mi lehetett maga Alexander Petőfy is, akinek még a nevét se tudta helyesen leírni, az a másik, hozzá hasonló lángelme, akit bagy- rnázos álmatlan édesfiának képzett s az any­ját — a szegény, sovány, öreg Hruz Máriát — titkos kedvesének? # A családi kriptában legalább tiz fokkal hi­degebb van, mint künn. Egyszerű márvány- lapon fekete betűkkel a neve, két évszám, a születése és a halála napja. Semmi egyéb. Ez pedig jól van igy. Nem lehet rá diszitő- jelziöt találni. Egy vasrácsos ládikában utolsó ereklyét. Homályosan rémlik pepita nadrágja, piros török öve, melyet azon az éjszakán viselt, amikor „vízzel töltött pisztollyal" szétron­csolja agyvelejét. Itt fekszenek ősei is. György főpap is, egy űvegfedél alatt, palástban, bőrsaruban. Holt­teste nem oszlott föl. Bőre több mint kétszáz esztendő múlva se hamvadt el, odaaszott csontjához, mint a legtökéletesebb múmiáké, orra sem esett le, a szem üvegteste se folyt szét. Annakidején a hatalmas főurat meg'mér­gezték ellenfelei. Azok, akik elvették tőle életét, csodálatosképpen biztosították teste örökkévalóságát. * Háromkil om éteres hársfa sor fut a kastély előtt, ápolt pázsittal, le egészen a Fertő-tóig. Olyan hosszú, mint a pesti Andrássv-ut s legalább olyan széles. A portenger és sivár­ság kellő közepén egy darab Anglia, mint a londoni Green Park. Csak az egyéniség szá­zadaiban jöhetett létre ilyen pompa. Ennek a világnak mindörökre vége. Sajnálom ez!, vagy helyeslem? Sajnálom is, helyeslem is. Csecsemő-ösztönöm azt kívánja, vajha korlát­lanul kiélbetnők egyéni szeszélyeinket, de eszem már folyton vitatkozik velem, sértőnek, igazságtalannak érzem ezt s még mint látoga­tó se tudom élvezni, mert én már a mai idők. fia vagyok és — ha akarom, ha nem — mé­lyebb közösséget vállalok embertársaimmal. Csak épp leülök egy kőpadra, a hársak alá- Babonásan megérintem, hogy hozzám tapad­jon valami a múlt századok magányából. (Nagycenk). — Földrengés Macedóniában. Athénból jelentik: Szerdán este és csütörtök reggel erős földrengés volt Kelet-Macedón iá bán észlelhető. Emberéletben j nem esett kár. 1 EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ CENKINAPLÓ gára. Én lövetek azokra, akik ellenünk van­6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents