Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)
1933-02-12 / 36. (3146.) szám
'PR^GAI-ASAGtAR-HlRLAP 1933 február 12, vasárnap. » Apponyi katolicizmusa Irta: Dobránszky János Prága, február 11. Apponyi Albert gróf a katolikus egyháznak is nagy halottja. Markáns egyénisége ugyanis a legnemesebb értelemben vett klerikaMamiuseail karöltve óit. Tudta, hogy a hierarchia hármas hivatása nélkül nincs igazi katolicizmus, sem katolikuo hivő számára telki kaipcsolat Krisztussal. Azért látatlanba is mindenki tudhatja, hogy nincs M agy országon olyan katolikus intézmény, amelynek épületén ne szo- anarkodna e napokban a gyászlobogó. Életemben kétszer jutottam néhai Apponyi grófnak közvetlen közelségébe, s mégis ma sziv- bemarkolobban él bennem, mint sok másban, aki nem hite szerint mérte az ő kiütköző nagyságát. Első ízben a bécsi eucharisztikus világkongresszuson való diadalmas felvonulás alkalmával. Akkor még az osztrák császárság a szakadó eső ellenére is delelő fényében tündökölt. A Burg felé tarka nemzeti zászIáik alatt igyekvő hatalmas zarándokcsoportok testi s lelki szeme csak úgy káprázott a ragyogásban. Én közvetlenül Apponyi szikár, markáns diszmagyar- aiakja, mögött haladtam hosszú léptei nyomán a végeláthatatlan mesebeli menetben. Boldog voltam, hogy a nagyember röntgenes árnyékában egész telkemből az ő fizikai lábnyomában is törtethettem a cél felé, mert neki sohasem szólt az írás figyelmeztető szava, sem az ő kezének. sem az ö lábának, sem az ő szemének: váard le, szúrd ki, dobd el, ha botránkoztat téged. Ami akkor szemünk elé tárult, amikor a Burg hatalmas terét hangyaszerüen elleptük, az ma a diadalmas szentségi Királyon kívül mindennel a kapucinusok halálos katakombáiban mint emlék, s mint megkövesült történelem nyugszik. Ki gondolta volna akkor, hogy pár év múlva bekövetkezik az a szerajevói gyilkos pillanat, amely rövidesen kiinduló pontja lesz az egész világot sarkaiból kivágó földrengésnek és vórözönnek s első robbanó gránát, amely egyezerre elsöpri a Habsburgok hatalmát, vagyonát és méltóságát? íme. ily paradoxon rejtőzik a világ és az egyház dicsősége között. Amaz, a.igig fennáll, fényben, hatalomban és pompában triumfál, — de. ha megdől igy vagy úgy, lekerül a napfényről a katakombák, sírboltok sötétjébe. — Emez pedig ép az indításnál beletemette magát a katakombák mórföldes üregeibe, hogy ott elébb gyökeret yerjen, mint a jó buzamag a termő talajban s századókon keresztül permetezze piros mártirvérrel az egyház életgyökereit és csak azután jött ki a szabadba, napfényre, amellett szenvedésteljes dicsőségbe. Mindez mindmegannyi záloga a jövő szenvedés-nélküli dicsőségnek, boldogságnak ég az örök napfénynek ... Másodízben alig két éve annak, hogy egész véletlenül a budapesti Keleti pályaudvaron találtam magam vele szemben. Akkor is Isten tudja miféle küldetésből jött haza, frissen, ruganyosán a magyar nemzet nomtője. Én, az igénytelen ismeretlen, őt, -a világvo- matk-ozásban ismertet paplétemre mint az egyház és a papság volt jótevőjét és barátját csehszlovák állampolgár léimre is a legmélyebb devóctóval köszöntöttem. Csak ennyi közvetlen közöm volt Apponyi grófhoz, aki bemutat- lanul is az őt jellemző úri előkelőséggel és felejthetetlen atyai és testvéri mosollyal viszonozta köszöntésemet. Amit e két pólus között Apponyi nagy szelleméből és krisztusi leikéből egy-egy országos katolikus nagygyűlés alkalmával a régmúltban é'veztem, azt azután ismeretlenül a budapesti Városi Vigadó nagytermének egy-egy távolabbi zuga juttatta el hozzám, a fényes pódiumról, amelyen Prohászkáék, Zichyék, Ceernochok és más egyházi és világi nagyok társaságában csak úgy izzott, lángolt, magával ragadott mindenkit az ő mindenkit lenyűgöző, az ő hitvalló, az ő hittudó, az ő hit szerint élő nemes lelke. S aranynál, ie szinaranyabb szónoklata. Apponyi gróf volt az, aki mint tényleges ál- lamíférfiu, országházi elnök s többszörös miniszter a hivatalos Magyarországot elsőnek vitte bele és kapcsolta bele gróf Zichy Jánossal együtt a legkifejezőbb országos katolikus mozgalmakba, aminők voltak s ma is azok Magyarországon a katolikus naggyülések és azokkal kapcsolatos összes szakosztályok. Ennek a magyarországi katolikus reneszánsznak hisztorikus útjelzői idő szerint Rosty Kálmán, Prohászka, Bangha, Zichyék, Vass, Kle- beleberg voltak, de mint magas pózna, magas állásból, széleskörű tudásával és igazi katolikus gyakorlati életével kiemelkedik Apponyi, de amazók ki-kitörő szenvedélyessége nélkül, s igazán mint egy álló csillag ragyogott a magyar katolicizmus egén s vonzotta a krisztusi táborokba főurakat, egyetemi tanárokat és más szellemi arisztokratákat, ő volt az akkori katolikus szivlüktető dallamnak a wagneri dirigense. Szent Gél lér tok. Szent Adalbertek, Szent Istvánok hitterjesztő és hitmélyitő s hitvédelmi korát varázsolta vissza Magyarországba. Az^ ő puritán és égi magaslatokba nyúló élete mindenkit lebilincselt. Gyakori gyónásait, szentáldozásait, misehallgatásait, aranyszáju tanításait meg tetézte jó tók onys ágával, k ortcsf ogáenélk ü 1 i nagy nép- éfí nemzetszeretetével, bölcs tanácsaival, kivált, amikor birtokán közvetlen körnöségben mutatkozott be minden adott alkalommal. És mégsem ejtette meg őt sohasem a felekezetiesség, s a sovinizmus egyoldalúsága, amitől talán sokan tartottak. Amikor birtokán időzött lelki ügyeit már a régi világban is hétpróbás szlovák páterre, Matuska Liborra, a .mostani körmöcbányai gvardiánra bizta. Másrészt nemcsak a szekularizációnak elő viharait s veszedelmét elhárította a magyarországi katolikus egyház felöl, de biztosította egyúttal az összes egyházak papsága számára a fenmaradást, a megélhetést a kongruáüs eszme felvetése által, amelynek ő a szülőatyja. Mert a papságnak nemzeti és társadalmi misszióját nálánál senki jobban nem ismerte fel és nem becsülte. Hol lennénk ma mi, a csehszlovák köztársaságban élő papok, ha a kongruális eszme Apponyi gróf lelkében meg nem fogamzott volna és ha azután az igy előkészített erkölcsi kényszer alatt az utána következő kormány Zichy János kul- tuszmdnisztersége alatt ezt az eszmét a kongrua- törvénnyel valóra nem váltja? Bizony illenék ma minden szlovenezkói lelkésznek már csak a kenyér révén is egy mementóval áldozni Apponyi lelkének, mert a csehszlovák kongrua- törvény semmi más, mint a változott viszonyokhoz képest sokkalta rosszabb alkalmazása a réginek. Itt szintén alig maradt volna meg hírmondónak számainkra- valamely katolikus iskola, ha idejekorán Apponyi nem rendezte volna tanítóink fizetését s állami kiegészítését. Pedig a mi elfogultjaink részéről éppen a népoktatási törvény miatt a hála helyett a megítélés töviseivel szórják tele az ö ravatalát. Holott tudjuk, hogy a nemzetiségi vidéken mindenütt tisztán az iskolaszékek hatáskörébe volt utalva a tanítási nyelvnek a megállapítása. Általában a kultúrharc idejében mindenütt a becsületes katolikus álláspontot védelmezte meg a kötelező polgári házassággal szemben is ... Ma alig van ember, aki féiig-meddig hajótöröttnek ne érezné magát. Csak egy embert ismertünk, aki félszázoddal ezelőtt és utána év- tizedröl-évtizedre mindig utolsó lehélletéig ugyanaz -maradt. Mint a kőszikla, úgy állott szilárd biztosan a legkíméletlenebb megpróbáltatások, a legnagyobb élet vihar zás Ok, a legkiéleeedettebb politikai harcok s viliágnézeti villámcsapások között. Világeseményeket, világforradalmaikat, elképesztő forradalmi eltolódásokat és államala- kulásókat átélt az ő érzékeny lelke ugyanannyi fájdalomtörrel, mint amennyi csapás érte nemzetét. Mint a világítótorony, úgy -magaslott ki mesz- szire nemzetének ég hazájának határain túl ragyogó elméjével, összehasonlítást alig megtűrő bölcsességével, csak a legnagyobbakat jellemző szilárd jellemével. Egyetemek, magas nivóju nemzeti, társadalmi, irodalmi, művészi és egyházi körök egymással vetélkedve siettek elébe a csak legkiválóbb laureátusokat megillető hódolattal és tudod diplomákkal. Apponyit különben maga az isteni kegy avatta fel tudornak akkor, amikor őt univerzális tehetségekkel, ragyogó képességekkel, konglomerált nyelvi tehetségekkel áldotta meg, a tökélynek legmagasabb fokáig. Nemzete és hazája, bár a történelem távlatából ma még nem szemlélheti nagyságát, mégis a mai nemzedékek legnagyobb és legkiválóbb fiát siratja benne. Ma félárbócra van eresztve Apponyi árva nemzetének viharverte tölgyáxbóc-án a gyászlobogó. Es erre a gyászlobogóra nemcsak a szegény magyarok könnybelábadt szemmel néznek, hanem az egész világnak nemesebb együttérzése, az egyetemes testvériség jogán meghatottan visszafojtott lélek zettel s könnyesen tekint fel. Ezért nincs a világnak az az állama, amelyben hivatalos és a nemhivatalos sajtó meg nem emlékezett volna Apponyiról. Elszigetelt, földhöz lapított, számára kis nemzet fia csak Apponyi, a müveit világ -mégis saját halottjának tekinti őt, sőt az egyetemes katolikus egyház a maga konfesezor halottjának. Ezért ne értse félre senkisem a ml könnyeinket, mert Apponyinak nagysága s ennek a nagyságnak sirbatétele nem, nem mehet végbe a mi legmélyebb gyászunk ée legfájóbb könnyeink nélkül. Apponyi sók oldalról, de sehol és senki által eléggé nem lett és nem lesz méltatva sem most a ravatalnál, se később a történelmi szűrökön át, ha nem volna méltatva, mint egyházának hü fia is. Azért megpróbáltam őt gyenge toliammal csak úgy hevenyészetten olyan oldalról megvilágítani, ami mindennél maradandóbb emléket biztosít számára. A jellemnagyságnak, mélységes bitnek és hit szerinti életnek a fönsége ma az összes babérkoszorú között a legszebb és leghervadhatatlanabb koszorút helyez nemcsak ravatalára, de a szent pátriárcha fejére is, azért ma az egyház mint a gyászolók gyászolója imádkozik ravatalánál. Amidőn a tudományos fakultások sorban, hódoltak nagysága előtt és háromszoros tiszteletbeli tudorsággal tüntették ki Apponyit, az egyház akkor is magasan fölötte állott, mint tani- tómester tanulónövendéke fölött. Mert az isteni tekintély előtt mindenkinek a pu-er sum jeligével s meghajtó hódolattal kell állania. De most holta után éppen'az egyház az, amely az egyházi szent, tudorokat megillető hervadatlan kitüntetésre ajánlja a megdicsöült lelkét a véghetetlen isteni Bölcsességnek és Irgalomnak. Katolikus dogma, erkölcstan, egyházjog komplexumát laikus létére is a kitűnő teológusokat elérő magasabb átfogó tudással 6 elmélyítéssel zárta leikébe, szent meggyőződésű szivébe s naptiszta ragyogó elméjébe. Ég mivel gyakorlati hivő és minden körülmények között rendületlenül hü fia volt az egyháznak, azért az isteni kegyelmek bősége s áradata át- és átjárta minden lelki és szellemi tulajdonságait s szellemi termékeit. Ilyenképen volt ő nemcsak konfesz- sziós és példás katolikus nagyok és kicsinyek számára, hanem a katolikus eszméknek tántoríthatatlan harcosa, apostola, sőt regenerátora a többi, már említett apostoltársaival együtt. Gróf Batthyány Lajos tragédiája (Egy justizmord története) Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) A Gironde örök soTsa: forradalmi időben a fönnálló:: rend és a forradalom két szembenálló frontja közé állni, közvetíteni a.kettő között, hogy mentse azt, ami menthető'és végül elpusztulni a győztes fél hóhéra által. Ez volt az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf sorsa. Tehetségénél, tanultságánál, feddhetetlen jelleménél fogva normális időkben dicsőséges nagy államférfiu lehetett volna. Végzete forradalmi időkbe állította őt, aki nem tudott forradalmár lenni, de nemzete érdekét sem tudta föláldozni, igyekezett minden erejével visszatartani a forradalmi erőket s igyekezetét épp azok a bécsi uralkodó körök hiúsították meg mindig, akiknek érdekében lett volna iparkodásának sikere s végül ő lett a bűnbak, akit odadobtak áldozatul. Hogy elitéltetése és kivégzése a 19. század legszőrnyübb justizmordja volt, azt. ha eddig is megái lapították a magyar történetírók, most szinte mikroszkopikus vizsgálat alapján, a legpontosabban kutatta ki a magyar történetírás ősz mestere, Károlyi Árpád, abban a hatalmas, több, mint 1400 oldalra terjedő kétkötetes műben, melyet „Gróf Batthyány Lajos főbenjáró . pöre“ címmel a Magyar Történelmi Társulat adott ki nemrég. Károlyi elsősorban a bécsi udvari és állami levéltáraknak a világháború utánig zár alatt tartott, eddig ismeretlen adatait használta föl, de utánajárt minden elérhető más anyagnak is és olyan részletes, pontos monográfiát adott, amelyhez fogható nincs a magyar irodalomban. A tudományos kritikával földo'go- zott töméntelen adatból szinte regényszerü szemléletességgel bontakozik ki Batthyány alakja és sorsa a magyar szabadságharc eseményeivel és atmoszférájával a háttérben. A szlovenszkói magyar közönség aligha tud ebhez a nagyszerű könyvhöz hozzájutni s fölteszem, hogy érdekelni fogja, ha — természetesen csak rövid és hézagos összefoglalásban —. e helyen ismertetem tartalmát és fogalmat adok a közelmúlt magyar történelmének egyik legérdekesebb fejezetéről. Batthyány Lajos grófot, az eteő parlamentáris magyar kormány miniszterelnökét 1849 január 8-án tartóztatták le a budapesti Károlyi grófi palotában. Azon a napon tért vissza Bicskéről, mint annak a küldöttségnek tagja, amelyet a magyar országgyűlés Windischgraetz Alfréd herceg tábornagy főhadparancsnokhoz küldött békeajánlattal. A herceg a küldöttséggel elég udvariasan bánt, de Batthyányi nem :s bocsátotta színe elé. A gróf ugyanis különös gyűlölet tárgya volt az udvari körök előtt, különböző, sorra alaptalannak bizonyult vádakkal illették, amelyek között az emberi becsületbe vágó is akadt, pletykák szárnyán elferdítve ma- gáríkörben tett megjegyzései szálltak az udvari szatónokba s elfogatásakor már az udvar őt tekintette minden baj okozójának. Mikor a visz- szavomvló magyar hodvécteereg nyomában Wi.n- disebgraetz már a fővárosig nyomult s az országgyűlés sürgősen átköltözött Debrecenbe, Batthyány sorsa meg volt pecsételve. Biztosra lehet venni, hosry elfogatása pillanatában már meg volt elitéltetésének szándéka, nem Win- dischgraetzben, aki a maga feudális ' módján emberséges gentleman volt, hanem a bécsi udvar hangulatát szító körökben s elsősorban a fiatal Ferenc József legtöbb tanácsadójában, Schwarzenberg Félix hercegben, az osztrák miniszterelnökben, akit Széchenyi „hideg vámpírnak nevezett s akinek képe mint enervált, gonosz emberé, Ausztria raefisztói rossz szelleméé mered ki a történelemből. Batthyány az ártatlan ember nyugalmával fogadta letartóztatását. Bízott benne, hogy amivel vádolják, azt részint nem követte el, részint olyan dolog volt, amit kötelességből, miniszteri jogkörében tett. Eggyel nem számolt: azzal a szenvedéllyel, amellyel a harag és boeszuállás ellene fordul s amelyet felfokozott az, hogy a szabadságharc más politikai vezetői, e sősorban Kossuth, kisiklottak a diadalmas reakció karmai közül. A vizsgálatot sürgősen elrendelték ellene. Hadbíróság elé került s a vádat a királyi főügyész emelte ellene. Csakhamar kijelölték a hadbírót is, Lenzendorff Lajos lovag fiatal kapitány személyében, aki tehetséges, szorgalmas és nem rosszindulatú ember volt s a pörben vitt szerepéért inkább sajnálkozást éraemel, mint elitélést. Az akkori eljárásmódnak az volt a furcsasága, hogy a vádló egyúttal védő is volt és Lenzendorff az általa kidolgozott ügyiratokban lelkiismeretesen földolgozta a Batthyány mellett szóló adatokat is. A pör iránt illetéktelen érdeklődést tanúsított Schwarzenberg és S eh meri ing osztrák igazságügyminiszter, terhelő iratokat kerítettek elő, a vádlott mellett szóló iratokat elsüllyesztettek, Schmerling később még minisztertanácsi -jegyzőkönyveket is hamisított. hogy Batthyányi Haynau kezére juttassa. Mikor 1849 tavaszán Görgey csapatai már közel jártak Pesthez, Batthyányi a többi foglyokkal együtt előbb Laibachba. majd onnan O'mützbe szállították s itt fejezte be Lenzendorff a vizsgálatot s gyors munkával megírta összefogla’ó jelentését Ebben a jelentésben csodálatosan összezsugorodott a vád. Nem találtak bizonyítékot igazi főbenjáró vádakra, holott milyen örömmel használták volna föl az olyan pletyka utján terjesztett suttogásokat, amelyek még később is átmentek az osztrák történetírás egy részébe, hogy pl. Batthyány formálisan kicsalta a tehetetlen beteg V. F.erdinánd királytól a Jeliachieh letételéről szóló iratot, vagy hogy egy még gyiilölködőbb pletyka szerint ezt az iratot egyszerűen hamisította egy, a kabinett- irodáhól ellopott blankettára. Az ilyen vádakat nem lehetett fölhasználni, tanuk, értekezletek jegyzőkönyvei cáfolták őket. Mellékes vádakat kellett tehát keresni. Ezek is részint olyanok voltak, mint az államjegyek királyi szentesítés előtti kibocsátásának vádja, amelyekben a Batthyány ártatlanságát bizonyító iratokat eltitkolták a hadbíró előtt, vagy olyanok, amelyeket, mint miniszterelnöknek, hivatali kötelessége volt megtenni, vagy pedig olyanok, amiket mások követtek el az ő tudta nélkül. Károlyi apró részletekig leírja azt a megfeszített munkát, amelyet Batthyány a horvátokkal való kiegyezés érdekében végzett s amelyet a bécsi udvar kélszinü ingadozása és rosszakaratú halogatása hiúsított meg — és mégis a fővádak egyike volt, hogy elmulasztotta a hoTvátokkal szemben fölmerült differenciák kiegyenlítését. Batthyány 4000 forintot adott Pulszky Ferencnek, a bécsi magyar minisztérium államtitkárának a bécsi sajtó megdolgozására s most abból csináltak vádat ellene, hogy Pulszky ebből a pénzből, miniszterelnöke tudta nélkül, állítólag a bécsi forradalmároknak is adott. Fölhasználtak ellene egy hirlapilag közölt levelet, amelyet az ő megbízásából, de nem az ő intenciója szerint egy derék, de túlbuzgó plébános irt bizonyos szállongó rágalmak cáfolatául. Az egész vád, ahogy Károlyi hü részletességgel közli, szán a’más mesterkedés valaki ellen, akit mindenáron el kell ítélni. Batthyánynak a védekezésre sem adtak módot, kérelmét, hogy Deák Ferenc legyen a védője, mindjárt a kezdetén elutasították, hazájától távol a védekezéshez szükséges iratokat sem tudta megszerezni 6 védekezésére alig vetettek ügyet. 1849 augusztus 80-án ült össze Ítéletre az altisztekből és tisztekből alakított 13 tagú hadbíróság Pöck vezérőrnagy elnöklete alatt. Batthyányi bűnösnek mondották ki felségárulás •bűntettében és kötél általi halálra i'té’ték, vagyonának elkobzásával. Indokolást az ítélethez nem fűztek. S itt mered elénk Haynau sötét alakja. Világos után, földühödten attól a sértéstől, hogy Görgey nem ő előtte, hanem az oroszok előtt rakta le a fegyvert ys az orosz főparancsnok közbelépésére nem csltithatta haragját a magyar tábornokok azonnali kivégzésével, a polgári foglyokra vetette magát. Fölsza’adt Becsbe és magának követelte Batthyány kivégzésének jogát. Az osztrák minisztertanács ugyan már előbb határozatot hozott, hogy a magyarországi foglyok ügyeiben hozott halálos ítéletek is csak a minisztertanács jóváhagyásával hajthatók végre, de Schmerling — Károlyi ezt bizonyítja — meghamisította ezt a jegyzőkönyvet. Ferenc József két hétig habozott — és aztán beleegyezett, hogy Haynaunak jusson Batthyány kivégzésének „dicsősége". Batthyányi Pestre hozták az Újépületbe s itt látogatták meg hónapok óta e’őször felesége és gyermekei. A grófné hősies, de eredménytelen harcot, folytatott férje érdekében. Mikor a foglyot Laibachba szállították, fölvetette a szökés gondolatát. — Jó lovon, karddal a kezemben, igen. De igy nem szököm, — mondta Batthyány. Ez a szava mindennél jobban jellemzi lényének lovagi romantikáját. Batthyány irtózott attól, hogy fölakasszák. Mérget kért feleségétől, de az nem tudott szerezni. A kivégzés előtti este, a nagy búcsúzáékor odaadott neki egy kis tört. Ezzel Batthyány, mikor egyedül maradt, mélyen betesz u rt n yaksz; r tj ebe. Nem lehetett ilyen nyakkal fölakasztani. De Haynaunak sürgős volt a kivégzés. Baíthyányt az Újépületben agyonlőtték, azon a helyen, ahol most. az emlékére emelt örök mécs áll. Európa fölháborodva nézte az osztrák udvar e gonosztel ét. 4 ——m^mta
