Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)

1933-05-14 / 111. (3221.) szám

6

q^GMtAWfeRHTRI^

KÜLÖNVÉLEMÉNY

VADLUDAK

Sétálok est-e az uooán: végire enyhe levegő, valami reális alapja mégis van annak a ba- ibonának, hogy tavasz van. Mindenesetre ki kell várai, ellenőrző vizsgálatokat kell végezni tudományos módszerek szerint- Holnap mingyárt megkezdem, a tavaszi felöltővel. Egyelőre nyugodtan lehet sétálni, holnap ünnep van, nem, azért nem maradok ki, inkább holnap korán reggel kimegyek valahova. A zöldbe. Helyesebben a zöldesszürkébe, mert még inkább szürke, miint zöld. Nehezen zöldül az idén, ngyiátszik, mégis, a természet is bizalmatlan...

Sokan járnak az uccán. Hangosak az emberek. Persze, holnap ünnep. Egyszerre rekedt jaijkiál'tás. A levegőiből, messze magasból. Más irányból. Mintha harántsikban találná az előbbi kiáltást. Félig mintha rozsdás kerék csikordulna, félig mintha halálra sebzett állat sikoltana. És egyszerre tengeri levegőt érzek.

Két lány jön szembe Az egyik:

— Már húznak a vadludak is.

Tovább megyek, pár lépésnyire ismerős áll a járda szélén, az égbe néz. Lekapja a fejét, visszaköszön, aztán megint az égbe néz:

— Csak nem vadkacsák húznak?

s— Nem — mondom jólértesülten — ezek

cethalra, jegesmedvére- Miért nem repülök keresztibe az Atlanti óceánon, miért nem mászom fölfelé a Himaláján?

Ostobaság. Egyelőre betérünk ebbe a matrózkocsmába, itt a kikötő sarkán. Hihetetlen, mennyi ember van az uccán, ezek mind a vadludakkal érkeztek az ooeán túlsó partjáról. Idegen nyelveken beszélnek, kurjongatnak, jókedvüek.

Bent a lokálban, mely egyáltalán nem mondható matrózkocsmának, nem hallani a vadludak kiáltását. Rossz zeniét hallani, amire ízléstelenül öltözött emberek táncolnak rosszul, ízléstelen táncokat, öt perc múlva magamhoz térek. Mit keresek itt? Itt akarom agyonütni az éjszakát ebben a rossz helyiségben? Hogyan kerültem ide? Hány óra? Fél egy. Máris indulok.

Igen, a vadludak- Jó trükk. Furcsa hangjuk van. Tengeri hangjuk van. Vasmacska- csikorgás, rakodómunkások kiáltása, tengerentúli hajó tülkölése, helyibárka csengetése- És illatos a hangjuk, sószagu és tengerdifü- szagu. Az ize olyan a hangjuknak, mint a sózott halé. És hihetetleniül messziről jön a hangjuk, ez az, a messzeség, amit nem lehet kibírni. Mindegy, ki logom bírni. Befogom a (fülemet és úgy megyék haza. Holnap korán kell kelni. Zöld erdőben ibolyát kell szedni- Mindenekelőtt sürgős leveleket kell imi, beszélni kell A-val és meg kell kérdezni B-től a vízállást.

Három óra: még mindig az uccán vagyok. Negyedórája, hogy nem hallom a vadludak kiáltását- Hiába figyelek megfeszültén. Az utolsó sikoltást sajnálom. Ha tudtam volna, hogy az utolsó, Leszívtam volna magamiba, egészen mélyen. A vadludak már messze szállnak, északi irányban. Neun tudok belenyugodni. Nem tudok belenyugodni, hogy a távolságok ragyogó, szédítő közepéből ideestem ebbe a városba. Igen, ő az, kétség sem fér hozzá. Egyik sarkon a patika, másik sarkon a bank. így volt már apáink idejében is. Ha arccal északnak fordulok, úgy balkéz felé van a lakásom. Ha arccal délnek fordulok, jobb kéz felé van a lakásom. Nem probléma. Itt nincsenek problémák, itt csak bizonyosságok vannak. És imádni való fülledtség és le- vegőtlensóg. És házi készitményü unalom van. És legfőképpen: fáradtság van. Szörnyű fáradtság, szörnyű kimerültség. Nem, szó se lehet zöld erdőről és ibolyáról. Legfeljebb alvásról lehet szó.

Alvásról, igen.

Sándor Imre.

SeuMtistyek

Irta; HARSÁNYI ZSOLT

vadludak. Vadludak húznak.

— Ah!

— Ah bizony — mondom sikerem tudatáblain és az égből sűrűsödő kocsikeréksikoltások hangjaira belépek a kávéházba, holott eszem ágában sem volt kávéházba menni. Emberekkel találkozom, akiknek itt adtam randevút ma este, pedig már jótékonyan megfeledkeztem róla. Másfélórai unalom, mintha mi sem történt volna.

Tizenegy óra tiz perc: együtt távozom a társasággal. Kint az uccán változatlanul hallani a vadludak fájdalmas kiáltását. Roppant magasból jön a hang, de nem magasságot érzek, hanem távolságot. És megint: messzi

tengerek sós illatát. Most már erősen érzem a nyugtalanságot: ismeretlen, uj vidéken járok. Miféle város ez? Nem, nem azonos azzal, amelyet harminc éve ismerek.

Egy ur mellett megyek, aki németül beszél és aki véletlenül került a társaságba. Később tudtam meg, hogy katonatiszt.

— Ja, die Wildgánse, merkwürdig! A vad- ludak csak éjszaka húznak, nagyon óvatos állatok. Lőni is rendkívül nehéz őket. Én tavaly hármat lőttem egy óra alatt. Éjszaka, ha kivilágított város fölé érnek, órákig elkeringenek a város fölött. Érdekes vad... persze van érdekesebb vadászat.. ■ tigrisvadászat például... két évvel ezelőtt Bengáliában — egyedül maradtam a bestiával — egyenesen rám rohant...

Az őrnagy Jeteid tett© a bestiát, és még néhány veszedelmes vadállatot, aztán szelidebb vadak kerültek terítékre. A foglyoknál én is szóhoz jutottam. Elmagyaráztam, mi a legalkalmasabb módja a fogolyvadászatnak- Hárman mennek egy vonalban, húsz méter távolságban egymástól. — Sok foglyot lőttünk igy — mondtam. Amiből egy szó sem volt igaz. Valóban jártam igy vadászatra nagybátyámmal, de én csak mint hajtó szerepeltem. Soha életemben nem lőttem vadállatra, sem tigrisre, sem fogolyra. „Renommirozni" sem szoktam, idegen területen éppen soha. (Szegyein! csak másnap szégyeltem magam, mikor eszemb© jutott. De akkor már nem húztak a vadludak.)

De hát mi van ma este a levegőben? A vadludak borzasztó magasságban, kétségbeesetten rikoltódnak. Most már egészen nagy távolságot érzek, az óceán partján van ez a város, ki kell menni a tengerpartra, hajóra kell ülni és hajózni a nagy vizeken. Mi fáj a vadludáknak, hogy olyan fájdalmasan kiáltanak, sikoltoznak, csikordnlnak. A távolság fáj nekik, amelyen átrepültek, a tengerek, a végtelen levegő fáj nekik. Most már érzem a hangjukat, sós illatok vannak a hangjukban, az északi sarokról a déli sarokra vágtató szelek vannak a hangjukban ... Nem, igazán kevés aiz én foglyom és kevés az őrnagy bengáliai tigrise ennyi levegőhöz.

A társaságiból minden uccasarkon leszakadnak emberek, végül én is menthetetlenül a lakásom közelébe kerülök. Elbúcsúzom, megállók a ház kapujában, eszem ágában sincs hazamenni, csak megvárom, amig embereim eltávolodnak.

Elkísérem a vadiudakat, gondolom és elindulok északi irányban. Szabálytalan sikoltások cikáznak a magasból. De mit keresek még itten? Miért nem vadászom tigrisre,

J.

Az utolsó kívánság

Öreg anyókáról szól a történet. Betegről. Nekem az a kórházi orvos mesélte, aki ápolta.

Töpörödött vén asszony volt ez, görnyedt hátú és összea-szott. összehuzódott öreg csontjai egy gyermek termetét tették már ki mindösz- sze, s a csontokon alig volt több, mint a bőr. A vánnyadt kis testben azonban furcsa, vidám lélek lakott.

Igen fájdalmas gyomorbajjal került kórházba az anyóka. Embertelenül kellett szenvednie, de ő hősiesen viselte a fájdalmakat. Nők általában jobban győzik a testi megpróbáltatásokat, mint a férfiak, de ez a kis öregasszony túltett a legpéldásabb béketürésen is. Ha kínlódott, összeharapta fogatlan száját és aszott, madárkaromszerü kezét ökölbe szorította. De nem panaszkodott.

— Majd elmúlik, nagyságos ur, kérem, — mondta szelíden és szerényen az orvosnak, aki kérdezte tőle: nagyon fáj-e.

A nyomorúság legaljáról került a kórházba. Napszámos volt az ura valaha, fiatalkorában napszámba járt ő is. Két fia volt, mind a kettő elesett a háborúban. Élete második felén át koldulásból éldegélt. Soha egész életén át nőm ismert egyebet, mint a lég siralmasabb nyomorúságot és nélkülözést. De mint ahogy tüskét ád a sündisznónak a sors és kemény fedőszár- nyat a szarvasbogárnak, ebbe a lélekbe valami elpusztíthatatlan kedélyt ültetett. A rémesen szenvedő vénasszony üdülése és mulatsága volt az egész kórházteremnek. A lábbadozók körülvették az ágyát és beszéltették az anyókát. Tudott beszélni akármeddig, hosszú történeteket, tarkaságokat, emlékeket. Még az orvosok is elhallgatták eredeti fecsegését néhány percig és mikor sietniük kellett tovább, sajnálták otthagyni.

Egy szép napon megvizsgálták megint. Csóválta a fejét a tanársegéd is, a fiatal doktor is. Igen szigorú diétát rendeltek neki. Az anyóka szemlátomást sorvadt és gyengült.

— Pár napja van még hátra, — mondta halkan a tanársegéd a másik doktornak.

Most már kevesebbet mesélt az ágya köré gyűlő többi betegnek, mert a beszéd már nehezére esett. De azért jókedvű volt most is.

Az utolsó napon a két orvos összenézett. Tekintetük azt közölte egymással, hogy az anyóka legfeljebb órákig bírja. Azt mondja a tanársegéd:

— Jó hirt mondok, nénike: maga sokkal jobban van. Annyira jobban van, hogy a szigorú diétát is felfüggesztjük. Ehetik, ihatik, amit akar. Mondja meg, mire volna legnagyobb gusztusa.

Az anyóka meghökkent a nagy örömhírre. Jobban van. És még hozzá ez a kedves tanár- ségéd, mint valami mesebeli tündér, teljesiti bármilyen kívánságát a koszt dolgában. Ugyan mit leérjen? Látszott az arcán, hogy igen nagyon tűnődik. Végre eszébe jutott valami. Még fénytelen szeme is megcsillant a sóvár kívánságtól.

— Nagyon szeretnék valamit, nagyságos uram, de nem tudom a nevét. Ételt nem kívánok, de volna egy ital, azt nagyon szerelném. Régesrégen egyszer jártam a ligetben a boldogult urammal, ott ittam olyat. Piros ital, osztóm fehér lyukak vannak benne.»

Többet ennél nem tudott mondani. Akárhogy erőltette hanyatló öntudatát, a vágyva vágyott ital neve nem jutott eszébe. A két orvos hiába faggatta, nem mentek vele semmire. Otthagyták eredménytelenül. De mind a kettőnek fúrta az oldalát, mi lehet az a piros ital, amelyben „fehér lyukak vannak“. Nagyon szerették volna az anyó utolsó óráit valami nagy örömmel könnyíteni.

Aznap délután a fiattal doktor egyszer csak a homlokára ütött. Megvan. Amit az öreg haldokló akar, az nem lehet más, mint málnaszór p szódával. Piros és fehér lyukak vannak benne. A ligetben is árulják. Azonnal intézkedett, hogy adjanak az anyókának málnaszörpöt szódával. És maga is odasietett a kórterembe, hogy az örömnek tanúja legyen.

— Ez az! — mondta az anyóka reszketeg boldogsággal — a jó Isten ezerszer megáldja a nagyságos urat, hogy ezt a kívánságomat teljesítette. Hetek óta erről álmodok, csak nem mertem szólni.

Megitta a málnaszörpöt, leírhatatlan meg- dicsőült arccal. Még este is ott ült a boldogság az arcán, mikor meghalt.

II.

Sírkő

Egyik temetőben láttam ezt a sirkövet. A neveket megváltoztatom a szövegben, mert azok a családtagok, akik még élnék, rossz néven vehetnék tőlem, hogy megakadt valamin a szemem.

A sírban ketten nyugosznak: férj és feleség. Előbb a férj hagyta itt az ámyékvilágot. Hitvese emeltette az emléket és a következő feliratot vésette rá:

,Itt nyugszik Kis János kereskedő, élt 42 évet. Siratja hűséges félesége született Nagy Borbála. 1901.“

És a felirat alatt a szöveghez csatlakozó következő kis strófa:

Elmentél, itt hagytál,

Elnyelt a sir ár ok.

Sietek utánad,

Egy percet sem várok.

Ugyanebbe a sírba temették aztán a férje után vágyakozó árva hitvest. A vers alatt ezt tanúsítja a felírás is:

„Itt nyugszik özv. Kis Jánosné szül. Nagy Borbála. 1932.“

III.

A nagymama

A nagymama nyolcvankétéves. Fizikai és szellemi képességeinek teljes birtokában van. Egészséges, okos, sőt bölcs és mindig jókedvű. A család imádja. A veje — maga is idős ember már — különösen szereti.

Egy este elragadtatva mondja neki vacsoránál:

— Hát én igazán, hálát adok a gondviselésnek, hogy maga közöttünk van, drága mama. Maga a mi családunk napsugara. Tartsa meg a jó Isten mennél tovább mindnyájunk örömére.

A nagymama kedvesen bólint:

— Én is nagyon szeretek közietek élni, édes

fiam. Csak egy gondolat bánt: mi lesz velem, mikor ti már nem lesztek*, v - ^

A megvénűlí színház

Irla: Schöpflin Aladár (Budapest)

Beszélj egy negyedórát benfentee magyar színházi emberekkel és csodadolgokat fogsz hallani szinielőadásokról, melyekre hét (7) ember vett jegyet, drámaírókról, kik darabjuk öthat előadásával nem keresnek száz pengőt, színészekről, akik hónapok óta nem kapnak gázsit, színházakról, melyek csoda, hogy még nem csukták be kapuikat, de lehet, hogy holnap- hoinapután már befogják csukni. Elképzelhetetlen szárazság pusztít a színházak körül 6 már a mozikba is eljutott. A közönség csöndes sztrájkban van a színházak ellen. Ez igy van Budapesten, ahol ugyan még nem csukott be egy színház sem és igy van Középeurópa minden nagyvárosában, ahol, mint Berlinben és Becsben, már egy sereg színház csukva van. A bécsiek és berliniek, ngy látszik, belátták, hogy minden hiába, a budapestiek még küzdenek és vergődnek, valami nehezen magyarázható optimizmussal.

Magátólértetődik, hogy ennek legfőbb oka a gazdasági válság. Azok a közönség-rétegek, amelyekre a színház léte utalva van, nem bírják a színházat eltartani. A budapesti helyzetet véve alapul, ha valaki a feleségével megy a színházba — minden férfi egy nö kedvéért sok pénz nemcsak a többszörösen leszállított fizetésű tisztviselőnek, hanem az ügyvédnek, orvosnak, kereskedőnek is, akik örülnek, ha a megy a színházba —, akkor jegy, autóbusz, vagy villamos, önagysága fodrásza, ruhatár 6 más apró költség belekerül legszerényebb számítással 12 pengőbe. Ez pedig ma túlságosan házbérre s a mindennapi kenyérre valót meg tudják keresni. Az anyagi gond általános kedvetlenséget idéz elő, az embereknek már nevetni sincs kedvük.

Másodrendű oka a szinház ürességének az a levegőben levő különös tendencia, amely szinte dicsekszik azzal, hogy nem érdekli a magasa bb- rendü szellemi szórakozás, az az anti-intellek- tus közihangulat, amelyet nemcsak a szinház érez, hanem a könyv és a zene is, Egy barbár- sági áramlat indult meg ezen a világon, amely ellene mond mindannak, amit eddig szépnek, nemesnek, müveit emberhez méltónak tartottunk. Ez tagadhatatlan tény, korunk legszomo- rubb jellemvonása. Gyanússá vált minden, ami finomság, előkelőség, emelkedettség. Azelőtt még az is, aki félmüveit volt s csak a vaskos, durva dolgokat tudta élvezni, szégyelte ezt bevallani és úgy tett, mintha magasabb igényei volnának. Ma egyre több olyan embert látok, aki egyenesen dicsekszik azzal, hogy nem olvas, legföljebb ponyvát, nem megy színházba, szebbnek tart egy boxmeccset, mint egy Doh- nányi-hangvereenyt és általában butaságnak tart minden magasabb szellemi törekvést, Ma a sznob is müveié ti eneégét fitogtatja.

Ez, kérem, nem egy vénülő ember zsörtölő- dése a fiatal korral, hanem megfigyelésen alapuló tény, amely miatt legtöbbet a fiatalság legjava szenved. Azelőtt az iró, a tudós, a művész, ha nem kapott is anyagi ellenértéket munkájáért, legalább megbecsülést kapott. Ma azonfölül még ki is nevetik.

Ebben a légkörben a szinház csak úgy tudna megélni, ha valami rendkívülit, valami ellenállhatatlanul vonzót bima produkálni. De hol az az ellenállhatatlan valami? A drámairodalom mélyen leromlott, a komák nincsenek saját drámaírói, csak színpadi mesteremberei. Két kimagasló drámaírója van korunknak: Gerhardt Hauptmann és Shaw — mind a kettő túl van a hetven éven. Vannak itt-ott fiatalok, kik uj formával, uj mondanivalóval, uj szellemmel kísérleteznek, de nem tudnak a kísérleten túl jutni, eredményt elérni. Maradnak a rutin emberei, — de ez a rutin mennyire üres, lélektelen, érdektelen már! Mennyire unhatja mindem ki azt. az örökös egyforma hangot, a mindig ismétlődő témákat és helyzeteket, a mindig egyforma langyos temperát urát! És a színészek? A színházak mindenütt tele vannak öreg és öregedő színészekkel, a nagy színészek, a sztárok majdnem kivétel nélkül túl vannak harmincéves színészi jubileumukon, az elsőrendű fiatal szinész olyan ritkaság, hogy ha akad egy, szétszedik a színházak és sürgősen elrontják. Hogy Budapestről beszéljek, amit jól ismerek: egyetlen olyan színésznő van, aki fiatal leányt igazán jól, nagy művészi stílussal tud játszani — és ez a színésznő már a háboruelőtti időben is játszott, ugyanolyan szerepeket, mint ma. Nem mondom, nagyszerűen játssza, de a tény mégis jellemző. Egy másik, népszerű fiatal színésznő, mikor elment Berlinbe filmezni, a magánszínházak kénytelenek voltak sorra félretenni az olyan darabjaikat, amelyekben fiatal nőé a főszerep. Férfiak dolgában még rosszabb a helyzet. A színházak kétségbe vannak esve a fiatal nemzedék középszerűsége miatt.

Itt a szervi baj, legalább is egyenrangú a gazdasági válsággal. A szinház megöregedett, érelmeszesedésbe esett. Nem egészséges, életerős szervezet már, amely folyton meg tudna fiatalodni, újra meg újra megújulni. Kifulladó lélegzetével nem bírja a tempót az idő rohanásával. - - - >