Prágai Magyar Hirlap, 1932. október (11. évfolyam, 224-248 / 3037-3061. szám)
1932-10-30 / 248. (3061.) szám
6 'PI«G.3jA\AClt3JiHIRr>AI> 1932 október 30 vasárnap. OSZTRÁK NOSZTALGIA Irta: NEUBAUEB PÁL Amíg élő test volt és sokfele ihatott, ellenszenvesnek érezték a legnagyobb mértékben. ,,Gszlráik“, mint fogalom, összegezése volt a lanyhának, ostobának, a nemtörődömségnek és annak a smájjdigságnak, amely a békében bátor katonában és a háborúiban óvatosam meghúzódó civilben damíborodik ki. Emlékeztek még rá, a Schnitzler Giustl hadnagyára, ahogy egy hatalmas termetű és erejű ember kiveszi a kardját a kezéből, kettétöri és a karddal együtt a külön és udvar- képesnek paientirozott tiszti becsületet? Ez a hadnagy tulalacsony fekete sapkát hordott és nazális hangon beszélt A másik kategória bul magas és prononszirozottan rossavágá- su sa:pkál hordott (a minta Ferenc Ferdi- mándtól származott) — a militarista sapkát. Az alacsony, szimpatikus civilsapkát állították szembe vele és ez szalopp voltával megnyerte a világ szimpátiáját az osztrákok számára, akiket nem veitek komolyan számba ott, ahol a jövő háborúját készítették elő, de a hadászaton kivül, ahol jókedvre, felületességre és jó valcertáncosra volt szükség, örömmel köszöntötték. A „szenvuszl44 senki sem tudta olyan megnyerőén szevosznak mondani, a sarkantyupengés sehol sem hangzott ártatlanaibbul, mint ha Gustl összecsapta a bokáit és a bécsi fiakkerideológia és beam- tenmentalitás mindaddig, amig nem volt komoly dolgokról szó, világképpé (formálódott, egyszerű kulturtünetté, amely Európát elbájolta, miközben a kontinens azon gondolkozott, mikor ér véget ez a Gnstl-hadnagyfél© bál. tották ezt a birodalmat és évszázadokat biztosítottak neki, hanem azok, amelyeket a világ szimpátiával fogadott ugyan, amig nem került a sor háborúra, de amelyek Ausztria végét jelentették, amikor Gustl hadnagy beállt hadvezérnek. A meghamisító nosztalgia nem engedi felszabadulni a pozitív alkotóerőket és művészi festmény helyett fotográfiát kapunk, amelynél a fényképész nem felejtette el a „most, kérem, mosolyogni !14 sztereotip felszólítást. Az elmúlt Ausztria mosolyog. Kissé savanyú mosoly ez — hiszen az Írónak könnyű dolga van: tudja a könyve és Ausztria végét. Szépen sorjába megrajzolja az ausztriacizmusokat, próféta hátulról előre és úgy rajzol, hogy a kezdetben benmrejlik a vég. ő az, aki mindent, tud, sőt már akkor mindent tudott, amikor még senki sem tudott semmit, ő az, aki mindent előre megmondott és a trénhez iratkozott be, mikor lövöldözni kezdtek Európában. Túl trónén és világháborún. felfedezte, hogy hiába, Ausztria mégis csak nagyszerű állam volt és Gustl hadnagy jobb sorsra érdemes fiú, aki megtette a kötelességét és elesett, mert előírták neki a halált. Senkit sem lehet okolni, nincs ok és okozat, de ime van nosztalgia ötszáz oldalon, amelyeken úgy sikerül a lojalitás, ahogy akarom: Gustl nem tud védekezni és a radetzki- mans harci indulónak, de gyászindulónak is hangzik, ahogy a toliamat a tintába mártom. Mindent megírnak, amit mindenki tud, de j nem Írják meg, amit eddig elhallgattak, mert í Ausztria élt. A magyarok ebben a regényben j is természetesen mint Ausztria barbárjai szere- I pelnek (ég micsoda lehetetlenül kitalált és Ie- ! irt magyar nevek!) és a grincingi fiakkercs- ! hangulat még mindig domináns akkord és fontosabb Tisza István összegyűjtött beszédeinél. Felesleges, ünneproníónak beáííani és megmagyarázni, mi a legújabb nosztalgia. Az ünnepet ügyig régen elrontották. Schnitzler Gustlja még szimpatikus volt. Roth hadnagya elviselhetetlenül bárgyú, tompa ég szentimentális egyben. Már a sarkantyúit sem tudja összeütni. Már levelet sem tud irni az apjának. A végén már azt sem tudja mondani, hogy: szevasz! Ég mindez teljes öt6záz oldal: a nosztalgia negatív teljesítménye. f/ €szi riport JEÍiftszétik f Műjéről Balassagyarmat, a virágos magyar határváros — Mikszáth emléktábla a gyarmati vármegyeháza ía ában — Mikszáth em éxtáhla Szklabonyán — A »;á palócoka és a utót atyafiak a határialu;ában i Még nincs nagy ideje, hogy a báltermet kiseperték és az osztrák nosztalgia máris mindenütt felüti a fejét. Senki sem gondolja politikailag, amit mond vagy ir, de ahogy valami régi melódia kísért és az ember mániákus cLudolással keresi és nem jön a nyomára (az eleje, vagy a vége hiányzik), úgy frissítik fel retroszpekliv© az osztrák alacsony és magas katonasapkákat, a sarkantyupen- gést és a Lakkért azok, akik a szevosz-világot megélték. Nem is az osztrákok maguk (ők még mindig rendelkeznek a hamisítatlan ~~ nemtörődömséggel), hanem mások. Ferenc ■' József és Erzsébet királynő életét nagy szociálpolitikai és pszichológiai apparátussal tíz óv leforgása alatt háromszor is megírták. Keresik Bécset, az osztrák Beamtert, a frakkért és főként keresik Gustlt. Egyszerűségűkről, tárgyilagosságukról híres irók, akik nem ismerik a nosztalgiás romantikát, megnyerge- lik történelmi Rozinantéjdkat és 'belovagolnak a bécsi múltba, az orosz határmenti gar- nizonba, lehetetlenül bárgyú murikba és a dó sságcs i ná 1 ásókba, parfőmös szerelmekbe (hosszú ruha, mider, — szépségverseny shocking!) és a radetzkimars hangjainál gö- rögtiizes szel lem idézéssel (párbeszédes audienciák a császárnál) rajta vannak, hogy megrögzitsék egy Ausztria képét, amelyből csak azt ragadják ki, ami-------romantika. Mert az orosz határmenti garnizon a maga lengyel grófjával (ahol persze nagy orgiák folytak az irók szerint és ahol csak úgy zá- poresőztek az ezresek), retroszpektive bizonyítja, hogy ez a birodalom halálra volt Ítélve, hiszen csak szem kellett hozzá: az orosz kozákszotnyák száz méterrel odébb harci játékokkal demonstrálták, hogy a lakkcipőnek, szalónnadrágnak, kartusnak és csákóinak befellegzett. JO'Septh Roth, a fiatal német irók egyike „Radetzkymarsch“ címen irta meg ötszáz oldalon ezt a történetet: az egész könyv egyetlen hamisítvány. Nyiltszivü és forradalmian okos akar lenni, modern látásra kényszeríti tollát, nosztalgia minden sora, nem tud szabadulni a múlttól, amelyet meghamisít, mert írás közben elragadja a fantázia, így történik meg, hogy Ferenc József egy galíciai hadgyakorlat alkalmával éjszaka kinyitja az ablakot és feltekint a csillagos égre; nem császár, nem jövőtől vemhes szobor, amely soha sem szólal meg emberi hangon, hanem aggastyán, aki boldog a magányával és a csillagokkal, szentimentális figura, mint — az iró maga. Megindult az osztrák nosztalgia az irodalomban: most kezdik felfedezni, ami nem volt soha. Szimbólummá válik a híres kedélyesség, a jószívűség, a lakkcipő. a fiakker. Fetisizmus? Majdnem úgy fest. Humoros, hogy amint, valami elmúlik, értéke végtelenbe növekszik és amig él ég hot, negatív érték, gyűlölt tárgya a szemléletnek és az értékelésnek. Bár a nagy fordulat óta sok minden kiderült, amire senki sem gondolt a gondtalanság napjaiban, az érték - kék átértékelése még mindig nem kezdődött el ét ha a múlt és történetesen az osztrák múlt kerül bonckés alá, nem azok a kvalitások és értékek dobódnak folszlnre, amelyek öcszetarBalassagyarmat—Szklabonya, október. Az Ipolyságtól Balassagyarmatig vezető csehszlovákiai határut cikk-cakkos, macskaköves borzalmain kér esz tül esve, egy darab más- levegőjű világba ér az ember. Talán a felhők is színesebbek, talán a szellő Í6 szebebn suttog és az átmenti fák régi dajkamesék enyheségével bólogatnak kedves istenihozottat: itt Nógrád földjén vagyunk. Úgy is mondhatnék: Mikszáth földjén, a jó palócok között. Szlovákgyarmaton, a tulajdonképpeni Balassagyarmat ittre- k^dí-szőlőjében csupa bolt-, csupa vendéglő. A határ sok gyalogos, szekeres, autós utasa, egy- pár percre megáll, s mielőtt ide, vagy oda menne, egy pohár sörre betekint. A gyarmati hid forgalma szinte óriási arányú. Nincs a napnak órája, amelyben ne álldogálna ott ember, szekér, hintó, teherautó, személyautó, ami érthető, mert egészen Zólyomtól és Besztercebányától erre járnak át Magyarországba. Mintha játékos kedvű dzsinek kisértenék az embert, hogy átkukkantson Balassagyarmatra, a magyar határvárosba, ősi Nógrádmegye mindmai napig meghagyott székhelyére. A hosszú hidon át megdübörög a sok vasgerenda, ijedt utasok összerezzenve tekintenek maguk alá a sekélyre apadt szőke Ipolyba, mintha a viz apró hullámaitól kérdeznék: mit akarnak tőlük? Pedig már a vámvizsgálat is megvolt, szabadon mehetnek és a magyar határháznál csak egy pillanatig tart az útlevél- vizsga. A „Virágos Magyarország, virágos Budapest41 jelmondat itt, Gyarmaton száz százalékig érvényre jutott. Gondos emberkezek ápolták át © várost egyetlen, gyönyörű kertvárossá, uccái, terei, házai, ablakai, erkélyei tele szebbnél- szebb virággal. Minden virág egy-egy örökös üdvözlet, vidám köszöntés az idegennek: íme, még élünk, a későn jött ősz uj tavaszra áhitja bennünk az életet! A régi, híres vármegyeházán két emléktábla ragadja meg a figyelmet. Az egyik öregebb (engem, Hóembert is jobban érdekel), ez Mikszáth Kálmánnak, az egykori megyei esküdtnek emléktáblája, amit a bürokratikusnak mondott kartársi kegyelet állíttatott örök emlékezetül. Baross József alispán éppen kifordul a vármegyeháza kapuján. Nógrádmegye hajdúja ül a sofőr mellett, bizonyára vidéki szemleutra mennek. (Ahogy elnézem a délceg, örökké fiatal alispánt, még költői fantáziám sem tudja benne föllelni a kisfiút, akinek az édesanyám annakidején annyi ostort csinált.) Most már engem is körülvesznek az emlékek, bár a város idegen. De Mikszáth emléktábláján át annyi kedves tradíció, annyi családi vonatkozás köt a városhoz, hogy úgy járok bent, mintha megtért fiú lennék, aki hazajött egy darab régi multiba és az emlékezés szentelt vizébe mártotta ujjait, hogy áhítattal járjon az ujalaku, de mégis olyan régi uccákon. A csupa, virág rámosolyog az emberekre és az ősz halk levél muzsikája csöndes beszélgetőket nem zavar... Balassagyarmat nagyon sokat fejlődött a háború és az államfordulat óta. Közkórháza a messze környék legnagyszerűbb egészségügyi intézete s nagyságra nézve bátran össze lehet hasonlítani a pozsonyi állami kórházzal. A rendőrkapitányság is uj palotát kapott, csak a kaszárnya maradt a régi, ódon, egyemeletes épület. Inkább a kultúra kaszárnyái épülnek. A gimnázium kertben búvik meg, üdesziuű fák között, a Vasut-uccán emelkedik a polgári 1 leányiskola, míg az apróbb elemisták kikerültek a főuocára, Gyarmat „nemzeti iskolájába44. A kereskedelem átmenetileg megbénult. Nemcsak ebben a határvárosban van ez Így, hasonló sorsra került a túloldalon Losonc is. És a két nógrádi város, mely azelőtt nemes versenyben állott a hegemóniáért, az első nógrádi város címéért, most csöndes tespedésben várja a gazdasági föllendülést, a kenyeret, még szabadabb ‘és nagyobbarányu fejlődést biztositó, egészségesebb életet. A hídról még visszatekint az ember az elhagyott- városra. Két markáns épület int még kilométerekre is búcsút az eltávozott utas után: a törvényszéki fogház és a zsinagóga. Balassagyarmat Eiffel-tornya és Sacré Coeur bazilikája ... Zsély felé már nagyobbak a dombok, messziről a nógrádi hegyek zöld koszorúja int és Kékkő várának kontúrjai bontakoznak ki a derűsen tiszta őszi időben. Még nem vagyunk Mikszáth hazájában, • de az örök szerelmesek ■első magyar dalnoka: jó ur, vitéz Balassi Bálint szelleme már felénk int a régi lovagvárból. Zsélyben a Zickyek kastélyában már újra a régi tulajdonos az ur. Ebben a Mária Terézia- korabeli kastélyban éveken át. katonaság tanyázott, azok bizony tönkretették az antik bútorokat, a kastély évszázados berendezését, a parkettet, e most a tulajdonos Zichy-szeniorá- tus pörli a katonai kincstárt. Zsély közvetlen közelében fekszik Sósár-fürdő, a kékkői járás és a balassagyarmatiak kedvenc kirándulóhelye. Egészséges vize és szénsavas fürdője na- gyöbb befektetést is megérdemelne, ha nem lenne olyan messze — és nem lenne a mindent megbénító gazdasági világválság. így is sokan töltik itt az ünnepdélutánokats gyereklárma hangzik a hinták felől s néha órákig kell várni, inig egy kabin megüresedik. Most már Szklabonya következik. Mig az autó lassúbbra veszi az iramot és előre néz a ktirtősujfalui dombok irányába, szinte megelevenedik az ut és Gyarmatra induló vásárosok nagy csapatával találkozik az ember. Köztük megy Filtsik is, a pogány csizmadia, ott van a még élő Bene Anna, bugával, Erzsikével, piros szattyáncsizmát néznének a vadkerti csizmadia sátrában. És jönnek a csevice tájáról, az áldott savanyuviz falujából az atyafiak, kinek eladni-, lelnek venni valója, mind jókedvű, mind mosolyog és a pajzánkodó, játékos szavak özöne bele vész a derűs napsugárba. Lapaj, a híres dudás, féltve szorítja hóna alá széltében-hosszá- ban híres dudáját, még ma ott szólaltatja meg a gyarmati csárdában. Jönnek az ebecki nemes atyafiak Í6, sárga brícskán, gyalogszerrel, némelyiknek sárga bagariacsizma a lábán, de meg is izzadnak a kánikulás melegben. Jön a mindentudó kovács Í6, a falu újságja, most szótalan lépked a falubeliekkel, talán arra gondol, hogy mennyi újságot visz haza a látogatott vásárról. Uj, cserép alatt álló, urilak fogad a régi, háromablakos Mikszáth-kuria helyén. Most Hend- rik Gyula, volt tüzérhadnagy a gazda, farádi Veres Teréznek, Mikszáth sógornője unokájának férje. A ház homlokfalán ott áll a Nógrád- vármegyei Nemzeti Intézet által odahelyezett emléktábla, itt született Mikszáth Kálmán, éppen a legszomorubb magyar történelmi időkben, 1849 júniusában. Akkor már az oroszok közeledtek Szklabonya felé, s nemzetes Mikszáth uramnak vajmi nehezére eshetett a kis Kálmánt, várai a fordított világban. Az ©gyszerü márványtábla a múlt századév legderüsebb magyar elbeszélőjének örök emlékét hirdeti a szlovák faluban, mely alig nyolc esztendeig viselte a Mikszátihfalva nevet. S a nógrádi terméketlen talaj, mely a búzát féltve neveli magából, itt, egymás szomszédságában három halhatatlan magyar alakot adott a világirodalomnak: kékkői Balassi Bálintot, alsósztrcgovai Madách Imrét és a szklabonyai Mikszáth Kálmánt. Milyen csodálatosan termő föld volt ez a kisdarab Nógrád az elmúlt évszázadokban. Mintha Erdély hegyei ontották volna a Szent Anna-tó mesevilágán át az ujezavu, szépérzésü magyar Hóembereket, vagy a Duna—Tisza köze adta volna a Katona Józsefekkel és a mai Móra Ferencekkel azt a sok lelki szépséget, mely itt az alacsony hegyek Nógrádjában olyan messzire szálló, csillagos fényességgé leit. hogy a gyönyörűségtől majdnem be’evakult a százezrek olvasó szeme. Hallgat a temető. Nem járnak a kisértetek, nincs a fekete kakas. Közönséges tyúkok lépegetnek a temetőgarádban. És ebben a nagy- nagy falusi csöndességben egy magáramararlt emléktábla világit messze földekre, hirdetve a halhatatlan földi örökké élő szellemét. Az újszerű betonhid alatt még folyik a csevice, ez az istenadta, üditő savanyuviz. ahová annyi fiatal leány járt esthajnalon a buggyos korsóval, hol vizet merni, hol édes álmokat szőni. És a sok, ki nem beszélt édes álom ott élt Mikszáth lelkében, színes csokorba kötve ma ott él minden müveit magyar ember emlékezetében. Idegen, ha arravetődik, megáll a csevicénél, mindig talál valakit, aki vizet merjen. S az üditő viz fölfrissit fáradt vándort kedvtelő utast egyaránt... Egy nagy darab múlt és egy fényesen ívelt pálya emlékezetével búcsúzom Szklabonyától. Messziről felém mosolyognak a kékkői hegyek, idemosolyog az ebecki torony, halkan csobban a Kürtös-patak, s minden csobbanása egy-egy álmot susog, régmúlt időkből, boldogabb világból. A széles, nyitott völgy mint nagy tenyér fekszik az ember elé, szaggatott dombok, régi vízmosások, apró falvak, mint megannyi ránc kinálják magukat jövendőolvasásra. De a csöndes jelen szomorú embere nem ül föl a természet játékos kedvének és a jelen gondját a mulfc fényességével igyekszik enyhíteni. Annak a múltnak emlékezetével, mely egyformán ringatta a „jó palócokat44 és a „tót atyafiakat44, Amerikát csinált a juhásztanyából és fehér kenyeret adott minden ember ünnepi asztalára. Egy éles kanyarodó s eltűnik a múlt, vele a mai falu, az autó porfelhőbe takarja a kikövezett utat. De porfelhőn és motorzugáson át is mintha Mikszáth Kálmán szelleme ülne az egész vidék fölött és őrizné a soha el nem múló, örök szépséget, a magyar költészetet... Farkas István. Felhívás a szlsvenszkól magyar közönséghez A szlovén rak ói és ruszinszkói magyar főiskolások diákjóléti intézményeinek létesítése terén egy további lépést tesz a diákjóléti nagybizottság akkor, amikor a briiimi Makkba és Corviniába tömörült magyar főiskolás ifjúság részére, a pozsonyi és prágai mintára, egy otthont létesített. Az erre szükséges helyiséget sikerült már biztosítani, most a berendezés volna bátra. Ezen otthonoknak az a célja, hogy a főiskolás ifjúság napközben ezekben tartózkodhass ék, ott tanulhasson, ifjúsági továbbképző munkájukat ott bonyolítsák le és üres óráikban ez a magyar ház a távoli szülőföld és család hiányát pótolja részükre. A mai nehéz gazdasági viszonyok között azonban a Brünnben e célra kibérelt helyiségeknek megfelelő berendezése csak akként eszközölhető, ha a berendezési tárgyak akár természetben, akár pénzbeli önkéntes adományok révén megszerezhetőkké válnak. Azzal a kérelemmel fordulok tehát Szlo- venszké és Ruszinszkó magyar lakosságához, mélióxfassanak ezeket a törekvéseket támogatni és ezen uj diákotthon mielőbbi berendezését lehetővé tenni. Szükséges volna egy-két Íróasztal, egy-két könyvszekrény, egy egyszerűbb garnitúra, szlovenszkói és mszinszkói vonatkozású képek és egyéb apróbb berendezési tárgyak (pl. Írókészlet, íróasztal lámpa, tükör, falióra, fogasok, hamutartók stb.)- A netaláni önkéntes adományok iránti készséget tartalmazó értesítést kérem Janson Jenő tanár ur, a pozsonyi diákotthon vezetője címére (Bratislava-Pozsony, Safarik-iér 4- szám, I. 6.) küldeni, aki a tárgyak átvételéről és továbbításáról gondoskodni fog. Az esetleges pénzadományokat pedig, a cél megjelölésével, méltóztassanak a Magyar Mensa Academica Egyesület folyószámlájára a Pozsonyi I. Takarékbankhoz, Lő- rinokapu-u. 1. alá küldeni. Kaswa, 1932 október 27. Grosscbmid Géza dr. szenátor mint a diákjóléti nagybizoltság és a Magyar Mensa Academica Egyesület ©kiüli**
