Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)
1933-05-28 / 122. (3232.) szám
^M<M-MAGfcAR-HTRLaé 1933 májas 28, vasárnap* EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Levél egy irótárshoz Kijelented, hogy végképp leteszed a tollat. Elhatározásod azzal okolod meg, hogy idegrendszered elnyűtt© a szenvedés, a nyomor gás, a sok testi és lelki csapás. Manapság „nem figyelnek az Íróra". Nincs tekintélye, becsülete. Még az elismerés morzsáját se dobják oda neki. Főképp az keserít el, hogy gúzsba kötnek, hogy nem hirdetheted azokat a nagy és merész gondolatokat, melyek fór* ronganak benned, te pedig szabadság nélkül nem tudsz dolgozni, mert megalkudni semmi áron se vagy hajlandó. Mindez szép és becsületedre válik. Cserfa- koszorut érdemelsz érte. Panaszaid is jobbára helytállók. Melyikünk ne énezné? Kegyetlen hozzánk a sors, mint majdnem mindenkihez, majdnem minden korban. Nekünk azonban, akik irók vagyunk, az a feladatunk, hogy elsősorban önmagunkhoz legyünk kegyetlenek. Arra kérlek, tekints magadba. Ha őszintén és könyörtelenül vizsgálod lelkiismereted, be kell vallanod, hogy az, amit fölhozol, csak önáltatás. Egy művész sohasem azért hagyja abba munkáját, mert nem fizetik, mert éhezik, mert beteg, mert megcsalják a kiadók és a nők, mert elhagyják barát- jai és olvasói, hanem mert elzápult az alkotókedve, vékony a tehetsége, nem futja tőle többre. Ez becsületes beszéd A többi kopasz mentség, melyet könnyűszerrel elhisznek a regényességre hajlamos, érzelgős nyárspalgárok, de hozzánk, hidd el, nem méltó. Nézd, Cervantes-iből nem ölhette ki a becsvágyat az, hogy huszonhároméves korában katonának sorozták be és harminchároméves koráig szakadatlanul szolgáit, hogy a lepan- iói csatában egy életre nyomorékká bénította balkezét az ágyúgolyó — amint irta: „a jobbkeze dicsőségére" — hogy a római Aqua- viva bibornoknál inaskodott, hogy miután egy uccai perpatvarban megsebesített valakit s kereket oldott, a jobbkeze levágására ítélték, hogy tengeri kalózok fogták el, Algírba cipelték s a váltságdíj reményében válogatott kínzásokkal gyötörték, hol botolva, hol karóhoz kötve, hol tömlöebe láncolva, hogy később, mikor tiz esztendő múltán szabadult és már elkészült a Don Quijote-val is, nem tudott megélni tollából s kénytelen volt beállni a Győzhetetlen Armadába. Említsem-e Knut Hamson hosszú koplalását, vil- lamoskalcuzkodáfát Amerikában? Elég, ha eszedbe nozom, hogy Beethoven huszonnyolc éves korától fogva nagyot hallott és legszebb dallamait teljes-süketen hallotta meg s hogy Milton negyvennégyéves korától fogva vak volt és világtalan szemével látta meg legfényesebb égi jelenéseit. Puskin-nak a felesége, a szép Goncsarova Natália rutül és botrányosan mindaddig szarvakat rakosgatott homlokára, amig a csábitó, Hekkeren d'Anthes báró lovaglásán és irgalmasan le nem pulfantotta szegényt egy párbajban s Madáchot egy még megalázóbb házasság fortéimé se tudta annyira kétségbeejteni, hogy benne ser y ved jen el Az ember tragédiája. A siker, a dicsőség se mindig az érdemesekhez pártol. Tudod, hogy az első irodalmi Nobel-dijat 1901-ben osztották ki. Tolsztoj ekkor 73 éves volt, niáT minden regényét, elbeszélését, drámáját kiadta, melyet ma bámulunk. Mégsem ő kapta a világirodalom koszorúját, sem az első évben, sem a rákövetkező nyolc évben, melyet még megélt, s nem is Ibsen, a másik élő nagyság, hanem olyan fáhangu költő, mint Sully Prudlhomme, olyan közepes elbeszélő, mint Sienkievicz és olyan gyatra drámairó, mint Eohegaray. Hogy függetlenséged megnyirbálják, hogy a sanyarú gazdasági viszonyok szolgaságiba szegődtetnek, hogy az elfogultság és a butaság peckel nyom szájadba, hogy nem lehet mindent azon nyersen ki ordítanod, amint kívánod? Megnyugtatlak, hogy ezt sóba és sehol se lehetett. A múltat a távolság megszépítő fátyolán át szemléljük. Azt hiszed, hogy Michelangelo hires kegyurai sokkal különbek voltak, mint a mai müpártolök? Tévedsz ő is megrendelésre, zsoldban dolgozott, templomokat, gerenda mezőket díszített. egy kor szellemében, ahogy a lehetőség s az akkori hatalmasok parancsolták. Szobrokat szeretett volna faragni, nem kedvelte az ecsetet, de II. Gyula pápa a sixtusi kápolna mennyezetét festette ki vele s ő — mit tehetett? — „megalkudott" és — mit tehetett? — kényszerűségből legnagyobb remekművét teremtette meg. Később, hogy Bra- m nte ármánykodni kezdett ellene, a pápa már nem is fogadta, fizetés nélkül bocsátotta el, Raphaelt fölébe helyezte s a Miietekhez kellett fordulnia, de azok se viselkedtek vele sokkal megértőbben, mint szobrászainkkal a közelmúlt hadigazdagjai. Nem rendeztek be ennek a titánnak egy titáni műtermet, hogy ott kémyére-kedvére álmodozzék, nem adták oda neki a világot, csak egy kis részét e aligha tűrték volna, hogy munkáival az akkori világnézet ellen izgasson a „művészi szabadság" nevében. Nem művész az, aki nem tud „megalkudni" az élettel, hogy művészetével ne kelljen megalkudnia. Nem művész az, aki a „mon- danivaló“-ja létéhez ragaszkodik s nem a .kifejezés eredetiségéhez és izgalmához, a forma gyönyörűségéhez, a teremtés lázához, melyben minden mondanivalóját hiánytalanul megérzélkeltetheti. Nem művész az, aki megriad a külső korlátozástól. Sajnos, korlátok között élünk. Te tudsz táncolni a szonett szűk börtönében, a visszatérő négy rime között.. Táncolj a világban is. Az mégis tágasabb. Rejtély, hogy mi az a „nagy és merész gondolat", melyet hirdetni akarsz- Gyorsan mondj valami igazán „nagyot és merészet". Például, hogy gyilkolni nem bűn, hanem erény. Régi közhely ez is. Mindent kimondták már a lángelmék és tökfilkók s mindennek az ellenkezőjét is. Nincs újság- Csak a művészet tesz valamit naggyá és kicsinnyé, merésszé vagy elcsépeltté, igazzá vagy hazuggá. Ez pedig a mi szerencsénk- Az igazi művészetet többnyire észre se veszik s épp •ezért alig tiltakoznak ellene. Meríts vigasztalást ebből. Mindenkor és mindenütt gyakorolhatod az igazi művészetet. Oly rejtezke- dő ez, oly kevéssé feltűnő, hogy írásaidat valószínűleg ki fogják nyomtatni, abban a hitben, hogy lapos ürességek. Vagy talán „el kell apróznod magad" csip-csup munkákra, „szét kell forgácsolnod" nagyszerű tehetséged? Hát aprózd el magad, az Isten szent szerelmére s írj csöpp remekművet a filléres néplapok szalmapapirosára, forgácsold el tehetséged, de ugv, hogy aranyi!orgáceokat hullass nekünk. Ebben senki sem akadályozhat meg, csak te tennenmagadat. A nagy alkotások vajmi ritkán vaskos kötetek. Pascal örökkévalóságait néhány sor őrzi, melyet századok óta idéznek. Ha pedig nem lehet máshová versei irncd, csak a körmödre, teremts egy uj műfajt, melyet körmöd területe határoz meg s ha a vágy, mely létrehozza, igaz és benső, biztosítalak, hogy a „köröm - vers" rövidesen halhatatlanná fog válni és te is halhatatlanná leszel általa. Vasárnap délután Scfiönbrunnban Becs, május hava. A villamoson, amely az Opera mellől szedegeti fel a schönbrunni hűvösségbe vágyakozó bécsieket, szigoruszemü, boglyas, sző- kehaju fiatal nő utazik, tavaszi kabátján jól látható horog kereszttel. Büszkén és öntudatosan viseli — az utasok rápillantanak, aztán unottan és izzadva néznek ki az ablakon, részükre ez nem újság, de jómagam ritkán találkozom horogkeresztes amazonnal s érdeklődéssel nézem a szigoruszemü nő tevékenykedését a közjó érdekében. A tele villamoson ő az egyedüli, aki egy uj jövevénynek helyet ad- Az uj jövevény kora nem hatalmazott fel senkit a villamosban, hogy felálltának miatta fiatal nők, de a horogkereszt viselője, a szervezet érdekében, melynek jelvényét viselte, vállalta az udvariasságot. Később helyet kapott megint, de ezt a helyet ismét feladta, sőt ő volt az, aki harmadszor is ugrott, amikor egy idős katonatiszt lépett be a villamosba. Ez a harmadik helyzetfeladás már gyanúsnak t-ünt volna, ha nem a szigoruszemü amazon követi el, akire a gyanú árnyéka sem eshetett. Nem, ő nem olcsó babérokért, vagy futó kalandokért küzdött e szép májusi délután, ő a szervezet mindenre kiterjedő figyelmét bizonyította a hatvanhármas kocsi lócái között. Ennél többet azonban nem is mutatott a mozgalom ezen az útvonalon: a fürgén ugráló amazon mellett fásult városi nép zötyügtette magát és nem volt hajlandó tudomást venni sem a megerősített rendőrcsapatokról, sem a zenével felvonult szocialisták komor lábdobbanásairól. Az amazon csalódott, mert senki nem akadt, aki viszont neki ajánlotta volna fel a helyét, hiába küldözött szigorú pillantásokat szerte a kocsiban: valami titkos együttérzéssel mind lesütöttük a szemünket s nem vettünk tudomást a szigorú amazon harcias udvariasságáról. A fítilus, egyszóval, amit az amazon képviselt, láthatólag nem tetszik a bécsiek zömének, a bécsieknek, akiket ezen a délutánon is jobban érdekelt a szalonzenekar, mint a horogkereszt és szívesebben sütkéreztek az olcsó napfényben a schönbrunni allée-k alatt, mint hogy különféle egyenruhákban gyönyörködjenek a RingenA harc igy a házfalakra szorítkozik: Rot- Front! — kiáltja a görbe, vörös felirat a házak falán, mögötte még csurog a festék a fekete horogkeresztről s lendületes kéz irta a falra: Hitler waelhlen, erre viszont a vörös harcos felelt vissza írásban Hitler neve előtt különféle kedveskedésekkel: igy, messziről, villamosból, idegennek érdekes ez a festészeti játék a megkopott házak falán, de a polgár, akit megkérdeztem a helyzet felől, miközben húsz garasért a schönbrunni gloriettíből a bécsi kilátást élveztük — a polgár, mondom, legyintett és ezt sóhajtotta: — Engem nem érdekel, higyje el, sokat nem érdekel, szeretnénk már túl lenni rajta! ő, a polgár, már unja s csak a különféle Rundok és Wehrek vonulnak föl rohamosztagaikkal, hogy harcias képet adjanak ennek a városnak, amelyhez sokkal jobban illenek a felvirágozott konfirmandus gyerekek és a kis első áldozok, akik a Szent István- templom egyik sötét hajójában izgatottan gyülekeztek, fehér virággal a kezükben, úgy Mékesitett kocsin érkezve, mintha lakodalom lenne a Kaernthner Strassén... Starhemberg Rüdiger szobra alatt egykedvűen és ázott szalaggal busul a hatalmas zöld koszorú, amelyet a múlt vasárnap helyeztek oda a török elűzésének emlékére — a koszorúra senki nem néz, ám a moszkvai idegenforgalmi iroda körúti kirakata előtt sem hemzseg az ember s aki hemzseg, az a két érdeklődő, az is külföldi és néma szorongással sillabizálja a szovjet idegenforgalmi propagandájának csábitó hirdetéseit- Olyanok a hirdetések, mint a legszebb svájci prospektusok, az embernek azonnal kedve volna elsétálni a Krímbe, vagy végighajózni a Volgán, esetleg elrepülni Tomszkba, mert oda is olcsó utazást hirdet Bécsben a szovjet. Az ember megnézi a prospektusokat, elvágyakozik a spanyol Bilbaóba — és kisétál Sdiönbrunnba, mert itt és a Práterben és Grinzingben és Hietzingben liheg most egész Bécs. A G rabén sarkán és a Burg előtt a rendőr határozottan unatkozik, ásít és vágyva néz egy autó után, amelyet, eligazíthatna valamilyen irányban már... A zenés uzs ónná zóhelyeket js inkább kívülről nézik és hallgatják, pedig a zene, a stílus érdekében, sorozatosan búgja a bécsi valcereket és kap érte akkora tapsot, hogy boldogságában háromszor ismétel. A tömeg, ami Sdhönbrunnba áramlik, tódul a két kapun át, csak ezresekben mérhető- Ez a szívós emberöaön reggel kezdődött, a hatalmas park órákhosszat nyelte az embereket s mégis csak délután kezdett észrevehetőbb lenni a tömeg, amikor már fürtökben állott a halastó mellett s a gloriett felé vezető dom.bos utón úgy mászott fölfelé, mint egy középkori processzió. Az áramlás azonban csak az ingyenhélyek felé volt állandó és egyenletes. Ahol a nevezetességet kimérő kéz garasokat kért, oda már alapos meggondolással vonult az az egy-két tékozló, akinek még félsillingjei és garasai vannak az emlékek számára, ötezer ember közül csak hárman voltunk összesen a császári határok múzeumában és csak húszán a palota termeiben, de hiszen ez nem csodálatos, mert ritka pesti ember látta már az ország- házat belülről, vagy, hogy vidékre menjünk, még most is rengeteg ama gömörieknek a Stubnianske Teplice (Stubnyafürdö) mélyen leszállított árakért biztos eredménnyel gyógyít reumát, köszvényt, neuralgiákat, női betegségeket. Információt és prospektust Fürdöigazgatóság Stubnianske Teplice (Slovensko) száma, akik a dobsinai jégbarlangot meg se nézték... Pedig nem ártana, ha a bécsi pontosabban körülnézne azokban a termekben, ahonnan évszázadokig sorsát igazgatták- Bennünket som hagy közömbösen, ha tudjuk: hová tűnt el a magyar gazdagság, hová tömte a pénzt Mária Terézia királynő. Hideg termek, hideg fény, hideg pompa: a muzeum kiirtotta a meleg emberi emléket, eltüntette az asszonyi kéz gesztusát — az aranyfalak, selyembutorok, barna gobelinek nem tudják érzővé tenni a szivet, nem tudják közel hozni a császári arcokat. Ami érdekes, az talán mégis a Ferenc József kis vaságya, két paraván között, egyszerű, fiókos íróasztala, irat rendezője az ablak mellett. Csöppet sem királyi, hanem hivatalnoki. A mosdó: mint jó polgári családok por- oellánkorsói, mosdótálai. Megvillan előttem az ember, látom, amint kiugrik hajnali négykor az ágyból, papucsot húz és a korsóból meleg vizet tölt a mosdóba s gondosan megmossa fülét és nyakát... Sétál egyet és .átballag az irószobába, ahol már várják a napi iratok és a kihallgatások... De ezt a kalauz nem mondja- A kalauz, mosolygó képpel, csak évszámokat és császárokat darál, felmondja a szobák nevét és beinkasszálja a Habsburg-cealád iránt érzett csodálatot, A várakozószobában nem kőcsagtollas adjutánsok sürögnek-forognak, sem pedig libé- riás inasok nem sugdolóznak. Néhány rövid- nadrágos érdeklődő vár a kővetkező menetre s gyönyörködik a sörreklámban, ami most gobelin helyett a falat díszíti. A falak borzadva bíborodnak el. A kalauz megcsörgeti a pénzt s elkiáltja magát: — A következő menet, urak, hölgyek! Szegény császárok és főhercegek, ha most felébrednének!! Kossányi József: JÁRTAM A SZIVEM Álltam már a Louvreban: lobogott a lelkem, mint boldog, fényes máglya s évezredek elbujdosó árnybahulló bús titkát kereste; az ösvényt kereste, az ösvényt nem lelte. Jártam az Alpokat szép harmatos reggel; mint virágos mező, olyan volt a lelkem, repültem gondtalan víg fecske-sereggel. Pásztorsíp szól mélán, szelid dombok alján az ösvényt kerestem, az ösvényt nem leltem. Jártam a nagy Erdőt görcsös, kampós bottal s minden bús bozótját gonddal megzörgettem az ösvényt kerestem, az ösvényt nem leltem. Jártam a temetőt kámzsás, régi vándor s minden korhadt fánál gránitkő kriptánál csendben letérdeltem, az Ösvényt kerestem, az Ösvényt nem leltem. Jártam a szivemben gyöngyharmatos este; mese hullott fénylőn égi csillagokból, mese hullott égőn minden földi tárgyból fából és virágból, szeníjános-bogárból pici pásztortüzből, selymeshaju fűzből mese a szivemből 8 megleltem az ösvényt megleltem a törvényt: légy jó mindhalálig! *) Mutatvány a szerző „Éjféli kiáltás" cimü verskötetéből. 6 Irtat SZOMBATHY VIKTOR
