Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)

1933-02-26 / 48. (3158.) szám

4

^RWIAI-MAG^R-HlmiAS1

lgB^ebraárMjjrajArmigji

MÉCS LÁSZLÓ i

A SZÉL AZ EMBERT GORDONKÁNAK NÉZTE!

Egy ember mélán raendegélt a márciusi tájon.

A szive csöndben íájdogált, nem bánta, hagyta, fájjon.

A lelkén és a földeken fehéres téli foltok Kisértettek s jelképesen mondták, hogy nem lesz boldog.

Egy ember mélán mendegélt. Az ember furcsa szerzet:

Nagy hőssé villany ózható, de a tiíáni merszet Megfullassza egy: könnypatak! Szeret szomorú lenni,

Vas-izmu férfi-lábain szeret sehova menni.

Szeret rügyet, reményt, jövőt fagyok torkába dobni,

Szereti bűnök és bajok okát másokra fogni,

Meggyanúsítja Istenét, hogy útja célja: Semmi,

Szeret önkinzó ájulást: szeret szomorú lenni!

Egy ember mélán mendegélt s találkozott a fákkal,

Miket görnyesztett hó, hideg a hosszú télen által,

S nem átkozták, nem volt jajuk, jóságuk mártir-Iényeg.

Az ember most fedezte fel, hogy milyen tiszta lények.

A fák szeretnek szótalan rajongni, mint a szentek,

Virág-szerelmük szűzies, paráznaságtól mentek- Szeretnek jégverés alatt zsoltározni. a télnek Fagy-fogait fitymálni, ők nem félnek, nem Ítélnek.

A téli zsarnokság alatt tavaszi forradalmat Rejt dús rügyük bibor begye! Májusban a vigalmak Kinyílnak, hullnak — s tövükön az uj rügyekbe mentett örök tavaszt viszik tovább! A fák vig hö&i szentek.

Az ember mélán mendegélt. bundája búval bélelt,

Kalapján száraz rozmaring s találkozott a széllel.

Hát épp jóval! A szél szeret minden bundából, ódon Búból bolhát kihajtani nagy szeleburdi módon.

A márciusi szél szeret sugdosni, három ujjnyi Jeget olvasztani lelkeken, csiklandva ingbe bújni.

Sebezhetetlen és merész: követj© egy nagy urnák:

Az örömnek, Ihletnek, akitől korok ájulnak.

A szél letépte a kalap kiszáradt rozmaringját,

Körültáncolta, majd cigánykereket hányva, mindjárt Az emberből csellót csinált, holt húrjait felajzván Vonózott rajta ibolyás melódiákat, pajzán.

Kamasz-Ütemű hős eposzt! Leói va-s z tóttá lelke Patakjairól a jeget és világgá terelte: . .

„Zengjetek szíven szűrt erők. zenék, örömök álmok, 1

A tavasz csak az ember-szív fájdalmán szűrve áldott!" :

(Helmec, február 11.)

fVVVVVVV\AAAA/VWt/VWNA*A/WVWWl)WWVVVWWWWWWWVVWWVVVVW*

Absziní és £ej

Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest)

Az egyik fehér, hűvös, enyhe izü. Ha egészséges vagy, fölüdit és megnyugtat, ha beteg vagy, egyedüli táplálékod, ami nem árt meg. Soha nem fogsz tőle elbódulni, de ha megittál egykét pohárral, megelégeled és nem kivánsz többet belőle. Orvosok ajánlják, semmi szervnek nem árthat meg, soha senki nem ment tönkre élvezetétől sem egészségileg, sem anyagilag. Akinek egyedüli itala, arra úgy nézhetsz, mint fc polgári józanság, a rendes élet, a házipapu- csos életmód kedvelőjére. Az ilyenben nem #zektak szenvedélyek lenni, kivül-belül temperált embernek tartják, talán boldognak is. Ritkán történik vele föltűnő dolog, olyan, amiről írnak az újságok, vagy ami éppen a törvényszéki rovatban kerül megbeszélés alá. Nemes ital a tej, hűvös, vagy langyos, olyan, mint az erény, amit csak dicsérni fehet. Soha sehol nem fog alakulni tej-ellenes liga, amely tej-tilalmat akar az emberekre rákényszeríteni. De ha valami őrült zsarnok mégis rákényszerítené, akkor sem törne ki forradalom és a tejcsempészet nem teremtene gangsztervilágot Csikágóban sem.

Csak egy hibája van a tejnek: van, aki meg tudja unni és nagyon meg lehet unni. Nagyon is tisztességes, ártatlan ital. Nincs benne semmi a bűnből. Az ember pedig az a lény, akit vonz a bűn. Mindig jobban érdekli a bűn, mint az erény s ha fél a pokoltól, a mennyországban unja magát. A bűn veszedelmes, do színes és gazdag, boldogtalanná tesz, de megismertet a mámor elragadtatásával. Az erény kiegyenlíti az életet, de le is fokozza hőmérsékletét. A bűn zaklatottá teszi, de föl is tudja fokozni a forrás pontjáig. Az emberek nem érték be a tejjel, mindig és mindenütt gondoskodtak maguknak olyan italokról, amelyek úgy hatnak, mint a bűn, hódítanak, részegítenek, bajba visznek és

megismertetnek a gyönyörrel. Az ember nincs megelégedve az élettel, valami különbre, intenzivebbre vágyik. Fél az unalom egyformaságától, fél attól, hogy nem él Igazán, ha egyenletesen, szabályosan, mindig egyformán él. A tej helyett megkívánja az abszintet, a zöld mérget, amely olyan a testben, mintha tűz keveredne a vérbe, megsokszorozza az életérzést, fölforralja az agv-velöt és ragyogó kopeket gyújt föl benne. Aki csábításának enged, tudja, vagy legalább sejti, hogy el fogja égetni szervezetét, de azzal biztatja magát, hogy élt. Erősebben, mint más. Közben szeretne megszabadulni, visszatérni a jó. becsületes tejespohárhoz, de nem lehet, késő már, az abszinttől nem lehet már megszabadó'ni annak, akinek beleette magát a szervezetébe. Mert az abszint erőszakos és rabszolsra- tartó. A tej-ivó borzongva néz az abezint-ivóra, de valahol a szive legmélyén irigyli. Az abszint- ivóna-k is vannak magábaszálló órái, amikor irigyli a tej-ivót, de kicsit le is nézi. Retten két különböző emberfajta, nem értik egymást, nem szeretik egymást, nem is szeretik, ha közűik van egymáshoz.

Az abszint-ivó a tej-ivók között kell, hogy éljen, mert azok mégis csak óriási többségben vannak s az ő kezükben vannak az emberi intézmények, a mindenféle emberi kapcsolatok. Olyan pillanatokban, amikor józanul nézi önmagát, nosztalgiát érez a tej után. Minden kisebbség nosztalgiát érez a többségi állapot után. Ilyenkor dicséri magában a tej szépségeit, igyekszik is inni belőle, talán kis időre izük is neki s szeretne megmaradni mellette. Úgy érzi, n érdemes azért, amit az abszint ad, föláldozni a nyugalmat, békét, családdal, társasággal va’ó jóviszonyt, vagyont, pozíciót, az egész életet. Fogadalmat is tesz, meg is tartja addig,

amíg az abszint közelébe nem kerül. Elkezdi halogatni a fogadalom megvalósítását, ürügyeket kereti, határidőket tűz ki és mulaszt el. Önmagával is szeretné elhitetni, hogy fogadkozása komoly, pedig tudja, hogy nincs is igazi szándéka szakítani. Hazudik, nemcsak másoknak, hanem önmagának is. Már annyira jutott, hogy állandó lelkifurdalásai vannak, a tej mellett nem bírja ki. az abszintnek szemrehánvást tesz. nincsen sem itt, sem ott támasza az életben. A tejivók részérő’ is érzi a folytonos szemrehányást, az egyik felől a gyanakvást, a másik felöl a sajnálkozást, sérti már ez emberek tekintete, kényelmetlen neki a szemükbe nézni. Külső körü'ményei e»vre jobban bonyolódnak,

kezd már a hurokba akadt állat állapotába jutni.

Aztán egyszerre felötlik benne a kérdés: hát erdemes? Nem lehetne az egésznek hirtel.n, erőszakos véget vetni? Előbb csak úgy kimondja, ahogy az embeT könnyen kimond nagy dolgokat. Aztán a szóból gondolat lesz, a gondolat laseacskán érik. mig végre megérik és akkor csak egy pillanat kell, egy talán nem is fontos esemény, talán csak a kedv hirtelen fordulata és egy éppen véletlenül kéznél lévő revolver.

*

Mire ez a cikk megielenik, már önök is tudni fe~'ák a bíróság Ítéletét Littke Kálmánná ügyében.

EMBER ÉS VILÁG

írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

PLETYKA

NOVELLA

— Elmesélem neked, drágám, úgy, ahogy magáiéi Lolától hallottam. Hat egyszer az ura nem jött haza ebédre. Órákig hiába várta. Déiutáu öt felé felosöngelték, az Eyssen-sza- natóriumból, hogy valami baleset történi az urával, jöjjön azonnal. Ezt úgy szokták mondani: „kíméletesen értesdletlék“.

— Rohant, mint az eszeveszett. A szanatóriumban kiabált: él? Bólintottak, hogy él. De a szobába, ahol feküdt, egyelőre nem engedték be. Zárt ajtók mögött tanácskoztak tanárok orvosok. Lolának egy segédorvos adott Csillapítót. Az közölte vele, hogy a sérülés egyáltalán nem olyan súlyos, ahogy első pillanatban hitték, egy gépkocsi ütötte el délben, amint hazafelé igyekezett, az első két kerék át is haladt rajta, eszméleténél van, remélik, hogy meg lehet menteni, föKéUenül ezt remélik mindnyájan.

— Amikor belépett a szobába, a beteg — fején a jégtöm'ővel — halálsápadtan aludt. Könnyű rózsaszín takaró boriloda. Vért, sebet sehol se lehetett látni. Éter- és jódszag terjengett. Körötte két ápolónő foglalatoskodott. Égy orvos az érlökését olvasta, várt és beoltotta, aztán ismét várt és ismét beoltotta.

— övele nem igen törődtek. Álldogált ott egy darabig, majd leült a díványra és sirva- lakadt. Aznap reggel még épen, egészségesen látta. Milyen gyorsan változik az élet. Orvosok jöttek-mentek. Nem igen beszéltek. Estefelé egy ápolónőtől tudta meg, hogy a gerince törött el. Van ugyan egy kis agyrázkódás is, de az semmi.

— Átöltözködött, nekigyürkőzött, ápolni kezdte. Úgy ápolta, mint egy haldoklót, őr. jöngő önfeláldozással, mert ki tudja, meddig ápolhatja. Virrasztott, ugrált, csöngetett. Ült mellette és simogatta kezét. Azt nézte, ami van. Most nyugodtabban alszik, most ivott egy félkanál narancslevet, most láza is csökkent egy tizeddel. Én is igy szoktam ilyenkor. Ez a legjobb.

— A beteg egy hétig lebegett élet és halál között. Lezajlott az agyrázkódás. Az orvosok bizlatgatni kezdték Lolát. De csak akkor kezdődött igazán a beteg kínszenvedése. Nyöszörögve aludt. Ha fölébredt, ordított. Még a bóditószerek sem enyhítették fájdalmát. Mozdulni se tudott. A derekától kezdve megbénult. Lábai érzéketlenek voltak, hüdötlek. Miután megröntgenezték, kiderült, hogy két csigolyája tört el. Nyujiókölésbe tették — egyik burok fönn a fején, a másik hurok lenn a lábán — és nyújtották ezt a roncsolt testet, mint a pribékek az akaszlott embert.

— Lola most már reménykedett, hogy megmentheti. Tehát kettőzött gonddal ápolta. Áldozata már nem egy haldoklónak szólt, ha nem annak, aki esetleg fölépülhet. Éjjel-nappal talpon, mellette. Egy hónapig le se vetkőzött. Nyulszemmel aludt, öt-tiz percig, keze akkor is a kezén. Gsak az ő érintését tűrte a beteg. Egyébként minden fájt neki. Kívül mint a tűz, kérlek, belül mint a jég. Melege volt és didergetl. Fejét borogatni kellett, lábát melegíteni. Lola végzett mindent. Emelgette, lepedőkbe forgatta, etette és tisztogatta, esténként szeszes vattával mosta végig. Magával tehetetlen volt, mint egy csecsemő.

— Az orvosok figyelmeztették Lolát, hogy kímélje magát, a betegség előrelátha ólag hosszú lesz s ő ki fog merülni. De nem törődött semmivel. Ha az ember ilyesmit elkezd, nem igen bírja abbahagyni. Sajnálja azt az önfeláldozást, melyet belefektetett s attól fél,

hogy hanyagságával elveszt mindent. „Fut a pénze után.“ Enni is alig evett. Csak egy pis. kótát, egy pár szem szőlőt, melyet a beteg otthagyott. Már két hónapig feküdt az ura, változatlanul. Még mindig béna volt. Az orvosok abban bizakodtak, hogy a vérömleny lassanként felszívódik. Nem szívódott föl. Ekkor megint megrönglenezték és elhatározták, hogy műtétet végeznek rajta.

— A műtét háromnegyed óráig tartott, megnyitották a gerincoszlopot s eltávol tótnak a csontszilánokat. Újra kezdődött az egész, élűiről. Megint virrasztani, reszketni. A műtét sikerült. Csak tüdőgyulladása ne legyen. Tüdőgyulladás lett. Minden köhintésre végignyilalt a fájdalom.

— Tizennégy hónapig voltak a szanatóriumban. Aztán hazaszállították a beteget. A szanatóriumába csak éppen bekukkan toltam, a folyosón beszéltem Lolával pár szót, az urát egyetlenegyszer láttam, az ajtónyitáson. Most azonban minden héten meglátogattam őket.

— Lakásuk kórházzá alakult. Feküdt a beteg, feküdt, az orvosságos üvegek között* Lola pedig beszélt neki, olykor — már egész gépiesen — fölkelt, beadott egy port, borogatást váltott s folytatta. Valami csodálatos légkör volt itt. A betegség olyan, mint egy tündérmese, mely nem tart közösséget az élettel. Semmiről se tudtak ezek, ami azóta, történt. Tőlem értesültek, hogy közben a Bethlen-k ormány is megbukott. Még ezt se tudták; Csak egymással törődtek. Mennyi' emlékük volt, Istenem, mennyi nagy és szép emlékük. Néha összenéztek, boldogan és gyermekesen, mintha valami titkuk is lett volna. — Én egyformán bámultam mindkettőjüket. Meghatóak voltak igy együtt és szépek is. Az ura sápadt, kissé deres a halántékán, de még fiatal, csak harminoötéves, ő pedig kilenc évvel fiatalabb nála. Sohase hitiem, hogy Lola ilyesmire képes- Nem lehetett elcsalni az ágya mellől. Két éve moziban, színházban se volt. Lopva fürdőit. Állta a harcot és nem fáradt bele. Azzal is számolt, hogy az ura egész életében nyomorék marad majd: Tudod, gazdag lány volt s minden vagyona ráment erre a betegségre De még szomorú se volt. Csak az arca volt fakó és elszánt.

— Szóval kérlek, egyszer, amikor odamegyek, Lola kacagva szalad elém s újságolja, hogy az ura tegnap már lábára állt. Azaz csak fölállították szegényt, mint egy állványt, pár pillanatig tartotta Lola meg az ápolónő, aztán verejtékes homlokkal roskadt vissza ágyára. Micsoda öröm volt a házban. Később minden héten jó hírek érkeztek- Már két lépést tett mankón, már három lépést tett. már körüljárta a szobát is, két botra támaszkodva. Újra járni kellett tanítani. Egy táncosnő hetente kétszer leckét adott neki, hogyan kell mozgatni a lábadt, pusztán az izmaival, az idegei nélkül, mert idegpályái még mindig bénák voltak. Lola pedig biztatta — egy-kettő — és kitárt karral várta, mint anya a kisgyermekéi

— Két és fél év múlt el a szerencsétlenség óta. Végre az uocára is kikerült, Lola karján. Együtt sétáltak. Egy tavaszi délután. — emlékszem, május volt — Lola nyitott ajtót. Rejtélyes mosollyal vezetett be. A beteg nem volt otthon. Kirepült a kalickából. Maga ment el. Ekkor ment el maga először— Természetesen meg kellett várnom. Izgatottan lestük Lolával, mikor jön haza. Mosolyogva az önállóságán, belépett. Uj tavaszi felöltő volt rajta és uj sárga eiipő, hiszen már

Az

1933.

évi

Nagy Képes Naptárunk

expedirós és poróköl'sége felében 5.— Cőf) koronít igen tisztel* előfizetőn) bélyegedben is be iütdhelik kiadóliivaiafun baz, Prahi, Pansbi 12