Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)
1933-04-16 / 89. (3199.) szám
20 szakadnak az ég boltozatai* a tengerek edibo- lúijóik a szárazföldeket, a hegyek megnyílnak, tüzes patakok ömlenek nyílásaikból s egy ismeretien isten haragjából megsemmisül ez az egész világ minden ő emberével, állatával és istenével együtt. A jóslat a Tiberisen túliról jött, az oetiai emporium feléli, a Taberna meritória kornyékéiről, azokból a büzhödt, nyomorúságos uccákból, aihol a tímárok, pacalosok, bél fisz- •titók és pecérek laktak, a kiskocsmák, barlanglakások, hulladéktelepek, szemétdombok dögleletes városrészéből, ahová előkelő római polgár születésétől a haláláig be nem tette a lábát. A zsidók laktak ott, akik között minduntalan próféták támadtak, akik iszonyú átkokkal ée jövendölésekkel rémitették Rómát. — Ez a sok együgyű barom mind a világ végét várja? — kérdezte a heves Lucanus, de izgatott hangja őt magát is gyanússá tette. — Szép látvány volna — jegyezte meg Petronius s ahogy szeme csillogott és okcs. finom száfja nyitva maradt az elragadtatástól, el lehetett neki hinni, hogy az egész katasztrófáiból az élmény szépsége érdekelné csupán. Seneca haragos arccal rázta a fejét. — Együgyű zsidók gyerekmeséje. Ephe- suéból küldte a jóslatot egy Johannes nevű csaló. Lucanus közbeszólt: — De a próféta jóslatairól mindenki hallott, Róma babonás és gyáva. A zsidók nagy varázslók s különösen értik, hogy az asszonyok fejét elcsavarják. Azt mondják, maga az isteni Poppaea Sabina is szívesen hallgatja prófétáikat. — Ocsmány nép — dőrmögött Seneca — csak az a szerencse, hogy maguk között is utálják egymást. Ott túl, a barlangjaikban — mutatott görcsös botijával át a Tiiberisen — örökös háborúskodásban élnék- önön magukat fogják kiirtani, mint a férgek, akik egymást falják fel az emberi nem szerencséjére. E pillanatban kigyultak a lámpák Róma egész területén. Fáklyák és tűzrakások világítottak s az Iris ünnep tiszteletére keleti mágusok és szemfényvesztők nagy tűzijátékokat rendeztek. A fórumon, a cirkusz és a színházak körül, a szűk sikátorokban és az oszlopos tereken vad kicsapongások között hullámzott a nép. Nero császár pénzt osztott ki a csőcselék között s azok most eltiivor- nyázzák azt a világ végétől való félelmükbenEkkor megszólalt Petronius. — Annyi bizonyos, hogy azok a gazfickók odaát jól megválasztották az időt, amelyre a világ végét jósolgatták. Tavaly borzalmas pestis pusztított közöttünk és Gallia legnagyobb városa a lángok martaléka lett Cam- paniát viztőlcsérek és forgószelek pusztítják s szörnyű viharok dühöngenek a tengereken. Az égből roppant kövek esnek alá, a föld inog és mozog, a mezőkön tüzek és kén- kövek és alvilági robbanások hasogatják meg a földet. A Tiberis felett égő gázok úsznak, a föld alól forró viz szakad fel, mintha pokoli medencék alakulnának a lábunk alatt, tűzmedencék és alvilági kohók, amelyek majdnem halomra döntötték Amtiochiát, Lycus völgyét és egész Kis-Ázsiál. Nem baj. Eleget éltünk. De azok a nyomorultak odaát még nem éltek semmit. És azok reszketnek a haláltól. Én megértem őket. Aztán egyszerre felvillant a szeme. — Pompás ötletem van. Nézzük meg őket! — Kiket? — horkant fel Lucanus. — A zsidókat. Menjünk át a folyón. Hallgassuk meg őrjöngő jajveszékelésüket és nézzük meg. hogy haldokolnak a haláltól való félelmükben. — Én hazamegyek — féléit zordon an Se- neca s intett a hordszékesnek és elvi tette magát. — Én úgyis tudom, hogy itt a világ végePetronins mosolygott, köszönt és magával hurcolta Lucán üst. A fürgelábu rabszolgák hamarosan elszaladtak velük az emporiumba. Lucanus szive hevesen dobogott a sötét, hegymagaeságu és zegzugos uecákon. Petronius érdeklődve kereste a halálfélelemben őrjöngő zsidókat. Nem voltak sehol. Az uocák néptelenek voltak- Rőtét, siri <*end borult a nyomorúságos fészkekre, csak egy-egy kutya vakkantott néha és szerelmes macskák nyávogtak a háztetőkön. — Mi ez? Ezek a föld állá bújtak? — kérdezte ideges nevetéssel a költő. — Igen — fellelte Petronius, akt sokat hallott némely zsidók furcsa ezokásairól, a föld alatt tartott, istentiszteletekről. — ITgy- láfszik, ezek már kivárták sírboltjaikat és koporsóikba fekve váriák a halált. E pillanatban kis csoport ember közeke- eleit, féléjük. Valami kefe ti metódiiáju éneiket Húsvéti lakodalom Irta: Szombatky Viktor Imre meg Julis a sarokban ültek, a szentkép alatt és bárgyú szemmel nézték a körülöttük indult mozgalmat. Kétségtelen, hogy a mozgalom ő értük jött létre, reggel óta tart s egyelőre ugylátszik, nem lesz még vége, mert a jegyző ur csak mostanra Ígérte a jövetelét, Sárkány ur, a bérlő is üzentei te, hogy egyet alkar fordulni a menyasszonnyal. Érre a híres Vontszemü Rókus, a cigányprímás rögtön félrekapta az arcát, mert Sárkány ur rendszerint a bal arcfélre hajintja a pofont. Imre is, Julis is alig szóltak egymáshoz ma még egy szót. Imrét fenemódon szorította a gallér s állandóan nyújtogatta benne a nyakát, Julis fején viszont olyan hegyesen áilott a mirtuskoszoru, mintha sose lett volna szükség édesanyja intéseire nyáron, amikoris Imrének végűi meg kellett kérnie Julist minden törvényben előirt módonNo, hálisteunek azonban, hogy ennyire jutottunk, Julis apja nagyot rikkant ennek örö- mire és csordultig töltögeti a poharakat, ame Jyekmek csak azért nem húzódik össze a savanyúságtól a szájuk, merthogy v üvegből vannak. Csank Péter, a szomszéd, folytonosan a sült csirkével bajlódik, aminek viszont az a betegsége, hogy kívülről elpör- költe a bőrét a tűz, belülről meg véres még a hús. Csank Péter a rásült toli-kocsánokkai bajlódik s általában az egész násznép önmagával van- elfoglalva. Vőlegénnyel-menyasszonnyal bizony senkinek sincs ideje törődni. A vacsorának vége van már, Vontszemü Rókus bandájával a konyhába szorult s összeverekedett a vénasz- szonyokkai, akik dél óta ott pipiskedtek a sarokban, szorongtak 'és pergették a nyelvüket. Pedig mit nézhettek a lakodalmi népen, hiszen évek óta mindennap ugyanazokat az arcokat látták... Valahogy elmúlt ez is. Imre ünnepi arca és Julis lesütött szeme maradt csak állandó. Mint két fabábu ültek egymás mellett. Olykor Julis tónclntott egyet, rendszerint az újdonsült férjjel, később eljárta a menyasszonytáncot s mindenkit felkért, aki ember, asz- szony, gyerek csak tartózkodott a lakodalmas háznál. Még a vén Sárainéval is járt egy fordulót, pedig az igazán zsugori egy asszony s nem is tett a szalvétás tányérba többet húsz fillérnél. A jegyző ur azonban száz koronát tett, Sárkány ur is ötvenet. A jeígyző urnák megérte, igen olcsón kapott telket az építkezéséhez, a bérlő urnák pedig politikai oéljai vannak, kenik a fösvény parasztját... Mikor összeolvasták a tányérba gyűlt pénzt, amit mindenkinek bővíteni kellett, a násznép is elszörnyedt: öt év óta nem volt ennyi menyasszony-pénz a tányérban. Négyszázhusz korona és húsz fillér. A huszfillérest Imre rögtön kihajimtotta urasan a tányérból, hogy ne csufitsa a többit. A küszöbről és a konyhából közelebbhuződ- tak s úgy adták tovább a nagy újságot: Imréiknek negyházkusz koronával indul a házaséletük. Most táncolta össze a menyecske. — Mindig is vajjal volt megkenve a keze Imrének — bosszankodott egy legény — mivel végzi, ha így kezdi. Julis semmi örömet nem mutatott, hiszen ez illetlen volna. Imre is úgy gyűrte zsebre a pénzt, mint egy grófi intéző, hadd lássák a népek, hogy a pénz nem érdekli s csak éppen azért sepri össze, mert adták. Belül azonban vadul toporzékolt a szive. Eljárták a táncot, Vontszemü már megkapta a dukánciás pofont, a boroshordó egyre jobban ürült s a gyerekek odakint már a kutyát kínozták. Kürti Jóska abbahagyta a csárdást és manszteppet rendelt, ami annak a jele. hogy félre, aki nem mulatós. Julisok, Marisok, Verőnek és Sárik illegtek-billegtek szendén, negédesen, mellrehiizódva a Jáno- nosok, Palik, Imrék és Istvánok ingujjas karján. — Ideje, hogy 'mén.jelek — lökte oldalba ujdonsült-férj-fiát az öreg Imre, — ott a kocsi, befogva, majd a vén Ambrus elkísér. Éjféli idő volt már. Imréék kinn laktak, a falun túl egy kis tanyán, úgy illik, hoov a menyasszony a kocsi szállítsa odáig. Nagy kiátlozások között pakkolóztak fel. Imre kabátba jtókáján busán árvult a mirtusvirág, Julis a legényeket verdeste el magától. Min de nA ® Nyitva két szélű fa "frOw " mély részére Ke 360' Patent sezlón ágynemű elhelyezésére Ke 950'- elhelyezéssel ^ Ke 75M0I Szállítja tetszés szerinti szlnd anyaggal bevonva REIF bútorgyára iaüská Bystríca Telefon 170 Telefon 170 zümmögtek és lassan imbolyogva haladtuk az utón. Petronius kiszállt a gyaloghintóból. Barátságosan közeledett a menet vezetője felé. — Barátom, fogadjatok magatok közé! öreg, törékeny testű, szakállas rabszolga áldólag tette fejére a kezét. — Béke velünk. Jó hirt mondok neked- Feltámadott! Jöjj és örvendezz velünk! Aztán senki sem törődött vele- Az emberek boldogan énékeltek. Egy nagyobb kőház előtt megállt a csoport és kopogtattak. Ott benn kigyultak a fáklyák. Mindenki bement- Petronius most érezte először életében, hogy elhagyta fölényessége és cinizmusa. Zavartan kérdezte: — Ki támadott fel? Egy fiatal, szép arcú asszony, aki karján vitte gyermekét, megdicsőülve, kábult örömmel súgta oda neki: — Krisztus feltámadt. Harmadnapon halottaiból! Petronius nem értette ezeket a fucsa szavakat. Hátrált és gyaloghi.utóját kereste. A hintóbán összekuporodva tilt Lucanus és a foga vacogott. — Zsidók voltak ezek? — kérdezte Petro- lűiustól, — Valamiféle zsidók bizonyára. De ezeknek valakijük meghalt és harmadnapra feltámadott- Megkérdezem a zsidó Tiberius Alexandert, aki prokonzul és szobra van a fórumon, hogy micsoda zsidó próféta az, aki meghalt és harmadnapra feltámadott. — Nem gondolod, hogy ostoba babona ez is? — Nem tudom. De nézd, ma egész Róma retteg a világ végétől s egyedül ezek a nyomorult rabszolgák beszélnek feltámadásról- Ezt megmondom Senecának, hadd bosszankodjék. Isteni osond honolt e békés sikátorok közölt. Zsidók és keresztények a húsvéti ünnepekre készültek, mindegyikük az ő módija szerint- A Tiiberisen túl pedig eszeveszett orgiákban őrjöngött a plebs. őket halálra ré- mitelté'k a János apostol apokaliptikus látomásai, amelyeket eltorzítva hordtak Rómába az uj egyház avatatlanjai: a bölcsek, a stoi- kusok, a Senecák, a jámbor társulatok hívői, a megcsöm,őrlőitek és a kiábrándultak, a Petironiusok az erkölcsi világ összeomlását és egy uj Dyonisos- vagy Heu\akles-korszak borongás eljövetelét, várlók méla reziguá- cióval. Némelyek azonban már égi boldogsággal újságolták, hogy féltámadott.,, ki mondott egy illő szót, egy alkalmas most- dóst az ifjú párnak, ami ilyen ut előtt dukál ... — Van-e zálogdíjad, amivel kiváltod a menyecskét? — kiáltotta feléjük egy kollega, Ar- gyusi Ignác. Merthogy a menyasszony váltság nagy divatban van még ezen a vidéken- Imre leszólt a kocsiból: — Van hát, egy pofonra hajló jobbkezem ., „ — Annem ölig! Készíts egy nyálazott százast ... Nem felelhetett Imre, mert a kocsi megindult nagy pattogások között s a lakodalmi nép lármája is meghaikuit a következő ucca- sarkon. Ambrus bácsi, a vén cinkos, azonmód elaludt a bakon, a lovak csak találomra mozogtak. — Szép az idő! — nyögte végre Imre, mert ebben az ünnepélyes meneteiben más igazán nein jutott eszébe. — Anna nőne a köténye alatt egész sült libát vitt haza, — mondta el Julis is. függetlenül az Imre megfigyelésétől, a maga észleletét, ami legki'váltképp foglalkoztatta az este. Ide értek a beszédben. Ha meg az utat tekintjük, akkor körülbelül a Csenkei Mihályék sarkán lehetett a támadás— Szlujl — kiáltott a sötétben egy igen borszagu hang. A kiáltás azt mutatta, hogy katonaviselt kollegával állanak szemben. Mivel az átkozott vén Ambrus elaludt, a lovak megálltak s hiába rángatta Imre a gyepét vőlegény! kezeivel, azok nem is mentek tovább. Ezt okosan i>s tették, mert kötél volt az utón keresztben kifeszitve. — Mit akartok? — dühöng Imre. Három alak is imbolyog a kocsi körül: — A menyasszonyváltságot. Ölig pénzt ösz- sze táncolt. Eddig barátságos volt a hang. Imre megpróbálkozott egy kifogással: — Az már nem szokás magam se gyakoroltam legénykoromban. Menjetek hozzánk és igyatok! De azokat nem lehetett lebeszélni. Julis csak némán ült a kocsiban. — Hát adsz vagy nem adsz? Imre kelletlenül felelt: — Tíz koronát. — Kevés— Húszat... Ez annyira nem élég, hogy a derék kollegák máris kezdik kifogni a lovakat s emelik Ambrust a bakról. Ez nagy szégyen lenne pe- dig. , Két vill-anylámpa mered Imre szemenek. Julis a kezével födi el a világot. — No, adsz, vagy nem adsz? — Adok! — csördit Imre egy tekintetes pofont a legközelebbi képre. — Héj, fösvény bitangjai — fakad ki a kép gazdája s orronvágja az ifjú házast. Amire Ambrus bácsi is felébred és szó nélkül sújt egyet az ostorral. A lovak ijedezni kezdenek s nekiszaladnak a kötélnek. Bele is keverednek kötélbe, drótba. — Kétszáz korona! — lihegi egy hang. Imre fejét elborítja az indulat vörössége. Kölyökkorában azt tanulta az idősektől, hogy az egész váltságdíj csak jelkép és egy liter borra elegendő pontosan. — A jelképes mindeneteket! ugrik le a szekérről. Nem a menyasszonyt félti, az be van már nála biztosítva, hanem a kétszázat, ami a mellényzsebben van s aminek már jól kitervelte a rendeltetését. Julis sikolt, Ambrus hörög, a legények eloltják a villany lámpát s csak tompa puffanások hallatszanak a földön. Valaki revolvert ránt s eldördül egy lövés. A kutyák is beleszólnak a koncertbe. Imre vagdalkozik jobb- ra-balra, egy husáng fejen talál ja. Julis ruháját is megszaggatja a verekedés. — Üssétek azt a fösvény Imrét! Imre szédül és üt, rugdos és vérzik: mire a lakodalmas nép meghallja a dörrenést és kinyílnak a szomszéd ablakok, Imre a földön ül és fogja a karjait. Abba bizony beleszartak bicskával. De lám, Árgyusi Ignác is ott sajog, ő volt az egyik tettes. Hajnal van, mire hazaevickélnek- Julis borzasán, sírva kötözi a sebet. Az első nap hált jól kezdődött. Imre csizmástul dől végig az ágyon, már majdnem elalszik. amikor hirtelen felébredd: — Megvan-e a pénz? Előveszik a bőrbugyellárist, hál istennek, a pénz megvan, azt sikerült megmenteni. A többi öröm meg majd jön magától. Egyelőre sebbel, fájva és sziszegve néz egymásra a két fiatal, de a kétszáz, az megmaradt. — Jó húsvéti mulatság volt, — mondja otthon Ignác is — körülbelül egy hónapra taksálom a komáromi biróságon ... * A faluban pedig megjelenik egv ur, hus- vét másnapján és kedves, egyszerű, kiveszőben levő népszokások után kutat. — Kedves, falusi romantika, írja a noteszébe, — még divatban van a meriynsszony- váltság irozmaringos szokása és nem finom-e egy ilyen szimbólum a magyar falu egén... S még hozzáteszi a jegyzetfüzetben: „Elégíkus tanulmányt inni a kivesző népszokásokról, menyasszouytátic, váltság, rigmusok, satöbbi" Satöbbi, bizdhy Patent bútorok!
