Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)
1933-02-05 / 30. (3140.) szám
r 8 ^RXGAI-A\\GtARHTRIiM> —wb—n—wnM—wwnwi—www"TTfff*™"*i***,^'*TiiiT' 1933 február 5 vasárnap Btyatwwr 1 KÜLÖNVÉLEMÉNY A VASÚT MENTÉN 1. osztály Utazás közben — indokoltan — elém öt- íik egy régi úti emlék, élmény, ha szabad !:gy neveznem, fiatalabb éveimből. Királyházán vártam csatlakozásra, unottan ténferegitem az állomáson, mikor betolattak egy vonatot, helyesebben csak két vagont, a,melyek Románia felé folytatták közvetlen útjukat. Az egyik modern, vadonatúj kocsi volt, román, elsőosztályu, fekete és rezes ragyogás, csiszolt és tiszta ablaktáblák, akkoriban még ritka látvány az ilyesmi, a kocsi két végében egy-egy román katona áll, puskásán, szuronyosan, mert már itt is román területen halad a vonat, lélek az ajtón se ki, se be... És az egyik fülkének, első osztályúnak, a csiszolt ablaka le volt eresztve és — igen, ő állt mögötte, a legragyogóbb nő, a titokzatos Maya a legelegánsabb nyugateurópai utiruhában, tiszta és forró román szépség, kozmetika csak aunyi, amennyi mindenképpen szükséges a hamvas teint kihangsulyozá- sára, kultúrált és raff inait párisi-bukaresti módra. Soha reménytelenebb találkozást, a poros és kietlen határállomáson, a nő rám nézett, ahogy álltam porosán és kietlenül és megkövesedve, — ez biztos, más látnivalója igazán nem akadt ott. Tudom jól, a két katona csak staffázs volt, szimbolikus staffázs, a megközelithetetlenség nagyobb nyomatéba. És csak egy percig tartott a tünemény, a szerelvény máris gurult, a katonák a fegyver szijjába kapaszkodtak a szabad balkezükkel és lassan eltűnt minden, a sárgarezek és csiszolt. üvegek... És ekkor valóban kietlen és üres volt a pályaudvar, — nem a katonák miatt, akár ott se lettek volna, akár el se indult volna a vonat, épp olyan elérhetetlen és reménytelen lett volna a kép, de jobb volt igy, hatásosabb a rendezés, pontosan kijött minden. Fegyveres katonák a két lépcsőn: még ez is! 2, oszíófy Abban az időben, mikor a szimbolizmus még divatját járta az irodalomban, minden rendes növendékköltő irt egy verset a vonatokról, melyek elrobogtak egymás mellett az éjszakában. Én nem irtain eddig semmit szimbolikus vonatokról, csak ma jutott eszembe megint ez a kép, mert ma megint pályaudvaron áesorogtam, csatlakozást várva. Éz komoly pályaudvar, vasúti gócpont, meglehetősen nagy város pályaudvara Morvaországban. Egy darabig a másodosztályú étteremben ültem uzsounázás ürügyével, lapokat olvastam, nézdelődtem. A szomszéd asztalnál két nő ült, olvasás közben néha rájuk pillantottam, a nők nem pillantottak rám, de látták, hogy nézem őket — nők mindent látnak, ami tőlük oldalra vagy akár a hátuk mögött történik — és ilyenkor közömbös arcot öltöttek és — véletlenül — még jobban elfordították a fejüket. Szolid elegancia és gondo- zottság sugárzott róluk, up to date haj, szemöldök- és szájviselet, viselkedésben szolid urilányok, kicsit bávák, ahogy kell. ha tükörbe néznének, talán ők csodálkoznának legjobban, szerényen iveit démoni külsejükön. Rendes családi disznóbőr táskák, biztosan nagynéninél voltak itt látogatóban, biztosan bál is volt, ott voltak, nem tehetnek róla, az ember éppen csak él valahogy, ahogy társasági szokások diktálják a jólnevelt fiatal lányok számára való életet. Valami mintha nem volna rendben, valami mintha kisiklott volna, de rajtuk nem múlik, ők azt teszik, amit kell, helyesebben, azt nem teszik, amit nem kell, ők várhatnak és várnak is nyugalmasan, türelmesen, a kezdődő szarka- lábak a szemek oldalán csak akkor látszanak, ha hunyorítanak, de az ember nem hunyorít, egészen könnyű megszokni... ők nem veszik észre a férfit, de pontosan tudják, ha a férfi észreveszi őket... és ők ismerik az esetet az argentínai ültetvényessel, aki Európába jött, tapasztalatlanul, frissen, tisztán, alig pelyhedzett az álla, a vonaton látta meg a lányt, egy kolini kereskedő lányát, kiszállt utána a vonatból, megismerkedett az apóssal, két nap múlva eljegyezte a lányt, két hét múlva megesküdtek, hatalmas Cadillac-on indultak nászúira. Igaz, hogy tiz évvel ezelőtt történt, de azért az ember kikerül néha otthonról és utazik a vonaton és nem számit arra. hogy éppen a legfiatalabb maharadzsával találkozik, lehet valamivel idősebb is. lehet tüskés a szakálla, mellyel csak a borbélynál arat elismerést, nem is muszáj maharadzsának lenni, lehet a bankkonszern elnökének a fia, vagy önálló gomibostügyáros, esetleg cégvezető szép kilátásokkal... az igényekről lehet társalogni... ba csak vasúti forgalmista is, de jóravaló ember. Nem, nem csufolódom, biztos, hogy nekik van igazuk, szörnyű dolog ez, ha az ember fantáziákba kénytelen természetes életvágyát burkolni, hogy egyáltalán megmaradjon, ezt teszem én is, ezt tesszük mindnyájan. Tartjuk a frontot keservesen, időnként sorsjegyet vásárolunk vagy utazunk- a vonaton3. osztály Szomorúan és ingerülten mentein ki az .étteremből, végigmentem a bosszú csarnokon és a másik végén határozottan, mikor megláttam a felírást, benyitottam a harmadik osztályú váróterembe. Be is mentem, egyenesen a nagyterem közepére, bár módom lett volna viisszahökölni. Úgy éreztem magam, mintha különös gőzfürdőbe léptem volna, ahogy beléptem, megcsapott a nagy meleg és a melegen kívül még valami. A bűz. Ezt csak az első percben érezni, gondoltam, megszokja az ember, mint a sürü gőzt, csak egyenletesen kell lélegzeni, orron keresztül, muszáj megszokni, ez a jövő levegője. Sajnos, nem volt eredménye a megfontolásnak, a gyomrom veszedelmesen kezdett émelyegni, ugy- látszik, rossz módszert alkalmaztam, vagy eddig nem treníroztam kellőképpen. Oh, voltam én már harmadosztályú váróteremben, de valószínűleg nagy fejlődés történt az utóbbi időben sürü levegő és szagok tekintetében, talán csak most, a téli hideg beálltával. Gyorsan körülnéztem, figyelmesen, hogy mindent megjegyezzek a körzetben, mint a búvár, aki nem sokáig bírja szusszal. Nincs hova ájulni sem, mert minden hely foglalt. Háromnegyedrészt nőközönség- A férfiaknál podgyász, cók-mók — hajlandó vagyok elismerni, hogy ők képviselik szagban a nehézsúlyt — a nők majdnem mind pcd- gyász nélkül, csak a levetett kabátjuk hever az asztalon vagy a szék támláján. A legmeglepőbb látvány: majdnem minden nő kezében kézimunka: nagy fehér terítő, kék előnyoíntatással, hímezni valók, olcsók, konyhabútorokra és konyhafalakra való díszek, egyszerű és kifejező ábrákkal és még kifejezőbb szöveggel. A nők a térítők fölé hajoltak és hímeztek, szerényen. Nem volt nehéz rájönni, hogy a hímzést otthoni munka gyanánt végzik valamely cégnek, csak éppen nem otthon, hanem itt a jó meleg, de nem tökéletes szellőzésű váróteremben. A világítás sem kifogástalan, mintha a villanyfény is nehezebben terjedne a nehéz levegőben, de meg az államvasutak sem gondoskodnak arról, hogy kellő világi- tásu napközi otthont nyújtsanak olcsó szakmányba dolgozó hímzőn ők számára. A várótermek világítása inkább szunyókálásra vau beállítva, az államvasutak nem számítanak ilyen utasokra, akik egyenesen a végtelen felé utaznak, görnyedten, hunyorogva, keservesen, meg nem fizetett munkában, anélkül, hogy vonatra ülnének. Pedig ők az igazi utasok, akik megkezdenék minden lépésnyi ülést. Lehetetlen itt bele nem esni a kínálkozó szimbólumba. Igenis, ők az igazi utasok, akik mindinkább szaporodnak, akik kiestek a lehetőségből, hogy vonatra ülhessenek és •megérkezhessenek valahova. Régen túl vannak azon, hogy reményük lehessen, örülnek, hogy egy helyben ülhetnek a melegben és ■öltögétik napjaikat. A hímző nők mellett ütött ülnek nők munka nélkül, ugylátszik, látogatóba jöttek szerencsésebb társaikhoz, egészen halk, szerény hangon diskurálnak. olyan csend van a zsúfolt, nagy váróteremben, mint valami finom klubban. A gazdagság és a nyomor egyformán csöndessé teszi az embereket. Gyors pillantással szedtem magamba a képet. aztán menekültem innen is, a harmadik osztályból is. Pedig rosszul tettem: szökni kellett volna hozzá. Egyetlen nagy előnyük van itt a harmadik osztályban meghúzódó embereknek: az, hogy megszokták. Ide jutunk lassan mindannyian, van. aki egyszerre zuhan át ide az első osztályból, van, aki lassan teszi meg az utat, küzködik, kapaszkodik, fokozatosan morzsolja le a reményeit, aztán mégis csak ide jut. És akik másunnan kerülnek ide a reménytelen, a végtelen felé haladó utasok közé, azoknak szörnyű gyötrelem a beletörődés, a megszokás. Sokan vannak, akik semmiképpen sem bírják a végtelen utazást: a reménytelenséget. Ők. akik már kezdettől fogva helyben vannak, benne ülnek, megszokták, ők bírják, szomorúan. kitartóan. Vagy talán nekik is vannak reményeik? Ők minden pillanatban tudják, begy az emberi élet nem végtelen? Sándor Imre. «— Kassai szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk február 1-től uj helyiségbe költözött. Az uj helyiség címe: Éder-ucca 9., a kulturreferátus irodája. Ezzel kapcsolatban közöljük, hogy Sziklay Ferenc dr. telefonszáma is megváltozik és egyező lesz kassai szerkesztőségünk 35-29-es telefonszámával. — Nem kínzóm. Csak egyszerre kiváncsi lettem. Miért éppen most: magam sem ludom. Az asszony nevetett: — És most merő kíváncsiságból játssza a vizsgálóbíró szerepét. No, kérdezzen még valamit. Kezd mulatságos lenni a dolog. — Jó, hát kérdezem. Szóval, ha most meghalna, magát ez nem érintené? — Ezt már kérdezte egyszer. Uj kérdéseket kérek. — Hja igaz! Azt mondta, sajnálná, mert még fiatal és olyan tehetséges. Hány éves is lehet mcst? — Várjon csak, negyven, negyvenkettő, negyvenhárom. A múltkor egy lap azt irta róla, hogy most kezd följutni a művészete zeni tőjére — Ahá! A zenith! Hogy a fejében tartotta ezt a buta kifejezést! — Lehet, hogy buta, de lehet, hogy igaz. Talán most kezd igazi nagy művész lenni. Minden tehetségért kár. — Mégha ilyen csirkefogó is, mint ez? Még akkor is. — Szóval, maga megbocsátja neki az ösz- szes bűneit! — Én megbocsáthatom neki. Ellenem nem vétett semmit. — Mert nem volt rá alkalma. De ha lett volna! Ha maga vált volna el tőle, vagy magát hagyta volna ott? Ha maga akarta volna lelőni? Az asszony felkacagott: — Ugyan menjen! Micsoda képtelenségeket mond' — Nem képtelenség! Az ilyen rossz férfi rosszá teszi az asszonyt is. Ki tudja, mi lett volna magából mellette — Igaz — mondta csendesen az asszony — azt nem lehet tudni. Szerencsére azonban nem lettem a felesége és így minden jól van. A férfi megint kezébe vette az újságot és belenézett. — Egyszóval — mondta — nem bánta meg, bogy nem letl a felesége. — Maga égészen bolond. Hogy bántam volna meg? Hát nem élünk mi szép életet?- Igen, mi szép életet élünk. De maga néha talán mégis gondolt arra, hogyha az övé 'lesz. más oldaláról ismeri meg az életet, p.; •■-«) lettem, aki egyterű ember vauvynevezett rendes, bcsületes ember Azelőtt sem voltak kalandjaim, azóta sincsenek és minden gondolatom csak maga és a gyerekek. Az ilyesmi végül egészen unalmassá válhatik. Az asszony rábámult, valami nagy, ámuló tekintettel. — Hogy magának mik jutnak eszébe — mondta. — És magának nem jutott eszébe soha semmi, ha a nevét olvasta a lapokban? Ha a sikereiről hallott? Mert tagadhatatlan, hogy nagy művész. Maga nem álmodott felőle soha? Az asszony lenézett a szőnyegre, mintha ott keresne valamit — Hogy-hogy, nem álmodtam róla? Erre igazán nem tudok emlékezni! — Dehogy nem tud. Csak szégyenti bevallani- Álmodott róla. Talán még azután is, hogv Bandi megszületett. — Nem emlékszem rá — mondta az asz- szouy ridegen és fölállt, hogy végét szakitsa a beszélgetésnek. A férje elfogta a kezét és ott tartotta magánál. — Ne menjen el! Ezt a dolgot még nem zártuk le- Itt valami homályt érzek, ezen a ponton. Itt valami nincs rendben. Anna, az életemet merném rátenni, hogy maga szokott felőle álmodni. Az asszony idegesen akarta kiszabadítani kezét az ura kezéből. — Ugyan László, hagyjon már! Kezd a dolog ostoba lenni. Én nem ismerek magára. És tegyük föl hogy álmodtam volna? Mi van abban? Először is, nem tehetnék róla, másodszor is, mi az az álom? Mi közöm ahhoz, hogy mit álmodom? Reggelre bizonyára el is felejtettem. Legyen már vége ennek a gyerekes komédiának! — Magának ez gyerekes komédia. Nekem nem. Itt a maga leikéről van szó mégis. Arról van szó. hogy a lelke itt volt-e mindig nálunk, velünk? Vagy csak a kötelességei tartották itt? A fantáziájáról van szó, Anna, hogy az is bü ’volbe hozzánk? Olyan finom és apró szálakból fonódik össze minden, ami i az ember lelkében van Én sohasem érintettem ezeket a szálakat. Az én lelkemben is lehettek dolgok, amiket maga nem ismert, éppen azért, mivel én magam sem ismertem. Az életnek olyan nehéz, durva küzdelmei vannak az ember csak ritkán néz magáim befelél Ma este valahogy olyan jól esik beszélni ezekről a dolgokról. Ma este, ha én gondolatban vagy képzeletben vétettem volna maga ellen, csak egyszer is: elmondanám magának, csak azért, hogy a megbocsátás édességét éré zzam- Hát tegye ezt maga is. Anna. Mondja, nincs igazam? Álmodott róla és álmában talán néha közelebb volt. hozzá, mint hozzám. No, mondja... — Nem mondom — kiáltotta az asszony most már indulatosan — nem mondom, mert nem volna igaz. — Nem mondja, mert nincs hozzá bátorsága. Mert azt hiszi, hogy ezzel elárulná őt és magát s ezt az érinthetetlen kapcsolatot, amellyel hozzá van kötve. Nem mondja, mert fél, hogy ezzel profanizálja azt az érzést, ami akaratán kívül még mindig hozzá köti. Nem mondja, mert fél, hogy akkor talán elveszíti őt álmá'ban is, mint ahogy a valóságban elveszi tette. Ezért nem mondja, ugy-e? — Nem mondom, mert nem mondom — mondta az asszony és a hangja egészen rekedt volt valami belső láztól, ami .hirtelen kitört rajta. A férfi szomorúan nézte egy pillanatig, aztán elbocsátotta a kezét. Az asszony sietve indult az ajtó felé, hogy mielőbb kiérjen ebből a szobából, ahol ő' megkinozták és rá akarták bírni, hogy olyasmiről beszéljen, amiről soha, de soha nem beszélhet asszony, még a halálos ágyán sem soha, amit némán magával visz a sírba, az örökkévalóságba, egy élet titkát, egyetlen igaz gyönyörűségét, ami neki adatott^ az áldozatért, a lemondásért. a kötelesség tudásért, az egész életéért, amit élt másokért és másoknak. — Anna! -- kiáltott utána a férje és akkor megállt az ajtó előtt és visszanézett rá, méltatlankodva és haraggal. — Mit akar tőlem? Miért nem hagy békét? Én nem is ériem magát — Csak azt akartam mondani — mondta a férje és megint kezébe vette a lapot — hogy nem követne el árulást ellene, ne féljen! Most már beszélhet bátran. Nézze csak, hiszen meghalt, itt vau a lapban, meghalt. Az asszony keze az ajtó kilincse felé kapott és megkapaszkodott benne erősen. Az | arcából hirtelen kifutott minden vér. — Mit mond? — kérdezte elfakult hangion. — Azl mondom, hogy meghalt, Halott, érti? Ezért beszéltem róla. Ezért mertem beszélni. Amig élt: soha. A inig élt, kissé féltőm tőle mégis. Hiába volt távol magától. De most, hogy nincs többé. . . Mert nincs — Meghalt. Értse meg! Nem hiszi? Nézzél És odavitte a lapot az asszonyhoz és megmutatta neki a cikket, amely nagy betűkkel hirdette a rossz férfi halálát, a lap harmadik oldalán. Az pedig nézte, olvasta s amikor végére ért, hirteJep megtán torodott és odakerült az ura mellére, nagy felcsukló sírással Az átkarolta és magához. ölelte — így Anna, csak sírja ki magát. Ez legalább őszinte. Nem kell komédiázni. Én megértem ezt. És nincs róla mit mondani tovább. Csak sírjon! Nincs benne semmi rosszAz asszony testét rázta a zokogás, aztán lassan megnyugodott, letörölte könnyeit és félénken nézett az ura szemébe — Haragszik rám? — kérdezte elgyöngült hangon, — Nem haragszom — mondta a férje — hiszen tudtam, vagy sejtettem, vagy talán nem is, az ember néha mindenfélére gondol. Hogy vájjon ismeri-e azt a másikat, akihez az életét kötötte És az ember félti, még az álmát is, hiszen annyi titok van két ember között, annyi titok . •. Visszavezette a lámpa alá és leültette maga mellé. — Maga se haragudjon rám, ha brutális voltam, hogy ha meghallja ezt a hirt. szenvedni fog miatta. Egy másik férfi miatt- fog szenvedni, aki magának csak emléke... Ez olyan iriggyé tett. Most már sajnálom. Gyöngéden megsimogatta a fejét, a vállát s az asszony csendesen, megadóan ült mellette és most már megértette, amit az előbb mondott a megbocsátás édességéről. És most ezt az édességet érezte az ura hangján és kezén keresztül és hálás volt hozzá, amiért sohasem beszélt róla eddig, amig az a másik élt, sohasem kérdezett róla semmit, most hálás volt ezért és meg akarta jutalmazni jóságá é r t — László — mondta csendes, megtöri hangon — csak most látom, milyen jó volt maga hozzám és mennyire szeretett engem. Ezt sohasem fogom elfelejteni. I A férfi mosolyogva nézte. — Vájjon most már egészen az enyém lesz? — kérdezte magától. — örökre, és egészen az enyém? Az álmaival együtt? És minden megforír'latlnn dologgal együtt, ami csak benne él? Végre, végre! Elév s'káig tartott! r L
