Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)
1933-05-28 / 122. (3232.) szám
4 T^<^MagVARH!RIiAI> 1933 május S8, vasárnapSúlyos yfycuiu alatt Ida: 1/Héca T-cmhi Színhely: az ötrongyosi állomás várótér- me. Ez a váróterem egy fapad, amelynek bárom és fél lába van. A hiányzó fél láíbat az pótolja, hogy a pad a vasúti őriház ker- tecskéjének léckerítéséhez van támasztva- Két ember, ha összeveti a vállát, valamivel biztosabban ülhet rajta, miint egy. Ide: a városban már derék este, itt még csak este-tájt. Ha lámpa égne, már itt is este volna, de a szomszéd állomás, a kutyabonti, még nem jelzett, ennélfogva Messzi bácsi még nem gyújtotta fel az állami pilácsot. Mert Messzi bácsi, noha csak egy atomja az államhatalomnak, tisztáiban van vele, hogy az államot csak a takarékosság mentheti meg. Messzi bácsinak azonban javára Írandó, hogy az államhatalom jelentékenyebb tényezőivel szemben ő már öt évvel ezelőtt is ilyen takarékosan bánt az ország petróleumával. A csillagok igen molnárszemiiiek, ahogy idevaló nyelven mondani szokás. Ez annyit jelent, hogy a sok májusi eső nagyon ragyogóra mosta őket. Csak az a kár, hogy oktalan messze vannak az égi tüzek s pipagyujtás- hoz nem lehet belőlük parazsat kaparni. Gyuifám pedig nincs, elhagyogattam őket odakint a kőkori temetőben, ahol napáldo- zatkor találtunk egy zsugorit ott csontvázat s csak a mesterséges világítás igénybevételével szedhettük ki mellőle az őskori diplomata csontfúróját. (Azt tetszik kérdezni, honnan tudom, hogy diplomata volt az illető? Nem, azt nem állítom, hogy névjegy is volt a koponyája alá téve, de a koponyából egész biztos következtetést vonhat, aki ért hozzá. Az an- uhrop-o'lóg.usok megmondhatják, hogy az emberi koponya négy-öt ezer év óta bizonyos változásokon ment át, amelyek esetleg fejlődés gyanánt foghatók föl. Szóiban levő ősünk koponyája azonban olyan, hogy ötezer éves volta ellenére is egészen mainak tetszik. Ebből következtetem, hogy diplomata viselhette valamikor. Ez az embertípus az, amelyik semmit se változott a kőkorszak óta.) Szóval gyufa kellene s mivel ázott zse- i beimben mindig szoktak skatulyából elszabadult gyufák bujkálni, felfedező útra indulok a különböző zsebekben. A vállalkozás azonban nem egészen veszélytelen, mivel az állam tulajdonát képező pad nem tekinthető szilárd talajnak. Az ismeretlen embertárs, aki nekem vetett vállal osztozik velem a státuszkvó fenntartásában, kitalálta, mi szándékban vagyok s elejét veszi a bonyodalmaknak azzal, hogy lángra lobbant egy szál gyújtót és megkínál vele. — Eben é, — mondja barátságosan. — Köszönöm szépen — baráteágoskodok vissza s mig a pipa bekapdossa a lángot, szemügyre vesszük egymást. Őrajta is bőrből való ruha van, énrajtam is. Csakhogy az övét ködmönnek mondják, az enyémet meg bőrkabátnak. Az ő ködmöne szalmás, az enyém sáros. És min gyárt látom őr ól a, hogy kazlak közt járt s ő is kitalálta én rólam, hogy nem én vagyok az őrgráf. — Hun dógoznak? — kezdi az ismeretség- kötést, ahogy megint elnyel bennünket a sötét. — Itt a Kiskezü Sátán Illés tanyáján. — Vályogvetés? — *Nem. Régi csontvázakat áskálumk. — Értőm- Hullámokat. Én is értem, hogy ez nem valami csiribiri ember. Föléri ésszel, hogy az urféjével urasán kell beszélni, ne gondolja a szegény emberről, hogy azt a gólya költötte. Ilyenkor szokás a rugós lóról azt mondani, hogy rugalmas és a hullát úgy tisztelni, hogy hullám. — Igen — mondom — vallatjuk a földel, mi van benne. — Tudom, tudom — bólint megértőén, sőt bizodalmasan. — a buzeom. Ugyan mi napszámot kapnak? — Ketíőhusz. — Öliég szép a mai világban azért a söm- mi munkáért. Ugyan a buzeom fizethet is- Futja abbul a sok aranytűi, amit mindön- felé összeszödet. — Aranyait? Hát, tömérdöket. A szöged i bir/eomba két esztendeje is tíz mázsái szállítottak be (vik a deszkí batárbul. Mr r 1? z ez, hallja — mondom kétes- fcedve* — Netm az, tiszta igaz valóság, mert ki is vöt újságolva. — A tiz mázsa arany? — Még tán több is, úgy lőhet. Mert az uj- ságlap csak úgy körülbelül irta, hogy teherautóval hurcolták be a kurtulpalotába, amit összeszedtek. —■ Tudja Isten, — szívok a pipán akkorát, hogy megszikrásodik a füstje. — Járt már maga ott? — A buzeomba? Karácsonykor, husvétkor igön csak föl szoktuk tekinteni mise után. Hát maga? — Mit én? —- Maga tekintetlbe vötte-e mán? — Megfordultam már benne én is. De én még egy szakajtóra való aranyat se láttam benne, hallja. — Nem ám, mert azt magának nem mutogatok. Ugyan senkinek se ilyen halljakeud- félinek, mint mink magunk De mönjön csak be azon az ajtón, amelyikön tilalmasra van a bemenet. Maga bement már rajta? — Eocör megnyitottam az ajtót, de nem engedőit. Csak a kuloslukom láttam az aranytányérokat. Erre nem mondhattam mást, csak annyit, hogy „ejnye, hejnye“. Mert ami igaz, igaz. A muzeum egyik raktárszobájában csakugyan ott voltak a nagyszerttmiklósi kincs galván- másolatai, addig, mig ingyen-barátságból oda nem adtuk őket az egyetemnek, hogy hadd okosodjanak rajtuk a fiatalok- Valóságos aranytól futtatott, ezüsttől szalajtott klenó- diumok azok. Éppen azért szedtük ki őket a népeknek szánt néznivalók közül, hogy valami jámbor hun-utód be ne roppantsa értük vasárnapi tömegeléskor az üveget, azzal az indokolással, hogy azt neki hagyta az Atilla király. Pad-társam most már, hogy álmélkodáso- mat látta, erősen nekibátorodott a mesél esnek. — Az ám, aranytányérrul öszik ott a di- lektor, hallja. Nem úgy, mint maga, mög én. — Maga látta már? — A dilektort? Úgy velők hozzá, mint Tombác a bürgéihöz- Az az alacsony küsded barna löket, aki mindig olyan mérgesen nyiti az ajtót. Annyit én is tudok a történelemből, hogy a császároknak, királyoknak muszáj inkognitóba öltözni, ha olyan embert akarnak találni, aki szemtől-szemibe megmondja nekik az igazat s hogy ők a nagy igazmondásért mindig egy nagy zacskó aranyat szoktak adni örömükben. Úgy illett, hogy elismerésemnek én is valahogy igy adjak kifejezést. De sietni kellett a kitüntetéssel, mert már jelzett Kutyabont. Az arannyal terhelt autó nem esett kezem ügyébe, igy csak egy pipa dohánnyal kínáltam meg a ködmönös embert. Szumátrai dohánnyal járt kedvemben valaki, amilyent Atilla se szívott soha, azzal ‘ óhajtottam igaz barátságom kimutatni. — No, mit szól hozzá? Messzi bácsi meg gyújtót te. az állami pilácsot. Annak a fényénél, láttam, hogy informátorom bicskára faragott képe elfintorodik— Marhatüdő kék ehbön, hallja. Fogadok, hogy a rpaga gazdája nem ilyent pipál. — Micsoda gazdám? — felejtkeztem rá értetlenül. — Hát aki a napszámot fizeti az arany- ásásért. A buzeomos. A dilektor- Nini, hát maga nem ide száll? Az nem harmadikos, hé! — Nem baj — szóltam vissza a kapaszkodóról — ez térségesebb. Azt hiszem, most a ködmönös ember m-ondta, hogy „ejnye, bejinye!" S alighanem fölveri vasárnapi beretválkozáskor a népeket a hírrel, hogy borzasztó sok aranyat találhattak a Kiskezü Sátán Illés ugarán, ha már a muzeum napszámosának is igy futja az uradzásra, S ezért fogják az én unokáimnak szemükre vetni valamikor, hogy azt a pár palotát, meg azt a néhány száz hold földecskét, amit majd rájuk hagyok, mind a deszki, meg az ötrongyosi kincsekből szereztem. Ugyan ennél még nagyobb báj is lehet. A.z is megeshet, hogy nem marad utánam egyéb örökség, csak a sáros bőrkabát, meg annak a zsebében egy fakó fapipa. S akkor az unokáim, majd lia ésszel élő emberek lesznek, kijönnek a siromhoz s mig a Miatyánkot mondják érteim, mindig az jár az eszükben: — Hej, öreg, öreg, de nagy kutya lehettél, hogy olyan kis idő alatt úgy el tudtad téko- zolni azt a teméntelen sok kincset, amiről még most is beszélnek a kutyabonti piacon! KÜLÖNVÉLEMÉNY ÉLJEN A TALÁLMÁNY! Pesten jártam iskolába, második gimnazista lehettem, délutánom kint ekszkluziv társaságban futbaloztam a ligeti aréna környékén, ahol abban az időben még homokbuckák voltak, amelyekkel eredményesen küzdött meg a szabad sportszenvedély. Egyik délután egy vadonatúj autó pöfögött és szuszogott el mellettünk — alig féléve volt annak, hogy a diadalmas találmány bevonult a magyar fővárosba — ez az autó is ott végezte első próbálkozásait a homokban, ahol könnyebbet lehet esni. Természetesen utána vetettük magunkat és üvöltöttünk, ahogyan kifulladt tüdőnkből éppen tellett: — Éljen a találmány! Nem volt kilátástalan az ilyen roham, ez a kocsi is egyet-kettőt böfögött, aztán megállóit. A hátsó ülésen helyet foglaló nagytőkés kivette a havannát a szájából és szólt: — No gyertek! Bien Mihály első eminenst és legjobb futót és engem ért a szerencse, hogy elsők voltunk a motoros járműnél és beszállhattunk- Elvittek bennünket az Andrássy-utig, ahonnan szívélyes búcsú és buzgó szerenicsekivánatok után gyalog futottunk vissza a futbalpályára, soha el nem múló benyomást őrizve lelkűnkben. A hősi jármű azóta biztosan rég megtért őseihez — az első automobilok állítólag a „tragacs" nevű őslény egyenes leszármazottai — a derék homoki állat emléke azért tolakszik elém, mert egy érdekes jelentést olvasok a lapokban. A jelentés arról szól, hogy a szudetavidéki német turistaegyletek szövetsége, amely több mint huszonnyolicezer turistát zár kebelébe, tiltakozik az ellen, hogy bizopyos utat, amely a legszebb vidéken vezet keresztül, kiszélesítsenek és autók számára is járhatóvá tegyék. A szövetség emelkedett stílusban szólítja harcba tagjait és ellenállásra buzdítja őket utolsó leheletükig, mert nem tűrhető, hogy „a turisztika gyöngyét", a vándorló lélek egyik legszebb menedékét autók és motorbiciklik fertőzzék meg bűzzel és lármával. Hát igaz! Turistapárti vagyok teljes lélekben, nem azért, mintha szeretnék túrázni — és ellensége vagyok az autónak, nem azért, mintha nem szeretnék autóban ülni- Éppen az a baj, hogy szeretek. És a turisztika gyöngyeit is főleg az esetben szoktam megtisztelni, ha autón, esetleg vonaton elérhetők, nem pedig a túri s t nfélszerelés buvárh a rangjában • (Bocsánat, csak alkalmazkodom a turistasti- Rishoz.) És itt történik a nut visszaélés a természetiéi, visszaélés, amely magára a visszaélőre üt vissza. Biztosra veszem, hogy a turista nem a benzimbüztől és nem a motorberregés töd fél, a turista a maga szűzi turista lelkét félti a megkisértéstől. A turista a gyümölcsöt élvezi, amelyért meg kell dolgoznia, amely fáradozásának gyümölcse. A turista nem túrázik a vasút mentéin és nem túrázik Mosóruhákból soha sincs elég Csinos mosóruhácska nélkülözhetetlen nyáron és otthon, a kertben, kirándulásokon és munka közben mindig Ízlésesen öltözködhet vele. A mi Sochor-modellünk mosható varrott satin. A ruhának szélesített vállai vannak, elöl rakott szoknyával és lakkövvel, valamint fehér gallérral és manzsettával van díszítve. A Sochor-anyagok nyári ruhákhoz kiválóan ajánlluitók, mivel szintartóak és tartósak. A Sochor- név a kelme szegélyén látható és a gyár garantál minden darabért, amely ezzel a márkával van ellátva. Az üzletekben kizárólag Sochor - anyagot kérjen! \jmM? színtartó! az országúton, hanem vad helyeken túrázik és él benne a szent hit, hogy ezek a vad helyek csak a láhizmok és a tüdő megfeszítésével érhetők el és a vidék csak igy szép, mindenesetre másképpen szép igy, mint ha technikai vívmányként, fáradság nélkül, egyszerűen financiális eredmény ként érhető el. Elismerem, szörnyű bűz a benzinbüz és kegyetlen lárma a motor lármája, de százszor inkább hat közvetlenül a létekre, mint az orra és a fülre. A turista kétségbeesése, aki vándórlelkének imádott oázisain nyolccilin- deres amerikai kocsival találkozik, amelyben egy unott öreg ur szivarozik és fáradt tekintettel fogja egybe az egész tájat, amelynek a turista minden domborulatát és minden gyökerét ismeri. — a turista kétségbeesése hasonlatos a szőlősgazda kétségbeeséséhez, aki Ősszel saját borát kóstolgatja és egyszerre eléje tesz valaki egy gyári mintát, amely uj technikai eljárás szerint készült és amely zamatosabb, tisztább, „természetesebb", mint a valódi bor. A Mount Everest-et már átrepülték, de a repülők nem léphettek rá a sziklára. Ez az elégtétele még megvan a turistának, de mi történik majd akkor, ha a repülőgépek függőlegesen le tudnak ereszkedni és meg tudnak kapaszkodni a sziklán. Az ember hitét nem lehet elvenni, mert minél jobban szorítják technikával és egyéb tudománnyal, annál vadabb, ismeretlenebb területekre menekül, akár a turista, aki, ha az autó elveszi tőle a völgyet, a hegytetőre menekül és a felhőkbe néz. A turistának fáj az elveszített terület, de kétségbeesése csak rövid ideig tartó, mert hamar talál kárpótlást és ha a hegycsúcsot is elveszik tőle a repülőgépek, akkor a bokrok közé fog bújni vagy akár megbarátkozik az országiddal is. Mert: amíg van kedv a fáradozásra, addig van gyümölcse is a fáradozásnak, mert a fáradozás egyszerűen magában hordja a gyümölcsét. Ezt nem lehet elvenni a turistától, ezt csak az autóstól lehet elvenni, aki nyugodtan, kényelmesen vagy fáradtan veszi tudomásul, hogy a vad vidék éppen úgy elérhető, mint a fürdőszoba vagy a kényelmes foíőj. És vannak emberek, akiknek nincsen autójuk, de már megejtette őket az autó, mint engem gyerekkoromban, amikor a kezdetleges forgalmi eszközön elvittek az Arénától az Andrássy-utig és gyalog kellett visszatérnem a homokon keresztül. Valószínűleg az a régi motor berreg még lelkem tudatalatti részében, az a benzinbüz facsarja orromat anélkül, hogy erezném, valahányszor feltámad bennem a gondolat, hogy igen, ki lehetne menni a hegyek közé, fáradni és kék eget .és levegőt színi és fáradtan, kényelmesen és kimozditlhatatlanul legyintem el magamtól a gondolatot. És ahányszor hívtak turisták, annyiszor mondtam, hogy igen és ahányszor menni kellett volna, annyiszor vontam Nullát: nem. Én, akinek a legritkább esetben van módom rá, hogy kimenjek autón a hegyek közé, pontosan tudom, mi az: autón a hegyek közé menni. Ezért vagyok turista- párti és ezért nem féltem a turistákat attól, hogy valóban el lehet venni tőlük „a turisztika gyöngyét", de ezért sajnálom az autósokat, akik egy újabb darabot kapnak meg a vad természetből és — lelkűknek egy újabb darabját veszítik el. Sándor Imre. — India leggazdagabb fejedelme önkéntes száműzetésbe ment. Rombaybói jelentik: India, leggazdagabb fejedelme, az alvari maharadzsa önkéntes száműzetésbe ment. Alvar államban, amely a félautonóm indiai államok közé tartozik, az utóbbi napokban föíujulfc az indus—mohamedán vallási háború. Miután a maharadzsa nem tudott rendet teremteni, a Nowdeiihiben székelő indiai központi kormány az alkirály nevében ultimátumot küldött a fejedelemnek, amelyben fölszólította, hogy járuljon hozzá központi vizsgálóbizottság kiküldéséhez, amelynek az lesz a föladata, hogy megreformálja Alvar törvényhozását s kiküszöb ölje az állandó vallási villongások okát. Mielőtt az ultimátum lejárt volna, a maharadzsa levelet intézett az indiai alk irályhoz, amelyben bejelentette, hogy ezt a beavatkozást nem hagyhatja jóvá és inkább önkéntes száműzetésbe megy arra.-a/, .időre. amíg a vizsgálóbizottság befejezi munkáját. A maharadzsa azzal távozott hazájából, hogy két évig nem látják Indiában.
