Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)
1932-03-27 / 72. (2885.) szám
18 «pBű»OT7vtA<stotoSTraarí 1<KB mAndna 87, Tökéletes gentleman csat mérték szerint készült egyéni cipőt visel „PRAGA“ LUXUS-SHOE Prága II, Jindí’isslcá 7, (Passage) Magyar kiszolgálás tek ibelü, hanem dohányt. Lajcsi fölfigyelt és lelkesedve mondta: — Annak is szép virága van ... De milyen szép!... Pláne, ha piros... — Hanem mit fog ültetni anya az övébe? — tette föl a találós kérdést Mezei. Pali kuncogni kezdett. —• C ... c ... c ... én tudom, de meg nem mondom... Lajcsi leintette. Szőke haját hátrálok te a fején és Pál elé állott. — Csak te ne tudj olyan sokat! Anya azt ülteti bele, amit akar. Azt nem találja ki senkibe. És ránézett a kicsi asszonyra. Meleg kék szemének fiúsán lágy tekintete ráolvadt az anyja arcára és fölforrósította azt. Úgy szerette ezt a kicsi anyát... Valójában nem is tudta, (hogy szereti, csak érezte, hogy milyen jó a közelében lenni; milyen meleg a keze, ha uiegsimogatja; milyen jó az ölében elszunyókálni, úgy, mint kisgyermek korában, ha későre járt az idő. Érezte, hogy nincs senki a világon, aki jobban érdekelné őt, mint az anyja, akinek kezéből még a száraz kenyér is puhább ... Mezemé azonban elárulta, hogy mi a terve. — Én százszorszépet és nefelejtset fogok ültetni. ‘ Jelentősen mondta. Mikor a százszorszépet ejtette ki, a két fiára nézett; mikor a nefelejt- set, akkor meg a pipa mögül mo:solygó férjére pillantott. Átjött a pap is. Éppen tavasz volt. Azonnal meg Í6 kezdhették a munkát a „földreform” utján ingatlanra szert tett családtagok. A pap egy pipa dohányt kért. Á jegyző odamutatott a kertjére. —- Jövőre itt dohány fog teremni. A pap nevetett, — Mennyi? — Legalább öt tő. — Milyen? — Muskotály. Csak muskotály ... Az apró asszony a tornáeon terített. — Egy kis uzsonnát, plébános ur! A pap azonban Mezeit kérdezgette:-—Na, sikerült? A jegyző megelégedetten hümmögött: — Hát igen... Mind a két fiút fölvették. Szeptembertől fővárosi lakosok lesznek. . A Lajcsi jácintjai igen szépek voltak. A barna paláink alját beszinesitették és illatuk bekó- ezálta az egész kertet. Valahányszor hazajött husvétra, mindig elgyönyörködött bennük. Minden szirmukat megcirógatta. Lehasalt a sar- jadzó fűre és úgy dugta szőke fejét a fehér és rózsaszín virágok közé. Még a cica is megkívánta tőle és odadörzsölte fölpupo&odott hátát Laj- csihoz és bizalmasan dorombolt. Lajcsi nevetett. — Jankó, legázolod! A macska behúzott körmökkel kapott a Lajcsi fenyegető ujja után. Még a nap is kedvesebben sütött le rájuk. Csak Pál nem törődött vele. Nagyokat szuszogva dugdosta a tengeriszemeket a föld alá és megszámlálta. —« Lesz vagy ötven tengeriszár. Mezeiné összecsapta a kezét. — Pál, te! Kár azért a kukoricáért. Ha ilyen sűrűn ülteted, csal auládé lesz belőle s nem csöves tengeri. Pált azonban ez nem izgatta. Föl állott é6 legyintett. — Bizd csak rám, anya. Tudom én, mit csinálok. És büszkén ment odább, majd a Lajcsi háta mögé lonózott és egy jácint felé nyújtotta a kezét. Lajcsi elsáppadt az indulattól. Szőke haját hátralökve, hasmánt fektében kapott a Pál keze után. — Meg ne próbáld, Pál, mert baj lesz! Pál ellépett és fehér fogait mutogatva visszhangosan kacagott. — Megijesztettelek, Lajcsi, megijesztettelek! A jácintokhoz tehát senkise nyúlhatott. Ott fonnyadtak el illatos szirmai a szárakon s mikor jött a nyári vakáció, Lajcsi mindig nagy gonddal temette el a megszáradt, zörgő virágokat ... Ez a szép gazdálkodás igy ment egészen addig, amíg Lajosi hatodikos lett. Szép, nyúlánk, fehérbőrű fiúvá 'serdült. Kamaszos tartósában volt valami báj az édesanyjából, valami erő az apjából és valami önállóan uj, amit magával hozott a születésekor. Az apró asszonyka nehezen számolta a napokat, amik igy, husvét előtt annál lassabban teltek. Háziasszonyi gonddal hozta rendbe még március elején a kertecskéket. Mindegyik parcellára gondja volt, de legjobban a Lajcsi tulajdonát ápolgatta, melyből hegyesen állottak ki a jácinthagyma zöldes kis lándzsái. Ahogy a tavaszi nap beleszólt a kis mama gazdálkodásába, máris meg volt a látszata. A jácintokat mintha húzta volna valami. Április elejére, a húsvéti vakáció kezdetére bizonyosan kinyílik mind és hangtalanul fog nevetni a Mezei parcelláján árváskodó száraz dohánykórókra... Mezeimé kiment az állomásra is a fiuk elé. Lajosi majdnem férfiasam ölelte át és majdnem íuidoklásig csókolta a gyönge asszonyt. SZENES ERZSI: A VIZBEFULÓNAK.:. A vizbeíiulónak a jául od Barátnőm., hogy a fenséges természetben gyönyörködjék? Mit érnek neki már a hegyek, a sötét fenyvesek s a Lo bős erdők, a dűlők, a lankák, az ég, a född s a táncoló napsugarak a víz peremén? Mindez elsüllyedt már egy pillanattal előbb, s gyűlöletes az egész világ, mint az a kötél, amely most tornyosuló hullámokból, egyre szorosabban fonódik a nyaka köré, hogy elveszejtse öt. Volna csak még egyszer sekély a víz, hogy lubickolhatna benne mint a gyermekek, úszna csak felé egyetlen szalmászál. amelybe megkapaszkodhatna, újjászületne előtte a világ s boldogan zengené Isten végtelen kegyelmét. HOL A KÖLTŐ? verseiről Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR Tiz jó élvig — a halálban — egy rossz karddal — száz csatában — soha-soha — vetett ágyban. Ezt Ady Endre irta. Gazdatorból — cselédsorba — paplan alól — hült bokoriba — uriságból szolgaságba. — Ezt Győry Dezső irta uj könyvének beköszöntő versében. Észreveszik, hogy a versforma azonosságán túl, a szavak különbözéséin túl, mennyire hasonlítanak ezek a sorok egymáshoz? Számtalan költő irt számtalan verset magyar nyolcasokban, Győry sorai ezek egyikéhez sem hasonlítanak, osak éppen ehhez az Ady-vershez. Nyilvánvaló, hogy a ritmuson íul van valami belsőbb, titkosabb azonosság a szavak összerakásában, a hangsúlyokban, nyelvtani formákban. Szóval a két vers „nótája" azonos. Mert „nótája" minden versnek van, nem zeneszerző csinálta, külön hozzátapasztva, hanem maga a költő. Hangszere nem zongora, sem hegedű, hanem annak az Idegrendszere, aki olvassa. Szlmbólikus ez Győry Dezső minden versére, egész poémeére. A háború utáni Ürd- kusók mind mennél jobban el akarják magukat szaki tani Adytól, kiküszöbölni lírájukból azt az élményt, amit valaha bizonyára kaptak tőle. Az egész magyar Ura attitűdje, a világhoz való viszonya, formaalkotása — a nótája megváltozott. Győry megmarad Ady attitűdjében. Könyvének olvasása során minduntalan megütik a fülünket Adys hangok Nemcsak rá szimbolikus ez, hanem ugy- látszik az egész szlovenszkói ifjúságra vagy legalább is azokra közülük, akik már benne vannak a harmincas években. Akik már öntudattal élték a „nagy változást", a kisebbségi sorsba való zuhanást. Amerre jártam Szlovenszkőban, mindenütt találtam fiatal embereket, akik Adyban. látták prófétájukat, nemcsak a költőben, hanem a magyarban is. Nyilván azonosnak érzik magukat Ady magyar bánatával s a szivükből szakad ki az a gyötrelem, ami Adyban még mint jóslat volt meg. Ebben az értelemben Győry költészete kollektív költészetnek mondható: nem egyéni költészet, mely egyetlen embernek a lelki állapotából fakadt, hanem egy közérzés- bőL A kisebbségi magyarság lelki állapotát igyekszik kifejezésre juttatni, az a hőmérő akar lenni, amely egy néptöredék lázát mutatja be. Ezért ez a költészet nem is mérhető merőben eszíhedkai mértékekkel, a Tart pour Tart szempontokon kívül számba veendő az a szempont is, hogy mennyire fejez ki egy általános lelki állapotot, mennyire tipikus a szlovenszkói magyar lelki képére. A legfeltűnőbb ebben a képben az az állandó izgatott állapot, ami nem a modern költők általános neuraszténiája, hanem mintegy idegsokk eredménye, egy nagy élményé, amelytől a költő nem tud szabadulni, amely benne van minden gondolatában, belevegyül mint valami külön aroma az ételébe-ttalába, felzaklatja álmait, nem enged neki egy pillanatnyi nyugalmat és szabadulást. Innen az izgatott, egymásba omló és sokszor összezavarodó képek s innen a hang állandó tul- fokozottsága. Győry egész kötetében alig találni olyan verset, mely egy harmonikus, nyugodt órának az eredménye, amikor a lélek megereszkedik, az aktivitás lecsökken s az ember engedi elvonulni önmaga előtt az agyában rajzó képeket, hogy lerögzítse belőlük pillanatnyi lelki állapotát. A temperálóra túl van fütve, a hang magasra feszített, időnkint olyan magas, hogy tul- kiáJtjia önmagát. Győry az a költő, aki nem i tud halkan szólami. Nem érzi, hogy a hal' kaibb hang sokszor nagyobbat szól a hangos* nál s aki nagyon hangosan beszél, azt ax a veszedelem fenyegeti, hogy elakad a szava. Ezért van az embernek az az érzése, hogy, túlságosan kifelé néz és ezért neon lát be eléggé önmagába, nem mindig jut el a legmélyebb, belső hangjáig. Erősen szociális költő. Magyar keserűsége jórészben szociális keserűség: erős hangokai kap benne a szenvedő nép anyagi nélkülözésének, erkölcsi megalázottságának az átér* zése. Ez sokszor egy-egy kép vagy asszoclá4 ció révén belejátszik egyéni érzéseibe ia, —< a maga szenvedéséből szimbólumát csinálj egy általánosabb, tömeg-szenvedésnek. Politikai költő, nem mintha politikai programja volna — ez nem is dolga a költőnek —* hanem abban az értelemben, hogy politikumot csinál a maga érzéséből s nyilvánvaló célja az emberekre való hatás valamely politikai természetű irányban. Lelkesedése éa csüggedése, hite és kételkedése, fájdalma és reménykedése egyformán az emberek felé van irányítva, akiket valamiféle irány- bon szuggerálni akar. Könyve bizonyos értelemben dokumentum jellegű: a kisebbségi magyarság vergődését tárja fel, amint ősi egyensúlyi helyzetéből kilendítve, uj egyensúlyt még nem találva, hol nekibuzdulva, hol visszaesve ostromolja a történeLmi helyzet kőfalait s lelkendezve keresi azt az uj egyensúly-törvényt, amelyen belül elhelyezkedhetik c megtalálhatja létének további feltételeit. Engem, távolból figyelőt, ez érdekel benne legjobban. affiiBHHHmwHuaBHMHBaani utasok résiére. A . Ha Budapestre jön szálljon meg a dunaparti elsőrangú BRISTOL szállodában, B # mert olcsó áron nyújt mindent: * szép szobát, kitűnő ellátást éa szórakozást, hisz úgy a délutáni teánál, mint az esti vacsoránál tánc van. ^. Mindezt (szobát teljes kitűnő * ellátással) — a szoba fekvésétől függöleg — már napi 12*— pengőért kaphatja. Szinte sok volt már belőle. Pál addig higgadtan állt s várta a sort. Barna arca kemény, cigányosan fekete haja erős volt és fésűibe* tetlen. — Szervusz anya! — tartotta oda arcát a Lajcsi karjai közül kiszabadult asszony elé, majd ő is megcsókolta. — Apa nem jött ki? — Nem, fiacskáim! Apu vigyáz a házra. Lajcsi fellelkesült. —- Szépek a jácintjaim? — Szépek, ó, nagyon szépek. — Nem szakit ott belőlük senki? — Ki merne szakítani azokból a virágokból? Pál ingerkedett: — Hát például a szomszédók... A palánk éppen ott korhadt ki még tavaly és akkora lyuk van, ni... Barna öklét mutatva táskájával előre sietett a keskeny gyalogjárón. Lajcsi fátyolos tekintettel nézte anyját. Karonfogta és megindult. Szorosan fogta, mintha féltené. Szótlan volt. Máskor bohó gyermekességgel mondott el mindent magáról, most magába mélyed tón hallgatott. Otthon se volt különb. Végigjárta a szobákat és mindent megnézett. Mintha sohasem látta volna ezelőtt. Uj szemmel nézte, mint odakint az állomáson az anyját... Különösen az anyja képei előtt időzött sokat. Ott volt egy nagy leánykori képe a pohárszekrény fölött. Hosszan állt meg előtte. Már nem a gyermek tekintetével nézett rá. Valahol egy leányarc bujkált benne. Olyan szép. mint ez itt, a képen. Még nem ismerte, de érezte, hogy találkoznia kell vele egyszer. Ugyan mikor? Vágyott utána, öntudatlanul óhajtotta. Éppen csak ez. Édes kin volt ez a rája- gondolás... Körülnézett. Elsüllyedt volna szégyenleiében, ha észreveszik. Lopva surrant ki a szobából. Másnap a kertben sétált és elkergette maga mellől a harsogó, kacagó Pált. Az apró asszonyka aggódással nézte. Még sohase látta ilyennek. Sejtés bujkált benne, amitől igen félt. Az anya és az asszony félt. Egyik a másik illúzióit féltette. Vannak igy a mamák. Mezeiné is érezte, hogy Lajcsivai történt valami. Félt, hogy már csak Pál az övé, az ő 12 esztendős apja- fajta makrancotsságával.,. * Husvét reggelén jókor kelt Mezeiné. Nem fogta az álom. A konyhában foglalatoskodott s közben kipillantott a kertecskére. Mintha valami odahívta volna tekintetét. Megrémült. Ilyesmi évek óta nem történt meg náluk. A palánk alatt virító jácintnak nyoma se volt. Hová lett? Idegesen sietett ki a kertibe. A jácintokat valaki letarolta az éjjel. Éppen husvét első napjára. Még a lábnyomok is ott voltak, a friss tavaszi földben. Mezeiné jól megnézte. — A Lajcsi lábnyoma. Elakadt a szívverése. Valaki elorozza tőle a fiát... Besietett a fiú szobájába. Lajcsi zavartan nézett rá. Az apró asszonyka kicsi erejét összeszedve, erélyes próbált lenni. — Lajcsi! Ki tarolta le a jácintokat? A nagy fiú rózsa színűivé pirult. Nagy kék szeme meguedvesedett. — Én, auya, én... Az asszony közelebb lépett fiához. Belenézett a szemébe. Mindennel lészám ólén kutatott benne. Elhatározta, hogy nagyon gyorsan végét veti ennek a kínzó 'bizonytalanságnak — Valid be, kinek vitted? És idegességében gondolatai végigszáguldoztak a városka összes lányosházain. Lajosi azonban nem feleli. Könyörgő tekintettel né- , zett anyjára ős állt. Mereven, katonásan. Csak az ajka táncolt egy kissé. Az asszony önkéntelenül eltávolodott tőle. — Hát nem vallód be, Lajcsi? Hát te erre hallgatással felelsz? Lajosi minden tagja remegett. Kínlódott belül, de nem felelt. Az apró asszonyka megdöbbent ekkora makacsságon .Megfordult és ki akart menni. Már az ajtónál volt, mikor Lajcsi felkiáltott: — Anya! Mezeiné megfordult — No? Lajosi még mindig egy helyben állt. — Ne haragudj rám, anya ... Mezemébe nagyon belefájdult ez a hang. Már nem is lázadozott belül. Egy hatalmasabb érzés elől bujt meg a lelke, amikor szemre- hányólag felelt: — Lajcsi! Ezt mégse kellett volna tenned... És kisietett... Igen boldogtalannak érezte magát. A konyhaajtóból még utánanézett a kél szép fiúnak és látta, hogy a szőke Lajcsi lesütött szemmel megy a tömzsi, virgonc Pál mellett, a templom felé... Aztán megfordult. Egy kis zugot keresett, ahol összehúzhassa magát és kisírjon magából mindent. Szobáról-szobára ténfergett. Mintha űzné az, ami fáj. A pohárszekrény előtt azonban majd ösz- szeesett. Ott voltak a jácintok az ő képe alatt. Mint az oltáron. Egész tömege a színnek és egész zuhataga az illatnak. A húsvéti jácintok körül becézték az ő elfeledett lányságát... Odakönyökölt és elnézte. A szín s az illat meg mintha ráhullott volna az érzékeire, elzsibbasztotta. Boldogítón... Lajosi belépett. A pap áldását hozta. Az apró asszonykának azonban nem ez kellett. Odaugrott a karjai közé. Arcuk összesimult, szemöle összesirt s csak szavuk nem volt. A szó itt igazán felesleges lett volna, ,.
