Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)
1933-04-16 / 89. (3199.) szám
<KS^-MA<^aR-HTREBfe 21 tjWtíprfr. 16, ra«dmap. TURISTÁK Irta: KOMÁROMI JÁNOS (Budapest) Nincs szebb élet a turistaóletnél! Ráérő idejében az ember megrakja egysmás ennivalóval a hátizsákot, fellöki a hátára, miután előzőén alaposan befűzte a bakancsa it. Akkor elékeriti a görbe botot, megmarkolja s elindítja lábait a szabad térségnek... Micsoda külön világ ez g micsoda változatos képei az életnek! Egyszer a Budát környező hegyekben anda- log az ember, máskor a Pilisben kószál gondtalan elmerüléssel, ismét más alkalommal a Vác fölött kékellő Nagyszálra kapaszkodik lihegve, mely váratlanul örömük föl a lapályból ... Alig van olyan részlete bármelyik tájnak, amleynek valami mondája ne lenne, avagy komoly hagyomány ne fűződnék hozzá... Útközben ismeretlen s mégis barátságos vándorokkal találkozik az ember s már messziről o d ák iái t eléjök: — Hová-rnerre.testvér? — Egy kis dolgom akadt Gyöngyösön, kérem tisztelettel, — válaszol a poros utas és megállapodik néhány nyájas szóra. Kezet rázunk ... Máskor Kőszeg felé poroszkál a tünő- döző gyalogember, aszerint, hogy a Mátrában kódorgünk-é, avagy az Alpok magyarföldi nyúlványait akairjuk-é megmászni? Aztán azok a kilátások a legmagasabb pontokról! A Vértes északnyugati csücskéből felénkme- rengenek a pozsonyi Fehérhegyek, mialatt lejjebb a szombathelyi hegyvonulat rémied ezik; i a Dobogókőről felénknéz a zólyomi csúcsok lánca; a romjaiban álmodozó Drégelyvárától ellátni szinte a Fábráig, mialatt minden tavaszon szelíd ribizlibokrok hajtanak ki a romfalak aljában: ezek a vitéz Szondy György gyü- möícsösker tjéből valók még, csak soha senki nem vesz tudomást róluk... A Kékes teteje csaknem a nagyváradi hegyekig integet a Nagy Alföldön keresztül, a.z Örvénykőről pedig, mely a Bükkben ágaskodik föl közel ezer méterre, madártávlatban lehet elgyönyörködni abban az igézetes tájban, mely csak a Tátránál hal el... Szabadszemmel is láthatni a Gerlachfálvi és a Lomnici-csucsot, melyek szakadatlanul villódz- nak. Mintha villámok pattognának ki belőlük. A mi kisebb és szoros társaságunk öt tagból állt hosszú időn át, egyszer azonban háromra olvadtunk le, meglepetésszerü fordulattal Azóta hárman kóválygunk a hegyek oldalaiban és a patakok mentében s némi szorongással gondolunk rá többször, hogy a kis Annus végleg lemaradt az oldalunkról. ■Erről szeretnék elmondani egyet-mást. * öten voltunk tehát a mi külön kószál gató kis csapatunkban. Vezető gyanánt öreg barátomat tekintettük akaratlanul is. Régi-régi turista, egyébként igazgató az egyik fővárosi iskoláiban. Kitartó társa volt nyári hőségben csak úgy, mint hófúvások idején a nyugalmazott ezredes, aki valamikor végigszolgálta az egykori monarchia valamennyi állomását. Andalító dolgokat tudott előszedegetni a kies Prágáról, melynek régi házai érdekelték mindenekfölött; szolgált Lembergben és alantasa volt Kövess nagyszebeni hadtestparancsnoknak; éveket töltött Innsbruckban s elhányódott még az Isten tudná, mennyi más helyen ... Legvonzóbb mégis olyankor volt az előadása., ha a Szandzsákról emlékezett meg, ahová büntetésből helyezték át első ifjúsága feledhetetlen napjaiban. Kisportolt ember volt és remek gyalogló. A társaság harmadik tagja magam lettem volna, ez azonban mellékes körülmény. Rangsor szerint az igazgató ur fia, az én László barátom következett utánam: harminc év körüli, nyalka fiatalember, aki adott magára s ez okból fölényesnek igyekezett mutatkozni. S ezzel a fölénnyel bánt a kis Annussal is, akit csak Pintyőkének becézgettünk és aki példa nélkül való türelemmel viselte a László pajtás teméntelen kötődését s legtöbbször visz- sza utasító magatartását. Annuskának mindaz- által egyetlen zokszava nem volt soha. Mert róla lesz szó ebben az igénytelen történetben! Nem lehetett még több tizenkilenc esztemdős- né! s helyes teremtés volt. ívelt két szemöldökét most is magam előtt látom s valahányszor rápillantottunk kedves és elszánt arcocskájára, jóleső öröm zeibbadozott a szivünk táján. Mert elszállt ifjúságunk emlékei kezdtek lengedezni felénk. Mi hárman el-elgyönyörködtünk a kisleányban, olyan érzések között, mint apa a gyermekében. Kivétel csupán a mi László barátunk volt, aki korban legföljebb ha tiz dl zenkét esztendővel előzhette meg Pintyőkét s oly fölénynyel, sok zor ridegen kezelte az alázatos teremtést, hogy az már sértő volt! Mert A mus annyira alázatos maradt mindvégig, hogy kezdtük nem érteni a dolgot. Hiszen szegről-végről távoli unokahugocskája is lett volna, az ilyen imokanövérek pedig tudvalévőén kurtán szoktak elbánni a nagybátyjuk kai. Anniié angyali kivétel volt! Alig egy évvel előbb tette le az érettségit s abban az időben elsőéves tanárnőjelölt volt. Hogy milyen szakon, nem emlékszem rá. Hét- kőznapookint tudós professzorok előadásait hallgatta, jegyezgetett sűrűn, készülhetett a vizsgáira s kevés ráérőidejében az édesanyjának segitgetett. Csak a vasárnap volt teljesen az övé. Ilyenkor fölcsatolta kis hátizsákját, miután előbb fölhúzta formás hegymászó bakancsait, turistasapkácskát csapott föl a fejére s előke- ritvén a botot, velünk tartott mindenhová. Azazhogy az én László barátommal tartott. Kivétel nélkül. Megható volt az a ragaszkodás, amellyel nem tágított a fiatalember oldaláról S ugyanő volt az, aki elfogyhatatlan kíváncsisággal faggatta megállás nélkül az én ezépjövőjü ifjú barátomat. Kérdései, tisztasága s szerény zavarai jólestek mindhármunk öregedő szivének. Csak László fizethette apró,pénzzel minden esetben. Hányszor meg nem titődtem a visszautasító modorán! Annuska ott mendegélt például az ő nyalka rokonbátyja mellett s határtalan bizalommal tekintett föl az arcába, miközben utánozhatatlan bájjal tartotta félre a fejét: — S maga mit szól mindehhez, Laci? — Unom a dolgot, — intézte el a dolgot az én fölényes barátom. Hidegsége néha lázitó volt már ezzel a takaros teremtéssel szemben. Egy alkalommal magam vettem elő négy- szemközt: — Pajtás te, hogy bánhatsz ennyire komiszul ezzel a kisleánnyal? Nem veszed észre, hogy rajong érted? Idegeskedve rántott egyet a vállán: — Kis béka... Akkor hull az ölembe, amikor akarom ... Hát nem egészen úgy lett! * Ott volt a nyomában szakadatlanul. És míg a fiatal banktisztviselő hosszú léptekkel mérte az utat a Börzsöny emelkedői között, Annus megrendítő ragaszkodással lihegett aprózott lépteivel. S mindig a sarkában! Isten ne vegye bűnömül, de nem egyszer eszemben volt, hogy mintha csak meg akarná fogni magának távoli rokonbátyját. Itt-ott úgy tetszett, h-ogy csak a kezét kell kinyújtania utána. Szorosan az oldalán menetelt, ha Zebegémy felé igyekeztün a kies Malompatak völgyében; felé igyekeztünk a kies Malompatak völgyében; dóin lihegtünk s ilyen esetekben megesett nem egyszer a csoda, hogy az én fiatalabb pajtásom kezét nyújtotta a leánynak s maga után segítette föl a 'tetőre. Annus hálás volt az előzékenységért: — Nagyon köszönöm, Laci... Soha még leánynál ilyen megadó szerénységet! Hanem egyszer, tavaly szeptember végén, mikor a Hűvösvölgyben ezer változatban lángoltak az őszi színek, váratlanul elmaradt a kisleány. Mondjuk ki végül a teljes nevét, minek titkolózzunk tovább: Szőke Annusnak hívták! Ugyanakkor azonban odahaza maradt az én László barátom is. Értetlenül néztem turavezetőnkre, mármint a fiú apjára: — Mi történt itt voltaképpen? — Szóra sem érdemes, — válaszolt az apa, de látszott rajta azért, hogy mintha töprengene valamin. — Annus meghűlt a héten, valahol az egyetem hideg folyosóján s ágyba parancsolta az édesanyja... Úgy 'beszélt tovább is, hogy maga elé nézett a földre. Mintha nehezére esett volna a fiával foglalkoznia: — Nem akart velem jönni. Reggel, amikor indultam, azzal állt elém, hogy Annushoz megyen át, mert nyugtalankodik miatta. Úgy látom, bántja a lelkiismerete, amiért oly lelketlennek mutatkozott mindig azzal a kedves teremtéssel szemben... S ingerülten tette hozzá: — Komisz fráter! Harmadik társunk, a nyugalmazott ezredes, nem szólt rá semmit. De úgy tűnt föl nekem többször is, mintha kétszer-háromszor fejet csóvált volna, s aközben mintha motyogott üssenberpé F. Fritzi kozmetikai szalonja Hifpa f Wilsonová íj Egyéni axcápolás, legmodernebb eízközökkel. Vitaminos pakkolások. Krémek, púderek és egyéb szépitöszerek egyénileg elkészítve. Patentirozott amerikai szerrel tartós szörtelenités (nagy területei i$). Szeplő kezelés, fényvédő krémek c: púderek. (Szeplő ellen). a n mi nini ■iiih i Mii'smi itiiim ~ i n———imimíi amimiiT—r—r—n——wwr Csehszlovák Légióbank Sürgönyeim: Légiobankn Praha II, Na Poíící Telefonszámok; 265-51, 301-41 Helyi kirendeltségek: liben, Nusle, Vinohrady, Zizkov. Részvénytőke: 70,000.000 Ke Tartalékok: 100,000.000 Ke FIÓKOK: Berehovo, Bratislava, Brno, Duchcov, Hradec Králové, Jihlava, Kolfn, Komámo, Kosice, Louny, Lovosice, Mór. Ostrava, Nővé Mesto n. V., Olompuc, Piestany, Plzeft, Poprad, Turnov, Uzhorod, Zvolen, Zilina. IDÉNYVÁLTÓÜZLETEK: Poprad-állomás, Sliac, Starv Smokovec, StrbskC PIpíó po; T’íjtvaTicV'j T.nmnipQ KÜLFÖLDI AFFILIÁLT INTÉZETEK: Komereijalna banka d. d. Zagreb és fióktelepe Ljubljana, Latvijas Privatbanka, Riga. MINDENNEMŰ BANKÜZLET LEBONYOLÍTÁSA. TAVALYI FALEVÉL Irta: Szép Ernő A tavasznak a közepét gázolom már; a Forsythia sárgája régen fellobbant, akár az ünnep gyertyafénye, a judásbokor, a sombokor megduzzadtak már kis sötétzöld leveleikkel, a gesztenyefa levelei kisarjadtak a hízott rügyekből, kiterültek, mint az engedelmes tenyerek; friss a fü végig a nagy gyepen s a margaréta szétfutott a fü közt, úgy mint a pici fehérrubás kiránduló leánykák széjjelszaladnak; a pitypang sárga virágai is itt rikita- nak elosztva a sürü zöldben, mint valami jelzőtáblácskák; a kiültetett árvácskák mutogatják magukat szerényen ée boldogan olcsófajta uj ruhájukban, odalebbent a magnólia kelyhe is az ágára, mereng, mint a szépség rövid álma a hullatag, mulatag idegen magnólia. Levélbe, virágba borul az április, közeledik a tavasz báljának a bálkirálynője már, ifjúság, szerelem, boldogság virágja, az orgona, az orgona. Igen, és az üde vendégek közt a népesülő tavaszban lépten-nyomon elébem kerül a tavalyi falevél. Még mindig itt van, áprilisban is, még mindig belebotloru a tavalyi falevélbe, még mindig megakad rajta a szemem. Átal bukfencezik a ragyogó zöld gyepen, ha jön egy könnyű szellő. Mintha a tavasz szellője csak arra való volna, hogy őtet szolgálja, ötét mulattassa, a tavalyi levelet. Ott fekszik hanyatt a zöld bokor tetején, napfürdőt vesz. Ott fekszik hason az ágyás puha földjén, alszik, sütkérezik, élvezi a világot. Ellépek az öreg platán mellett, az odvából integet a tavalyi falevél: kakukk, itt vagyok. Látlak, te tolvaj, láttalak egész télen. Egy vén szélhámos tölgylevél oda akasztotta magát a kőrisfa ágára, a fiatal levelecskék közé. Ott fityeg, azt hiszi, be fogja csapni a világot. Édes Istenem, olyan régen problémám nekem ezek a tavalyi falevelek. Itt a Margitszigeten, ahol lakozom, minden októberben megjelennek a Csév községből való asz- szonyok, leányok (húszán, harmincán), mint a kertészet segédmukásnői, seperik az esett levelet egész november végéig. Ketten-ketten nagy kosarakban viszik az őszi leveleket erre-arra, bizonyos pontokon egész halmokat emelnek a gyönyörű lehullott levelekből. Háromnaponként szekerek állanak elő, elhordják a leveleket valamerre, a falevél-temetőbe. Óraszám el szoktam nézni magamban ezt a halk és szelid őszi takarítást. Esik, esik ősszel a levél, akár az eső. Nem lehet mind a levelet felseperni, összeszedni. A csévi szoknyák, nagykendők itthagyják a szigetet, akkor még mindig van levél a fákon; még decemberben is ősz van, mert akkor is hull a levél, sőt egy rész az őszi levélzetből megmarad a fáján (különösen a platán, meg a tölgy levelei ilyen makacsok), azoknak a leveleknek nincsen elmúlásuk, csak megbar- nulnak, megvörösödnek, de tovább is ott repkednek, ha fuj a szél, vígan fénylenek, ha süt a nap, volna maga elé valamit. Lehetséges lehetett persze, hogy képzelődtem csak. Attól fogva hármasban róttuk a.z utakat, ösvényeket és csúcsokat: az igazgató ur, a nyugalmazott ezredes és magam. Egyszer Vjtány- váráig kalandoztunk el, mely a Vértes egy eldugott pontján található s pusztuló lovag vár voltaképpen. Elmondhatatlan innét a kilátás az egész Dunántúlra s az ég nyugati alján — acél- éles levegőn át — mintha a Sehneeberg körvonalai sejtenének... Máskor a Pilisben bandukoltunk hármasban s halkan beszélgettünk... Mert mi tagadás: László barátunk érthetetlen távolmaradása nyugtalanítani kezdett, a kis Annus pedig fájdalmasan hiányzott mind a hármunknak. Mert nem jelentkeztek többé. Azalatt elcLeresedtek a mezők és mi anélkül, hogy szóltunk volna egymásnak, nehéz szívvel kezdtük érezni, hogy észrevétlenül belemegyünk az őszbe, hajszálaink fehérednek lassan- kint és hogy az ifjúsági az élet... S mind- többezör ütött meg bennünket a gyanú, hogy a fiatal pár életében döntő fordulat fog elkövetkezni hamarosan. Be is következett! Egy vasárnapi reggelen (késő november volt) a zugligeti végállomásnál volt a találko- j zóük. Mi ketten hamarabb értünk ki az ezre• dosse!. az igazgató ur késett valamit. De amint föl! (int. volna- a szemhatáron, már messziről felénk lóbálta a kalapját s lelkesen kiáltott; — Annus menyasszony lett! eszük ágába sincs lehullani, elmenni a szegény, meghalálozott nővéreik után, És aki levél leesik, az is itt marad, éli világát, ugrál, táncol, akár a vén amerikai dámák Pá- risban. Csodálkozom a megmaradt leveleken, esztendő- ről-esztendőre csak csodálkozom. Jönnek ősz végével a nehéz esők. Nembirják őket a föld alá mosni. Sár lesz, bekeveri a sár a levelet, az a levél sárosán, piszkosan iszkol az allée-n a széllel, mint a sáros kutya vidéken. Az autókerék fölszedi a kocsi utón; a levél megsérül, de nem megy a kórházba. Itt sántikál tovább a repedésével, a szakadásával. A gázoló cipők alól is előkerül, feltámad töredezetten a kavics közül, nem fogad szót a papoló hónak tél közepén, mikor az a jó puha hó fel akarja olvasztani, a nedves talajba plántálni, hogy adja oda az életét a földnek, a jövendőnek, a magoknak meg a gyökereknek. Nem, nem, nem adja. Elmegy a hó, a levél nevet. Kibőjíölíe a havat. A felháborodottt szélvész belecsapja a levelet az élével az omlatag göröngybe. A levél ezt is túléli. Kierőlködik onnan, fosztottan, rongyosan hányja a cigánykereket a varjak mulattatására a sápadt gyep fölött. Revoltál. Szembeszáll az élet és halál rendjével. Megfogódzik a maradék füvekben, beveszi magát a száraz bokor közé, mint az üldözött betyár, beszorul a fa kérge közé, alája búvik a háztető cserepének, nem tágít, le nem mond, meg nem adja magát. Olyan sápadt zöld lesz, mint az ócska cserép, olyan vörös lesz, mint az öreg erdőkerülő képe, olyan violaszin, mint a régi nénikék violaszin selyemruhája, olyan barna lesz, mint az örökölt diófabutor, olyan fekete lesz, mint a szentjánoskenyér. De él, él, él. Megvan, Itt van, mozog. Nem akar eltűnni, nem akar pusztulni. Elmúlt a január, a február, a március. Tessék, áprilisban is elébem kerül a tavalyi falevél, a tavalyi falevél. Fütyörész a szerelmes rigó, édes sípocskáját fújja a lelkendező cinke. Jól esik ezt nektek hallgatni, tavalyi levelek? Jól esik a napmeleg, mikor nincs vér bennetek, nincs ifjúságotok, nincs jövőtök? Én nem értelek, őrültek vagytok? Mit akartok még itt? Érdekes, kérem, ez a tavasz is. Zsenge levelek, csenevészek, egy szilaj szellőtől leszakadnak ... áprilisban, tavasz derekán, eljött már az ősz az ő kis életükre. Amott meg nézd, azon a tölgyön egy száraz, bőr- almaszin, vénséges levél fityeg az uj levelek közt, egy szemtelen, züllött aggastyán falevél. örökké akar élni! — S ki a- vőlegény? — kiáltottuk vissza egyszerre ketten. — A fiam! — mosolygott ravaszkásan az igazgató ur. Az ezredes megingatta deres fejét: — Sejtettem én ezt előre... * Megindultunk aztán. Darab-ideig mámoros hangulatban 'bandukoltunk s mégis szótlanul, mert a- meghatottság mintha megfosztott volna a szavunktól. így volt a legjobb, ahogy történt! Később annyit mondott az ezredes: — Hát szivünkből gratulálunk, pajtás. S miikor 'lesz az esküvő? — Négy héten belül]... Minek várnának tovább? De ő sem tudta elfojtani megillető dósét s bálik hangon fűzte hozzá: — Örülök neki. Mert Annus jó felesége lesz a fiamnak, aki révbe ért végül. S hozzátette még, hogy kis turista társunkat betegágyánál kérte meg a mi fiatal barátunk. Ez kötelessége is volt. félig-meddig, hiszen kiderült, hogy Annuska miatta hii.Lt meg a legutóbbi túrán ée nem az egyetemi folyosón, amikor is az egyik meredeken annyit keltett lihegnie fölfelé László pajtásunk után. A fiatalember ugyanis elkövette akkor azt a figyelmetlenséget, hogy még csak kezét sem nyújtotta a szegény leánynak. És itt föisóhajtott az apa: — Mély meggyőződésean, hogy mintaszerű feleség lesz Annusból.,r
