Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)

1933-03-12 / 60. (3170.) szám

i?ggrTi???n*!fryirT' (Bestiáiig nagyság Ma: Jíeubauer (fái Minden nagyság végzetes és a környezet­nek elviselhetetlen. Ahol tizenkét emiber jut egy tucatra, olyan az együttélés, mint a ter­mészet nyugodt menete élettől halálig és ha­láltól uj életig, Szcila és Karibdisz nélkül, emóció mén lesen, viszonylagos békességgel. Tulajdonképpen ez az ideális állapot, mely­ben rendezett égési folyamatnál egyéb nem ■történik; ideális, mert a legkisebb súrlódási felületeket adja és alapja az emberi rendel­tetésnek. Az úgynevezett nagyság nem felel meg az embernek és az emberi életnek. Minden, ami tőle származik, szükségszerűen önző, hideg, kegyetlen, sőt bestiális: a nagy ember önmagánál egyebet nem ismer és al­kotási feladatától annyira át. van hatva, hogy sem szőkébb, sem tágaibb környezetiének igé­nyeit, akarását, vágyait és szükségleteit nem veszi észre és ha észreveszi, gőgösen és ön­zőn elfordul tőlük, a tucatszerüvel és közna­pival minden közösséget megtagad. A zsenit eddig utókorok csak dicsőítették, de termé­szetrajzát senki sem irta meg. Ez azért van, mert a nagyvilág nem éli meg a zsenit a ma­ga emberi mivoltában egészen közelről és csak a hátrahagyott müvei után Ítél; a csa­lád és a hozzátartozó baráti kör pedig úgy a zseni, mint a maga érdekében azonnal hoz­zálát a gyökeres hamisítási művelethez, amint elhalt az, aki tudna ez ellen szólni és sikraszállhatna a hamisítással. Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb em­ber- és mühamisitása Nietzsche körül tör­tént, akinek vallomásait és gyónásait nővére a filozófus halála óta elzárva tartja és min­den rohamnak ellen tudott állni, amely ezen írások megszerzésére és közzétételére irá­nyult. A világ egy torzultan görögösitett mi­tológiai Nietzechét ismer, de ebben a képben odaveszett az ember, aki minden márvány- szobornál sokszorta érdekesebb volna — ha ismernék. Annyit tudunk, hogy elviselhetet­len volt ez a nagyság, végzetes és kegyetlen mindenkivel szemben, aki körébe jutott. De ezt csak véletlenül tudjuk, nem megbízható adatok alapján és nem ismerjük azokat a részleteket, amelyek Dosztojevszkij alakjait oly nagyokká teszik, pedig Nietzsche is ilyen alak és felette érdekes lenne az isteni­lett ember helyett az emberrel megismer­kedni. Mindez egy ritka könyv olvasásakor jut az eszembe: most jelent meg Tolsztoj felesége emlékiratainak harmadik kötete és ezek a feljegyzések, amelyek az orosz zseni életé­nek utolsó éveiből valók, nyíltan és legemibe- ribben mutatják be azt a tragikus ellentétet, amely egyrészt az ember és a zseni közt, másrészt az ember és a család közt a végle­tekig végzetesen éá elviselhetetlenül kiéle­ződött. „Világhírű nagyság, de magánéleté­ben rozzant, szánalmas agg“ — írja Tosztoj- •né- „Ha beteg, akkor csökönyös és makacs, ha pedig már jobban van, még önzőbb, mint amikor beteg és valósággal bestiális.*4 Szóval: bestiális. Ezt az az asszony mond­ja. akivel élt, gyermekeinek anyja. Tolsztoj, mint ismeretes, csak egy célt és ideált is­mert: Krisztust és a kereszténységet. Ha gaz a legenda, fel akarta osztani birtokát a földművesek és parasztjai közt és az utszé- !en balt meg magányban, elhagyatottságban. Amit róla és amit könyveiből tudunk, a leg­elmésebb intenció és megalkuvás nélküli keresztény morál. Nem kételkedhetünk sem a nagyságában, sem abban, hogy szive és zenije minden hevével valóban akarta, amit eszmének látott: Krisztus követését. Mégis éppen róla mondja a hozzá legközelebb álló ember, hogy önző és bestiális volt. A zseni­imádók védelmi egyesülete, az emberhamisi- iók nemzetközi szövetsége felhördül és siet az emlékiratok szerzőjének iniferioritását be­bizonyítani, mert az lehetséges, sőt ezek- után valószínű, hogy az asszony ostoba tucat- unber volt és nem tudta felfogni férje zseni­ét. de az elvitázhatatlan és minden kétség : ölöt ti, hogy Tolsztoj a toll és az etika zseni- \ A zseniimádók nem gondolnak rá, hogy •r r/.é\ az oroszul és parasztiam őszinte napló­val Tolsztoj felesége az egész világot úgy ajándékozta meg. mint 'eddig talán még sem- ! i, aki egy zseni közelében élt és hogy mi- l en nagy pszichológiai fontossággal bár a •/ <>'.} természetrajzát illetően a „bestiális** szó ezzel az alázatosnak lenni akaró és még­is a maga nagyságának kegyetlen törvény­szerűségét élni kényszerült emberrel szem­ben, Minden nagyság annyira végzetes és el­viselhetetlen, hogy a légköri nyomás alatt élő ember vele kapcsolatban bes ti áldásról ir, mert az egész világnak szánt és méretei­ben óriásian elnagyolt morálja lavinásam ösz- szetörte. A legmeglepőbb eredmények egyi­ke: Tolsztoj, aki az emberiség számára a legnagyobbat akarta, a hozzá legközelebb ál­ló egy embert, teljesen összezúzta. Százezrek­re nagy hatással volt! — mondják az irodal­mi eleifántcsonttornyok konok lakói kórus­ban. Nem volt hatással senkire sem, felelem én, Tolsztoijné emlékirataival a kezemben, mert nem irodalmi hatást céloztak müvei, a morális halás pedig elmaradt. A „tolsztojá- nusok“ divatjamúlt hosszúbaju, félmeztelen társaságát csak nem akarjuk komolyan meg­említeni olt, ahol a mester Krisztus követője volt? Külsőségek uem igazolják a belső tö­rekvések tisztaságát. „önző és bestiális volt** — ha meg akarod ismerni a nagyságot, a zsenit, aki a világ irányítására törekszik és akiinek a keze ég és föld felé nyúl, kénytelen vagy romboló erejével megismerkedni és azzal a termé­szetrajzi adattal, hogy nem ismer könyörü­lő tét és szánalmat és még csak olyan jó és nemes sem lehet, mint a hétköznapi ember. Tolsztoj még a művészet (főként a zene) el­len is irt filippikát, mert a művészet 'behí­zelgő, tömjénszerü hatása az igaz erkölcs megír on tója és százszázalékosam szemtől- szembét követelt ember és morál közt. Ke­gyetlen volt, hajthatatlan, halálosan elszánt harcosa a minden anyagszerüségtöl megfosz­tott, tiszta eszmének. A „Minden-vagy-sem- mi“ lovagja el kellett hogy bukjon és elbu­kott ott, ahol élt és magas egekből földrevá- gódött az első emberi lépcsőfok, a felesége miatt. Tamerlán és Nagy Sándor, Napóleon és Lenin nem számolhatnak emberi életek­kel, ha győzni akarnak, de ha nem számol­tak és kegyetlenül győztek, vagy külsőleg, vagy belsőleg elbuknak és minden nagysá­guk mellett ott áll a két jelző: „önző és bes- tiális**- Önző, mert mindent halálra gázol, ami útjában áll és bestiális, mert nem ismer k ön y őrületet: az életmisztikum ebből az el­len télből táplálkozik és aki az egész emberi­séget keresztényi szeretettel akarja keblére ölelni, mint Tolsztoj, önzőnek nyúlván itta tik egy embertől, akit el taszított magától és akit az életben minden valószínűség szerint ha­lálra sebzett. A zsenit és müVeit csak szer­telenségei, ember télén sége és önzése ma­gyarázza meg valójában és Tolsztojáé em­lékiratai után azt kérdezhetjük, hogy ki szá­mára éíl a zseni? Családjának nem él és vall­juk be, hogy az emberiség számára névnél egyebet nem jelent, mert hiszen egy kis idő múltán még csak nem is olvassák. Arról pe­dig, hogy megszívlelnék és követnék a ta­nait, szó sem lehet. Ki számára él tehát és honnan meríti az önzéshez, sőt a bestialitás- hoz szükséges erőt? Erre csak egy válasz le­hetséges, az, amely elől Nietzchét elzárja a nővére és amelyet nem akarnak meghallani azok, akik meghamisítanak minden emberi nagyságot —: A zseni természeti tünemény, lavina és földrengés, tavasznyilás és termelő ősz egyben, természet, a.mely nem ismeri az emberileg szűkén értelmezett jót és rosszat, emberit és bestiálisát és az őt meg- és elitélő emberek tévednek abban, hogy a zseni az emberiségért van és számára alkot. Ilyen tévedés alapján a természeti tüneményeket, ha katasztrofálisak, szintén bestiálisnak le­hetne nevezni. Nem a természeten és nem a zsenin múlik, hogy nem érti a kis tmeatem- ber eme elferdített és a maga kicsiségén mért értékelését. Ez a „bestiális** nagyság igazi értelme. 1953 március 12, vasárnap. Ravasz László iHa: Schőpflin Aladár (Budapest) „Már elem ista koromban kijelentette egy rossz szavalás alkalmával édesapáim, hogy szó­val és énekkel nem fogok soha semmire menni; Molnár Albert, a gyakorlati teológia tanára, el­ső prédikációm után azt állapította meg, hogy egyházi szónok sohasem lesz belőlem.“ Aki ezt írja magáról, a csöndes humor moso­lyával, az ma Magyarország egyik légiinnepel- tebb szónoka, a protestáns prédikátorok között föltétlenül első. Ravasz László, a dunamelléki református egyházkerület püspöke. Egyházi be­szédeit nemcsak a budapesti hívek hallgatják örömmel, hanem amerre magyarok élnek, min­denütt épülnek rajtuk, mert a rádió gyakran közvetíti hangját a világ minden tája felé. A „diligenter frekventáltam** híres Petőfi- tréfa ismétlődött volna meg azokban a jóslatok­ban, melyeket az idő olyan tökéletesen megcá­folt Ravasz László esetében? Ez fölületes állítás Volna, valahol mélyebben kell keresni az okát annak, hogy Ravaszt kezdő ifjúkorában nem tartották jó szónoknak. Minden bizonnyal nem szónokolt rosszul, csak .másképp szónokolt, mint ahogy az addigi hagyományos jó szóno­kok szoktak. A protestáns magyar papok egyházi szónok­latának volt egy külön hangja, nyelve, stílusa, amely még a reformáció .korának hagyományai­ból alakult. A pap, mikor kiállt a szószékre, úgy állt ott, mint kothurnuson: fölemelte hangját, magára öltötte a páthosz palástját, válogatta a szavakat, melyek érzése s a hagyomány szerint méltók voltak az alkalom fenköltségéhez, hosz- szu körmondatokba foglalta mondanivalóit s mennél messzebb igyekezett eltávolodni az élet mindennapi, közvetlen nyelvétől. Ezzel mintegy bűvös kört vont- önmaga és hallgatósága közé, magatartásával, hangjának lejtésével, stílusá­val magasan fölötte akart állni hallgatóinak, az egyház tekintélyének ormain. Beszédének tar­talma is ennek megfelelően nagyobbrészt elmé­leti volt, dogmatikai okoskodásból, anaJlogeti- kai vitatkozásból és a Szent.irás exegetikai ma­gyarázatából volt szőve. Hatalmas szónokok hagyománya, különböző korok és egyének mó­dosításai közben, biztosította ennek a szónok- iási módnak a folytonosságát és egyeduralmát. A nép Í6 ezt szokta meg és el is várta papjaitól, mert a vallási dolgokban a konzervatív meg­szokás a legfőbb lelki tényezők közé tartozik. A 20. század közepe óta ez a hang uj modulá­cióval bővült. Híres költő-papok voltak, mint Tompa Mihály, Szász Károly, Baksay Sándor s általában a református származású nagy költők hatása alá került a protestáns papság lelkesebb része. Ezzel belekerült az egyházi szónoklatba a költői frazeológia díszítménye, amely kevés­bé tehetséges szónokoknál frazeológiává ürese­dett. De mindig megmaradt az emelt hang s a páthosz. amely elkülönítette a szónokot nem­csak híveitől, hanem a mindennapi élet közvet­len levegőjétől, az .aktualitás forrongásaitól s a szorosan vett egyházi gondolatmenet szükebb körére korlátozta érdeklődését. Ezek a szóno­kok a. templomot az élet viharzó tengeréből ki­emelkedő szigetté igyekeztek tenni, a csöndes ünnepi önmagábaszallásnak a helyévé, ahová nem hatolnak bele a .mindennap sokszor zava­ros és a lelkeket zavaró forrongásai Szent igye­kezet volt ez, fenkölt stílus, de meg volt az a veszedelme, hogy kivált kisebb tehetségekben modorrá vált, elvesztett minden közvetlenséget és majd minden kapcsolatot a hívek életével. Ezt a stílust nem tudta s bizonyára nem is akarta elsajátítani a fiatal Ravasz László s ezért jósolták, hogy nem lesz belőle jó egyházi szónok. A papi pályára készülő fiatalemberben már benne volt az iró is. írói szelleme sugallta neki a katedra-stílustól való idegenkedést, a ter­mészetes, egyszerű beszéd szere.te tét, a szellem ■közvetlenségét. Uj stílusát teremtette meg, ta­lán nem elméleti meggondolásból, hanem írói ösztönéből a prédikációnak. Ebben a stílusban a pap már nem áll a hivatalos tekintély világtól elzárkózott magaslatán, hanem odaáll a hívek közié, ember az emberek elé, nem egy külön egyházi nyelven szól hozzájuk, hanem a min­denki nyelvén, teljes .közvetlenséggel. Nem is szónokol nekik, hanem mintegy beszélget, sőt hangosan gondolkodik helyettük. Nyelvét, stí­lusát nem különbözteti meg más, a mindennapi emberek mindennapi nyelvétől, csak a kifejező- képesség és a nyelvi művészet magas foka. A régi prédikátoroktól úgy különbözik, mint a szokásos patétikus emlékszobroktól Goldoni velencei szobra, melyen a nagy vigjátékiró egé­szen alacsony talapzaton áll a piacon, elvegyül­ve a sürgő-forgó nép közé, amelyből vigjáté- ikainak típusai kerültek. Lapozgatom Ravasz László müveinek „Alfa és Omega“ címmel meg­jelent két kötetét. Az egyikben prédikációk vannak, a másikban ikisebb-nagyobb tanulmá­nyok a közélet, egyházi élet, irodalom, nevelés kérdéseiről. A két kötet hangjában nincs lénye­ges különbség, a prédikációk hangját c-sak az anyag méltósága és egyetemessége emeli a ta­nulmányok hangja fölé, nem pedig a szónok szándéka. Ezzel Ravasz László a református prédiká­ciónak nemcsak a stílusát reformálta meg, ha­nem a tartalmát is. Stílus és tartalom kölcsönö­sen meghatározzák egymást. A közvetlen be­széd közvetlen gondolatokat tételez föl, az élet­tel való szorosabb és intimebb kapcsolatot. A sziget már nem áll magában, partjain nem tör­nek meg a mindennapi élet hullámai, hanem 'be­hatolnak és megtermékenyítik a talajt uj gon­dolatok kapcsolódásaival. Ravasz Lászlótól semmi sem idegenebb, mint a teológiai egyolda­lúság. Nyugtot nem ismerő érdeklődése állan­dóan és intenzive figyeli az élet minden jelen­ségét, ennek a boruló és kínok között uj integ­rálódásra törekvő kornak izgató problémáit, az irodalmat, filozófiát, a szociológiát. Ezzel az asszociációk olyan tömegét nyeri, amely úgy rajzik a leirt, vagy elmondott gondolatok körül, mint a lámpa fénypontja körül a meg világított muslincák tömege. Alig van korunk gondolat­világának eleme, melyet .beszédeiben, tanulmá­nyaiban ne érintene, akárha egy célzás formá­jában. Vi'lágfölfogása a vallási eszmében s álta­lában az emberiség ősi. eszményeiben való hit szilárd pillérein épült föl, gyökereiben idealista konzervativizmus, ragaszkodás minden ragasz­kodásra méltó hagyományhoz, de konzervativ- ságát teljesen modern formáikban fejezi ki. Gyö­nyörködtető .példája a keresztény szellem simu­lékonyságának, amely híven őrzi az ősi öröksé­get, de idegen tőle minden maradiság. Ma már nagyszámú tanít ványai vannak Ra­vasz Lászlónak, akiknek szellemében megújul az egész reformátusság. Mint Ravasz maga. is er -* 1 nwwviuwwiwiwwi dióidból a falusi népre vetette a hangsúlyt s eb­ben nagyszerű eredményeket ért el. Ezért a re­form átusság a közvélemény tudatában mindig a falusiaesággal, vagy mondjuk más szóval, a népieseéggel volt asszociálva. A városi lakos­sággal s kivált annak alsó rétegeivel kevésbé foglalkozott. Ravasz és tanítványai, főképp a budapesti fiatalabb papok nekiláttak egyházuk városiasitásának s mesterük példaadása és út­mutatása nyomán rávetik magukat a nagyvá­rosi szegény nép szociális gondozására. Ezzel követik a modern katolicizmus példáját s mun­kájuk nyomán most már mozgósítva van a ke­resztény egyházak egész arcvonala a szociális kérdésben. A reformátusság oly fontos eleme az egész magyar életnek, hogy a benne nyilvánuló szel­lem változásai magukra kell, hogy vonják min­den gondolkodó ember figyelmét, bármely val­lás ihive is. Ravasz László pályája, munkája s a körűié fejlődő református mozgalom a mai magyar szellemi és kulturális élet legnagyobb figyelemre méltó jelenségei közé tartozik. Ezért tartom szükségesnek fölhívni rá a szlo- venszkói magyarok figyelmét is. JfUMüiiköU ARISTIDE BRIAND (1862—1932) francia államférfin Joseph Caillauxval hosszú időn át politikai ellentét miatt nem a. legjobb viszonyban volt. 1925-ben Paul Painlové Briandt é6 Calllauxt meghívta, hogy vegye­nek részt kormányában. Midőn a megbeszélé­sen a két. ellenlábas politikus megpillantotta egymást, Caillaux kezét nyújtva így szód Briandhoz: — Azt kívánom önnek, amit ön kívánna, nekem. — Ah! — kiáltott föl Briand. — Hát nem megígértük, hogy békét hagyunk egymásnak? * FRANCESCO BIANCHI (1752—1810) olasz zeneszerző és kritikus, egy alkalommal, amikor színházba ment, beadta a ruhatárba a felöltőjét. A felöltő nagyon megviselt volt, jó néhány évet kiszolgált. Előadás végén Bianchi az első volt, aki a ruhatárban jelent­kezett és nagy sietséggel kérte: — A felöltőmet! — Tessék, itt van, — felélte a ruhatárosnő, azonnal átadva a megviselt felöltőt. Azonban látván, hogy Bianchi megforgatja, kezében a ruhadarbot, vizsgálgatja, tapogat­ja, simitgatja, aggódva tette hozzá: — Biztosíthatom, uram, 'hogy az öné a fel­öltő. — Azt látom, de reméltem, hogy másé lesz. — felelte a zeneszerző. * ARMAND-JEAN DU PLESSIS DE RICHELIEU (1585—1642) francia bíboros, midőn egy miséről távozott, ahol egy ferencrendi szerzetes prédikált, cso­dálkozott. azon, hogy a szerzetesnek egyálta­lán nem imponált. Megkérdezte tehát a. szer­zetest, hogyan tudta prédikációját oly biz­tonsággá:! elm ond a n i ? — Ah, moneeigneur, nagyon könnyen, — felelte a szerzetas. — Szentbeszédemet egv rakás káposztafej előtt tanultam be, amely­nek közepén egy fej vöröskáposzta, voilt és így megszoktam az ön előtt való beszédet. üízn _I/Amaa Hlftnl-Avunlf expediciós és portóköltsége felében 5.- (öt) 1933 IlJHIÜ KPUPQ NannminK koronát '9en tisztelt előfizetőink bélyegekben is jjf; liúJJj IYG|JGÖ liapuil UNIX beküldhetik kiadóhiva’nlunklur, Prah*, Panské 12 ___ - - --------------------———‘ ^————————————I—■——————————i—-w—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents