Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)
1933-04-09 / 84. (3194.) szám
TMCT-MAGtARHntMR 1933 április 9, vasárnap. A VETELYTARSAK Irta: HARSÁNYI ZSOLT Híres-nevezetes ember volt nagyapáink idejében Jankovich Miklós. Hírneve messze túlterjedt Gömör határán. Ezt a nevezetes voltát pedig ama tulajdonságának köszönhette, hogy külsejére nem fordított semni gondot. Vagyona felől öltözködhetett volna a legelső londoni szabónál és mosathatta volna fehérneműjét Prágában, mint akkor a nagyon finnyás gavallérok csinálták. Gazdag ember volt, nagy földek um. Szép kastélyban lakott, tellett volna akármilyen elegáns megjelenésre neki. Be ő az ilyen külső hivságokat megvetette. Bizony úgy nézett ki, mint valami árokparti csavargó. Cipőjében ritkán akadt fűző, nadrágja rogy- gya-nt és rojtos, kabátja keféletlen és felismer- hetetlen szinii. Fehérneműjéről jobb nem beszélni. Egyszer Pestre utazott. Mindenféle dolga akadt ott, egész sor teendőt kellett egyvégből elintéznie, ahogy azt a vidéki gazdálkodó urak szokták, ha olykor felszaladtaik a fővárosba. Többek között születésnapi ajándékot is akart venni a feleségének. Bement tehát egy előkelő ékszerüzletbe, ahol rendkívüli gyanakvással fogadták. Az ékszerészek nem szokták teljes bizalommal fogadni az olyan látogatót, akinek keshedt kabátjáról minden gomb hiányzik s a ruhadarabot a derekán körülkötött spárga tartja össze. A gyanús idegen kifejezte abbeli óhajtását, hogy valami szebb fajta ékszert szeretne venni. Mutogattak neki ezt is, azt is. Közben persze minden mozdulatát gyanakvóan szemmettartot- ták. A toprongyos külsejű vendég végre megállapodott egy szép nyakláncnál. — Ezt megveszem. Mit kóstál? Az ékszerész összekacsintott a segéddel és kivágta a nyaklánc árát: — Hatezerkétszáz forint. Bólintott erre a gyamis ember. Kém alkudozott, belenyúlt a rongyos kabát belső zsebébe és kihúzott onnan egy teli marokra való ezrest. Százas bankó is alcadt a morékban. Leolvasta a pénzt az üvegasztalra, és nyúlt az ékszerért. De azt nem adták. Hogy még meg kell egy kicsit tisztogatni, meg ez, meg az. Közben kisza- lajtották az inast a rendőrért. Telefon nem járta még akkor. Jött is a rendőr nemsokára. Mikor a rongyos ember, aki a spárgával megkötött csavargó- kabát belső zsebében ezreseket hordott, Janko- vich Miklós gömöri földbirtokosnak mondta magát, a rendőr hoppon fogta és vitte befelé a főkapitányságra. Hiúba lármázott és tiltakozott felháborodva Jankovich Miklós, mégis csak bevitte. A főkapitányságon kihallgatták cs beszélhetett, amit akart, becsukták a kóter- ba. De nem nyughattak tőle, olyan patáliát csapott. Ordítozott, rugdosta az ajtót és követelte, hogy hívják oda Deák Ferencet. Ö- mást nem igen ismer Pesten, mert ritkán jár fel, Deák Ferenc viszont jóbarátja. Az majd kiszabadítja, de rögtön hívják oda. Eleinte kinevették, vagy azon gondolkoztak, nem kellene-e a Lipótmezőre vitetni. De mivel egyébként józan benyomást tett és feltűnő ko- noksággal követelte Deák Ferencet, egy detektív mégis csak felkereste Deákot az Angol királynőben. Elmondta sorjában, hogy egy ilyen meg ilyen külsejű embert csíptek meg, aki őrá hivatkozik. van annak, mint az egész, rendőrségnek. Jankovich Miklóst tehát nagy bocsánatkérések között elengedték. Vitte haza az ékszert Gömörbe. Csakhogy hiába vitte. Mert itt kezdődik a vetélytársak története. A menyecskének hült helyét találta a kastélyban. Kiderült, hogy mig ő Pesten járt, azalatt régi vetély- társa, Vay József, döntő ostromot intézett az asszony ellen. Vay József nevezetes gavallér volt, ugyanaz a Vay József volt ő, akit a titkon rebesgető fáma a titokzatos Sobri Jóskának tartott. Régóta legyeskedett már Jankovichné (Fogakat vehet magának, de nem a sajátjait! Foghullás: mily gyakran fogkö általi A veszélyes fogkő mészsókból, baktériumokból és gombákból keletkezik. Ha idejekorán nem távolítjuk el, meglazítja a fogakat. Előzze meg ezt a veszélyt — Kalodont általi Egyedül Kalodont tartalmazza a tudományosan elismert Dr.Braunlich-féle sulforicinoleátot, amely a fogkövet egyszer és mindenkorra eltávolítja. A helyes fogápolás szabályai: 2x évente fogorvosi vizsgálathoz, 2 x naponta Kalodont! jö. fogkő ellen — Persze, hogy jóbarátom, — mondta Deák Ferenc, — eresszék el rögtön. Több pénze körül, most aztán győzött. Körülnézett az ásszonytalonul maradt kasKAJAN ELETRAJZ Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) Nem tudnám megmondani, ki irta az első életrajzot, de bizonyosan olyasvalaki irta, aki bámulattal, vagy szeretettel viseltetett valaki iránt s azzal akarta hódolatát igazolni, hogy elmondta bámulata tárgyának életét, különös tekintettel érdeméire. Az életrajzírás klasszikus őse, Plutarchos bizonyos pedagógiai célt vitt be „párhuzamos életrajzaiba'1: nevezetes emberek életének erkölcsi értelmét és tanulságát állította okulásul az olvasó- elé. Az életrajz tehát eredete és természete szerint a bámulat és szeretet kifejezése és példaadás többi emberek számára. Ebből érthető lég az életrajz régi formája szerint annak a személynek, akiről szól, a jótulajdonságait, erényeit, munkásságának kiválóságát igyekszik kiemelni s az esetleges árnyoldalakat letompitani. Ezt a naiv életrajzfölfogást a 19. század pozitivizmusa annyiban módosította, hogy kritikai rostára tette a nevezetes emberek életét és munkásságát, de uítv, hogy a mérleg mindig nyereséget mutatott, a nagy ember elkövethetett hibákat, de a végén mégis nagy ember maradt. Végeredményben ez az életrajz is a höskultusz szolgálatában állott. Azt az életrajzot, amely meg akarta tépázni egy nagy ember nagyságát, a pamflet körébe utalták. A höskultusz, a romantika annyi más ideáljával együtt, a mi tiszteletlen korunkban marra ár a lomtárba kerül. A mai ember nem kíván hősöket, nem is hisz bennük, nem -hisz az emberfölötti arányokban s az emberi nagyságot igyekszik a saját színvonalára leszállítani. F/gyro gyakoribbak lesznek az olyan életrajzok, amelyek eddig nem ismert leplezetlenség- gel, mondhatni kaján örömmel mutatják ki nevezetes, az emberek által nagynak tartott szeméi yiségek emberi gyengeségeit, kisebb-na- gyobb hibáit, életüknek titkait, amelyeket eddig nem volt szokás firtatni. A jelszavuk: ők nem a történelmi, vagy közéleti prestiget nézik, áttörik azt a fénykört, amely az utókor pityergett föl megint a leány s szeméhez szőri-1 tóttá a zsebkendőjét, — Ma délután mindenfelé kerestem már... Hiába! — De Krisztinka, uralkodjék magán, — szóltam résztvevő szivvel. — ígérem, hogy segítségére leszek csélcsap vőlegénye visszaszerzésében. Tehát: mikor találkozott vele először? Itámemelte könnytől ázott arcát: — Nyárvége felé járt akikor az idő, szerkesztő ur, van féléve legalább. Vasárnap délelőtt volt, én a Bástya-sétányon korzóztam egy barátnőmmel, mikor megláttuk őt... Olyan elegáns volt, hogy még ma is szivemet hasogatja a meghatódás, ha rágondolok ... Ezüst fogantyúé volt a sétapálcája, a nadrágja kivasalt, kam ábrában jött. A haja ki volt sütve bodrosan 6 igen sok idegen szót tudott, A barátainak meg úgy köszönt: „szeavasz!" A legműveltebb emberek közé tartozott,.. — A tárgyra, a tárgyra, Krisztinka. Szóval összeisraerkedtek ... — Igenis, szerkesztő ur, — sóhajtott egy fájdalmasat, — Alighogy bemutatkozott, mindjárt így kezdte: „nevem príma csengésű a közvélemény előtt s hiszem, hogy errő1 önök is meg vaunak győződve, hölgyeim..." (Ilyen pökhendi hencegést vinni végbe: kicsit mégis sok!) Krisztinka egy lélekzetre beszélt tovább: — Barátnőm átszellemülte!) leste az iró minden szavát, mert két könyvet olvasott már tőle, én ellenben nem ismertem még, mint alkotóművészt, De másnap már hozott egy könyvet s azontúl minden héten újabb könyvet kaptam tőle. Ezekből a könyvekből megismertem a lel- kfüetét, mely igen-igen szimpatikus volt nekem. Mert el kell ismerni, sohasem lett tolakodó: mindig diszkrét és főúri volt a magatartása. Karár csony előtt megkérte a kezemet s szüleim nagy örömmel adták reánk áldásukat. A baj a.z volt, szerkesztő ur, hogy mindenfelé el dicsekedtünk a nagy szerencsénkkel... 3 újból sirdogálni kezdett Krisztinka, zsebkendőjébe temetvén az arcát, Megsajnáltam: <— Na, semmi az, fiaim! Majd eligazítjuk a dolgot... Ez annál inkább kötelességem, mért- igazság szerint az én nevemben kérték meg magát feleségül... Zokogva mondta a leány: — Egy hét óta elmaradt a házunktól... Nem folytatta azonban. Mintha valami nyomós ok miatt meggondolta volna magát s nem akart volna elárulni többet. Faggatni próbáltam: — S miért maradt el, fiam? Krisztinka a száját kezdte harapdálni. Sajnáltam, szivemből sajnáltam már, hogy kellemetlen pillanatokat szereztem neki, de most már tudni akartam mindent. a pernahajderTÖl, aki kisajátította nevemet és foglalkozásomat: — Legyen hozzám bizalommal, hátha segítségére lehetek valamiben... De kérem, ne sírjon megint! Mert Krisztinka újból a zsebkendője után nyúlt. Mégis erőt vett magán valahogy, s igy kezdte, súlyos zavara közben: — Istenem, ha becsapott is a foglalkozásával, mégis csak a vőlegényem... — Persze, hogy a vőlegénye... De halljuk, mit müveit az a firma? Erőszakoskodott talán? A leány álmélkodva nézett reám: — Az Istenért, hogy mondhat ilyet, szerkesztő ur! Müveit ember a vőlegényem, akinek most már — sajnos! — igazi nevét sem tudom s igen szép a beszédje ... — Nem a beszédmodor finomságáról s általában öltözködésbeli kecsrői van szó ezúttal, Krisztinka, hanem azt mondja meg nekem, miféle komiszságot követett el az a széltoló? — Kérem, kérem! — méltatlankodott a leány. — Nem széltoló az, csak azt hiszem, meg volt szorulva keveset... — Egyszóval kölcsönt kért az édesapjától.... Mennyit kért kölcsön? Krisztin ka sóhajtott: — Tizenhárom pengőt... Azóta nem jelentkezett... Apa mondta, hogy jöjjek fel a szerkesztőségbe s beszéljek okosan a fejivei... Mert azt mondta, itt dolgozik minden este bat- tól-nyolcig.. „ (Még ezt is tudta a lökő tő!) Krisztinka fel-felszipogott még: — Mi hittünk neki, mert mindig elegáns volt... Én bejöttem most 6 itt éTt életem legnagyobb szerencsétlensége ... Szerkesztő ur persze fel fogja jelenteni most... Komolyan ingattam a fejemet: — Szó sincs róla! Lesz ellenben egy súlyos kikötésem... A leány remegve nézett reám. Én folytattam: — Van egy súlyos kikötésem. Tüstént kinyomozzák ennek az alaknak tartózkodási helyét, aki üde jópipa alapjában véve s megmondja a fiatalúrnak: azt üzenem neki, vegye feleségül magát, de minél hamarább, különben baj lesz! Krisztinka hálásan ragadta meg a kezemet: — Ki sem mondhatom, mennyire köszönöm szerkesztő urnák. Ugy-e eulyog kárt okozott szerkesztő ur renoméjának az a meggondolatlan? — Téved, kislány, — feleltem most már eny- hültebb lélekkel. — írói renomé sohasem volt nálunk ... Isten vele, Krisztinka! Felállt, kezet nyújtott s csaknem ©sengve szólt: — Még egy nagy kérésem lenne a szerkesztő úrhoz... — No, mi az? — Tessék eljönni násznagynak a lakodalmunkra ... — A legnagyobb készséggel, fiam! Másodszor is kezet adott kecsesen,, köszönt, s lecsillapodva távozott. Utánanéztem pillanatig, s akkor az asztalomhoz ültem vissza. Alulról feldongtak a nagy nyomdai gépok, s zakatolásuk úgy hatott a sok-sok falom keresztül, mint nyáron a cséplőgépek bugása a kertek a-lól. S szivem mélyéig megilletödtem ... Mert mintha szülőfalumban lettem volna megint. De akkor sóhajtottam egyet, felálltam, vettem a bundámat, vettem a kalapomat... Félkiíenc felé járt az idő. Odahaza várhattak már a vacsorával. télyban Jankovich Miklós és mit tehetett egyebet: beletörődött a helyzetbe. Áz< ékszert eltette, majd egyszer jó lesz nászajándéknek, ha valamelyik kislány férjhez megy a rokonságban. Jó is lett nászajándéknak, még pedig saját felesége számára. Mert ahogy teüett-mulott az idő, Jankovich Miklós beleszeretett vglakibe, fiatal urilánybo t Első feleségétől törvényesen elválasztották már, az uj násznak tehát nem volt semmi akadálya. Elvette Emma kisasz- szonyt. Emmának hívták az uj választottat; ha jól emlékszem, Zsoldos Emmának. Amilyen boldog volt a második házasság eleje, annál keservesebb lett a folytatása. A mézeshetelc alatt angyal volt az uj feleség, édes, szelíd, simulékony. De aztán, ahogy megmelegedett a kastélyban, elkezdett dirigálni. Kitűnt, hogy erős zsarnoki hajlamokat oltott belé a természet. Kern telt belé egy félesztendő, Jankovich Miklós már nem is a külsejéről lett híres ember, hanem arról, hogy ő a legnagyobb papucshős hét vármegyében. Úgyszólván mukkannia sem volt szabad otthon. Úgy félt a feleségétől, mint a tüztől. Az asszonyt különben egész Gömör csak úgy ismerte már, hogy „Emma ur“. A férj kinevetett pária lett saját portáján. Ekkor történt, hogy hosszú évek múltán valami névnapon, vagy egyéb mulatságon találkozott a két vetélytárs. Egy darabig csak úgy a szoba, két sarkából kacsintgattak egymásra, de mind a kettő elkapta a fejét, ha a másik odanézett. De végül Vay Józsi megemberelte magát és odament Jankovich Miklóshoz. Kezet nyújtott neki. — Szervusz, Miklós, remélem, elfogadod a kezemet. Régen volt, ami köztünk történt, a sebek behegedtek. Ne haragudj rám. — Nem haragszom Sőt mingyárt megkérnélek egy kis baráti szívességre. — Drága barátom., amit csak akarsz! Parancsolj velem, a tied vagyok testestől-lelkestől. Jankovich Miklós közel hajolt vetélytársá- hoz és a fülébe súgta: — Nagyon kérlek, szöktesd meg ezt is... szeme elől elfödi a valóságot, az ember emberi lényét, — ők az embert, keresik az életrajz tárgyában, a nagy cselekedetek és eredmények mögött rejtőző kicsiny motívumokat. Van ebben a szellemben valami az emberi nagyság tagadásából, ami különösképpen jellemzi a mai kor ideáltalanságát. A mestere ennek az életrajzírásnak az angol Lytton Strachey. A múlt évben halt meg. Ragyogó iró volt, egy kitűnő lélektani regényíró és egy épp olyan kitűnő történettudós nagy képességei egyesültek benne. Tájékozottsága a legapróbb részletekig hatolt, a kort és az embereket egyforma jól ismerte. Éles szeme meg tudta vizsgálni régi könyvek, okiratok, levelezések szavain át az emberi lelkek titkos redőit. Szelleme ironikus, szeme a nagy dolgok mögött rejlő kicsiségekre van beigazitva. Leghíresebb müve az Erzsébet angol királynő és Essex gróf viszonyáról szól, — erről a sziü- házbajáróknak, ha Strachey nevét sohasem hallották is, lehet némi fogalmuk a német Bruckner „Angliai Erzsébet" cimü színdarabjából, mely nem egyéb, mint Strachey könyvének dramatizáiása. Erzsébet tudvalevőleg az angol történelem legnagyobb alakjainak egyike, alatta vált vitathatatlanná Anglia tengeri hatalma, a mai világbirodalom alapjait akkor vetették meg, az angol tudomány és irodalom az ő uralkodása alatt jutott a legnagyobb virágzásra. Nagy szellemek sokasága élt és dolgozott eben a korban, köztük Shakespeare. Strachey fölfogása szerint a királyné ezeket a roppant eredményeket tulajdonképpen emberi, illetőleg asszonyi hibáival érte el. Nagyon müveit és okos nő volt, szép latin leveleket és szónoklatokat tudott Írni, de szeszélyes, kapzsi, kicsinyesen zsugori és minden dolgában habozó, a végsőkig következetlen volt. Nem szeretett háborúskodni se tengeren, se szárazföldön, mert a háború sok pénzbe kerül és ez a pénz ritkán térül meg a zsákmányából. Környezetét szeszély szerint válogatta., — igaz, hogy komoly dolgokban ösztönösen megtalálta a megfelelő tanácsadót. Minden dolgát elhalogatta, minisztereit sokszor kétségbcejtette határozatlanságával s csodálatosképpen ez a határozatlanság vált mindig javára: a dolgok rendre elintéződtek maguktól, csak egy kis lökést kellett nekik adni, holott hamarabb nagy és kétséges eredményű erőfeszítésre lett volna szükség. Strachey egészen fizikumának legbensőbb titkáig elemzi Erzsébetet, kiemeli érzékeinek játékait, melyek nagy befolyással voltak cselekvésére. Mondhatni levetkőzteti a királynőt, de a körülötte sürgő-forgó nagy történelmi alakokat is. Bacon, a nagy gondolkodó, a modern természettudomány elindítója egy feledhetetlenül irónikus arcképben jelenik meg, mint őstipuea az emberi törtetésnek és hálátlanságnak. A szellerhileg nagy ember nem okvetlenül nagy erkölcsileg is és a nagy eredmények mögött nincs okvetlenül emberi nagyság. Ez Strachey elgondolása a történelemből. Könyvei nyomán uj műfaj támadt, a regényes életrajz, vagy életrajz-regénv, amelynek most nagy divatja van mindenütt a világon, művelői közül Mauroist és Emil Ludvigot mindenütt rengeteg sokan olvassák. Általában a múltra nézve a mai kor nem a tisztelet és kegyelet követelményét alkalmazza, hanem az igazságot és az emberséget. Uluzióromjxdó kor ez. De nem illúzióba esik-e bele maga is, mikor azt. hiszi, hogy megtalálta az igazsághoz vezető utat.? r 6
