Prágai Magyar Hirlap, 1932. október (11. évfolyam, 224-248 / 3037-3061. szám)

1932-10-16 / 237. (3050.) szám

1932 október 16, vasárnap.

KÜLÖNVÉLEMÉNY

ÜDVÖZLET BUDÁRÓL •

káblb az autóbusz, de az ember megszólja és épp úgy megfeledkezik róla, mint arról, hogy a régi palotákban minisztériumok vannak ...

Az ember ül a Baltában, amely ugyanolyan, mint bármelyik más budai kiskocsma, ugyanolyan ki apörköl tét eszik, mint amazokban és közben az az érzése, hogy elbújt az élet elől, a kötetezettségek elől, a pénztelenség elől, — ha az ember egy kicsit mélyebben szi(ja a levegőt, akkor a saját céljai elől is. Az ember mindent lát, ha akar, de távlatból: egyik oldalon a Vérmező és a budai hegyek, másik oldalon a parlament és a go- molygó Pest, az ember kíváncsian, de érdektelenül nézi, mert amit lát, az a mai élet 'és ahonnan nézi, az más évszám, semmi köze ahhoz, ami ott lent történik. Az autóbusz, táblájára, mely a közlekedési irányt mutatja, í legjobb volna felimi: „1932 — Lándhid — AÍbredht-ut — 1732“. Itt vagyunk, helyben. I

Az ember lent a városban rohant, izgalmai, gondjai, kellemetlenségei voltak, fölért ide, meglassítja a lépteit, lélekzetet vesz és elfelejtett mindent. Az ember boldogan veszíti mértékét tér és idő iránt és jobban érdekli a maláji négerek erkölcse, mint az izgalmas parlamenti ülés odalent és jobban érdekli (Verlaine, mint a Baumgarten-kuratórium ülé- ise. Elutaztunk, nem vagyunk itthon, jőna(POt.

*

És ha majd egyszer abban a kellemes helyzetben leszek, hogy a napi élet kiereszt a •karmai közül, ha nem kell többet marakodnom, ágálnom sajátmagamimal és másokkal, ha megérem azt az idői, hogy nem lesz vitám adóvégrehajtóval és ügyvéddel, akkor ebbe a szép öreg páholyba vonulok és innen ,nézek le a nagyvárosra. És itt fogom megérni emlékeimet, találkozásaimat az összes .mái áj lakkal, polinéziaiakkal, hottentottákkal, akák itt élnek körülöttem, megírom erkölcseiket és úgy bánok el velük, ahogy akarok. Saijátmagammal is. Nem tesz kímélet! Végre őszintén beszélek majd — ebben a .valószerűtlen világban igazán lehet. Rendes, őszinte regényeket fogok Írni, hamis nevekkel, — mindezt a tizennyolcadik században, ígérem önöknek.

Sándor Imre.

A szlovák nyelvtanítás kérdéséhez

Irta: SzikEav Ferenc

Bizonyára sok minden egyéb is megváltozott itt tizennégy év óta, hogy utoljára sétáltam itt kedvemre ráérőn az őszi napsütésben, most csaik annyit veszek észre, hogy a Balta bejárata fölött háromszögletű tábla lóg felirattal: „Nyilvános telefon. Zárt fülke." Ez a tábla tömegcikk, ugyanilyeneket Látni lent Pesten is, de itt fent a Várban megnő a jelentősége, szimbólummá válik, emlékeztető, hogy beszélni kell valakivel a Dohány uocá- ban, időivel szóba kell állni a valóságos élettel. Elszáguld mellettem az autóbusz, az ide újonnan bevezetett közlekedési eszköz, eszembe juttatja, hogy öt perc alatt lent lehetek a Vörösmarthy-téren. Nem, miég nem. Kivárom az időt és bemenekülők a Baltába ebédelni Idebent nem változott semmi. Biz- tosan festettek, tataroztak azóta, nem tűnik fel. Leülök a régi asztalhoz, szemem a hátsó sarokban húzódó hosszú asztalon mereng, amely mellett most nem ül senki. Nem merek kérdezni a pincértől, azt remélem, hogy az asztaltársaság együtt ül ma is, minden este és az öregur előad minden este. Innen a szomszéd asztaltól hallgatóztunk az öregur előadására, hárman-négyen Vár-lakók, nem nyomoztuk ki akkor sem, hogy kicsoda — nyugalmazott miniszteri hivatalnok volt, az biztos — csak azt figyeltük meg, hogy minden este fél kilenckor egy liter fehérbort tettek eléje az asztalra és mikor, tizenegy óra tájban, az utolsó cseppet is megitta, fizetett, fekült és hazament Közben pedig mesélt, amíg a bor tartott, a reszketős, gyermekes, édes hangján, egyik este a pingvinek életéről mesélt, másik estén a polinéziai államok függetlenségi harcairól. A nagy társaság /csendben figyelt, csak itt-ott élénkítették kérdésekkel. Tizenegy után hazamentünk szolidan mi is, némi borokkal valamelyikünk szállására és hajnali háromig elveszítettem kártyán hatvannégymillió négyszázhaTmiockét- ezerkilencszáznyolcvanhat koronát. Egy merész téttel visszanyertem az egészet, de már nem lehetett rajtunk segíteni, el voltunk ázva. A Bástya-sétányra mentünk levegőt szívni és a Hármas Határhegy világosságait figyeltük a messzi hajnali párában. A franci a szakos regényíró és a műfordító lírikus váltakozva szavalták Verlaine és Francis Jammes verseit. (Itt, a Bástya-sétányon szoktam sétálni délutáni alkonyaiban is, néha Tisza Istvánnal találkoztam, nem köszöntöttük egymást.)

Vájjon él-e még az öreg mesélő bácsi? Lehet, hogy nem, nagyon öreg volt már, talán már régen a farkasréti temetőben pihen, de számomra él, jobban, mint bárki más © pillanatban, mert ő jelenti azt, hogy a Baltából, ,a kis Tárnok uccai korcsmából ki lehet látni az egész világba.

De elég ez a pár folt, félek, hogy belemászom, pedig valamikor nagyon lenéztem azokat az irniakarókat, akik az emlékeikből éltek. A hiba ott van az emlékek körül, hogy hajlamosak a rózsaszínű betegségre. Természetük az, hogy nyakig szirupban merülnek fel az agysejtekből, rózsaszínű szirupban. A régi gátlásokon kívül magukra veszik az uj, a megirás idejében érvényes gátlásokat is. Leginkább még a gyerekkori emlékek érnek valamit, ezek a megélésben nem, csak a megírásiban szenvedik át a gátlásokat és a saját maga gyerekkorával szemben a megíró is elnézőbb, mint teszem a saját maga férfikorával szemben. (Serdülő korról nem is beszélve.) Ha pedig őszintén akarunk imi, akkor nem emlékiratot Írunk, hanem regényt, — hamis nevekkel.

*

Biztos, hogy véletleneken múlik minden. Véletlenen múlt, hogy annakidején ide kerültem lakni. Viszont nincs Budapestnek egyetlen kerülete sem, ahol ne laktam volna. Nem tudom tehát, miiért támad most az az érzésem, hogy otthon vagyok ezen a helyen, ahol mindössze pár hónapig laktam. Tudatosan leépítek magamban minden túlzott nemzeti szén ti mentái izmust, nem is érzem egy pillanatig sem, hogy ez itt a közepe egy országnak, egy kultúrának, amelyben nevelődtem, inkább a hely táji, regionális szépségének, nyugalmának tulajdonítom az otthonosság érzését. Lehet, hogy ugyanígy otthon éreztem volna magamat Fiesoleban is. ha körülöttem magyarul beszéltek volna. (Hangulatban hasonlatos e két hely). Nem tudom. Vannak elbájoló részei e városnak, amelyekbe innen ereszkedik alá az ember: ha nagyvárosi életet akarsz, menj le a Várkerten keresztül a Lánchidhoz és rögtön átsétálhatsz a pesti Dunakorzóra; ha elvarázsolt kisvárosba akarsz jutni, akkor a másik oldalon mégy le és öt perc alatt a Krisztinában vagy. Vannak elszánt Krisztina-lakók, akik nem tudják elképzelni másutt az életüket. Én is laktam a Krisztinában, engem is megfogott a kisvárosi idill, de a Vár, — az más.

Egyszerű magyarázatot találok rá, hogy miért jó itt: sehol a világon nem lehet annyira kikapcsolódni a napi életből, mint itt. Az embert kezdetben zavarja a telefon, még inEHőször egy magyar középiskola „szülői tanácsának41 gyűlésén ijesztett rém az elnök részéről jött javaslat, hogy a szülők testületileg szánjanak síkra a gyermekeik szlovák nyelvű oktatásának kibővítése érdekében s még inkább az, hogy a javaslatnak élénk, helyeslő visszhangja támadt a szülők társadalmában.

A helyzet ugyanis az, hogy a tanügyi hatóságok a magyar középiskolák felső osztályaiban megröviditették a szlovák nyelv tanítási ideijét, heti négy óráról két órára redukálták. Az intézkedést én teljesen jogosnak és méltányosnak látom, mert a középiskola mai formájában, amikor nemcsak az egyetemes műveltségre kell nevelnie, de minden főiskolai szakra is általánosan előkészítő a jellege, annyi mindent kell felölelnie a tantervébe, hogy a tanulmányi túlterheltség már ipso facto természetes következmény. Ha csak a nyelvtanulást nézem: az anyanyelv, az államnyelv, a latin (a gimnáziumokban a görög is), a francia kötelező tantárgyak. A németre, melyet legalább fakultatív tantárgynak 'bevezettek végre, az élet kényszeríti az embert. Hol vau még a történelem, földrajz, matematika, fizika, vegytan, mértan s más tárgyak, amelyekre egy műveltségre törekvő ifjúnak mind, mind szüksége van?

A túlterheltségen könnyíteni kellett s hogy a heti két órát a tanügyi hatóságok éppen a szlovák nyelv tanításából faragták le, azt nem lehet és nem szabad olybávenni, hogy „a kormánynak nem intenciója a magyar ifjúság államnyelvi ismereteit szélesbi- teni és tökéletesbiteni44. Ez álelteuzőkieske- dés, mert hiszen éppen ez a kormány követeli meg minden állampolgárától, hogy az államnyelvet bírja, még az adóvallomások szövegéiből is törülte a megkönnyítő magyar nyelvet.

Hamis a hang már csak azért is, mert ott, ahol nyom-tatásban megjelent (Uj Élet 8—9- szám), az elvi kijelentésnek látszó megállapítás egy most készülő szlovák szótár reklámjával van erőszakoltan egybekapcsolva. De hogy igy is napvilágot láthatott a gondolat, másodszor ijesztett rám. Hát már ennyire vagyunk? kérdeztem' magamban. Jó, jó, hogy „az államnyelvet akarjuk 'és jól akarjuk tudni". Ezt elismerem. De abban az ebből folytatott következtetésben, hogy „mert ez életkérdésünk, kenyérkérdésünk", a kisebbségi elv jogalapjának a feladását látom.

Jó. Érvényesüljön a praktikus szempont is, való igaz, hogy a kisebbségi sorsban az államnyelv tudására és lehetőleg tökéletes tudására is szükség van, de éppen úgy szüksége van az ifjúságnak a tárgyi, szaktudás tehető teljességére is az élet minden, vonatkozásában- Éppen a gyakorlati kérdés megoldását képzelném el másképpen. A magyar szülői szövetségek álláspontja e kérdésben egyedül csak az tehet, hogy az állam nyelvi oktatás a magyar középiskolákban vegyen lehetőleg praktikus irányt, magára a nyelv tökéletes elsajátítására fektesse a fősülyt s erre a felső osztályokban a tisztára gyakorlati jellegűnek gondoltam heti két óra teljesen elegendő, ha az alsóbb osztályok tiöbb- heti óraszámát kellőképpen kihasználták, tanár és diák.

Az eredmény mindig inkább a tanítás módszerétől, mint a ráfordított időtől függAzt szorgalmazzák a szülői tanácsok^ hogy a tanügyi hatóságok biztosítsák a szlovák nyelv folyamatos, egyöntetű, zökkenő nélkül való tanítását a nyolc osztályon át

s akkor az érettségizett diák könnyen boldogul a főiskolán, mert az államnyelv nem lesz félig megemésztett idegen nyelv neki. De akkor, amikor — saját tapasztalatomból beszélek — a nyolc év alatt tizenhárom tanár kísérletezett a fiammal, mindegyik más szemponttal és módszerrel, tehet akár nyolc heti óra is, a szlovák nyelvről, mely amugy- is egyike a grammatikailag legnehezebb nyelveknek, csak zűrzavaros fogalmai lesznek a diáknak és egy épkézláb mondatot nem fog vallani rajta.

A kisebbségi nyelv legalapjánák feladásáról! 'beszéltem az imént. Ha a gyakorlati szempontot pedagógiai alapon megvilágítottam, úgy, hogy annak alapján a redukált óraszám mellett is el tehetne érni a kellő eredményt, legyen szabad az elvi szempontokat is érintenem, amelyeket a kisebbségi sorsban sohasem szabad kihagynunk, még a legköznapibb tetteinkből sem.

A kisebbségvédelmi törvényeket nem ok és nem cél nélkül hozták. Az ok az, hogy ma senkit sem lehet megfosztani attól, hogy nemzeti életét teljesen és szabadon kifejthess© s a cél az, hogy ezt a nemzeti önkifej- lést az emberi önzés ellenében intézményesen biztosítsák.

Hogy is szólnak csak az alkotmánytörvényűnk rendelkezései ?

128. §• 1. A csehszlovák köztársaság minden polgára a törvény előtt egymással teljesen egyenlő és ugyanazon polgári jogokat élvezi a fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül.

2. A vallási, hitbeli, felekezeti és nyelvi különbség egyik állampolgárnak sincs akadályára az általános törvények korlátái közt, nevezetesen a közszolgálatba, hivatalokba és tisztségekbe való lépés tekintetében, vagy valamely mesterség vagy hivatás gyakorlása tekintetében.

Ez tellát nemcsak természetes jog, de tételes törvény is, melyhez ragaszkodnunk nemcsak jogunk van, de kötelességünk is. Még — merem állítani — a csehszlovák államnak tartozó lojális hűségből is, mert minden állampolgárnak kötelessége őrködni azon, hogy az állaim a meghozott törvényeit érvényesíthesse. Ha azonban önként feladom az elvet, én miagam kívánom műveltségem hát- térbeezoritésát, anyanyelvem kiszorítását a közéletiből, mert föltétel nélkül elismerem, hogy „életkérdés, kenyérkérdés" csak az államnyelv tudása lehet (igen, az állásfoglalás egy közhasznú engedmény ellen igen-igen közel esik éhhez!) — úgy feladtam a reménységét is annak, hogy a magyar kisebbség mint nemzet és mint müveit nemzet találja meg honját e hazában és elvágtam az útját a kisebbségi élet — egyelőre — ideális célján alt, a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiájának.

Tessék elhinni, hogy az államnyelvnek bármilyen tökéletes tudása nem minősítés ima a ^tarriérre", mihelyt egy nemzeti ki„És a

nekem való tóltötoll11

mondta

100 néző közül 62

a Madison Square Gardenben, New-Yorkban —. mely az ökölvívó világ központja.

EVERS HARP D O R 1 C

Örök jótállás. Eltörhetetlen. Minden szaküzletben kapható.

Csehszlovákiai vezérképviselet:

Kettner & Polácek, Prag II,

Vodicková 7.

sebbség tagjáról van szó- Az államgépezetben való méltó elhelyezkedésről le kell mondania a magyar fiatalságnak mindaddig, amíg a mai kormányzati szellem él. Az államhatalom egyszerűen csak azokat válogatja ki a maga számára a kisebbségek köréből, akikre föltétlenül szüksége van. Ismerek sok régi, átvett magyar tisztviselőt, akit szaktudása, korrektsége miatt tartottak meg vagy emeltek vezető pozícióba, pedig az államnyelvi tudásuk nem a legtökéletesebb s távolról sem irodalmi jellegű, mint amit ma a középiskola a diáknak ad- De pótolhatatlanok — egyelőre és pont. Ezzé, pótolhatatlanná kell nevelödniök a fiainknak is és szaktudással, egyenes jellemmel, gerincességgel inkább egyengetik az útjukat, mint tökéletes, de tartalom nélkül való nyelvtudással, jogfeladó megalkuvással, talpnya- láseal, amitől minden becsületes ember, ha magyar, ha csehszlovák, undorodik.

Tudom, hogy ma az állami szolgálatba való fölvétel rendkívül nehéz s hogy még a tiszta magyar vidékeken is feláldozza a kormány- hatalom az állam praktikus érdekeit a túlzó, soviniszta, kisebbségetlenes szellem érvényesülésének, de ebből nem az következik, hogy már most engedjünk ennek a szellemnek, hajoljunk meg előtte és csuszva-irn á sz v a hajszoljuk képviselőinek a kegyeit- Éppen ellenkezőleg, föl kell vennünk a harcot a törvénytelen szellem ellen a törvények alapján állva, gerincesen és elszántan, mert csak evvel biztosíthatjuk az ellenfeleinknél is a megbecsülést és méltánylást.

De csehszlovák abbaknák mutatkozni a csehszlovák tanügyi hatóságoknál, magunknak kérni, hogy vegyék el az Istenért a fiainktól a szlovák nyelvtudás érdekében az általános művelődés és a tárgyi tudás lehetőségét, a nyugdijképesség érdekében az életképességet ?

Aki szülő arra a sorsra szánta mindenáron a gyermekét, hogy az államgépezet srófja gyanánt kopjék el az élete, ám gondoskodjék maga ennek a vélt, de mondom, hamisan vélt föltételéről, a szlovák nyelv tökéletes elsajátításáról, de mint egy testület tagja, ne akarjon kollektív álláspontot kicsikarni, mert ezzel az elvet ássa alá és nevetségessé teszi az egész kisebbségi küzdelmet. Mert nincsen nevetségesebb, mint egy mumus előtt meghunyászkodott ember s amíg van törvény, amíg van írott, tételes jog, addig minden ellenkező intézkedés csak szekatúra, mumus, mely meglapul, ha bátran szembeszáll vele az embeir. És a legelső a nevetők, a kárörvendők közt az, akinek sikerült az ijesztgetés. Lehet, hogy a meghunvászkodás „okos" dolog, de a hétiét görbült gerinc nem a magyar természethez, jellemhez illő.

r

6