Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)

1933-04-16 / 89. (3199.) szám

4

TO^MMAGtoRHlRIiAK

1933 április 16, vasárnap.

Mtisztus fet

Rómában megnyíltak a szent kapuik annak örömére, hogy a keresztény időszámítás szerint most telik le a tizenkilencedik század Jézus Krisztus kereszitrefeszittetése és feltámadása óta. 33-ban, Tiberius császár uralkodása alatt végeztette ki Pontius Pilátus római protkonzul a Megváltót és igy éppen most van ezerkilencszáz esztendeje annak, hogy az Isten Fia meghalt az emberek bűnéért és harmadnapra feltámadott halottaiból.

Mindig könnyű és hálás feladat volt a feltámadás eseményéhez fűzni egy kor, vagy egy év legkiemelkedőbb problémáinak megbeszélését. Ebben az esztendőben, amikor olyan magas hullámokat vet a világpolitikai események árja, külön ősiképpen könnyű a húsvéti feltámadás csodájára célozó politikai elmefuttatásokkal olcsó statisztikai babérokat aratni. De ahelyett, hogy a népek és nemzetek küzdelmeiről és törekvéseiről, a jelen bajairól és a jövő reményeiről beszélnénk, merüljünk el inkább a húsvéti misztériumba, j amely tizenkilenc század múltán éppen olyan meglepő, csodás és felemelő, mint aminőnék azoknak az asszonyoknak tűnt fel, akik „a hétnek első napján, jó reggel, amikor még sötétes vala“ elmentek a sziklába vágott sirhoz, a reá fektetett követ elhengeritve találták és amikor bementek, nem lelték meg az Ur Jézus testét.

A négy evangélista nem mondja el egyformán az első húsvéti vasárnap eseményeinek egyes részleteit, de elbeszéléseik megegyeznek abban, hogy Jézus Krisztus az asszonyok után még aznap megjelent a tizenegy tanítványnak is, aki sehogysem akarta elhinni, hogy a Mester feltámadott. Megmutatta nekik a szegektől megsebzett kezeit és oldalát és most már a tanítványok Is örvendeztek, hogy „látták vala az Urait“. És nyol cad napra rá megjelent Tamásnak is, aki az első jelenéskor nem volt társai körében é? ugyancsak kétkedve fogadta a feltámadás hírét, amíg nem látja a Mester kezein a szegek helyeit, ujjait be nem bocsátja a szegek helyébe és kezét be nem bocsátja az ő oldalába. Az Üdvözítő azonban igy szólt a hitetlen Tamáshoz: „Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hivő". Amikor igy Tamást meggyőzte arról, hogy' valóban feltámadott, ezeket mondta: ..Boldogok, akik nem látnak és hisznek".

A tudásnak és hitnek örök ellentétét példázza ez a krisztusi szó. A tudás az értelem működésének eredménye, a bit a lélek mélyéből fakad. A tudomány megkönnyíti az embernek, hogy eligazodjék az őt körülvevő mindenségiben, de lelkének megnyugvást csak a hit adhatja meg. Az igazi tudás ott

Jtífl; Jlimásu OVíUkáíy

kezdődik, amikor azt látjuk, hogy milyen keveset is tudunk voltaképpen, mert a tudás véges és az emberi agy befogadóiképessége korlátozott. A hit ellenben végtelen, felül tud emelkedni bolygó- és naprendszereken és ott, ahol a csillagász már nem tud tovább hatolni, mindig 'és mindenütt megtalálja az Istent, minden létezésnek végokát és célját. Csak az, aki Faust módjára egyszer már megcsalábko- zott kutató agymunkájának értékében, csak az érti meg igazán a mondatot: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek". Csak az tud teljes szívvel elmerülni a feltámadást hirdető husvét harangok zenéjében.

Ez a hit, a feltámadás hite lényege a keresztény vallásnak. Jézus, amikor megjelent az asztalnál ülő tizenesry tanítványnak, ezt hagyta meg nekik: „Élményén e széles világira, hirdessétek az evangéliumot mindeu teremtésnek. Aki hiszen és megkeiresztelke- difc, idvezül, aki pedig nem hiszen, elkárho- izik". Azóta hittek az apostolok és hitük olyan erősnek bizonyult, hogy a vértanúhalált is iszivesen elszenvedték érte. Egyszerre vége lett a kétkedésnek, amely Tamás lelkét nyolc napon át el töltötte és a kishitűségnek, amely még Pétert is arra késztette, hogy a harmadik kakasszó előtt megtagadja a Krisztust.

Tizenkilenc század homokja pergett le azóta az idő óráján. A kereszténység a feltámadás hitével elindult világhódi tó kőrútjára. Ami Plató és Seineca bölcseségónek nem sikerült, azt ©térték a maga egyszerű és mégis sziklaszilárd hitével. Katakombákon, cirkuszok arénáján, bujkáláson és mérhetetlen szenvedéseken keresztül az első keresztények hite győzedelmeskedett a római császárok el leniéi lás a fölött és Nagy Konstantin alatt már államvallása volt a hatalmas birodalomnak. Mikor pedig a szarmata pusztaság mélyéből ki-kitörő lovas pásztornépék mozgásba hozták a népek vándorlását és Itáliát barbárok szállották meg, a keresztény egyház •azokat is szelíd igája alá hajtotta. Tanítójuk és nevelőijük volt az egész középkoron át, hogy azután a későbbi századokban az újonnan felfedezett világrészekben s messzire be Afrikába 'és Ázsiába is hirdesse a feltámadás hitét és a szeretet evangéliumát. A kereszténység a világ legtöbb hívőt számláló vallásává növekedett. Héteüfélszáz millió ember vallja magát kereszténynek, tehát több, mint amennyit a számra utána következő két nagy vallás: Konfutse és Mohamed követőinek száma együttvéve kitesz. A Spitzbergáktól Patagóniiáig és San Franciscótól Shanghaitg husvét napján mindenütt megkondul a feltámadást hirdető harangszó és a bolsevista Moszkvában még ma is azzal a köszöntéssel

MÉCS LÁSZLÓI

VIDÁM ERŐKRE GONDOLOK

A Nap már megkotlósodott, fény-szárnya szétpihésedett, a fákon rügyek, báb-tokok: piros tojások, édesek, várják a víg föUámadást.

Bolond dolog, de úgy rum az: ha ájulás kell és tavasz, a züllött, nyulnyi gyávaság s a rücskös, odvas száraz ág piros tojása lesz szivünk.

Vidám erőkre gondolok, miket nem győz le senkisem és semmisem! Bolond dolog, de elhiszem, most elhiszem, hogy van tavasz, varázsital!

Tulipánhagymát televény pályáz: s kinő a tulipán. Szivet pályáz a telifény s kikéi a bíbor, tulvidám, hegyeket mozgató Csoda!

üörpintsetek fel pár kupát s elhisszük, hogy e napokon a nyúl piros tojást tojik nevetve, mint a legbutább húsvéti képeslapokon.

Ecettel él az ostoba.

A hősnek hit kell és csoda!

A szappanbuborék színes nagy semmijéből is himes csodát költ ki a szeretet.

Világ-erőkre gondolok.

Vidám világ-erő a Hit.

A sir is csak egy nagy tojás: a Hit pattantja zárait s kikéi a szép Feltámadás!

borulnak ilyenkor egymás nyakában az emberek, hogy Krisztus feltámadott.

De vájjon nem csupán külsőség-e ez és vájjon a feltámadott Krisztusban való hit ott él-e mindazoknak az embereknek a lelkében, akik magukat név lég követőinek vallják? Valóban, a büszke keresztény civilizáció vajmi kevés bizonyságát szolgáltatja annak, hogy a Krisztust követi, aki az emberek iránti nagy szere te lében a keresztrefeszi Hetes gyalázatát is elszenvedte, hogy megváltsa őket a pokoltól és a haláltól. A keresztényék egy nagy része ugyanis teljesen odaadta magát az anyagiasságnak és a földi javakat többre becsüli a lélek nyugalmánál és a földöntúli boldogságnál. A nyugateuirópai polgárság egy -nagy része abban tetszeleg magának, hogy a hitetlenségből csinál magának hitet s miként Anatoíe Francé vagy Bemard Shaw a keresztény vallás kifigurázásában leli örömét. Az európai Kelet hatalmas birodalmában Mere- skovszkij szavai szerint az Antikrisztus uralkodik, a hitetlenség az államvallás rangjára emelkedett és lenézi, kíméletlenül üldözi azokat, akik Krisztust valjálk és tanításai szerint élnek. Annak az egyetemességnek, amely a kereszténység elterjedésének legfőbb indító oka volt és amely a középkorban legalább Európa nyugati feléiben egy szervezetbe tömöritette a keresztényeket, ma már nyomát sem találjuk. Azok is, akik hivő lélekkel .mondják magukat (keresztényeknek, számtalan felekezet.re bomlottak szét és a három legnagyobb tábor: a katolicizmus, az ortodoxia és a protestantizmus úgy áll sokszor egymással szemben, mint Arius és Athaná- zius a kereszténység első századaiban. A keresztény nemzetek családjában is állandó az irigység és gyűlölködés. Minden pillanatban készen állanak arra, hogy rácsapjanak a másikra és a nemzeti eszme örve alatt elnyomják a más nemzetiséghez tartozókat. A császári Róma a „Divus Imperator" szobrát az istenek szobrai közé helyezte és vértanúhalálba küldte a keresztények ezreit, mert nem akartak áldozni előtte. De vájjon nem ütko- züuk-e ma is lépten-nyomon abba, hogy az államot és a nemzetet valósággal istenítik? Hiszen egy nagy országban csak nemrég diadalmaskodott az a mozgalom, amely az ősárja pogányság váltásáért lelkesedik, mert nemzetibbnek találja az egyetemes jellegű kereszténységnél.

Krisztus azonban nem népért, egy nemzetért, egy osztályért, egy felekezetiért, vagy egy csoportért halt meg és támadott fel, hanem az egész emberiségért. A golgotái kereszt árnya ráborul az egész földre és a feltámadás fénye elönti az egész világot. Az evangélium megmutatja azt az utat, amelyet mindnyájunknak követnünk kell, hogy megtaláljuk lelkünk nyugalmát lés elnyerjük a megváltást. Az emberek összességén mai meghasonlottságában szintén csak az segít, ha nemcsak szóval és névleg, de szívben és lélekben is hisz a meghalt és feltámadott Krisztusban és úgy cselekszik, amint azt az ő isteni példaadása előírja.

DULÁNSZKY

Irtat Schöpflin Aladár

Szarka Rudi nyers és hetyke parasztgyerek volt a legidősebb és legerősebb fiú köztünk, az ötödik oszályban. Goromba volt, betyáros, a legrosszabb tanuló, de bizonyos tisztelet vette körül, nemcsak a testiereje miatt, hanem azért is. mert az volt a híre, hogy néki már volt dolga menyecskével, odahaza a falujában.

Hát ez a Szarka Rudi egyszer latin óra után a szünetben összeveszett Dulánszky Gyulával. Csúnya össze vészéé volt. Dulánszky mérges kis hörcsög volt, két mankón járó nyomorék fiú, de olyan v-astag hangja volt, mint egy j nagynak és követelőző, erélyes modora. Min, hogy vesztek össze, nem tudom, csak azt hallottam egyszerre, hogy Szarka Rudi rárivalii a mankóéra:

— Fogd be a szádat, te nyomorék!

Engem ez a durvaság módnéLkül fö’háboritott. Indulatosan odaugrottam Szarka Rudihoz, elébe álltam és azt mondtam neki:

— Nem szégyeled magad, ezt a szegény gyereket ...

Az egész osztály elbámulva nézett ránk. A legvéznább fiuk egyike voltam az osztályban, gyáva könyvmolynak néztek és most szembe- állottam a híres verekedővé!. Szarka Rudi is csodálkozva nézett rám és csöndes fenyegetéssel mondta:

— Meg akarod kapni, amit neki szántam?

Már emelte is föl a kezét. Én keményen a.

szemébe néztem és nyugodtan, határozottan

fok-ltom:

— Tisztességes ember nem bánt egy ilyen szegény gyereket.

Szarka Rudi csöndesen, kelletlenül leeresz tette a kezét, lódított rajtam egyet.

— Erid'j, — mondta, de már nem is ellenségben. E’szégyelte magát; talán azt is érezte, hogy ebben a pillanatban az összes fiuk az én pártomon vannak. Különben is csöngettek már és mindenki beült a helyére.

Én bennem a következő tanítási óra alatt is továbbreszketetett a kis jelenet izgalma. Nagyon jól éreztem magamat, valami exaltáció volt, bennem, mintha valami nagy siker után

lennék. Ránéztem Dulánszky Gyulára. Csöndesen, unatkozva ült a helyén, mintha semmi sem történt volna és én forró, nagy szeretetet éreztem iránta, mély szánalmat és csaknem hálás barátságot.

Eddig nem sok közünk voiR egymáshoz. Csak ebben az évben került hozzánk, valahonnan Nyitráról, zárkózott, nem nagyon barátságos fiú volt, tulajdonképpen nem sokat törődtem vele, azonkívül, hogy sajnáltam a nyomorék- ságáért. Most úgy éreztem, ő a legjobb baráI tóm.

Mostanáig nem is gondoltam rá, hogy egy utunk van hazafelé az iskolából. Most óra végén hozzácsatlakoztam és együtt mentünk haza. Eleinte valami feszességet éreztem vele szemben, nem is igen beszéltünk egymással. Én tele voltam iránta érzéssel, ő nem árult el semmi effélét, hát nem tudtam, mit mondjak neki. ő szólalt meg előbb, jó idő múlva.

— Ez a Szarka közönséges betyár. De azért ■irigylem.

Csodálkozva néztem rá:

— Mit irigyelsz rajta?

— Azt, hogy olyan nagy, erős. Szeretni fogják a leányok.

Furcsának tartottam ezt a beszédet. Én bizony akkor nem sokat, törődtem vele, szeretnek-e a leányok, nem érdeklődtem utánuk. De azért összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy délután elmegyek hozzá.

Tőlünk nem messze laktak. Előkelő emberek voltak, amit náluk láttam, az akkor mind nagy pompa és gazdagság benyomását tette re ám. Ha most visszagondolok rá, inkább azt hiszem, egy elmúlt gazdagság maradványai voltak. Uzsonnát is kaptam náluk, habos kávét tejes kaláccsal, meg szőlőt. A háznak, ahol laktak, nagy, gesztenyefás udvara volt, ott játszottunk egész délután. Dulánszky nagyon ügyesen tudott játszani; voltak saját találmányu játékai, amelyekben nyomorult testének furcsa, kis ügyességei érvényesültek. Versenyt futottunk mankókon, ő odaadta nekem erre a célra a tartalékmankóit, melyek ott álltak az előszobában. Persze ő győzött, mert én ügyetlenül eviokéltem a két vastag, nehéz mankóval. Labdáztunk is, én gurítottam a labdát, ő meg elütötte a jobb mankójával. Majdnem csalhatatlanul eltalálta mindig. Aztán leültünk fáradtan a nagy gesztenyéi a előtti padra és bcszélget- í tünk. ö egy kicsit nehezen lélegzett, a hangja

is rekedt volt. Mindenféle iskolai dolgokról beszélgettünk. Ő nyugodtan, természetes hangon mondta:

— Tudod, én nem sokat törődöm az iskolával. Úgysem fogok addig élni, amíg az érettségit leteszem.

Megdöbbenve néztem rá. Az arca közömbös volt, a hangja is, mintha valami egész rendes dologról beszélt volna. Nem is vette észre megdöbbenésemet, beszélt tovább:

— A tavasszal, mikor beteg voltam, két orvos volt nálam. Kifestem, mikor mondták anyámnak, hogy két-három évig fogok élni, talán addig se. Hát mit bánom én a latint, meg az algebrát.

Félni kezdtem. Micsoda rettentő dolgokat beszél ez a fin. A mi uccánk a temető felé vezetett, mindennap ment arra temetés, én mindig megborzadtam, ha koporsót láttam. Sokat tűnődtem azon, hogy miért él az ember, ha. meg kell halni. Valami nagy sérelmet, igazságtalanságot éreztem a halálban. És most ez a nyomorék gyerek úgy beszél, mint valami magától értetődő dologról. Dulánszky meg tovább beszélt.

— Odahaza, falun, volt egy cselédünk. Szép, derék, fiatal leány. Ha vasárnap kiöltözve járt, olyan furcsán, de szépen ringatta a csípőjét. Szerelmes voltam bele. Nagyon szerettem volna megmondani neki, de nem mertem. Csak úgy néztem mindig. Egj^szer, hogy igy ránéztem., elnevetto magát és megsimogatta az arcomat. Azt mondta: szegényke! És ment a kocsis után, mert az volt a szeretője. Tudod, az nagyon jó volt, mikor megsimogatott,. Sírtam utána magamban, hogy miért nem csókolt meg.

Kezdtem szégyellni magara. Ilyen dolgokat én sohasem gondoltam és most Dulánszky imponált nekem.

— Látod — mondta aztán —, nem fogom megérni, hogy engemet egy leány szeressen. Csak ezt sajnálom. Mindegy, akármilyen leány, de leány. Akkor nem bánom, szívesen meghalnék.

Hűvös lett, hazamentem. De azóta mindennap elmentem Dulánszky,hoz. Nagyon összebarátkoztunk. Én ragaszkodtam hozzá, ő meg tűrte a ragaszkodásomat, minden különösebb melegség nélkül, csak éppen, hogy kellett neki valaki, aki játszók vele és kivált, akinek elmondhassa a gondolatait. Olyan fin volt, aki néni ragaszkodik semmihez és senkihez* Nem volt irigy, sem zsugori, sőt inkább odaadta

volna minden játékszerét, könyveit.

— Úgysem sokáig az enyém már, — mondogatta. Álig tudtam ellenállni a tukmálásnak, pedig odahaza- megtiltották nekem, hogy bármi ajándékot bárhonnan hazahozzak. Csak az öreg kutyájukhoz ragaszkodott. Egyik szemére vak, lusta, vén vizsla volt, én utáltam. Ö azonban azt, mondta:

— Ez se fog sokáig élni már, ez a Káró. Öreg már. Kiváncsi vagyok, melyikünk él tovább.

Végigsimitott Káró hátán és hozzátette:

— Iía meghalok, úgyis a eintéenek adják. Csak az én kedvemért tartják.

Legtöbbet azonban a leányokról és a szerelemről beszéltünk. Én ilyenkor mindig kényelmetlenül éreztem magamat. Hiszen szoktunk, többi fiuk is, ilyemfélékről beszélni, de egész másképp, hetykén, hencegve, durva, tréfákkal. De ő áhi tattal beszélt, a szavaiból csurgóit a vágy. A végén mindig nagyon szomorú lett.

— Meghalok, sohase fog engem leány szeretni.

Én egyszer azt mondtam:

— Dehogy halsz meg. Az orvosok szamarak.

Neheztelve nézett, rám, mintha valami nimbuszt akarnék róla letépni. Határozottan mondta:

— Nem igaz. Meglátod, végem lesz nemsokára. Ne hidd, hogy bánom. Nem bánom. Csak azt az egyet...

Aztán jött a november. Dulánszky egy nap nem jött. iskolába. Délután elmentem hozzájuk. Az anyja nyitott ajtót, sápadt és komoly volt. Elküldött.

— Ne jöjjön be, fiam. Gyula beteg, még utóbb maga is megkaphatja.

Nem is mertem hozzájuk menni vagy egy hétig. Egyik nap az osztályfőnök behitt a konferenciába, és azt. mondta.

— Te ugy-e jóban voltál a Dulánszkyva,]?

— Igen.

— Nohát, menj el ma hozzá és tudakold meg, hogy van.

Elmentem délután. Megint- az anyja nyitott ajtót. Most nem küldött el. Szó nélkül, komolyan bevezetett a. szobába. Dulánszky ott feküdt az ágyon hanyatt, a két. keze össze volt kulcsolva a mellén és az arca csukott szemmel valahová messze, nagyon messze nézett, talán az ismeretlen csókok felé, melyeket soha nem kapott meg. r