Prágai Magyar Hirlap, 1932. szeptember (11. évfolyam, 199-223 / 3012-3036. szám)
1932-09-18 / 214. (3027.) szám
6 1932 szeptember 18, vasárnap. BEKUKKANTOTTAM DEBRECENBE Az Alföld kulturális lendülete — Uj-Debrecen csodái A magyar „vidék*4 reneszánsza Nyiregyháza-Debrecen, szeptember eleje. ■(Kiküldött munkatársunkltól.) Mikor Móricz Zsigmond először járt erre mifelénk, ama jó Julián barátihoz hasonlította magát, aki a 18. századiban, négy évszázaddal az elválás után fölkereste az őskeleten maradt véreit- Az én érzésem talán még inkálbb hasonlított a Julián barátéhoz, mikor tizennégy év után először vebődtom el a magyar „vidékre", hiszen mi szakadtunk le az anyatörzsről, mi kezdtünk uj környezetben uj életet, a megmaradt Magyarországon minden maradhatott a régiben, vagy mehetett a maga természetes fejlődése utján. A magyar „vidék"! Úgy élt a köztudatban, minit a manadiság, a mindent ellepő por hazája, a konzervatív egyhelybenállás megtestesülése. így Írják le regényekben s ezekből ítélnek meg minkét is, a „vidéki" magyarságból „kisebbségi" magyarsággá vedlett nemzetdarabot Mi teljes joggal büszkék lehettünk arra a valójában csekély, viszonylag mégis nagy kulturfejlődésre, melyeit tengernyi gátlás, ezer akadály elleniére a magunk emberségéből értünk el, nagy Örömmel fogadtam el hát a meghívást, mikor a mi életünk legközelebb álló párhuzama, a magyar vidék hívott meg az ő kulturális problémáinak megbeszélésére. Ébred a magyar vidék! — gondoltaim — ha gondolkodni kezd azon, miként juttassa kifejezésre szabad alkotó erejét az irodalomban, függetlenül az üzleti érdekkel szaturált pesti irodalom mellett, vagy ha kell, ellene. Ezen a téren sok elvégzett munka, sok eredmény van mögöttünk s ha másban nem, gyakorlati kérdésekben a kisebbségi magyar kul túr élet tanáccsal szolgálhat az öntudatára most ocsúdó vidéki magyar kultúráiét nek. Evvel a gondolattal indultam útnak, az önzetlen emberek nagy örömével, ha segíteni tudnak és — megvallom — szomorúsággal és irigységgel a szivemben tériem meg, a gazdagságból a mi szegénységünkbe- Nemes ez az én szomorúságom és talán nem is lesújtó, de biztató, mert a mi elmaradottságunkon éreztem. És szent az irigységem, mert nem elkíván ja a másét, testvérét, de szeretné a miénknek is azt, amit ott látott. De tartsunk sort. Nyíregyházán tartotta a magyar vidéki kulturegyesületek szövetsége az alakuló közgyűlését K leibe!ebe rg Kunó gróf nyug. kultuszminiszter elnöklete alatt. Főcélja a szövetségnek a magyar vidék, legelsősorban az Alföld irodalmi életét megszervezni a nagyobb vidéki nyomdák és a vidéken élő alkotó erők bevonásával. A tervbevett kiadóvállalat hatalmas alaptőkéje már ott feküdt megajánlás formájában a tárgyalóasztalon a formális megalakulás előtt. A mai gazdasági válságban, melynek ostorcsapőja éppen a magyar életen vágott legfájóbb sebet, csodálatos és megható az az áldozatkészség, mely ezt az anyagi erőt kiteremtette. „Az első könyv!" Ezt a jelszót tűzte a kibontott zászló ra a nagytudásu, melegszívű és fáradtságot nem ismerő elnök- Az első könyv, melyhez legnehezebben jut el a fiatal, még névtelen tehetség, az első lépés, melyet a legnehezebb megtenni a Parnasz- szus kapaszkodóján, mert majd mindig fennakad az önérdekbe zárt kiadóvállalatok drót kerítésén. Hivatkozott egy másik, hasonló megmozdulásra. Egy nemeslelkü nagyasszony nemrégiben alapítványt tett huszonöt tudományos munka megjelentetésére s a huszonöt első könyv irói közül tizenhét ma egyetemi katedrán tesz tanúságot arról, hogy érdemes volt az első lépéshez hozzásegíteni.. Ki tudja, enélkül nem te mette volna-e el valamennyiét a kiöznapi- ság pora. Ez a hatalmas megmozdulás már maga is bizonyítéka annak, hogy a magyar vidék nem most ébredezik, de már öntudatán van, merész lépésre bátorodott, mert tudja az értéklét és látja a hivatását. Ereznem kellett, hogy a gondolat nem olyan hitregébe illő, pajzsosan-sisakosau fejből kipattanó Athenae istenasszony, nem mítosz, nem ábránd. de élő valóság, melynek előzméhye, alapja kell hogy legyen. Megtaláltam ezt is, megláttam és megcsodáltam. Külsőségeiben is és tartalmában is. Hangverseny nyitotta meg a helikoni ünr népségét. (Ez a „helikoni" nem név, de jelleg.) Főivárosi nivéju volt ez a hangverseny, pedig a „vidék" szolgáltatta elejétől végig, a miaga erejéből. Miskolc (Thurzó-Nagy Lászlóné zongora), Békéscsaba (Déri Ottó cselló), Debrecen (Simon István ének), Nyír egyháza (Virányi Sári ének) adták a műsor főszámait, nehéz, klasszikus értékű művészetet, melyet érett, komoly közönség hallgatott meg áhítattal. Móra Ferenc olyan tüntető ünneplésben részesült, amilyen csak egy primadonnának vagy egy boxbajnok- nak járna ki a — müveit nyugaton.. És ez ma oly természetes, hogy Polinszky Pál dir., Nyíregyháza kul túr tanácsnoka és Kuthy Sándor dr., Debrecen főügyésze — az egész vidéki, mozgalom éltető és irányitó lelke — szerényen kitérnek minden megérdemelt dicséret elől: — Ugyan, mit lehet összehozni kánikulában. Gyerünk inkább a strandra! A strandra? Nyíregyházán? Úgy képzeltem el ezt a „strandot", hogy egy pusztai kutból taposó öszvérek húzzák a talajvizei valami medencébe s ahogy kiröpit a város Buiekja az öntöző autóval hűsített fülledt városból, a csupa virág-szobor ucoábrál a ( „Sóstóra", szemem-szám eláll. Valóságos kis Li.dó épült itt az alföldi homok kellős közepén. — Tavaly itt miég szemétdomb volt, — mondja mintegy mentségül a tanáosos-cicero- •ne, — azért olyan kezdetleges minden. — Pedig dehogy az. Pompás virágágyak közepén szökőkút fut a magasba s tenger nép élvezi a Sóstó vizét vagy sétái a puha homofesző- nyegen. — Ha mi nem csináljuk meg a mi strandunkat, ugyan nem jutott volna eszetekbe nektek sem? — évődik Kuthy — egyszerűen lekophoztátok a .miénket. — Hát Debrecenben is van strand? — kérdem. — Hogy van-e? Európában nincs még egy olyan! Ezt ugyan jóindulatú Iokálpatniotizmus- nak kellett vennem, hisz négy-öt évwel ezelőtt, mikor utoljáira jártam a kálvinista Rómában, mindenki azon sirt, hogy eltikkad, elalszik nyáron. De kételkedő mosolyomra ez volt a válasz: — Ha nem hiszed, nézd meg. így volt alkalmam bekukkantani Debre- recenbe, mint Bolond Istóknak. Az Uj-Deb- reeenbe, melyben ezer év konzervatív kullur- megalapozot tsága pompázó virágzásba bomlott Debrecenben Vásáry István polgármester, Uj-Debrecen megteremtője maga vállalta az „idegenvezető" szerepét. Érdemes a nevét megjegyezni, mert az első percekben nem ■tudja az ember, táltosáé ez a szimpatikus fiatalember, aki „Wümschelrutéval" kereste meg a föld legmélyén az alföldi porfészket fürdővárossá varázsló gyógyvizet, szemfényvesztő-e, aki ébren is álomba tudja ringatni a hiszékeny lelket, ragyogó, színes álomba, melyből felébred az ember, ha megdörzsöli a szemét. Nemcsak emberrel állunk szemben, de igaz emberrel, tősgyökeres magyar emberrel, aki közvetlen, minden póz nélkül való, szívós, akarterős ember, akiben a lendület és a szabad fantázia találkozott az erős reális érzékkel. E kettő nélkül nem lehetett volna ennyi elképzelhetetlenséget valóra váltani. De mit ifi lehet egy bekukkantásra, pár óra alatt csak felületesen is megtekinteni a sok csodából, ami az utolsó öt év alatt Debrecenben támadt, ahol az uocá.n az idegennek talán a „köpködő kaszinó" volt a legnagyobb nevezetesség. Igen az uocán, mert hisz az ősi kollégium falai közt — tudjuk — évszázadok óta komoly kultúra élt imagába- zártau, csak a külső ruhája volt a tóga és a vaskalap, vagy a pipaszárhordozó rámás csizma. Nos, ez a belső szellem, ez a falak közé zsúfolt kulturélet ma kifejeződik a város külső képén is, Debrecen ma a magyar vidék egyik legvirágosabb, legceinosaibb és legstilusosabb városa. De kezdjük a körutat. Először a strandra repít az autó, aimig le nem esik a nap. Az ősi Nagyerdő százados fái alatt tükröződnek a nagy medencék. Ez- időszerint a fák alatt, mert egyet se vágtak ki, a facsoportokat körülfogták vasbeton- gyürüvél s az őserdő óriásai együtt vesznek lábvizet az árnyékukban enyhülést és gyógyulást kereső hangyánéppeL Gyógystrand ez a szó legszorosabb értelmében. Mert a rendes uszodán kiviül van még két száz-száz méteres bazin, az egyik úgy 28 fokra lehűtve, a másik testvérek közt megvan 35—40 fokos. Mikor észrevették, hogy a hűvös homokihoz szokott tölgyek mogsinylik a forró vizet, hideg vizet vezettek a gyökerei közó, hogy lehűtsék a talajt. Minenütt rend, tisztaság és művészet. És ami különös becset ad a többholdas telepnek, mindent Debrecen adott hozzá. Eszmét, anyagot és munkát. És ahogy felcsapott 1800 méternyi mélységről a csodaviz, a huszonnyolcadik napon már 7000 ember élvezhette az áldását. Ez a tempó és ez az arány ma Debreceniben, mintha mm is az Alföld kellős közepén lennénk, de Amerikában. Az egyetemi klinikáról, melynek pavillon- jai szintén a Nagyerdő tölgyfái alatt hűsöl- inek, csak futtában halljuk, — amíg kering az autónk hosszú perceken át a széles utakon — hogy a legmodembb, ami elképzelhető. Az egész teleipnek egy központi fűtése van s az egyes osztályokat hét (7) kilométer hosszú folyosó köti össze a föld alatt. Szintté sajnálja az ember, hogy nem heleg Debrecenben, mert a telep inkább hasonlít egy szórakozást nyújtó üdülőhelyhez, mint egy kórházhoz. A betegségre, talán siközelségre semmi, de semmi nem emlékeztet a virágágyakkal tarkázott ideális angolparkban Az uj temetőbe! — hangzik a vezényszó, de közben megnézzük a Tisza István egyetem központi épületét. Itt uj csoda a 6000 em- Ibetrre szabott fedett díszudvar. Egyszerűség, mégis nemes stílus sugárzik a hófehér falakról, melyeken márványtáblák hirdetik a nagy neveket, akik évszázadokon át professzorai vagy polgárai voltak az ősi kollégium mák. Méliusz Juhász Pétertől Hatvani Istvánon, Csoíkonaiin, D'iószeghy Sámuelen, Fazekas Mi- hályon át Arany Jánosig a magyar kultúra bajnokai és vértanúi. Az uj temető és benne a sok vitát provokált krematórium sem az, amit várunk tőle- A halálnak inkább fensége, mint borzalma lebeg az épület és a környezete fölött. A főbejáratnál gyönyörű szoborcsoport fogad, a debreceni Medgyesi Ferenc mestermüve. A zománcos sötétlila tetőoseróp és a hatalmas, lila vanília ágyasok szegik be az épületet az alkonyi pir osságban égő ég és az előteret elfoglaló nagy vízmedence tükre felé Talán nem is a krematórium kemencéje a fontos itt, a pincesornak egy kicsi fülkéje az egész, de maga a ravatal ózó-épület, melyben a művészet és a szeretet, a kegyelet érzése fogtak össze, hogy az utolsó utat megszépítsék. A ravatalozó-termek mindegyike egy-egy templomhajó, melyben nem is jut eszébe az embernek az elmúlás, inkább a föltámadás. A világítás, mely a művészi freskókat — Holló Lajos, Haranghy Jenő és Kovács János alkotásai — láthatatlanul szegi be alulról keretként, inkább misztikus, mint lehangoló. Ha meg elalszik a láng idebent, a páratlan szépségű ablakfestéseken (B. Ko- kas Klára tervezése) süt be színessé szürten az áldó napfény. — Még nincs üzemben a temető? — kérdem, hiszen semmi, de semmi, se hullaszag, se a hervadó virágok temetőillata, se ijesztő halotit-látás nem borzaszt össze. — De igen — hangzik a válasz — csakhogy a hullák a szuteréhben, hűtőkamrákban vannak addig, amíg a szertartás el nem kezdődik- Ha már az elégetés, körül nehézségeink vannak, legalább evvel a tökéletes higiénával őrizkedünk a fertőzés lehetőségétől s a felséges halál visszataszító mozzanataitól. A szertartásra liften hozzák föl a koporsót. — De hová? — Ide — mutat a vezetőnk egy művészi bronzboritásu, inkább pogány oltárra, mint a Szent Mihály lovára emlékeztető emelvényre. — Az embernek szinte kedve kerekedik Debrecenben meghalni •.. Hát még a temető maga! Nem is temető ez, de virágos kert, angolpark, az őserdő maga- A Nagyerdő megint, mely teljes érintetlenségében megmaradt s a fák alján nő virág helyett a fejfa és a kereszt. Van valami pogányos ősiség ebben a természetrajon- gásban, mely nem engedi, hogy a vallás külsőségei kényszernek tűnjenek föl az emberi lelket legjobban megindító szomorúság évadján. Igazi mély vallásosság olvadhat itt a lélekben a hit, mert természetessé, emberivé lesz s az istenadta szépségekben enyhül meg a legvégső borzalom, a halál gondolata is. — Pedig mi élni akarunk! ... Ez a dacos válasz nagysokára az előbbi groteszk megjegyzésre- Igaz is. A halál megszépítése neim az öngyilkos gondolatot, de & mindenre elszántságot idézi föl az egészséges emberben. És itt mindenből az egészség lebe* lete árad... Másnapra marad a Déri-muzeum. Már a külsejében sincs az összhangnak és stílusnak semimi hibája. A környezetet, a ,Jtis fü vészkertet" hozzá szabták a megálmodott és valóra váltott Pantheonhoz. És ahogy belépünk az épületbe, akkor nyílik meg a szemünk a látásra, akkor tárul föl előttünk ennek a külsejében már megcsodált nagy, modern fellendülésnek gyökere, múltja az évszázadokban. Mert ahogy az egyetem, a strand, a krematórium minden művészete debreceni művész teremtő erejét dicséri, az utolsó tégláig minden alkotó eleme debreceni munka és anyag szülötte, a temérdek virág itt és az uccákon a városi kertészet remeke, úgy a muzeum régiségtárában kezdve a kőkorszak primitiv mesterkedésén az ősfoglalkozásokon, háziiparon, müiparon, könyvkultúrán s a jó ég tudná megmondani mi mindenen át a máig mindent Dehrec-en és az Alföld szolgáltatott itt — a fejlődés rendjében — a jelenhez és a jövőhöz. Az elrendezés mesteri. Nekünk avatott vezetőnk Eesedi István dr., a muzeum igazgatója, de kalauz és cicerone nélkül is, aki látni és olvasni tud, maga tanulhatja meg a művelődéstörténet nagy leckéjét. Ezen az egész első emeletet elfoglaló hatalmas gyűjteményen kívül s attól függetlenül van elrendezve a második emeleten a tulajdonképpeni Déri-féle gyűjtemény. Déri Frigyes, az adományozó, a nemzethüség klasszikus inkarnációja. Sváb származású müncheni selyemgyáros volt, aki mérhetetlen vagyont gyűjtött össze szorgalmával s ezen összevásárolta az egész világon mindazt, ami érték a keze ügyébe került. Végrendeletében a müigyüjíeményét a legma- gyarabb egyetemi városra hagyta, igy esett a választás Debrecenre. A műgyűjtőm én y világviszonylatba kapcsolja be Debrecen kulturéletét- Kínától kezdve Meissenig és az egyiptomi múmiáktól a legmodernebb művészetig. Hallatlan értékek kincsestára ez a muzeum. Képtárában Munkácsy — az Eece komon kívül — még négy mester alkotással szerepel. Barabás, Benczúr. Ferenczy, Halász, Hradil, Jankó János, Küpeczky (5 dnb), Mányoky, Lotz, Madarász, Mednyánszky, Székely Bertalan, Sziuyei Merse, Telepi, Thorma, Zichy nevei a legkimagaslóbbak. Numizmatikai tárlóiban a magyar pénzek teljes gyűjteménye Szent Istvántól máig. Ki győzné leírni egy rövid újságcikk keretében ezt a gazdagságot, mikor a tizenötives „Vezető" is csak kivonata a valóságnak. Ez a mai Debrecen, az Uj-Débreoen. A keramikai gyűjteményben láttam egy csuprot. Rajta a mindig visszatérő kedivenc díszítő motívum a Szent Korona. Ám ezen a darabon a korona tetején nem a ferde ke reszt, de a — kálvinista buzogány díszeleg. Az ember jót kacag ezen a naiv dacosságon, de aztán magába száll, mert jellemző, szinte szimbolikus értelmű ez a szinte blaszfémiás történelemhamisitás. Ha a kálvinista dac és akaraterő egyszer nem azt mondja többé, hogy „azértse", de azt, hogy „csak ezért is!" az alföldi homokból „klinker" téglát izzít ez a nagy tűz s avval pótolja a márványt. Ha le akarják szoritani a fejét a porba, hogy odavesszen, lefurja két kilométernyi mélységbe, hogy onnan lopja ki a testvér-természet csodaerejét. És Debrecen ugylátszik kimondta ezt a nagy szót!... Éis ez a fiatalos lendülét nem elszigetelt jelenség Nyiregyházán és Debrecenben. A régi rivalitás, mely a szomszédos alföldi városok kiözt közmondásszerü volt azelőtt is, de jobbára csak az egymás bosszantásában merült ki, máira átminősült nemes verseny- nyé, minden város igyekszik külsőben és kultúrában túlszárnyalni a másikat, többet, vagy legalább annyit teremteni, mint a versenytárs. így termékenyül meg az Alföld nagy gondolatokkal és tettekkel, melyek megkötik, termő humusszá varázsolják a talaját, miint a futóhomokot az édes illatú akácfasorok. Fáradtan a sok gyönyörűségtől ültünk meg az Angol Királyné „Bundájában", ahol Ady Endre legelsőbben próbálgatta egetverő szárnyait. Szomorú voltam. — Mi bajod? — kérdezték. — Csak most érzem, látom világosan, hogy mi az a kisebbségi sors. Most tudtam meg, hogy mennyire elmarad a mi fejlődés- lehetőségünk. Talán, ha hazamegyek, még jobban érezni fogom a felelősséget, de mit ér mindez, ha minden erőnk a vigyázó.-bán fogy el és nagyra kell tartanunk, lm meg tudunk állni, Szikiay Ferenc*
