Prágai Magyar Hirlap, 1932. július (11. évfolyam, 149-173 / 2962-2986. szám)
1932-07-24 / 167. (2980.) szám
1902 frilims 24, vasárnap. ^i^gai-A\a(Aar-hiiüíAI> 7 Beszélgetés a Pen-Clubok budapesti kongresszusának résztvevőjével Madách, Petőfi, Herczeg és Ady világhírű héber fordítójának lelkes vallomásai a magyar irodalomról és az európai ember problémáiról A ruszinszkói származású s magyar anyanyelvű Avigdor Hameiri két ideált ismer a földön a nemzetit és a nemzetközit — A másodikhoz csak az elsőn át vezet az ut — A nagy héber író legújabban Herczeg Bizáncának fordítására készül Mit mondóit Biatik az Elsodort Sala „antiszemitizmusáról“? Munkács, julius 23. (A P. M. H. munkatársától.) Amikor a Pen-Ulub legutóbbi, budapesti kongresszusának meghívásait összeállították, meghívás kószült és ment Ázsiába is. A Szent-Földre. E meghívásnak külön érdekessége volt. Az, hogy csak magyarul szólt. És akinek küldték, igy fogadta nagy szeretettel. Repülőgépre is ült azonnal és sietett Palesztinából Budapestre. Megjelenése a kongresszusnak egyik értéke s különlegessége volt. A magyar írók, a magyar közélet kiválóságai kitüntető figyelemmel s különleges megbecsüléssel fogadták. Akik irodalombarátok, vagy maguk is Írók, már tudhatják, hogy kiről van sző. Avigdor Hamelriról, az uj héber irodalom világhírű nagyságáról. „Díszvendégeként hívták meg a kong rés z- szjusra. És a meghívóban, melyet Herczeg Ferenc, Heltai Jenő és Kosztolányi Dezső Írtak alá, az is benne volt, hogy... „a magyar Írók igen hálásak Hameiri uramnak Az ember tragédiája hü és kiváló fordításáért..." Bevezetésül ugyanis meg kell említenem, hogy Avigdor Haaneári az, ki Madách remékarfü- vét, azonkívül Arany, Petőfi sok költeményét, Herczeg Ferenc, Kosztolányi Dezső és mások munkáit magyarról héberre for- * ditjale. Hadd mutassam öt most be közvetlen közelről is a P. M. H. táborának, Jól esik leírni: Ruszánszkó szülötte, mfagytar az anyianyelve s ha ősi uj otthonában, a próiféták földjén elmélázik, akkor gondolata valahova a Latorca partjára száll, a Kárpátok aljának levegőjét érzi, dalt hall, mássá lesz hangulata, könyvet vesz kezébe s olvassa: „ . . . mintha pásztortüz ég őszi éjszakákon, messziről lobogva tenger pusztaságon". * Amikor 1915 nyarán a losonci tiszti iskolában izzadtunk, a VI. hadtest önkéntesei sorában egy Munkács-környéki zsidó fiú is volt. Feuerstein Avigdornak hívták. Kevesen tudtuk, hogy „Kova" név alatt már ismeri az irodalom is, hogy szerelmese a héber nyelvnek, hogy minden könyvnél jobban ismeri a bibliát. És én tudtam azt is, hogy önkémtestár- eunk álmokat lát, álmokat él és álmai mindig az ígéret Földjére viszik, amely kétezer év óta nem az övé. Aztán szét mén tünk a világ minden tája felé, hol ágyú dörgött, fegyver ropogott. Egy- páran egyideig együtt voltunk Kovával, de a Bruszi lov-oiff enziváíba n elvesztettük. Eltűnt. Közel tíz év múlt el s nem tudtunk róla semmit. Elnyelte az orosz hadifogság. * Egypár évvel ezelőtt, mint nem egyszer, ismét vitáztam a cionistákkal. Meg akartak győzni ideáljuknak. S annak bizonyságára, hogy milyen munka folyik Erec Israelben („Israel földjén"), meg aztán azért, hogy érzésemet megfogják, szinte kivágják büszkén: — Most fordították le Palesztinában Az ember tragédiáját héberrel Elképzelhető, hogy megleptek. — Ki az, aki fordította, — kérdeztem. — Avigdor Hameiri, — volt a válasz. Sokáig töprengtem nagy örömömben is afelett, hogy vájjon az a Hameiri ismerte-e úgy a magyar nyelvet, amint azt Madách müvének a szelleme megkívánja, hogy vájjon az előttem ismeretlennek hitt fordító átérezte-e Madách remekét úgy, ahogy abban benne kell lenni? Ismét évek teltek el, amikor Munkács uc- cáin falragaszok hirdették, hogy Avigdor Hameiri előadást fog tartani. Persze, hogy elmegyek meghallgatni, — gondoltam magamban. És amint egypár nappal az előadás előtt az uccán járok, hozzám siet, meleg szavakkal köszönt, megölel — egy idegen, Avigdor Hameiri volt, a régi bajtárs, akiből világhírű iró lett. * Most ismét „itthon" van! Az Iványi-i, falusi kuriaszerü családi házból be-bejön Munkácsra. Ilyenkor mindig együtt vagyunk. Ömlik száliából a szó. Minden szava érték és súly, — hit és tudás. Valami hallatlan erő sugárzik belőle: a honépités akarása és rajongása.. Világszemlélete és műveltsége széles, szinte határtalan horizontú, őszinte és igaz. Magáról, fajtájáról, munkájukról az árnyakat sem hallgatja el. Lelke és zsenialitása, beszédmodora, ereje Szabó Dezső szerű. Mikor előad, érvel és vitázik, mintha Szabó Dezső szólana belőle. De bántani nem bánt senkit. Ha beszélni kezd, minden más szó elnémul körülötte. Beszél... Mesél. — Odesszában gyűltünk, kerültünk össze ARGENTÍNÁBA BRAZÍLIÁBA, URUGUAYBA ÉS PARAGUAYBA utazzanak a legnagyobb és leggyorsabb angol motorhajókkal ALCANTARA és ASTURIAS Visszautazásokat az összes tengerentúli államokból gyorsan és előnyösen bonyolít le Mindennemű felvilágosítással ingyen szolgál: ROYAL MAIL LINE PRAKA II, VACLAV. MÁM. 72 a. 1920-ban egypáran, kik ezer kinon s keserven keresztül, — fogságban ábrándoztunk az ősujhazáról... Dolgozni, írni kezdtünk. Egy napon aztán megállapították, hogy ellenforradalmárok vagyunk, me#8 a héber nyelv, mint a biblia nyelve, melyen dolgozunk, — reakciós. Ellenforradalmárok; ki kell végezni őket! Bialik Moszkvába utazott Leninhez, hogy végzetünket megmásittatni próbálja. Trockij, a zsidó, nem kívánt foglalkozni „ügyünkkel". Lenin röviden végzett: „Palesztinába velük, de rögtön!" Felkészületlenül, minden holmi s pénz nélkül, egy nagy csónakszerü vízi, de nem tengeri járművön nekiindultunk a Fekete tengernek. Konstantinápolyban a Joint felruházott és kisegített Palesztinába. Azóta ott élek, ott dolgozom, ott harcolok. * — Héberül még apám tanított. Pesten a rabbiszemniinárhimban bújtam az ősi nyelvet. Fordítani kezdtem. Magyarból héberre. Fordításaim figyelmet keltettek s nagy volt a boldogságom (mikor jutalmai is kaptam érte). Herczeg Ferenc egy elbeszélését sikerrel fordítottam le és ebben élénken adtaim vissza a biblia nyelvén azt, hogy „Ica, rioa pattogatott kukorica". Majd a „Szeptember végén" fordítása következett. Aztán jött utána a többi. — Ha valahol nehéz Írónak lenni, Palesztinában az. Olvasóközönségünk kicsi. Hiszen zsidók csak alig másfélszázezernél többen vagyunk ott. És nemzetünknek-népünknek nagy része a legnehezebb: rögöt túró, mocsarat száritó, töltéseket építő, sziklát robbantó, földmivelő, fizikai munkát végzi. — Az egész világ minden tájáról kerültünk össze ismeretlen, különböző nevelésű ejjeli zene Irta: BODOR ALADÁR Sólyomné, miután már régóta álmatlanul töprengve nézett az éjszaka sötétjébe, egyszerre csak fölemelte a fejét. Az ablak alatt suttogást, szőszmotülést, halk cincogást halót. — Hallod, Judit? Hallod? Gyors, makacs mozdulattól halkan reccsent a másik ágy, de Judit nem felelt. — Hallod, te komisz? Még meg kell érnem ... * * * Sólyomné mamának meg kellett érnie. Még pár halk cincogást, mordulást, aztán egy halkan próbálkozó, de mind olvadóbban fölszárnyaló éjjelizenét. Mint búcsúzéra lengetett könnyes fátyol lebegett föl az éjszakában, ahogy csak félig berúgott cigány tudja huz- ni, a legszebb magyar szerenád: Éj van, csendnek nyugalomnak éjjele . . . Aztán a Csak egy kislány, meg a többi . . . Hanem szöveg is került a könnyesen eped- ve zokogó melódiákhoz, Sólyomné mondta odabenn a leányához, egy pillanatig is abba nem hagyva a szöveget: — Hát igy. Huszonnyolcesztendős, vén fejeddel. Idejön az ablakunk alá a tizennyolc esztendős diák és éjjelizenét ad, nyílt vallomást, úgyszólván a legszélesebb körű nyilvánosság előtt, hogy holnapra már az egész kisváros beszélhessen róla. A ráncosodni készülő, hireskevély Sólyom Juditnak, a hetvenhét drága bálon, pesti sziniiskolán, vidéki párbajskandalumokon átalvitézkedett Sólyom Juditnak a bejelenteti legújabb udvarlója, a tizennyolcéves diák, a . . . — Csak tizenhét és fél, mama. — Még komisz'kodol?! Te arcátlan- Nekem a te korodban már négy gyermekeim volt, ' gazdaságom, veteményes kertem, nekem ... — Nincsenek ma már olyan jámbor férfiak, mint édesapa. — Még viccel! Te, te utálatos! Mert látom a sötétben is a gúnyos mosolyodat, látom! Nem jól látta Sólyom mama. Mert a Sólyom Judit arcán éppen akkor indultak el a csöndes, békétkereső könnyek. Nem is próbált miattuk szólani, hogy a könnyek meg ne érződjenek a hangján. — Aztán mi akarsz te ezzel a zöld Surányi Pistával? Talán már kész, komoly terveid is vannak a karrieretekkel! Oh, meg fogod ugyebár várni, ő négy-öt év múlva végezni fog, újabb tiz év múlva aztán beköti a fejedet, éppen negyvenhároméves korodra! Sólyomné gúnyosan nevetni akart, de dühös sírás görcse állott inkább a torkába. Hanem azért csak folytatta. Odakünn a cigány azt húzta, bggy: Szeretnék május éjszakáján. — Hogy mi akarhat ez a cudar azzal a tej- fölös’képü diákkal? Mikor itt van végrevala- hára ez a Pollák, a nekivaló, a fess és még egészen fiatal, biztosállásu úriember, vagyonos, előkelő, udvarias, szép . . . — Szép, szép, szépszépszép ... — Még azt mernéd mondani, hogy nem szép? Minden lány bolondul utána, mindenki megnyalná utána mind a tiz ujját is, alig néhány évvel idősebb náladnál, mindenki irigyel érette. Itt van neki az utolsó mentő- horgony, itt a hallatlan szerencse, már úgyszólván kikészített férj, elég világosan nyilatkozott még énelőttem is, apád előtt is, te is nkiigérkeztél és most kockáztatod a bé- ketürését, még elrontasz mindent, te, te... — Nem rontok el semmit, hozzámegyek. —Hát akkor mi a fészkes istennyilát akarsz ezzel a diákkal? Szerelmes vagy belé? — Ugyan mama, ne beszéljen értelmetlenségeket! —- Még te mersz rendreutasitani engem?! Hát ebben van értelem? Idejuttatni azt a diákot, aki most telemuzsikálja a szerelmetekkel az egész várost, aki most mindjárt énekre gyújt és hangosan belebömböli az egész városba, hogy: Mikor majd karjaiba zár, Nem lesz nálatok boldogabb pár, hát van ebben értelem és tisztesség és szemérem, te, te... — Én nem tudtam róla, én nem is reméltem, hogy el fog ide jönni... — Nem is remélted? Nem is merted remélni?! És most odavagy a boldogságtól, hogy ez a fényes pozíciójú, nagyszerű párti idejön tálcán kínálni magát . . . Hát elment az eszed? Hál zöld fruskának hiszed még magadat? — Édesanyám .. .jövő hónapban huszonkilencet töltök, belépek a harmincba. Vén- ieány vagyok, nem is tegnap óta. Ezen a legutolsó bálon is hallottam, nagy társaság állapította meg rólam. Igazuk van, jó tudom. De ez a diák nem akarja a vagyonomat, ez nem akar tőlem összeköttetést, ez csak azt hozta el nekem, hogy megmutassa az igaz, a valóságos érzését, hogy még belém is lehel szerelmes lenni, ez nem akar még a hiúságának se semmit... — Hát akkor mit akarsz tőle, te!? Mit akarsz, mit akarsz, mert mindjárt... — Megmondottam, nem akarok semmit, vége van, kedves volt, köszönöm neki... — Te, ha még egy szót mersz szólani, hozzádvágok valamit a sötétben! Téged meg- kergitett az irodalom, a költők — a kin és a szégyen zokogása mintha kettéharapta volna a torkát —, költők ... versek, szerenád — fuldokolta gyilkosnak szánt gúnnyal —, menj, gyújts neki gyertyát az ablakodba, de... de — és most a ruháját majdnem tépni, kezdte a sötétben a föllángoló dühtől —, de most a fejére is boritok egy mosdótál szappanosvizet annak a nyiivákoló macskádnak . . .! Judit megelőzte, hamarább ugrott ki az ágyból. Úgy, ahogy volt, csak a könnyű nyári takarót csavarva magára, az ablakhoz lépett és kinyitotta: — Kisfiú, Pista... — suttogta elfulladva és könny gördüllt régig az arcán. A fiú feje szédülten hullott oda Sólyom Judit elé az éles ablakpárkányra. Még a kezét se merte megcsókolni a leánynak. — Nono, kisfiú, kedves Pista ... — El kell mennem, Judit. Pestre. Aztán Berlinbe küld az apám. De . . . — De azért szeretni fog . . . ugyebár, azt akarja mondani. Mondja, el is venne feleségül? Megvárjam, Pista? — és boldogan nevetett hozzá, hanem a könnyek folytak, folytak az arcán. — Vájjon kinevel? — Én, magát? — és megfogta a fiú kezét és megmártotta az arcán lefolyó könnyekben. A fiú homloka odazuhant elébe súlyosan az ablakpárkányra, most már alighanem a vér is kiserkedt a nyomán. — Mindenre, mindenre kész vagyok magáért, Judit. — Köszönöm, köszönöm, kisfiú... — és Judit hálásan, áhitatosan kezébefogta a fiú arcát és aztán lassan megcsókolta... — Ez legyen a maga legényavatása, Pista. Hanem most már haza kell menni, meg ne tudja a mamám és senki . . Gyorsan, fölijedve becsukta az ablakot, a fiú fejét úgy kellett az ablakpárkányról lefejteni. Aztán sietve bebújt az ágyába és fejére húzta a takarót, hogy az anyja a földerengő világosságban ne láthassa az arcát. Az anyja nem tudta, mit gondoljon róla. 1 >
