Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)

1933-05-21 / 117. (3227.) szám

6

POZSONYI

LICEISTÁK

Itta: SCHOPFLIN ALADAR(Budapest)

SoűnUcud

Irta: Farkas Imre

Az ügyelő kinéz azon a kié, kerék lyukon, amelyet kémlőlyuknaik szánt a színpadtechnika és amelyet a színpadot elfödöző függönybe vágtak.

Áz előadás öt perc múlva kezdődik.

Az ügyelő méla busán dörmögi:

— De kevesen vagytok, vigyen el az ördög benneteket...

A direktor dühösen szól rája:

— Ne ezt a pár derék emibert szidja. Szidja azokat, akik nem jöttek el...

*

Ül a direktor a Budai Színkör szeli ős csarnokában. Nézi a próbát. Egyszerre fölsóhajt:

— Nincs ilyen derék, becsületes társaság, mint az én társulatom.

•— Miért?

(— Mert a világért sem játszanának össze.

*

A vidéki direktoraié minden szerepet el akart játszani. Nem hagyta a többieket szóhoz jutni. Bizonyára a társulat kebeléből kapta a nyájas kis ajándékot, ötven darab névjegyet, amelyen az állott:

Lengenádfalvy Aranka

ezuibrett, kokett, másodanya és ruhatárosnő.

★

Kérdik az epés kritikust:

— Szerkesztő ur, tetszett a darab?

<— Távolról sem. Hát még közelről.

Gyilkos cim-anagrammák:

„Éva grófné" — „Ég a grófné".

,.Emmy“ — ..Nesze emmy, fogd meg jól“.

„Szegény lányt nem lehet elvenni14 — „Szegény lányt nem lehet levenni11. (T. i. a műsorról, mert nincs más darab.)

*

X. ur, a jóindulatú szerző kérdi:

— Igaz, hogy I. ur színdarabja már lekerült a műsorról?

— Igaz.

,— Csodálom! Hiszen még nem látta senki!... *

Régi kis párisi színházi történet:

Pailleron, az „Egér" főpróbáján kérdi Jules Claretietői, aki akkor kritikus volt:

— Hogy tetszik önnek a darabom?

— Az az érzésem, hogy'önnek most egyezerre két darabját fogják játszani.

— Hogyan? “

— A színpadon az „Egér“ cirnü vigjátékát, a nézőtéren pedig: „Ahol unatkoznak".

Claretie-nek. nem volt igaza. Az „Egér", Moisand Márta históriája, döntő sikert- aratott!

Összejöttünk múlt vasárnap, május 15-én vagy kétszázan, öreg diákok, akik valamikor a pozsonyi evangélikus líceum emlőiből szívtuk a tudományt. Volt közöttünk, igaz, hogy csak egy, aki még 1873-ban, tehát haltvan évvel ezelőtt tette le az érettségit, voltak^ akik ötven évvel, negyven évvel, harminc évvel ezelőtt, voltak fiatalemberek is, már kevesebben. Inkább a deres vagy egészen ősz fejüejj jöttünk össze, akik iméig az inter- nátus létesítése előtt, szabad diákok voltunk, azt a hagyományos diákéletet éltük, melyet a modernebb pedagógia szelleme elsepert.

Mindenféle foglalkozású emberek voltak ott, előkelő állású katonák s állami tisztviselők, sokan már nyugdíjban, nagy vállalatok igazgatói, ügyvédeik, papok, orvosok, tanárok, iró egy magam. Alig hiszem, hogy van intellektuális foglalkozási ág, amelynek legalább egy-két embere ne lett volna köztünk. Most tűnt fel igazán, mennyire tisztviselőképző ishola volt azelőtt egy magyar gimnázium, — a nagy többség az állami szolgálat embere volt. Sokan jöttek Szlovenszkóból, különösen Pozsonyból, de a többség természetesen budapesti lakos. Sohase tudtam, hogy ilyen sokan vagyunk Pesten volt pozsonyi liceisták.

*

Mit csinálnak az ilyen vén legények, ha egy alkalom összehozza őket. Emlékesnek.

Furcsa, ismerős és mégis félig ismeretlen érzés volt, látni öregen, bizony már redős arccal sok-sok év után azokat, akiket legutoljára mint sima arcú, fénylő szeimü fiukat látott az ember, hallani fátyolosán a hangokat, melyek valamikor csengőn vagy mutatón hallott, amint az önképzőkörben Petőfit szavalták, kövéren az egykor karcsúkat, soványan, akik egykor jóhusban voltak. És valamennyien szürkék vagy fehérek már . . . Ismerős arcok, akikhez nem találtaim emlékezetemben a hozzátartozó nevet, ismerős nevek, a melyek nem emlékeztetnek ismerős arcra, zajos ölelkezések, csendes kézazoritá- sok. Kérdezősködöm valakiről, a kérdezett vállat von, az arcán borulás fut át: bizony, meghalt. Meglepetve látok valakit, akiről régen azt hallottam, meghalt. És a hangulat hullámzásai: az első félórában folyton éreztük az elválasztó tót, azt a nagy messzeséget, amelyben egymástól jutottunk, aztán az egyik használ eigy diákköri szólást, említ egy stiklit — és egyszerre együtt vagyunk, pajtások vagyunk, értjük egymást. Mi is. vagy te? — kérdi az egyik. Mondom, hogy író. Ja, igen, te vagy az, akitől a rádióban előadtak egy darabot! — kiált fel — mindjárt gondoltam, hogy te vagy az. Hát te mi vagy? — kérdem vissza én. Büszkén felel: hát mi lennék más, ügyvéd vagyok, sokszor volt a nevem az újságokban, mint védőé, nem olvastad? Szinte megijedtem, hogy megsértődött, mert nem olvastam a nevét. Sajnos, most sem tudom, nem hallottam bemutat- ! hozáskor és aligha fogom megtudni az életben. Schneller István, a kolozsvári egyetem utolsó magyar rektora tiszteletreméltó reszket eg aggastyán alakja körül csoport képződik, meglát, megölel, egykori tanítványát. Általános beszélgetés, amelyből halkan ki- hallatsziik ez a szó: emlékszel?

A fasori evangélikus főgimnázium diszfer- mében van a találkozó. Mire kiörvendtük és isimerkedtiik magunkat, kezdődig a hivatalos ünnep. Taubinger Rezső nyugalmazott tábori vezérezredes, lampaszos egyenruhában, sok tábori kitüntetéssel a mellén, üdvözli a régi cimborákat, felfrissíti a régi emlékeket, beszél a régi iskoláról — hogy rajzanak bennünk az emlékek! Rádöbbenek, hegy egykori tanáraim közül már egy sem él.

Behunyom a szemem egy perce, erőlködöm, hogy ismét fiatal diáknak érezzem magamat. Nem sikerült. De a hunyt szemem pilláján mozgóképek vonulnak el. Ott állok a

1933 május 21, vasárnapKonvent-uccai öreg iskolaépület előtt, reggel és elvonulnak előttem az egykori tanárok: jön, elsőnek a kis Bél Mátyás-ucca felől, hajlott vállal, gyors lépésekkel igazgatónk, az öreg Mióhaelis Vilmos, szinte besurran a kapun. Jön csoszogva a természetrajz tanár, rövidlátó szemével néz maga elé, az öreg Bothár Dániel, akit mi valami palaeontotó- giai korú aggnák 'láttunk, holott most már köztünk is vannak hasonló korúak. A szemben, levő ikon ven t-bázból csak pár lépés az útja a sovány, szürke szakállu Harmath Károly- nak, aki megáll előttem — most valahogy a-z ötödik osztály termében vagyok és drukkolok, mert valami közösen elkövetett diák- csiny nyomja a telkemet — és szomorúan mondja: et tu mi fili, Brute! Aztán jönnek sorban: a béna lábú, de ép lelkű Hirsohmann Nándor, a kopogós lépésű Adamis Károly, a korán hízásnak indult Albert József, magyar-tanárunk, önképzőkörünk elnöke, majd a barnaszakáliu, zömök klasszika-filológus, Markenovszky Sámuel, mögötte a szintén klasszika-filológus Márkus Jenő, aki nekünk szenzáció volt: 25 éves fiatal tanár! Utolsónak jön Zorkóczy Sámuel, a fizikatanár, neki ugylátsziik csak kilenctől van órája, egyenesen a fizikai szertárba megy be. S feltűnik legendás esernyőjével, kurta nadrágjában a keleti nyelvtudomány tragikus áldozata, Kámory Sámuel, — ő már nyugdíjban van, idő előtt, sétálássa! és soha el nem készülő arabs szótár szerkesztésével tölti életét. Szinte érthetetlen, hogy már egyik sem él. Pedig egykor engem tanítottak, nem is voltak olyan nagyon öregek. Most nem érzem az elmúlt időt.

Hamvas József, volt líceumi tanár ódát irt ez alkalomra, felolvasta, szép óda, éppen az alkalomra való. Aztán templomba megyünk, utána közös ebéd. S minduntalan felhangzik a szó: emlékszel?

*

Öreg liceisták, Szlovenszkóban élők, emlékeztek még az öreg iskolára? Fiatal leányok, akikkel a majálisokon táncoltunk, emlékeztek még egykori táncosaitokra? Öreg iskolánk megvan még, de él még valami régi leikéből? Szabad egy eszmei koszorút letenni emlékének?

VW Ajánlja a „Nagyasszonyt1* nőisnjerősel közt!

— Sót ide! — vezényelt még egy utolsót Kis Dániel. (Persze, kéznél volt a só.)

De ezzel az utolsó vezényszóval be is fejeződött a mokányképü, kemény fekete bajuszai Kis Dánielnek vezető szerepe a mai napra.

A disznó még egyet hördült, aztán a vezényletei, mint az előrelátható volt, Szent Mihály anyósa vette át. Ő kavargatta és sózta a lábasokban felfogott vért, olyan szakértelemmel, mintha egész életében csak azt csinálta volna.

— Hurka lesz belőle! — mondta örömteljesen, amikor egyik lábas a másik után megtelt vérrel.

Szent Mihály szinte érezte a véreshurka izét már a fogai között, amikor az elnyúlt disznó teteme mellől a vérrel telt lábasok útnak indultak Mathilde kezébe, aki a megtfe- . lelő helyre rakta őket- Nem szívesen, nem kedvesen, nem rajongással, mint a többi jelenlévő végezte rábízott tennivalóját, mert mint született urinő, megvetette a cselédi munkát, de engedett a kényszernek ...

— Örülj, hogy nem veled szurattuk le a disznót! — kiáltotta tréfásan Szent Mihály fanvalgó felesége után, mikor az a vérrel teli lábasokat az udvarról behordta a konyhába.

Ili,

Az első hó és Szent Mihály feladata

Az idő még olyan korai volt, hogy a ködből, a délből, az ecetfa virága szinü télpiros tájról még csak ekkor találtak ide a sárga és a ke- ménymellénykés madárkák a szilvafáikra, eperfákra. A ház előtt elvezető országúton hegyesen füttyentett az a madárka, amely a lovak és kocsik után szokott menni. A folyókon tán akkor ereszkedtek útnak, a viz sodrával a vadkacsák... Igen korai reggel volt, de az ölés után mint felizgult ember: Kis Dániel nem vette rossz néven azt a két deci tartalmú poharat, amelyet savanyú vinkóval megtöltve a ház igazi úrnője, özvegy Sztárayné átnyújtott neki. •.

Egy bajusz-szál (ez a fekete kemény bajuszok sorsa) a pohárba pottyant a bor felhajtása közben.

— Inkább a borba, mint a hurkába! — mond a hentes áhitatosan, amely szóval csak bizalmat kelthetett maga iránt.

Szalmazsuppok hevertek a közelben, deres, száraz, jó zsuppok, ezekből ágyazta meg Kis Dániel a halálba küldött disznó ravatalát. Milyen kedves volt az, hogy a sebesült nyak, általában a disznó feje körül kis boglyát, mint

valami olfórocskát épített; de külön baglyát a disznó farkához is, mint ez régi falusi hentesek szokása, akik a disznó fülével és farkával akarnak legelőször kedveskedni a háziaknak.

Pirosat lobbant a szalma lángja a disznó körül, mint akár özvegy Sztárayné szeme fellibo- bant, amikor ezt a gyermekkorára emlékeztető szertartást nézte.

— Mennyire becsüli Kis ur a disznót? — kérdezte Szent Mihály, hogy ő is kedvében járjon a piszkafájára támaszkodó hentesnek, mint ő járt a háziak kedvében.

— Lesz egy mázsa az áriány. De inkább ■több, mint kevesebb, — mond Kis Dániel, elmerengve nézve a tüzbe, a szalmalángba, amilyent már annyiszor láthatott életében. De akárhányszor látja, mindig felmelegszik tőle a lelke közepéig, mert hiszen mégis csak hentes volt.

És ekkor, hogy teljesen öröm ősén kezdődjön a nap, a korongos égből megindult az első hó ebben az esztendőben.

Mintha csak a disznóölés tüze csalogatta volna le a magasságból a hópelyheket, amelyek mindsürübben kezdtek hullani a tűzre, ahol halkan sisteregtek egyet-, mielőtt kimúltak.

A haldoklót is megállítja tán másodpercekre kiszabott útjában az első hó megérkezése, amikor szinte váratlanul fehér ed ni kezd az udvar ■kémé nyte len barnasága, a háztető gyásza, a. kerítés magánya; mintha egy mennybéli vendég jött volna a hosszú ősztől elszomorodott tárgyak megvigasztalására.

— Most már nincs semmi haj, — mond Kis Dániel, a süvegét megigazítva a fején.

És a ezaima-zsupp is talán vidámabban lángolt a disznó fölött, mint idáig.

özvegy Sztárayné térült-fordult a konyha, a kamra és a disznóölés színhelye körül, mindig jobban ropogtak lábnyomai a frissen esett hóban, terjedelmesebb lett a talp hegye, mélyebb a saroké.

— Fordítsuk már hátára azt a disznót, mert még odasül, — mondta a piszkafával komolyan őrködő Kis Dánielnek.

A hentes engedelmeskedett.

— Hát legyen, — mondta nevetve. — Gerincre, te koca!

A disznó négy lábát az ég felé mutatta.

— Jó négy sonkája van, — dicsérte Kis Dániel a disznót, a hasa aljára szórva a szalmát, különösen a hátsó két lába kösé, ahol pejpiro- san lobban föl a disznó szőrzete a kormosodó hóesésben. Még egy hitvány karódarabot is tett a szétfeszített két sonka közé, hogy az alaposan megpörkölődjék a tűzben.

— Ilyen az élet! — mondta nevetve Sztárayné és már hordta a foró vizet nagy kannában a konyhából, amire majd a disznó megbe- retválásánál lesz szükség. Kis Dániel a csizma- szárán fente a késeket, a nagy pelyhekben hulló hó lenyomta a füstöt, minden és mindenki fehér volt már az udvaron, leghamarabb a náderesz, aztán a szilvafák, eperfák, de még a pirosgyümölcsü ccétfa is, csak a láng volt lángoló, amely a megfeketedett disznó teteme fölött táncolt, mert valóban oka volt az örömre. A disznó hasaaljából olyan falatok kerülnek ki rövidesen, amelyektől elájulhat a veremben várakozó hordóskáposzta, de még a káposztafej is, amelyet négy részre vágva tettek el télire, hogy majd örömöt okozzon a háznak.

— Csak majd a füstre vele! — mondta Kis Dániel, amikor a forró viz segítségével a sertés megb'0 r o t vál ásáh oz lát ott.

— Majd előbb a szükséges orvosságokat. — feleit özvegy Sztárayné, amikor a gangra mutatott, ahol a födött helyen egy papír zacskóhadsereget pillantott meg Szent Mihály, aki ábrándos ember létére nem is gondolt arra, hogy mennyi minden kell a disznóöléshez. Nemcsak a hentes, meg a kése, hanem talán minden fű- szerszám, amit a holtban árulnak.

— Orja-leves ebédre, és természetesen kar- menádli, — figyelmeztette Kis Dánielt özvegy Sztárayné, amikor a fehérre vakart, sokszor leforrázott disznó fölbontására került a sor.

De a hentes régi ember volt. tudta a módját a dolgoknak... Ugyanezért egy darabot levágott a farkiból, egy darabot a füléből a megpörkölt disznónak és a darabokat tenyerén a háziak felé nyújtotta. Szent Mihály, mint akár gyermekkorában, a fülét választotta, amelyet ő fogott az eleven disznón.

— Hol van a fiatal tekintetes asszony? — kérdezte Kis Dániel, körülnézve Mathilde után.

A fiatal tekintetes asszony nem mutatkozott sehol, mert bánatára a konyhán a különböző, ilyenkor nagyon sürgős teendőket kellett végeznie. Holt-szomorú volt, mert sejtelme se volt a disznóölés ceremóniáiról, nem tanulta meg idejében a szertartásokat, amelyeket a későbbi életkorban nem lehet megtanulni. így tehát leginkább csak arra ügyelt, hogy legyen elegendő forróviz kéznél.

— Ó, Istenem, milyen szerencsétlen vagyok, a Mama megint elhódítja darabidőre Szent Mihályt! — mondogatta a tűz mellett üldögélve és a nagy fazekakra fölügyelve, amelyeknek rendeltetését nem tudta. Mert természetesen minden edény, amely a házban található volt, glédában, állott, a disznóölés napján ö-zvegy S z tár ayné r en d el ke zésé bői.

— Rózsi,, maga egy nagyszerű asszony! — mond Szent Mihály, a papírba burkolt fűszer- számok seregét megpillantva.

/— Régen készülődöm a mai napra, — felelt

özvegy Sztárayné. — De most lássuk, milyen belülről a disznó.

— így szólt, miután Kis Dániel ott állott, nagy késével a disznó alját fölhasitva, aztán föl'boncolja, minden részének kiszámítva a helyét, miután a disznó olyan állat, hogy minden porcikája jóizü.

— Várjunk, előbb egy pohár bort. iszunk, —• mond az özvegy Sztárayné a jó asszonyok gondosságával, a vejének. a hentesnek és magának töltve az idei borból, nagy poharakba a zöld kanoséból, hogy a bor csaknem kiloccsant a frissen esett hóra.

De mégse loccsant ki, mert- Kis Dániel egyet-, len hajtással végzett vele sörtés bajsza alatt, csak krákogása mutatta, hogy a bor céljába talált.

A toronyban reggeli miséhez harangoztak, szél jött a fürdőház felől a hóeséssel, amely már kavarga.tni kezdte az addig egyenletesen hulló havat. Megkergette a szélesen elterpeszkedve érkező hópelyheket, mielőtt azok elfoglalták volna helyeiket a fa boglyán, a kis faházikón, amely az udvar sarkában állott félrecsapott. bolondos deszkatetőjével (mert az ilyen építményeknek nem szabnak örök életet az emberek, pedig mindennap van rá szükségük), a kerten végesvégig, amerre a régen elszeren- csétlenedett ribizli- és pöszmétebokrok nyúltak: viharosan fehér lett a mindenség.

— No, most benne vagyunk az igazi disznóöléshez való időjárásban, — mond Szent Mihály, jó nagyot szippantva az időből.

Mellette állott anyósa, özvegy Sztárayné, félkézzel vállára támaszkodva, mert majdnem egymagasságu volt Szent Mihállyal, amikor Kis Dániel a disznó fölbontásához fogott, természetesen vigyázva a belekre, a gyomorra, amelyek majd hurka és kolbász (és disznósajt) cl készítéséhez lesznek alkalmasak.

özvegy Sztárayné, miután a párolgó disznó belsejébe pillantott volna, megelégedetten és reményteljesen, azon a drágálatos orgonázó hangján, amely úgy hangzott, mintha mindig valamely himnuszt mondott volna. így szólt Szent Mihályhoz:

— Miután személyzetünk nincs, és mi különben is mással leszünk elfoglalva: a belek alapos kimosását magára hízzuk. Mihály. Elvállalja?

— Nagyon szívesen, miután ma úgyse megyek hivatalba, — felelt Szeut. Mihály, pedig tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.

Kis Dániel hatalmasan dolgozott a disznón, mig a hó mindsürübben hullott.

Már fehér lett tőle özvegy Sztárayné me- nyecskésen bekötött feje is. pedig soha fiatalabbik k nem látszott, mint disznóöléskor.