Prágai Magyar Hirlap, 1932. október (11. évfolyam, 224-248 / 3037-3061. szám)
1932-10-23 / 243. (3056.) szám
Szellemtörténet a miniszteri székben Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) A szlovenszkói olvasó a mai helyzetében nem lehet elég pontosan tájékozva a magyar tudományosság dolgairól és személyi viszonyairól és igy aligha van megfelelő tájékozása arról a férfiúról, akire az uj miniszterelnök rábízta a magyar szellemi kultúra vezetését, Hóman Bálint kultuszminiszterről. Ha fontosnak érzi a íkultura ügyét, akkor érdekesnek és örvendetesnek találja, hogy a miniszteri székbe hivatásszerű tudós került, — a politikusokkal nem mindig van szerencséje a kultúrának. (Klebels- iberg inkább kivétel, mint szabály), — de hogy miben áll Hóman Bálint tudós-volta, azt már aligha tudhatja pontosan. Könyvei, a folyóiratok, melyekben részlet-tanulmányai megjelentek, aligha kerülhettek Szlovenszkóra s azok az uj tudományos mozgalmak, melyek a háború után fölmerültek, legföljebb hézagosán juthattak, újság közlemény ékből, a szlovenszkói magyarok tudomására. Megpróbálok tehát legalább nagy vonásokban képet adni arról az emberről, aki most hivatva van Klebelsberg örökét tovább fejleszteni. Hóman Bálint külső pályája ez: Tudományos szellemű családból származik: apja, Hóman Ottó, jeles klasszika-filológus volt, hosszú időn át a középiskolai ügyosztály feje a kultuszminisztériumban, ő maga is kezdettől fogva tudományos pályára indult s a budapesti egyetemi könyvtár szolgálatába lépett. Szakmájául a történettudományt választotta s történelmi kutatásaival hamar magára vonta a figyelmet. Egyetemi magántanár lett s egy nagy könyvével, mely az árpádházi királyok pénzügyeiről szólt, eddig csaknem ismeretlen anyagot dolgozott föl mélyreható kutatással és uj 'történeti szempontok és uj módszer finom alkalmazásával. A háború befejezésekor egyetemi könyvtárőr és magántanár volt, az Akadémia tagja, egyetemi tanszék biztos várományosa. Háború, forradalom nagyon összezavarták a Nemzeti Huzeum ügyeit, személyieket és tárgyiakat egyaránt. Klebelsberg, amint kultusz- miniszter lett, körülnézett, ki volna alkalmas a nagy tudományos intézmény újjászervezésére, azoknak a terveknek végrehajtására, melyeket nyugtalan, mindig alkotni vágyó fantáziájában forgatott. Hóman Bálinton akadt meg a szeme s őt állította a Muzeum élére. S Hóman, a kitűnő fiatal tudós, kitűnő adminisztrátornak is bizonyult. A Muzeum igazgatói szobája régebben inkább reprezentatív jellegű föladatok szintere volt, őalatta intenzív munka szintere lett. Az osztályok hamarosan újraszerveződtek, a tisztviselői kar fölfriesült, a tudományos munka föllendült. Már rég nem folyt olyan lüktető munka a klasszikus st-ilü ódon épületben, mint most. Messzire vezetne ezt a munkát részletezni, de aki a kapun belépett, az mindjárt érezhette, hogy itt uj szellem honosodott meg. Nehéz problémák oldódtak meg. Hogy csak párat említsünk meg: az épületre uj emelet került anélkül, hogy építészeti szépsége csorbát szenvedett volna, a muzeum szakembereinek ásatásai a történelemelőtti és a római korok maradványainak föltárásával világszenzációt keltettek a szakemberek körében, a régiségtárt újra rendezték, más osztályokat szintén, az Apponyi Sándor gróftól örökölt birtok bonyolult ügyei, amennyire lehetett, rendeződtek. A tudományod intézetekben döntően fontos részletmunka teljes tempóban folyt. Ennek a teljessikerü adminisztratív tevékenységnek mindenesetre nagy Tésze volt abban, hogy Hómant alkalmasnak találták a miniszteri pozícióra. Közben saját tudományos munkássága sem lankadt el. Hóman, Szekfü Gyula mellett, ve-, zére lett annak az uj történetírói nemzedéknek, mely nagy lendülettel indult a magyar történelem tudományos képének átalakítása felé. Az uj szellemtudományi irány ez, amely sok tekintetben revideálni akarja egész történeti tudatunkat, eltávolítani belőle azokat a félreértéseket és félremagyarázásokat, melyek a régebbi •történetírás révén jutottak a köztudatba, megkeresni minden kornak a szellemi alkatát, vezető tendenciáit és eszméit s azokból magyarázni és értékelni az emberek cselekedeteit, fölkutatva a különböző korok lelkiállapotát, mely nélkül az eseményeknek csak küldő kérgét lehet megismerni, de nem a lényegét. Hogy csak egy pontot hozzak föl: megállapították azt a tételt, hogy nem lehet valamely kort olyan eszmékből magyarázni — mint pl. a 19. századi liberális szabadságeszme —, amelyek az illető kor gondolkodásában még benne sem voltak, mert minden kor a maga eszmekincséből ítélendő meg. Ezt a történelem-fölfogást, és ábrázolást, fejtette ki tudományos ágak szerint „A magyar történetírás uj utjai“ című könyv, melyet Hóman szerkesztett s a szellem tudományi irány főbb művelői irtak. Nagy vita keletkezett, mely a parlamentig jutott. Akik ragaszkodtak a történelem-fölfogás régi módjaihoz és a belőlük folyó következtetésekhez, azok fölháborodtak, mert az uj tudomány olyan dolgokat érintett, amelyeket nagyon sokan a nemzeti kegyelet kincséhez soroztak. A ezeilemtörténészek ezek szemében illuzió-rontóknak tűntek föl s az emberek rendszerint jobban ragaszkodnak az illúzióikhoz, mint az igazságaikhoz. A vita azonban eldöntöttnek látszik, mert a szellemtörténet hívei ma már megszállották csaknem az összes főbb tudományos pozíciókat s az uj nemzedék hozzájuk csatlakozik. A magyar történelem képe — ha a nagyközönség még nem is A kisebbségi szerződének értelmében a nemzeti kisebbségek jogainak legfőbb őre és védője ugyan a népszövetség tanácsa, de mivel a tanács működéséről évenként jelentést tartozik tenni a közgyűlésnek, azoknak az államoknak is módjukban áll a kisebbségi kérdésben véleményüket nyilvánítani, amelyek nem tagjai a tanácsnak. Ez a közgyűlés hatodik (politikai) bizottságában szokott megtörténni. Érthető ezért, hogy a hatodik bizottság munkáját ez- idén is a legnagyobb figyelemmel kisérték mindenütt, ahol csak minoritások élnek. A Prágai Magyar Hirlap is részletesen beszámolt erről a vitáról és helytálló kommentárokat fűzött hozzá. Most azonban, hogy a bizottság vitájának lefolyásáról részletesebb és hitelesebb adatok állanak rendelkezésünkre, úgy hisszük, hogy nem fölösleges, ha e kisebbségi politikai lapban még egyszer visszapillantunk az október 6-i bizottsági ülés tanácskozásaira és általában a népszövetségnek a kisebbségi kérdés terén a Iegutóhbi időben kifejtett tevékenységére. Évekig tartó meddőség után a népszövetség tanácsa 1929 március 7-én Géniben tartott ülése végre elhatározta, hogy a kisebbségi ügyekben való eljárásnak immár elodázhatatlan reformját napirendre tűzi és ennek előkészítése végett egy bizottságot küldött ki, amelynek tagjai — ami igen jellemző — Chamberlain angol külügyminiszter, Adatci japán nagykövet és Quinones de León, Spanyolország népszövetségi delegátusa voltak, tehát kivétel nélkül olyan diplomaták, akiknek — bocsánat a triviális kifejezésért — halvány fogalmuk sincsen a középeurópai nemzetiségi problémáról. Ez urak tanácskozásainak eredményeképpen jött létre az úgynevezett „londoni jelentés”, amelynek legnagyobb része az eddigi eljárás igazolásában és a Stresemann, Dandurand, Procopé, Apponyi, Belaerts von Blookland és a kisebbségi jogok más előharcosai fölvetette reformjavaslatok elleni polémiában merült ki. Konkrét indítványokkal ez a jelentés alig szolgált és ezért azok a határozatok, amelyeket a népszövetség tanácsa az Adatci-féle bizottság előterjesztései alapján hozott, igen-igen vérszegényen jöttek a világra. E határozatok ugyanis az addig érvényben volt eljárási szabályokkal szemben mindössze azt a változást hozták, hogy a kisebbségi panaszok megvizsgálására alakított bizottságok a jövőben, de persze csak egészen kivételes esetekben, három helyett öt tagból állhatnak; a népszövetség főtitkára a panaszok elutasításáról ezentúl értesíti azok benyújtóit és közli velük az elfogadhatóság föltételeit, a kisebbségi bizottságok, ha a panaszt nem ajánlották a tanács figyelmébe, erről értesítik a tanács többi tagjait, a népszövetség főtitkára pedig a tanács tagjainak tájékoztatása céljából évenkint közölni fogja velük a kisebbségi bizottságoknak ezeket a leveleit és azonkívül ugyancsak évenkint egyszer statisztikai kimutatást fog közzétenni a népszövetség hivatalos lapjában a benyújtott, az el nem fogadott, az elfogadott és a kisebbségi bizottságok elé terjesztett, úgyszintén az általuk letárgyalt panaszokról, valamint e bizottságok és az általuk tartott ülések számáról. A tanács azonkívül kívánatosnak mondotta azt, hogy a kisebbségi bizottságok a tanács ülésszakai közti időben Í6 összegyűljenek akkor, ha ezt egyik-másik panasz megvizsgálása céljából szükségesnek tartják és hogy az érdekelt kormányok mentői többször járuljanak hozzá a kisebbségi bizottságok vizsgálati eredménvének a népszövetség hivatalos lapjában való közzétételéhez. A madridi határozatok tehát komoly eredményt nem hoztak, mindössze a nyilvántartás és a statisztikai kimutatások módszerét tökéletesbitették, a kisebbségi panaszosok szempontjából pedig •legföljebb azzal az előnnyel jártak, hogy ezek értesítést kapnak — panaszuk elutasításáról. Az ügyfélegyenlőség, az audiatur et altéra pars, a szóbeliség, a közvetlenség, a nyilvánosság elve és az eljárási reform többi központi jelentőségű kérdése azonban megoldatlan maradt. Miután az 1921—1981. évi közgyűlések egy egészen tudja— nagy részben átalakult s még jobban át fog alakulni. Nagyfontosságu esemény ez, ki fog hatni a jövő politikai alakulására s az egész közélet szellemére is. Ezt az uj képet Hóman és Szekfü máris lerögzítették egy nagy munkában, a magyar nemzet történetében, amelynek négy kötete közül eddig három jelent meg. Erről itt most csak annyit, hogy ilyen egységes fölfogásai s ismert dolgokat is ennyire uj szemlélettel néző összefoglalása a magyar történelemnek Szalay László óta nem volt. Egyike a magyar tudományosság legnagyobb fontosságú háború utáni eredményeinek. Hóman Bálint múltja igazol minden reményt a jövőjére. Föl kell tételezni, hogy a miniszter a tudós kultur-érzékével, lelkiismeretével és tehetségével fog dolgozni. lépéssel sem vitték előre az eljárási reformot, Németország, amely belépése óta legerősebb mozgatója a népszövetségi tanácsban a minoritáéi kérdés megoldásának, elérkezettnek látta az időt arra, hogy újabb előtörést kockáztasson meg és a madridi határozatoknál eredményesebb módszereket indítványozzon. Von Rosen- berg német delegátus ezért a hatodik bizottságban az eljárás meggyorsitásán, a teljes nyilvánosság biztosításán és a kisebbségi panaszosok meghallgatásának megengedésén kívül az eljárás depolitizálását és egy állandó kisebbségi szakértőbizottság létesítését javasolta. Ezek a gondolatok nem újak. A kisebbségi jogtudomány, a nagy nemzetközi szervezetek és a nép- szövetségben a kisebbségi jogokért sikra szálló államférfiak számtalanszor fölvetették már azokat és von Rosenberg javaslata eredetinek csak annyiban tekinthető, amennyiben az említett bizottságot úgy képzeli el, hogy az abban helyet foglaló szakértők a kisebbségi problémában nem érdekelt államok polgárai legyenek. A német diplomatán kívül ez alkalommal Norvégia képviselőjének, Andvordnak személyében is értékes segítőtársra találtak a kisebbségek. Andvord különösen azt követelte, hogy azoknak az államoknak nevét és számát is tegyék közzé évenkint a hivatalos lapban, amelyek vétójukkal megakadályozzák azt, hogy a kisebbségi bizottságok tanácskozásainak anyaga és eredménye nyilvánosságra jusson. Egy 1921 junius 27-én kelt határozatában ugyanis a tanács kimondotta, hogy a kisebbségi panaszokat s az érdekelt kormányoknak ezekre tett megjegyzéseit csak az érdekelt állam kérelmére, vagy a valamelyik tagja által az illető kérdésre már figyelmeztetett tanács határozata alapján szabad nyilvánosságra hozni. Az említett határozat létrejöttében igen nagy része volt Benes csehszlovák külügyminiszternek, aki ily módon akarta megakadályozni azt, hogy a világ közvéleménye a kisebbségek panaszaival foglalkozhassak és ellenőrizhesse azokat a válaszokat, amelyeket a kisebbségi ügyekben ludas államok a panaszokra Genfben adnak. Norvégia képviselőjének egyébként szinte magátólértetődő álláspontját nemcsak Baranyai Zoltán, Magyarország képviselője és az osztrák, svájci és 6véd, hanem a dán, holland és angol, sőt a francia delegátusok is támogatták. Eleinte csak a kisantant, valamint Lengyelország és Görögország képviselői indultak rohamra, tehát azok az államok, amelyek már 1929-ben is a kisebbség el lenes front élén meneteltek. Érveiket ez alkalommal Í6 régi lomtárukból szedték elő, hogy a kisebbségi eljárás reformjához ők csak akkor járulhatnak hozzá, ha a kisebbségi szerződéseket előbb generalizálják, azaz a népszövetségnek valamennyi tagjára kiterjesztik. Uymódon akarják mellékvágányra tolni az eljárási reform kérdését, mert jól tudják azt. hogy a nyugati nagyhatalmak sohasem fognak belemenni abba, hogy aláírják azokat a szerződéseket, amelyeket a világháború után Középéé Keleteurópa uj és megnagyobbodott államaira rákényszeritettek. Bár a kisebbségi szerződések „általánosítását” azon az alapon is szokták követelni, hogy egyedül ez a megoldás áll Összhangban az államok egyenlőségének — szerintünk fiktiv — elvével, úgy véljük, hogy erre már azért sincsen szükség, mert Nyugat- európában és a világ más részeiben kisebbségi kérdés olyan értelemben, mint nálunk, sehol sem létezik. Fotics ur, Jugoszlávia képviselője, azzal az érvvel hadakozott a kisebbségi eljárás reformja ellen, hogy a népszövetség közgyűlése, illetőleg annak politikai bizottsága egyáltalában nem is illetékes arra, hogy az eljárás kérdésében határozatot hozzon, mivel erre egyedül a tanács bir illetékességgel. Ez az érv azonban nézetünk szerint még kevésbé állja meg a helyét, mert a kisebbségi szerződések a bennük biztosított jogokat az egész népszövetség, tehát nem egyedül a tanács garanciája alá helyezték. Ehhez képest a közgyűlés 1922 szeptember 21-én igen fontom határozatokat is hozott az ed-, 1932 október 23, vasárnap. járásra nézve. E határozatok egyikének maga Benes csehszlovák külügyminiszter a szerzője, akinek indítványára a közgyűlés kimondotta, hogy a népszövetség főtitkárának nemcsak a szerződések megsértése cimén beadott panaszok megvizsgálásában kell a tanács segítségére lennie, hanem támogatnia kell a tanácsot annak ellenőrzésében is, vájjon a kisebbségek milyen módon teljesitik kötelességeiket az államaikkal szemben. A főtitkárnak adott ez az utasítás minden 'bizonnyal eljárási kérdés, de meg vagyunk győződve, hogy Benes és társai tiltakoznának a legjobban, ha a lojalitás kötelességére alapított eme határozat érvénytelenségét mi hirdetnők. Benes Eduárd, a kisebbségellenes front tulajdonképpeni vezére, most jogi érvekkel nem hozakodott elő, minden bizonnyal azért, mert nem akarta magát kitenni annak, hogy azokat könnyű szerrel megcáfolják. Ehelyett lírai húrokat pengetett és azt hangoztatta, hogy ő mindig az őszinteség, a barátság és a megértés politikája mellett száll sikra, amely politika az ő hazájában a nemzeti kiegyezés tekintetében máris nagy eredményeket hozott. Mi sehol nem látjuk ezeket az eredményeket, de ha szemünk talán csalna, úgy tisztelettel kérdezzük meg Benes külügyminiszter urat, vájjon milyen magasabb diplomáciai okok késztetik őt ez állítólagos eredmények mellett arra, hogy a kisebbségi eljárás reformját elgáncsolja és megakadályozza, hogy a kisebbségi panaszok és az ő kancelláriájának ezekre tett megjegyzései a nyilvánosság elé kerülhessenek. Hiszen akkor az egész világ meggyőződhetnék arról, vájjon a kisebbségi politikusok állításai csakugyan olyan valótlanságok-e, mint amilyeneknek jeg- utóbib bélyegezte őket egy közismert interjú és vájjon az, amit a kisebbségek vádjával szemben védekező kormányzatok állítanak, mindig az igazság vértezetével van-e fölfegyverezve? A népszövetség politikai bizottságában, saj nos, nem került sor arra, hogy a kisebbségbarát és a kisebbségellenes front megmérkőzzék egymással. Sem a német, sem pedig a norvég delegátus nem terjesztett elő konkrét javaslatokat és igy kezdeményezéseiket nem bocsátották szavazás alá. A bizottság megelégedett azzal, hogy jelentést terjesszen a közgyűlés elé, amely mindössze a vita anyagát foglalta össze és a közgyűlés egyszerűen tudomásul vette a jelentést. A kisebbségjogi reform szekere tehát még mindig ugyanott döcög, mint három esztendővel ezelőtt. Talán helyesebb lett volna, ha a kisebbségbarát front előharcosai még a lesza- vaztatás veszélye árán is kenyértörésre vitték volna a dolgot és nyilt színvallásra kényszeri- tették volna a genfi államszövetséget. Mindamellett meg tudjuk érteni, hogy erre csak nehezen szánják rá magukat a genfi légkörben, amely a kényes kérdések megkerülésében és elnapolásában látja az állammiivészet csúcspontját. A genfi rendszer felelős azért, hogy a kisebbségi kérdés még mindig ugyanaz a rákos fekély Európa testén, mint tiz évvel ezelőtt és hogy a kiábrándult kisebbségek ma már szinte azt a néhány fillért is sajnálják, amibe egy petícióihoz szükséges papiros kerül. Úgysem lesz eredménye, gondolják magukban és némán tűrik szenvedéseiket. Lehet, hogy a genfi bölcsek éppen ezt akarták. De tévednek, ha azt hiszik, hogy ezzel agyonütötték a kisebbségi problémát és megerősítették a népszövetség tekintélyét. A genfi intézmény, amelynek oly nagy hivatása lehetne az emberi faj életében, mindenekelőtt a kisebbségeket tette bizalmatlanokká, de ez a bizalmatlanság nem állott meg a minoritásoknál, hanem átterjedt azokra az államokra is, amelyek nem közvetlen haszonélvezői az általa nyújtott csekély előnyöknek. Amerika hátat fordít a népszövetségnek, Németország, Olaszország és Japán, nem is beszélve a kisebb hatalmak egész soráról, minden pillanatban kiléphet belőle és akkor meg lehet kongatni a harangot a feje fölött. De Valera, az ir szabad- állam elnöke, akit ez évben a véletlen szeszélyes játéka ültetett a Salle de la Reformation elnöki székébe, a bársonyta.lpu és thalkszavu diplomaták nem csekély megrökönyödésére ex praesidio mondotta meg azt, hogy a népszövetség a vádlottak padján ül. Vádlói elsősorban a nemzeti kisebbségek, amelyeknek oly sokat ígért és oly keveset adott. BEKÜLDÖTT KÖNYVEK Telkes Emil: Versek. (Babách és Demeter könyvnyomda, Rozsnyó 1931.) Forbáth Sándor: A fekete virág. (Elbeszélések, Merkantil nyomda, Budapest, 1929.) Forbáth Sándor: Cselló. (Versek. Merkantil nyomda, Budapest 1929.) Peterdi Andor: Rudnay. (Budapest 1931.) Sass János: Szomorú napok. (Vernek, Nyitrai és Társa, Léva 1931.) Alexander Teréz: Élni akarok! (Versek, Athenaeum, Kassa 1931.) Farkas István: Olvasókönyv, két rész. (A csehszlovák grafikai unió kiadása, 1932.) Balázs Béla: In tellek tüel aggályoskodás. (A Sarló kiskönyvtára, 1932.) Államosították a német adóállomásokat. A német rádiótársaságok tárgyalásai befejeződtek a magán részvénytulajdonosokkal. Ez-zel elkerült tető alá hozni a különféle G. M. B. H.-k helyett a Peutsh- lanidiservder G. M. B. H.-t, amelynek vezetője Sethai- botz dr. maradt a teljes állami fémhálóé ág alatt de. Hang Roceler dr. az intendáns és műsor igazgató, A Népszövetség a vádlottak padján Irta: ALMÁSY MIHÁLY ft
