Prágai Magyar Hirlap, 1932. november (11. évfolyam, 249-273 / 3062-3086. szám)
1932-11-13 / 259. (3072.) szám
6 TR^GAlMAGt2CRHIRLAI> 1932 noT&miber 13, vacAntap. EMBER A KIRAKATBAN Irta: NEÜBAUEfi PÁL Úgy ülnék t/ömegfbeüi, de egymást taszítva, elkülönülten, sötét habzsolással a büi- fék nagy ablakai mögött, mintha a viliág végéről meg lennének győződve és gyorsan, mohón le kellene nyelni az utolsó falatot, hogy még jóllakjanak, mielőtt elhagynák a földet és vele az élet örömeit. Az olcsó, testihez nem álló, gyári munka, vagy a lerongyoltság egyenruháiba vannak bujtatva és generális köztük az, akiről még nem lógnak le a cafatok. Az arcok nem ismerik a derűt, a szem nem keresi az embertársat, az orr nem kiváncsi az illatokra, a fül nem hallja a nagyvárosi szimfóniát, sem a női hangok kellemét és az ajkak nem valók arra, hogy beszédesen ember társra leheljenek evés közben. Szem, fül, o>rr és száj egyetlen roham: most, hogy legyűrik a rohanó szallagon tövasikló ebédet, minden érzékszerv a gyomor szolgálatába állott, módosad a külső kifejezésben és úgy fest, mintha a gyomor egy kis része lenne Az asztalkák márvány vagy üveglapjai könyörtelenek és a fehér terítő régmúlt meghittségével ellentétesen a sielős kor parancsát vetítik ki a betonfalakra: az idő pénz és boldog, akinek az idejét még pénzzel mérik 1 Az egyik nagy kirakati tábla előtt azonban úgy ült egy ember, mintha mindebből egy szó sem lenne igaz és társai a nagy szenvedésben álmodnák a nyomort: érthetetlenül derűs ennék a javakorabeli úriembernek a rózsás arca, amint felbőszülő nyugalommal eszi a maga virslijét piros zaftban. Egy politikai gyűlésen valami ősi knperátor-szobor alatlt izgatottan hullámzó tömegből nem nő ki a szobor ilyen elérhetetlenségben, mint ez a polgár, aki nem ianperátor és nem is polgár, csak deklasszirozotl, mert ezen a legolcsóbb helyen eszik és itt is csak a legolcsóbbat, de az imperátor kőszobra hisztéria az ő nyugalmához képest. Nem, ő nem látja sem a környezetét, sem a világot, — ez az ember eszik. Ráér enni! Nem tölti meg a gyomrát, nem nyeli le megrág a liánul a falatot, hanem eszik, mint az emberek a nagy háború előtt ettek. Ahogy a balkezével a zaftba guritja a kenyérdarabot, rászurja a villájára, kempergeti, jmártogartja a piros lében, nem nyugszik, amíg át nincs itatva, aztán még egyszer élőiről kezdi és minden oldalról külön megvizsgálja, mielőtt a szájához emeli, tisztára annak az elképesztő bizony i téka, hogy ez a világcsoda megfeledkezett a maga koráról, a világtörténelemről, a nemzetközi tőke és a nemzetközi kommunizmus gondjairól, Stalinról, Mussoliniról. Nem kinváncsi rá, mit mondanak és mit feleltek Emil Ludwig négyszáz kérdésére, nem akarja tudni, hogy Hoover vagy Roosevelí, nem számitja rettegve, hogy mennyit tesz kü elsején a fizetésből való levonás, túl a jón és a rosszén szinte Nitsche követőjének, vagy a virsli Petroniusának tarthatnád, ha nem tudnád az első pillanattól kezdve, hogy ő ezeket a híres nagyságokat nem ismeri és ha ismerné, sem törődne velük. Hamarosan rájössz, hogy ez a férfiú azért eszi olyan nyugodt derűvel és fölényes butasággal a virslit, mert senkit sem ismer azok közül, akik a te fantáziádat izgatják és hogy ő az ai utolsó mohikán, akinek öncél az evés. Vele szemben hat ember seregük egy kis asztallka köré- Villával, késsel és kanállal úgy bánnak, minit szerszámokkal egy hatalmas gyárban és bennük él a darabok után fizetett bér korbácsoló tudata. Ez a hat ember, mint szintézis, az étkezés falauszterrend- szere: rohan a szalag! öreg ember az asztal sarkában, műnk á sz/ubbo n y b an, tisztára Tolstoj. Az a rendeltetése, hogy kis szeget verjen a bőrdarabba. Forradalmárnak festő fiatalember mellette két lyukat kell, hogy fúrjon a gyorsan sikló anyagba. Vérpirosán duzzad la jku nő vele szemben éles szerszámmal levág egy darabot . . . Valahol tőlük elérhetetlen és érthetetlen messzeségben a szalag kidobja a kész árucikket. Mintha munkafelügyelők állnának körülöttük, ügy esznek. De minden falatital egy-egy sötét, csirájában is megromlott gondo'atot nyelnek le és megimérgezik az ételt, önmagukat, a környezetet. A vaknak ható, befelé fordított szem tágas lakásokat lát, ahol kényelmes időpazar ássál ülnek asztalhoz azok. akiket az élet előnyben részesít és az agyban forrón keringenek rosszul értelmezett tanok arról, hogy az élethez mindenkinek egyforma joga van. A levesből hiányzó fűszert, a húsból kiszívott erőt méreggel pótolják: gyűlölettel azok iránit, akik rendelkeznek velük. Az Al-Tolstoj kezén kidagadnak az erek, szeme tompán a halált harangozza, gerince megtört, ő már nem számit itt. A fiatal kezdő nem veszi észre az öreget és sértően szemébe nevetne mindenkinek, aki azt állítaná, hogy ő sem fogja többre vinni: forradalmi délibábokat tükröz még ez a szem, amely tragiikusabb az öreg halálos fáradtságánál. Az asszony a nyomortanyájára gondol, egész gondolatvilága a féltucat gyereke és a néhány koronája. Esznek, gyűrik le az ételt, rohannak, mert itt sorakoznak már a hátuk mögött a más éhesek — falanx, amely friss erővel söpri el az előzőket. Tézisek és ellenlézisek, véres argumentumok és késszurásos bizonyítékok, elvadult viták, hitek és tévhitek, megváltásnak tetsző pokol és félrerugott menyország . . . Mindez kering az űrben az asztalok körül, felikuszik a betonfalakra, démonokká s gnómokká sűrűsödik, vigyoros torzokká, méregtől átitatott gondolatok döbbenetes féldombor mű veivé.-. Ember a kirakatban azonban minderről nem vesz tudomást. Most szúrta fel az első kenyérdarab utolsó kis részét a villára és körülményesen megkezdi a már tógát ás ceremóniáját. A második darab kenyér még érintetlenül ott fekszik előtte és lásd, bölcs gazdasági előrelátással a zaiftot is úgy fogyasztotta, hogy megvan a fele a következő kenyér számára. A szemben1 evő asztalka már kétszer cserélt gazdái és most rohamozza meg az éhesek harmadik garnitúrája, mig az első ha,t már a gyár teremben a rohanó szalag előtt ül és fúr, üt, vág, döf és lép, hogy biztosítsa a maga számára a holnapi Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, tessék csak képzelni, mi történt! Az egyik legelőkelőbb budapesti színház bemutatott most egy Dzsimbi nevű darabot. A szerző kiléte egy kissé bizonytalan előttem, ugyanis a közönségnek nagyon tetszik a dolog, aminélfogva, dacára annak, hogy az ón szerény kis nevem áll a szinlapon, valahogy mégse tudom elhinni, hogy igazán én Írtam volna azt az izét. Arról van benne szó, hogy egy Dzsimbi nevű aranybarna bőrű urhölgyet elhoz egy afrika- menti szigetről egy európai ur, akit Dzsimbi „nagy fehér főnöknek" nevez. Ennek a főnöknek van egy menyasszonya, aki Dzsimbi szájából a „nagy fehér asszony" elnevezést nyeri. Szerepel még rajtuk kívül egy „kis fehér főnök" is, egy festő, aki Dzsimbi tetszését rendkívüli módon megnyeri. Ennek az utóbbinak a lakásán találkozik először a Nagy Fehér Asszony Dzsimbivel, amely alkalomból én voltam bátor köztük egy kis beszélgetést tervezni. Ez a beszélgetés azonban, nehogy az előadás tulhosszura nyúljon, kimaradt a darabból, amelynek szempontjából nem is lényeges, hiszen elvégre nem történik benne semmi, csak a modern asszony világszemlélete kerül szembe a primitív ével, aki ahhoz van szokva, hogy az ő szigetén minden a férfié, viszont azonban minden munkát az asszonynak kell elvégeznie. Leszek bátor ezt a darabból kimaradt beszélgetést az Önök itélőszéke elé bocsátani, szerényen megérdeklődve, hogy nagy baj lett volna-e, ha a darabban benne marad? 11. felvonás, 4. jelenet. Asszony, Dzsimbi. Dzsimbi (alighogy a Festő kitette a lábát az ajtón, odaugrik az Asszonyhoz, lázas izgalommal): És most mondjál meg nekem mindent. Asszony (meghökken): Mi? Dzsimbi: Mindent. Az egész törvényt a pénzzel. Kié az a pénz? Asszony: Miféle pénz? Dzsimbi: Ami neked van. Asszony: Hogyhogy kié? Hát az enyém! Dzsimbi: Akkor a nagy fehér főnöké. Asszony: Hogyhogy a nagy... Dzsimbi: Hát nálatok nem az a törvény, hogy minden, ami az asszonyé, azé, akié a-z asszony? Asszony: Na igen, körülbelül, de ... én nem vagyok a nagy fehér főnöké! Dzsimbi (vigyorog): Ezt nekem ne mondd. Én láttam. Asszony: Mi? Te... te láttad, amikor megcsókolt? Hát akármit láttál, kérlek, én... én egyelőre még nem vagyok az övé. Dzsimbi: Hát kié vagy? Az apádé? Asszony: Senkié se vagyok, özvegy vagyok. Dzsimbi: És voltál már a nagy fa alatt? Asszony: Hol? Dzsimbi: A nagy fa alatt. Az a törvény. ebédet. Nézd a letűnt idők szobor jelenségét, az embert a kirakatban: gondolod, hogy holnapi ebédje biztosítva van? Nem tudom, de nem is merem megkérdezni tődé és a magam nyugalma miatt félek a választól, ő nem nyugtalankodik, azü látom, de mért ■rontassaim meg a magam illúzióját, azt, amelynéd nagyobb ritkaság ma alig akad? Egy hozzá intézett kérdés talán felborítaná az étkező asztad biztonságát és vele ennek a páratlan és ritka emiberpéldánynák az étvágyát. Bosszantaná, hogy ébóajét problémák nélkül nem tudja megenni, mert mindig akad egy semmitevő, akinek nincs más dolga a gondolkozásnál, annál, amely más ember fejét töri a világ folyásán. Annyit azonban megtettem, hogy megvártam, amíg lenyelte az utolsó falatot. Mikor a tányéron végleg és visszavonhatatlanul nem volt semmi, láttam, hogy elgondolkozik. Most itt a pillanat, gondoltam., hozzá fogok csatlakozni és beszédbe elegyedem vele, Tudni akartam, hogyan gondolkozik kommunizmusról, fasizmusról, Stalinról, Mussoliniről, ha pedig ezeket valóban nem ismerné, legalább mondja nekem., hogyan és miit gondol az életről és mi az általa bemutatott derű nyitja. Ebben a pillanatban felnézett az asztalról és klasszikusan görög arckifejezéssel — még egy pár virslit rendel. Zaftban, két kenyérrel. Kissé hátradőlt és mig az ételt várta, mintha meglátott vo’na engem, aki figyeltem. Úgy tűnt, hogy mosolvgva bólint. És tette ezt pontosan abban a pillanatban, amikor én azt gondoltam: „Ez az ember boldog, mert nem gondolkozik!" Gondolato’vasó, vagy ugrat? — kérdeztem magamtól. De már elfordította a tekintetét, már nem látott sem engem, sem a világot, nem látta Stalint és Mussolinit, mert ebben a pillamafiban szúrta fél villájára az első husda rabot, miközben balkezével a kenyér után nyúlt . . . Az özvegy menjen el a nagy fa alá, ahol a férfiak ülnek és nézzen rájuk szépen és ügyesen, hogy ki akarja őt? És ha valaki akarja, akkor azé lesz az öwegy és minden, ami az özvegyé. Asszony: És ha senki se akarja? Dzsimbi: Akkor a férfiak szétosztanak mindent, ami az özvegyé és aa özvegyet agyonverik, bunkóval. Asszony: Hát roppant kedélyes kis törvény. És mondd csak: úgy körülbelül hány darab özvegyet vernek nálatok évenkint agyon? Dzsimbi: Keveset. Mert ha az özvegy szép, fiatal vagy gazdag, akkor mindenki akarja. Asszony: Hát ez nálunk Ls pontosan igy van. De mi van akkor, ha csúnya, öreg és szegény? Akkor nem akarja senki? Dzsimbi: De. Mert van neki egy fia, aki akarja, mert szereti. Vagy egy testvére. Vagy egy idegen férfi, aki mégis csak akarja őt. Asszony: Dacára annak, hogy öreg? Dzsimbi: Igen. Mert a férfi tudja, hogy a fiatal asszony szebb, de az öreg jobban főz. Asszony (tréfás ijedtséggel): Ajjaj! Úgy látom: itt a legfőbb ideje, hogy megtanuljak főzni. Dzsimbi (izgatott csodálkozással): Huu, te nem tudsz főzni? Asszony (m. e.): Mit szólsz? Dzsimbi: Hát aíkkor ki főz neked? Asszony: A szakácsom. Dzsimbi: Az kicsoda? Asszony: Kicsoda? Hát, Istenem, egy... egy férfi, aki... Dzsimbi: Egy férfi? Egy férfi főz neked? Asszony (mulat): Úgy van! És egy másik férfi varrta nekem ezt a szép ruhát, egy harmadik fésülte meg a hajamat... Dzsimbi: Mind, mind férfi? Asszony: Bizony férfi! (Fölényes, diadalmas gúnnyal): Nálunk a férfi épp úgy dolgozik, drágám, mint az asszony! Dzsimbi: Épp úgy? És... és te mit dolgoztál annak a férfinak, aki neked főz? Asszony: Semmit. Pénzt adtam neki. Dzsimbi: És te kitől kaptad a pénzt? Asszony: Az uramtól. Dzsimbi: És neki mit dolgoztál? Asszony (innen egyre idegesebben): Mit? Hát, Istenem, a .... a felesége voltam neki... Az élettársa voltam, vezettem a háztartását.... Dzsimbi: Az micsoda? Asszony: Hát az, hogy megmondja az ember: most ezt csináljátok, most azt csináljátok ... Dzsimbi: Kinek mondja? Asszony: Hát a... a szolgáknak. Ée akkor ők megcsinálják. Dzsimbi: Igen. A szolgák. De mit csináltál te? Asszony: Hát én... én néztem, hogy jól csinálják-e? Dzsimbi: És mit csinált a te urad? ő is nézte? Asszony: Nem. ő arra nem ért rá. Mert ő, izé ... vállalkozó volt, hogy is mondjam: nagy, Almafa csemeték a legkiválóbb tél mjtákból elsőrangú minőségben nagyobb tételekben is a l egjii táncosabban szerezhetők be. Feszty Gazdaság Stará-ftata — Ogyalla (100 darabon ielül rendeléseknél nagv árengedmény) Árajánlat kívánatra küldetik rettentő nagy házakat épített és hoeszu utakat és ott dolgozott egész nap ... Dzsimbi (boldogan): O is dolgozott? Hát altkor én már tudom, az egészet tudom, az egész törvényt, aimi nálatok vau. Itt a férfi viszi a fején a kosarat, ugye? Asszony: Mi? Dzsimbi: A férfi dolgozik és az asszony csak nézi! Asszony: Na, de neem, te buta, hát értsd meg... (A lihegve belépő Festőhöz): Piktor- kám, jöjjön, mert ez a nő olyan buta, hogy én megőrülök... Emii Boles lav PARADOXON Nem szeretem, hogy te úgy szeretsz, már szinte terhem, látod, tidbüszke s gőgös vagyok a szerelemben. Légy hozzám kissé közönyösebb, kissé hideg légy, igy lesz szerelmünk* csupa összhang, csupa békesség. Ne szeress igy, de legfőképp ne akadály nélkül, tiltsd a szerelmet, fojtsad, gyötörd, a vágy igy szépül. Ne üdvözüljek, mert az üdvvel csak üdvöm eltűnt, csak a kétségek humuszában virul szerelmünk. Fordította: Darvas János. Meghívó a Oseheizllovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga 1932 november 17-én, csütörtökön este fél hét órakor Pozsonyban a Ven- tur u. 9. sz. alatti helyiségekben tartandó írendes évi közgyűlésére. Tárgysorozat: 1- Esterházy János elnök megnyitó beszéde. 2. Járosé Andor ügyv- áléinak előadása: A nemzeti kisebbségek frontja Európában. 3. Titkári beszámoló. 4. Pénztáros jeleniése5- Esetleges Indítványok. Cottely János dr. Esterházy János titkár. elnök. A hágai nemzetközi kisebbségi bizottság alelnöke Budapesten előadást fartőit a kisebbségi jogokról Budapest, november 12. (A Prágai Magyar Hírlap budapesti szerkesztőségétől). A Magyar Külügyi Társaságnak csütörtökön este illusztris vendége volt Kurt Junckerstoríf főszerkesztő személyében, aki ezidöszerint mint a hágai kisebbségi bizottság alelnöke, középeurópai tanulmányúton van 6 körútja során a magyar fővárosba érkezett. Kurt J un ekére torff, aki egyúttal az egyik legelőkelőbb berlini folyóirat főszerkesztője, a Magyar Külügyi Társaság felkérésére érdekes előadást tartott az önsegély kérdéséről a kisebbségi-jogi politikában. Az előadó rámutatott arra, hogy a kisebbségi jogokért vívott küzdelemben meg kell különböztetni a politikai élet arénáján folyó vitát és harcot a tudományos értelemben és elméleti nézőpontokból megvívott elvi küzdelemtől. A kisebbségi jogok kialakulásának jövője a tudomány szempontjainak figyelembevételével fog eldőlni. A kisebbségi jogok kérdése az utolsó tiz esztendőben szinte lépAröllé pés re bár, de kétségtelenül jelentékeny előrehaladást tett. A kisebbségi jogok problémája, valamint a nemzeti kisebbségek kultúráié szabadságának kérdése már eljutott ahhoz a ponthoz, hogy tételes nemzetközi szabályozást nyerjen és nemzeti közjogi kérdésből nemzetközi-jogi valósággá váljék. A fejlődés e tekintetben számos ponton rokonságot mutat a vallásszabadság nagy elvének kialakulásával. A legközelebbi teendő a nemzetközi kisebbségi jognak tételes rendszerbe történő foglalása, amit elsősorban is a népszövetség 1922. évi szeptember hó 21. napján hozott határozatának, illetve e határozat úgynevezett fakultatív klauzulájának módosításával lehet elérni. A hágai nemzetközi d-öntőbiróság munkásságát különösen a jogszabály alaki részének megszövegezésénél fokozottabb mértékben igénybe kellene venni. A kisebbségi jognak tételes szabályokba öntésénél okvetlenül szem előtt kell tartani a modern perjogi követelményeket. A nemzetközi bíróságnál állandó jogszokásnak kell majd kialakulnia. A kisebbségi kérdés ilyetén megoldása erős impulzust adna az egyes államok törvényhozásának is hasonló jogszabályok megalkotására. AMI KIMARADT... Irta: ZÁGON ISTVÁN
