Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)
1933-02-11 / 35. (3145.) szám
Ma: RÁDIGHEILÉKLIT Előfizetési ár: évente 300, félévre 150, negyedévre 70, havonta 26 K£; külföldre: évente 450, félévre 226, negyedévre 114, havonta 38 Ki R képes melléklettel havonként 2.50 Ké-val több Egyes szám ára 1.20 K{, vasárnap 2.—Ki A szlovenszkói és ruszinszkói ellenzéki pártok politikai napilapja Szerkesztőség: Prága II., Panská ulice 12, 11. emelet. — Telefon: 30311. — Kiadóhivatal; Prága II., Panská ulice 12. 111. emelet Telefon: 34184. SÜRGÖNYCIM: HÍRLAP, PRRHfl Az emberiség lelkiismerefe Irta: Almásy Mihály V Apponyi Albert gróf oiy időben -eszelt tel az önfeláldozó kötelességteljesités terén, „amikor — mint emlékiratainak előszavában irta — emberi ész nem tudja még meglátni a nemzeti és társadalmi erők leendő egyen- sulyviszonyait**. E szavakat a magyar nemzetnek ez az európai és világhatásában 'egyedül Kossuth Lajossal összehasonlítható nagy áliamférfia 1918 végén vetette papírra, amidőn a Károlyi-forradalom azt a gondolatot érlelte meg benne, hogy végleg búcsút mond a politikai tevékenységnek, de azért teljes mértékben jellemzik a mai helyzetet és azoknak a napoknak a gondolatvilágát is, amelyekben velünk, magyarokkal együtt az egész világ megillebődött kegyelettel gyászolja a köznek, nemzetének és az emberiségnek szentelt működése középpontjából kiragadott legnemesebb magyart. Azt szokták mondani, hogy Apponyi a magyar nemzetnek élő lelki ismerete volt- Mi azonban tovább megyünk és úgy véljük, Ihogy az ő cicerói ékesszólásában az egész müveit emberiség lelkiismerete találta meg a hangját, Azoknak a nagy eszméiknek, melyeket a genfi Népszövetség egyelőre még csak egészen tökéletlenül valósított meg, nálánál őszintébb és igazabb bive nem volt. A leszerelést senki oly fanatikus hittel nem hirdette és az uj idők nagy jelszaváért: a nemzeti kisebbségek védelméért senki nem szállt sikra nagyobb lelkesedéssel, mint ő. A politikai arénán nyüzsgő farizeusok tömegéből az ő testileg is hatalmas alakja úgy emelkedett ki, mint az Eszme szobra- Páratlan volt a műveltsége, bámulat cs a nyelvtudása, magával ragadó az elokvenciája, tiszteletet parancsoló a megjelenése, de mindez eltörpül amellett, hogy egy korban, amelyben az emberiség kilen voenkilenc százaléka őrült dervistáncot jár az aranyborjú körül, Apponyi Albert hosszú, kivételesen hosszú közéleti pályáján lelkében és cselekvéseiben mindvégig meg tudta őrizni az örök emberi eszményeknek azt a tisztaságát, amelyet a mai kor legtöbb politikusa oly hamar el szokott veszteni. Bölcsője felett még a romanticizmus szűzies nem tője állt őrt és ez kisérte végig egész politikai pályafutásán. Ezért hatott oly tüneményesen a mai világban, amelyről már régen lekopott a romantika bimpora. Oly időben távozott él, amikor „emberi ész nem tudja még meglátni a nemzeti és társadalmi erők leendő egyensúly viszo- nyait“. Mózes megindult népével Egyiptomból és Sinai hegyéről meglátta az ígéret földjét. Apponyit is egy olyan nemzet élére állította a Gondviselés, amelyet éppen akkor, amikor ő már a patriarchák korát is elérte, az egyiptomi csapások hosszú sora sújtott, de neki nem adatott meg az, hogy meg- mászhassa a hegyet, amelyről az elképzelt jövőt megláthatta volna. A magyar .nemzet és az egész emberiség legközelebbi jövőjét ma még sürü köd takarja el előttünk, hasonlatos abhoz, amely e télen oly sokáig megfosztott bennünket a Nap látásától. Az események vad, bajrás kavargása csak azt engedi sejtenünk, hogy valaminek jönnie kell, valaminek, ami jobb a mánál, de hogy ez milyen alakot fog ölteni, azt még a bölcsek kövével sem lehetne megállapítani ■.. Soha nem volt még oly zavaros a politikai és gazdasági élet, mint ma. A Távoli Keleten Japán és Kina birkózása és az iraki Vége a holland-indiai flottalázadásnak A leven Provincien megaciia utasig Az egyik kormányrepfliSgép éltei bombát dobott a halóra — Tizennyolc halott, huszonöt sebesült — Részletes jelentés a felkelés kitörésiről Vilma királynő Sválcőól sürgősen visszatért illába Hága, február 10. Pénteken délelőtt az üldöző holland hadihajók a Sundayi tenger- szoros közelében bekerítették a lázadó Ze- ven Provincien páncélos cirkálót. Amikor az üldöző flotilla valamennyi egysége föl vonult, az Aldebaran hajó fedélzetéről zászlójelekkel közölték a zendülőkkel, hogy fontos hirt akarnak átadni. A Zérón Provincien fenyegetéssel válaszolt é® kijelentette, ha az Aldebaran Közelebb jön, akkor védekezni fognak. Az üldöző hajó fedélzetéről távcsővel látni lehetett, hogy a rendülő hajón tényleg előkészületek folynak a fenyegetés beváltására. Az Aldebaranról erre van Bőven hadnagynak, a Zeven Provincien fedélzetén fogvatartott fehér tisztek egyikének rádió- gnamot adtak le és arra kérték őt, hogy igyekezzék rábírni a legénységet a megadásra. A tiszt azt válaszolta — ugyancsak rádión — hogy a legénység hallani sem akar a megadásról. Erre a vezérbajó kiadta a parancsot a repülőgépeknek, hogy kezdjék meg a páncélos bombázását. Az első bomba a hajó mellett a vízbe esett, a második ötven kilós bomba a fedélzeten fölrobbant és tüzet okozott. E fenyegetés után a hajó legénységét ismét fölszólították, hogy adja meg magát és fegyvertelenül szálljon csónakba. A zendülők most már eleget tettek a felszólításnak és elhagyták az égő haját. Az ötven- kilós bomba pontosan 9 óra 18 perekor robbant KI a fedélzeten. A legújabb hir szerint a tűz tovább tart, de a hajót a parancsnok és a holland tisztek újra birtokukba vették. Lelohadt a harci kedv Hága, február 10. A beérkezett hírekből kitűnik, hogy a Zeven Provincien zendülői eredetileg föl akarták venni a harcot és az Aldebaran megadásra való föl szántására a rádión igy válaszoltak: „Ne zaklassatok bennünket !“ A zendülő legénység nem teljesítette az üldözőknek azt a kívánságát, hogy a megadás jeléül vonják fel az egyik fehér vitorlát Csak a repülőgépbomba fölrobbanása után lohadt le a harci kedv a Zeven Provin- cienen. A bomba a legénység tizennyolc tagját megölte, huszonötöt megsebesített. A hapekróleumbányák kőiül folyó harc mögött a brit és amerikai világhatalmak érdekei is összecsapnak. Európában a francia-német ellentét Hitler kancellárságával még inkább kiéleződött és nem vélünk tévedni, ha azt állítjuk, hogy az uj német kormányzati rendszer Olaszország és Németország között oly szoros viszonyt fog létrehozni, amely Fram- oiaroszág és szövetségeseinek azt a reményét, hogy Itáliávail előbb-utóbb mégis csak megegyeznek, foszlányokká tépi szét. A régi hármasszövetségnek változott formában való felújítása olyan gondolat, amely szinte a levegőben lóg. Középeurópában is az utóbbi időben olyan •események játszódtak le, amelyek az itt különös erővel jelentkező nyugtalanságot csak fokozták. Gajda brünni puccskísérlete gyerekes csínynél egyébnek aligha tekinthető, de már az ostromállapot kihirdetése Romániában arra vall, hogy a kisantant keleti őrtornyában uralkodó belső bajok az állami és társadalmi élet alapjait kezdték ki. Jugoszláviában pedig az események annyira fejlődtek, hogy a diktatúra bukása és a föderációs álamszervezet megalkotása már csak rövid idő kérdésének látszik. Davidovics Ljuba volt miniszterelnök nyílt állásfoglalása a szövetségi rendszer mellett, Lalosevics Jócónak, a bácskai szerb autonomisták vezérének és a horvát nemzet legjobbjainak internálása csak megerősíti ezt a benyomást. Külpolitikailag is egyre borusabbá válik a középeurópai láthatár. Ne feledjük el, hogy Jugoszláviának Olaszországhoz való viszonya, amelyet a traumi szobarrombolás újból kiélezett, semmivel sem szívélyesebb, mint amilyen Szerbiának Ausztria-Magyarország- gal szembeni és a világháborút közvetlenül kirobbantó magatartása volt. A kisantant, mint egész, egyire határozottabban tiltakozik a revíziónak még a gondolata ellen is és fenyegetésektől sem riad vissza, amely állás- foglalása természeteden * korridort féltő Lengyelországban is rokon szén vre talál, úgy hogy a múltban oly gyakran megzavart lengyel-csehszlovák viszony most, a legutóbbi hónapokban egyre bensőségesebbé válik. Az oly sok port felvert ihirteuibergi esetben a kisantant ugyan kénytelen volt megihátrálni, de bizonyosak lehetünk abban, hogy egy legközelebb adandó alkalomkor megint csak igy fog fellépni. Ne áltassuk magunkat: a világ mai képe veszedelmesen hasonlít az 1914. évi képhez, sőt egyes részleteiben még annál is komo- rabb. A háborút senki sem akarja és nincs jogunk kételkedni a vezető államférfiak ama kijelentéseinek őszinteségében, hogy a fennálló ellentéteket békés eszközökkel akar. ják megoldani, úgy, mint arra a Kellog- egyezmény kötelezi őket. Ámde 1914-ben sem volt a nagyhatalmak külügyminiszterei között senki, aki abban a szomorú emlékű nyári hónapban akarta volna a háború fúriáját kiszabadítani és az események árja mégis ránk zúdította a katasztrófát. Az ellentéteknek elsősorban azért kellett összecsapniok, mert az egymással szembenálló nagyhatalmak felelős tényezői közvetlen tanácskozásának lehetősége meghiúsult és igy az ellentéteket nem sikerült a tárgyalások zöld asztalánál áthidalni. Ezeknek az immár történelmi emlékeknek megvilágitásában nézve a mai állapotokat, azt kell kérdeznünk, vájjon nem érkezett-e el még az ideje annak, hogy a nagyhatalmak a nemzetek közti ellentétek kiegyenlítéséire egy nagy világkongresszust hívjanak össze? 1878-ban, amikor az oroszok Konstantinápoly kapui előtt állottak és a san steíanoi béke Törökország megalázásával egy nagy európai háború veszélyét idézte elő, a nagyhatalmak összehívták a berlini kongresszusi és Bismarck, Disraeli, Goresa- kov, Audrássy, Waddington és Launay ál- lammüvészetének sikerült egy olyan kompromisszumot teremteni, amely egy emberöltőig, 1912-ig biztosította Európa és a leginkább forrongó Balkán békéjét. Ma, az epi- gónok korában persze, az egyetlen Mussolini kivételével hiába keresnők a diplomácia oly művészeit, mint amilyenek a berlini kongresszus nagy szereplői voltak és a feladat, amelyet meg kell oldani, sokkal nehezebb, mert bonyolultabb, mint az, amely a berlini kogresszusra várt. Bizonyos az is, hogy a békekötés óta lezajlott konferenciák hosszú sorozata laposságával és meddőségével szinte teljesen megingatta a nemzetközi konferenciákba vetett bizalmat. Ha azonban a nagyhatalmak valóban el akarják kerülni az uj háborút, úgy nincs más ul, mint valamennyi ellentét leplezetlen és bátor fölfedése és azoknak szem!ől-szemben, kölcsönös engedmények árán való kiküszöbölése. Kompromisszum nélkül nincsen politika és a legutóbbi hónapokban a jóvátétel, vagy a leszerelés kérdésében csak azért lehetett néhány szerény lépéssel előbbire jutni, mert a szemben álló felek mindegyike valamit engedett abból, amit esztendőkkel ezelőtt még megmásíthatatlan jussának tartott. E fejlődés azonban túlságosan lassú volt ahhoz, hogy a „bizalmi válság**, az általános nyugtalanság megszűnjék. Nagy, elhatározó, bátor lépésekre van szükség, ha valóban el akarják kerülni a katasztrófái. Ezek megtételén© pedig a nagyhatalmak vannak hivatva. Mert bármily tetszetős is az államok egyenlőségének elve és bármenynyire is érthető, ha egyes kisállamok zúgolódva fogadják a nagyhatalmaknak az ő önös érdekeiket keresztező terveit, a hatalom valóságos megoszlása mellett a természetes mégis csak az, hogy a nagyhatalmak kezdeményezzék és hajtsák végre az egész emberiség érdekében immár múlhatatlanul szükségesnek látszó teendőket. A Nép sző vétség e feladatra már csak azért sem alkalmas, mert abban igen számottevő erők nincsenek képviselve.
