Prágai Magyar Hirlap, 1932. november (11. évfolyam, 249-273 / 3062-3086. szám)
1932-11-09 / 255. (3068.) szám
4 'J^SaMAfiteRHTRLaK KOMMENTÁROK ★ ★ ★ GYILKOSSÁG SZÁNALOMBÓL? „Drágább a hús, drágább a tojás, drágább a virsli, kisebb a fizetés" Prága, november 8. A cseh nemzeti szocialista A—Zet a következőket írja: Hétfőn megkezdte a pénzügyminisztérium törvényhozási osztálya az állami tisztviselők fizetésének leszállításáról szóló kormányjavaslat kidolgozását. Egymillió fogyasztó vásárlóereje ezzel a törvénnyel egymilliárd koronával csökkent, mert 000 millió koronát vesznek el az állami tisztviselőktől és 400 millió koronát a többi köztisztviselőktől. Ezzel a milliáird- dal csökkent az óletetandardjuk. De nemcsak ezzel a milliárddal! Mert: a tojás drágább lett, darabja 1 korona és a nagykereskedők nem titkolják azon tervüket, hogy az év végéig a tojás ára darabonként 1.50 korona lesz. Ez nem volt még a legnagyobb infláció idejében sem, amikor a korona 5 centimbe került. A hús hétről-hétre drágul. A virsli- nemű november 7-től darabonként 10 fillérrel drágult. A vaj ára Prágában kilogramon- ként 26 korona, mig a faluban a gazda legfeljebb 14 koronát kap érte. A legjobb utojs haladunk valamennyi életszükségleti cikk drágulása felé Ez azonban igy nem mehet tovább. Még nem szüntették be a közélelmezési minisztériumot. Malypetr miniszterelnök nemcsak miniszterelnök, akinek ragaszkodnia kell a kormány takarékossági tervéihez, hanem egyúttal a közélelmezési minisztérium vezetője is és mint ilyen köteles gondoskodni arról, hogy a tisztviselők családjai valahogy átvegetálhassák ezt a takarékossági tervet. A tojást és vajat megdrágította a devizáin- tézkedés. A virsliféléket megdrágítja a hentesek kartellje A vajat és a többi cikkeket megdrágítja a közvetítő kereskedelem. Mind a három esetben Malypetr hivatva van és kö- ' teles is beavatkozni, még mielőtt a iisztvise- lök fizetésének leszállításáról szóló törvény elkészül. Ha a közélelmezési minisztérium - vezetője közbe nem lép az életszükségleti cikkek drágítása ellen, akkor a miniszterei- nőknek nem lesz erkölcsi jogosultsága ra- \ gaszkodni a jövedelmek csökkentéséhez — fe- j jezi be a lap. ^ >— Leugrott a 108. emeletről. NewyorhWtt jelien- \ tik: Az Empire Ste/tee Buildiing, a világ legmaga- 1 aoibb épülete öngyilkosság színhelye volt néhány 1 nép előtt Egy ismeretlen férfi az épület legmaga- 1 B&bb emeletéről, a 103. emeletről, az nccára vetette * magát. TenmóBBebeeen a felfemeihetetlenségig ősz- c Kzezuzódo'tt a kövezeten. j ■ Szabad-e egy nyomorékot meggyilkolni, mert > élete fájdalmasnak és szomorúnak látszik? I Nem szabad. ‘ Szabad egy gyógyíthatatlan és fájdalmas be- ; tegsógben szenvedőt megszabadítani örök kin- ' jaitól? Talán, örökké probléma marad. Nyomoréknak lenni lelki fájdalom, e az erős lélek legyőzi, sőt néha boldoggá teszi a rokkant testet; fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségben szenvedni testi kin és legyőzhetetlen, s itt valóban a legracionálisabb megváltás a gyors halál. A pardubitzi kórházban lejátszódott tragédia, ahol az orvosnő öt revolverlövéssel szánalomból megölte a robbanástól nyomorékká vált kis gimnazistát, az összezavart fogalmaknak, a félreértett eutihanáziának iszonyatos tévedése volt, s a tudat alatt az orvosnő-nagynéni exaltált rajongása bizonyára nagyobb szerepet játszott benne, mint a felszínen működő ember- barátság, humanizmus, s az eutanáziáról olvasott kusza impressziók. Nem, a kis gyerek, ha elveszti karját és megvakul (ami mellesleg szólva nem volt százszázalékosan biztos), az első nagy fájdalmak és az első levertség elmúlása után bizonyára görcsösen ragaszkodott volna az élethez s később talán rezignált és bölcs, csöndes és szomorú, de esetleg nyugodt és megelégedett emberré válik. Figyeljék meg, hogy a nyomorékok mennyire ragaszkodnak az élethez s mennyire szeretnek élni. Egy orvosismerősöm mesélte, aki a háború után évekig osztályozta a legkülönbözőbb rokkantakat, hogy egyetlen páciensének sem jutott eszébe megválni az élettől. Ellenkezőleg, a vakok, a bénák, a lábatlanok, a kezetlenek között föltűnően sok boldog embert talált, olyanokat, akik az elszenvedett nagy szenvedések tisztítótüzében kiöltek lelkűkből minden vágyat, s abban a pillanatban, amint sikerült torz testük parancsoló ténye miatt lemondani a nehezen elérhető földi igényekről, megnyugodtak, 6 örülni tudtak a legprimitívebb s minden további nélkül elérhető kis földi dolgoknak, evésnek, ivás- nak, alvásnak. Ne értsenek félre, de ezek a boldog rokkantak úgy éltek, mint az állatok: ha nem voltak fizikai fájdalmaik és jóllakottak voltak, nem érezték lelkűk lázadozó komplikációit, mert kényszerűségből régen végeztek azokkal A természet antitoxint fejlesztett ki bennük a nyomorékság ellen. A természet minden sebet ellensúlyozni tud, ha a közvetlen fájdalom egyszer elmúlik. Franciaországban csodálatosan szép parik közepén álló óriási kastélyban és a mellette épült kis házakban élnek a háború Leg&zömyübb nyomorékjai, akiket „gueules cassées“-nak, „szakadt pofájuaknak" nevez a népnyelv. A háborúban annyira megcsonkultak (főleg arcukon), hogy el kellett vonulniok a világtól, mert az orrtalan, állkapocs tálán, félarctalan, homlokta- ■lan Meduea-fejekre, húscafatokra egészséges ember nem tudott borzadály nélkül rátekinteni. Egy gazdag ember odaajándékozta nékik kastélyát. S mi történt? A két-háromszáz embertorzó boldogan él a világtól elvonulva a csodálatos parkban, klubot alapított, külön kis társadalmat rendezett be az elszigetelt helyen, talán mindennapi veszekedések és pletykák tar- kitják mikro kozm őszi életüket. Sokan megházasodtak köztük, politizálnak, terveznek és dolgoznak. Sőt: nem ismerik a világi lét nehézségeit. Nem ismerik a vágyakat. Illetve egyetlen vágyuk van: élni, élni. A halálra nem gondolnak. Scapini, a fiatal korzikai munkás, a háborúban elvesztette szemevilágát. Az első pillanatban öngyilkosságra gondolt, később újra megszerette az életet. Dolgozni, tanulni kezdett. Elvégezte a jogot. Híres, gazdag ügyvéd lett. Boldog házas. Paris Ternes-i kerülete képviselővé választotta, s ma a francia háborús párt egyik vezéregyénisége, ágál, agitál, él, él, él. Meséljek eseteket a comb alatt elvágott, négykerekű kis kocsikán mozgó embertorzóról, aki leányt szöktetett és megcsalta feleségét? Meséljek eseteket rokkantakról, akik a kétségbeesés erejével ragaszkodtak az élethez? Nem, a nyomorékok nem akarnak megválni a-z élettől. Mennyivel-több testileg egészséges ember van az öngyilkosok között, mint rokkant! Akik az élettől megválnak, többnyire lelki komplikációk miatt vonulnak ki a földről, legföljebb ,gyógyithátatlan betegség" miatt, de ritkán rokkantságukért, ami elvégre csak szomorú állapot, de nem közvetlen testi fájdalom. A nyomorék, ha öngyilkos lesz, csakis lelki exaltáció miatt követi el tettét, úgy, mint a testileg egészséges ember. A reményekben való csalatkczás adja kezébe a fegyvert. A teljesíthetetlen vágyak. Az el nem ért célok. Az életuntéig. —« De aki e lelki tényezőket kikapcsolja, testi nyomorúsága ellenére Örülhet még az életnek, sőt a társadalom hasznos tagjává lehet. Ha az el n6m ért vágyakért, a csalódott életért, a letörések nagy-nagy szomorúságáért „szánalomból" gyilkolni kellene, akkor minden második embert lelőhetnénk. Hány testileg egészséges ember él végig Lemondóbb, gátlásokkal teltebb, megvetettebb, szegényebb életet, mint sok-sok nyomorék. Megölhetök? Nem hiszem. (S ha a külső nyomorúságnál nagyobb belső nyomorúság egyszer elviselhetetlenné válik, úgyis itt hagyja az életet az, aki nem tudja elviselni. Több belső nyomoruságu ember hagyja itt. mint külső nyomoruságu. De kívülálló ember nem avatkozhat a csalódottak élet-halál dolgaiba.) A rokkant nem érez testi fájdalmat, csak lelkit. Más az, ha valakinek a teste szenved. Ha se éjjele, se nappala. Ha fizikailag elviselhetetlen az élete. Akkor az orvos esetleg gondolhatja, hogy irgalmasan cselekszik, ha csöndesen (és teatrális gesztusok nélkül) megszünteti a kínjait. —• A kis Pochobradsky Péter valószínűleg örök életére nyomorék maradt volna, igaz, s le kellett volna mondania merész, szép terveiről, a tehetségét megillető ragyogó életről. Esetleg még arról se. Akik agyonlőtték azért, mert ez az elképzelt ragyogó és fiatal élet nem bontakozhatott ki, nem örök testi fájdalmaktól szabadították meg a fiút (a testi fájdalmak hamar elmúltak volna), hanem öltek, mert látták, hogy eddigi rajongásuk céltalanná vált. Anya és nagynéni exaltált szeretetükben nem az embert, hanem az ideált látták Péterben. Nem a fiút, hanem a sikerült fiút Nem egy életet, hanem egy nagyszerű életet Nem egy emberi teremtményt, hanem egy emberi kiválóságot, amely fantáziájukban úgy élt, mint valami rendkívüli jelenség, ragyogó teljesítményekre való elhivatottság. A robbanás tönkretette magasröptű reményeiket. A nyomorék soha el nem érhette volna azt az emberi tökéletességet, amit a hozzátartozók a körülrajongott ideálnak szánjak. S ezek a nők most úgy cselekedtek, mint a durcás gyerek: ha nem kapja meg az egészet, e akarata nem teljesedik ... akkor inkább ne legyen semmi. A gyerek ilyenkor hisztérikus sírással lerombolja a játékot, amivel nem érte el a kívánt célt. öt revolverlövés... Hogy a szárnyszegett ideál, egyszer talán, ha elmúltak fájdalmai s a szenvedések kiölték leikéből a magas vágyakat, hogy az istenített Péter egyszer talán mint csöndes vak valahol egy kis virágoskertben, a világtól elvonulva, hozzáillő hitves oldalán még örülhetett volna a magafajtáju életnek, arra a „megváltó" asszonyok egyetlen pillanatig sem gondoltak. SZVATKÓ PÁL. KOMÁROMI JÁNOS: ORDASOK Hősi regény a XVII.-ik század végéből (47) Ekkor történt, hogy a tábornak észak felé kinyúló végéből nagy kiáltozások estek. Ez a kiáltozás mindjobban elharapózott a táboron, végül Szepessy Pál is fölemelte seprüszemöldö- két 8 odaszólt a mellette várakozó rezesorru Majos Ferencnek: — Miért kiáltoznak a hadak? — ügy vélem — mondta előretekintve Majos Ferenc —, hogy deáki külsejű harcosok érkeztek a táborba... Szepessy Pál itt már kíváncsian fordult meg maga is, hogy táboriszéke recsegni kezdett alatta... Akkor már jöttek is a deákos ruháju legények, fegyverek súlya alatt csörögve. így értek el Szepessy Pálig s ott fölsorakozván félkörbe, hallgatagon vártak. A félkör előtt egy vakmerő kiállású legény állt és várt türelmesen a sorsára. Szepessy Pál meghordozta rajta tbmpaféuyü szemeit s azt kérdezte tőle: — Ki vagy és mi a neved? — Vezér — kezdte bátran a daliás legény —, Sallay Pál vagyok, a sokat bujdosott egri Alma Mater muzsafiainak ezéniora... Megindultunk végül mi is, hogy megverekedjünk Buda alatt. Mert igy nem élet az élet! Baljós fény villant meg ekkor Szepessy Pál mélyenülő szemeiben: — Hát a kollégiummal mi van, öcsém? — A kollégium uj bujdosásra készül, vezér... Szepessy Pál hátrahőkölt: nem akart hinni a fülének. És sokáig maradt ebben a helyzetben, mig végül meg tudta törni a csöndet: — Mintha már láttalak volna valahol öcsém ... — Úgy van, vezér, — bólintott rá a daliás szénior. — Sok-sok évekkel ezelőtt, mikor az alföldi tengermocsarak közt igyekeztünk gyalogszerrel hazafelé, a mi kis Jeruzsálemünkbe, hogy megkapáljuk az iskola gazdátlan ezőlleit. Mert tavaszodott éppen. Tiz esztendő is mullott azóta: gyereklegényke lehettem még akkor, vezér... Szepessy Pál bólogatni kezdett, hogy ez az ignzwlg. S busfényü szemeit reávetvén a daliás széniorra, biztatni kezdte barátságosan: — Mindent tudni akarok, öcsém, ami azóta ment vérrbe e legszerencsétlenebb oskolával... Kevés szünet következett. Akkor egyet sóhajtott Sallay Pák dombom melle legmélyéből s igy szólt: — Nagyon messze kell kezdenem, vezér! Szepessy Pál, néhány kapitánya, hadnagya és egyéb hadvezetők kíváncsian helyezkedtek neki a hallgatásnak, mialatt mély gyásszal fogott belé Sallay Pál: — Messze kell kezdenem, vezér . . . Tizennégy esztendővel ezelőtt a jezsuiták, meg a császári laneknehtek által elüldöztetvón Patakról, csak Erdélyben állapodtunk meg töméntelen szenvedéseink után Buzinkay Mihály és Pó- saházy János mestereinkkel, mely utóbbi számtalan vitát állt ki, szemben a mocskos Sámbár Mátyással. Én tízesztendős legényke voltam menekülésünk ama butólvert őszén s azóta is minden évben fölgyalogoltam egyszer Patak határába, keresvén szegény szüléimét, ámde többé nem találtam reájok... Mert a deákok minden esztendőben kétszer mentek föl, az erdélyi hegyek közül a pataki hegyekre: tavaszidőben, hogy megkapálják az Alma Mater szőriéit s október havában másodszor is, hogy leszüretelvén a szőlőnek termését, abból éljünk s megadván fizetését a mi két nevelőapánknak: Buzinkay Mihálynak és Pósaházy Jánosnak... Fújt egyet, folytatta: — Tiz esztendeje volt már bujdosásunknak, midőn az északi hegyek között Thököli urunk győzelmi zászlói kezdtek fölcsattogni a szélben ... Fejedelmi urunk hatalmába ejtvén Patakot s kirugdosván onnét a jezsuitákat, üzent értünk, hogy most már jöhetünk haza. Hát útnak kerekedtünk kietlen őszi időben, de Buzin- kay Mihály apánk, meg Pósaházy János apánk nem jöhettek velünk. Elélemedvén mindketten, csak áldásukat adhatták reánk könnyektől megáztatott szemmel. Mi megindultunk aztán, ámde mire a Tisza alá sikerült volna elérnünk, nagy hófúvásba keveredtünk s a zengő viharon át törtük magunkat előre Patakig, miközben a nagyobbak a kicsinyek kezét fogták, hogy ösz- szeesvén a hóban, ott ne pusztuljanak ... — S kik lettek az oskolamestereitek azon időtől fogvást? — vetette föl a kérdést Szepessy Pál. A daliás szénior csengő hangon beszélt tovább: — Megmondom, vezér! A nagyok egymást oktathatták a tudományokban s a regi falak között mi, legkoroeabbak, tanltgattuk az apró muzsafiak&t, akik tehetetlenek voltak még . . . így múltak az esztendők, mígnem a nagyhírű Osécsy János mester az Alma Mater élére választatott gondviselő urainktól. Ám aközben lecsúszott a Thököli urunk katonacsillaga is, amire újból nyomorgatni kezdtek bennünket... Klobusitzky alispán császári hadakkal készül megostromolni a mi kis Jeruzsálemünket, hallgatván a jezsuiták sugdosásaira, akik legnagyobb ellenségeink nekünk a világban... Csécsy János apánk készül immár, hogy odahagyván Patakot, inkább a békésebb Göncre ■bújdórik el az oskola deákjaival és még megmaradt bibliotékájával... Mink aztán hatva- nan, akik kinőttünk már a tudományokból, de fejűnket nem tudjuk hová hajtani, fegyvert kötöttünk magunkra, hogy fölkeressünk, vezér s meghaljunk a zászlaid alatt... Itt abbahagyta Sallay Pál. Mély csönd következett. Senki nem mert mukkanni egy szót is, Szepessy Pál maga elé könyökölve nézett, miközben lugszinü szakálla szétterült a tábori-asztalkán, mint egy ócska hadizászló ... Egyszer aztán fölemelte a fejét s bús szemöldökei alól föl esi Hant a két szeme: — Hát Buda alá indulunk, legények! Az átkozotthirü Tulok György kapitány, noha előbb is tudott már a vezér szándékáról, úgy kezdte csikorgatni a fogait, hogy tiz lépésről is hallottták, ellentmondani azonban nem mert Szepessy Pálnak. Mert a vezérről tudták valamennyien, hogy ősz fejét tizenöt esztendeje hordozza immár a lelketlen bujdosásban s e töméntelen idő alatt nem akadt egyetlen napja, amikor jókedvre derült volna.. Majos Ferenc azonban nem tudta lefojtani magában szörnyű indulatját. Majos Ferenc ugyanis, aki keresztbefont karral álldogált a Tulok György kapitány oldalán, kitört a veszett mérgével: — Vezér! Inkább fölveszem Allahnak hitét, semhogy a német kutyájának álljak be! De abba is hagyta nyomban. Mert ráemelte szemeit Szepessy Pál és noha uralkodni igyekezett magán, a szájaszéle vészesen kezdett remegni. Ettől a szájremegéstől megdöbbent reze&orru Majos Ferenc, vékony- hasú talpasok kapitánya s két lépést hátrált. Rémült csönd állt be mostan s nehéz peroek multa.k el a rémült csöndben. Akkorára legyűrte magában az indulatot Szepessy Pál is. Mert sok ész és nagy körültekintés volt dicsérendő tulajdonsága. És akkor na<rv nyugalommal kezdett neki a szónak a. csatákon kivénült vezér: — Nyomorult hetek óta. forgatom a fejemben a dolgok állását s okoskodásom újra minden napon arra az egyre jön ki, hogy meg kell Indulnunk Buda falai alá. Thököli grófi öcsém nem vigyáz reá, hogy nem szabad továbbprak- tikálni a pogánnyal, mert most Európa minden keresztény vitézei aláseregienek, hogy megvegyék a magyar fővárad... Másfélszáz esztendőtől fogvást minden magyar lovas- és hajdú- katona Budáért ment a halálra és ha mink most nem sietünk Budához, a német örök időre elnyomja édes kis nemzetünket. Azért mondom, nagy gondolkozások után, hogy alá kell ereszkednünk Budának s fene-méreggel rátörnünk a fa’akra és bástyákra s Nagyboldogasszony tornyára kidugván a zászlónkat, a világ összes keresztény vitézei előtt meg kell mutatnunk, micsoda a mi virtusunk!... Hogy amig keresztény katona lesz e földön, mindenfelé a magyar virtust hirdessék szerte!... Hát velem jösz- tök-ó, legények? — Veled megyünk, vezér! — harsant meg sokezer ordas ugyanegy pillanatban. Ezt kiáltozta most már Tulok György is a dülledt homlokával, úgyszintén rekedtre üvöltözte magát rezesorru Majos Ferenc is, akit meggyőzvén a vén vezér eszélyessége, egyre azt kiabálta, hogy nincs már egyéb választás, hála. Istennek, mint Buda alatt döglem meg! Oldalt ott tétlenkedett a bunkójára dűlve Buga Jakab testvér s balról mellette Zöld Demeter testvér... Ott lehetett látni a legénykedő Tyukodit is, amint a lelkesedéstől könnyes arccal lengette csalmáját az öreg felé e harsány hangja túlszárnyalt minden más kiáltozást: — Vlvát Szepessy Pál! Ezt a kiáltást átvette az egész tábor s olyan kiáltozásban törtek ki, hogy megdördült tőle a föld és megdördült az ég: — Vivát Szepessy Pál! ö a mi gondviselő apánk! Csak a fiatal Szepessy Pál s hűséges barátja, Keczer Gábor nem vivátozott. A fiatal Szepessy Pál ugyanis ott állt atyjának, a vén Szepessy Pálnak széles háta mögött, mellette Keczcr Gábor s darab ideig összefont karral gyönyörködtek a délceg Sallay Pálban s fegyverbe jelentkezett diákjaiban. Hallgatagon álldogáltak egymás oldalán, mint illett is. Mikor azonban a len- gŐ&zakállu és nagyeszű vezér Buda alá készült levinni a szabadságért fölkelt utolsó ordasokat, s ők kelten jól tudták, hogy Lotharingiai Károly herceg és a bajor választófejedelem Buda falaihoz ért immár, pillanatra megtántorodtak. És akkor fölsóhajtot Keczer Gábor: — Tizenkétesztendős lehet most az András fiam... A fiatal Szepessy Pál viszont, ráncoktól süni homlokkal annyit mondott maga elé: ^(Folytatjuk.)
