Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)
1932-03-27 / 72. (2885.) szám
17 1932 március 27 vasárnap. T>I«gaMAG^^Hngj!Sg MM——PBBm— Weimari gondolatod Irta: Almásy Mihály Ennek az esztendőnek uralkodó csillagzata Goethe. Halálának százéves fordulóját március 22-én ünnepelte meg az egész világ. Emléke előtt Weimarban Ieborulíak a német nemzet valamennyi törzsének képviselői. De hogy Goethe mennyire az egész emberiségé, azt legjobban mutatja, hogy a francia—német ellentét újabb kiéleződésének idején a Rajna balpartján is meggyujtották az áldozati tüzet géniuszának oltárán. Sőt a prágai körök is e kivételes esetben — félretéve a németekkel szemben érzett ellenszenvüket — az iskolák kötelességévé tették, hogy megemlékezzenek az emberiség szellemtörténetének erről a legföljebb Homerossal, Vergiliussal, Daniéval, Shakespearrel, vagy Moherre! összehasonlítható hatalmas alakjáról. Sokszor hangoztatott, szinte az unalomig agyoncsépelt szólásmód, amely Weimart, Goethe városát Potsdammal, a Hohenzollernek székhelyével állítja szembe és amazt a német múzsák, sőt legújabban a német alkotmányosság és demokrácia, emezt pedig a porosz materializmus, militarizmus és abszolutizmus jelképe gyanánt tünteti föl. Ez az összehasonlítás annyira magán viseli a politikai agitáció bélyegét, hogy nem is érdemes vele komolyan foglalkozni. Aki járt valaha Sanssousiban, II. Frigyes királynak ebben a bájos rokokó-kastélyában és aki megfordult a weimari Goethe-ház ámpircsarnokaiban is, az bizonyosan igazat ad e sorok Írójának abban, hogy az a szellem, amely e két, külsőleg oly különböző hajlékból felénk áradásokkal közelebbi rokonságban áll egymással, mint a mi korunk bármely irányzatával Thomas Mann, a mai idők egyik legnagyobb német írója, a világháború alatt egy furcsa könyvet irt, amelynek címét magyarra talán igy lehetne lefordítani: „Egy nempoliíikus szemlélődéseid E müvének egy helyén azt irta, hogy „Goethe... több bismarcki vonást mutat föl, mint amennyit a Weimar és Potsdam anti- tézis igaznak akarna ttartani.“ Mann azóta a köztársasági rendszer egyik legerősebb védelmezőjének csapott föl, emlitett könyvét talán százszor is megbánta, de ez mitsem változtat ama korábbi fölismerésének a helyességén, hogy a Weimar és Potsdam közötti ellentét csak mondvacsinált, mesterkélt konstrukció. II. Frigyes sanssousii kastélyának üvegszekrényei egész garmadáját őrzik azoknak a leveleknek, amelyeket a nagy király — igazi anyanyelvén — Voltairehez intézett. Miként Bethlen Gábor a bibliát, úgy ő a francia encyklopedis- ták müveit vitte magával csatáiba és bennük találta meg a nyugalmát A gyermek Goethe is francia levelekben fejezte ki szerencsekivánsá- gait atyjának és mikor mint fiatal jogász Strassbourgba, ebbe az akkor is, ma is oiy csodálatosan kétlelkű városba került, a francia nyelvet éppen azzal a tökéllyel kezelte, mint a németet és — mint később ő maga megírta — csak a véletlenen múlt, hogy nem francia iróvá lett A nemzeti eszme, a nemzeti érzés mai formájában és tartalmában II. Frigyes és Goethe előtt egyáltalában ismeretlen volt. A francia forradalomnak és a napóleoni háborúknak kellett elkövetkezniük, hogy Európa népeiben és közöttük a németekben is lángra lobbanjon a nemzeti gondolat Goethe akkor már túlhaladta életének delelőpontját. Arndt, Fichte és Kör- ner ifjú lelkét megragadta a nemzeti érzés, sőt némileg Schiller szivét is megdobbantotta már, Goethe azonban nem értette meg a fiatal nemzedék eszmemenetét és a klasszicizmus emlőin nevelkedett szelleme nem akart az örök emberiesség elefántcsonttornyából leszállani a nemzetiség szükebb horizontú, de elevenebb valóságába. Amikor Valmynál a forradalmi csapatok először ütköztek meg a royalista emigránsokkal, akkor az utóbbiak táborában tartózkodó Goethe nem is sejtette, hogy a jövő nem a Bourbonok fehérliliomos zászlai, de a trikolórok alatt vonul föl. Amikor Erfurtban Napóleonnal találkozott, csak a hatalmas császárt, a lángeszű hadvezért látta meg benne, a német nemzet nagy ellenségét azonban nem. És amikor Lipcsében a szövetségesek seregében annyi német ifjú ontotta vérét nemzeti szabadságáért, Weimar csöndes nyugalmában éppen egyik halhatatlan müvén dolgozott. Hibájául rójjuk ezt föl, vagy erényéül tudjuk-e be? Nehéz e kérdésre válaszolni. Goethe két nemzedék határ- mesgyéjén állott, egész lénye és fejlődése a föl- világosodás korszakának humanizmusához vonzotta, ebben élte ki magát és ezért az irodalom minden valószínűség szerint csak nyert veié, hogy nem hódolt meg az uj idők nagy, de előtte idegen eszméi előtt. Száz esztendő múlt el azóta, hogy ott nyugszik a weimari kriptában nagyhercegi barátja és vele csaknem egyenrangú költőtársa oldalán. Azóta a nemzeti eszme átalakította a világot, megteremtette a német birodalmat, majd újból rombadöntötte és a szász—weimari duodecálla- mot eltörölte a térképről Weimar az uj türin- giai állam székhelyévé lett, ahol — ez is az idők jele — első nagy győzelmüket aratták Hitler barnainges csapatai. A kis német város álmos uccáin szinte ma is úgy állanak a régi házak, mint akkor. A Goethe tervezte park és a kis kerti ház ma is olyan, mint egy évszázaddal ezelőtt. De ezeknek a házaknak a lakóit, ezelcnek az uccáknak a vándorait egészen más szellemi erők hajtják, mint amelyek őt kormányozták. A politikai harcban a liberálisok, a demokraták, a szocialisták, akiknek ő még csak a nevét sem ismerte, az ifjúság törekvéseivel szemben szüntelenül az ő emlékét idézik. Vájjon joggal teszik-e ezt? Kötve hisszük, mert a mai kor eszmeáramlatait nem lehet egy száz esztendővel ezelőtt, a pátriárkák korában sirba- szállott ember világszemléletének mérőlécével lemérni, — lett légyen bár ez az ember egyike a legnagyobbaknak, akiknek emberi anya adott életet. Valóban csodálatosan gazdag élet volt ez. Duzzadó egészség, erőteljes férfiasság, isteni tehetség, gondos nevelés, fényes ismeretek, polgárember számára abban az időben kivételes karriér, megértő uralkodó pártfogása, anyagi jólét, hü és szellemileg magasan álló baráti kör,, kiváló nők szerelme, már az életben elért általános csodálat és elismertetés tették pályáját oly naggyá és boldoggá, amilyennél nagyobb és boldogabb emberi élet nem Is lehet Lám, amott, a másik óriásnak, Schillernek betegség és csúnyaság, küzdés és gond jutott osztályrészéül, házában egyszerűség, szinte szegénység tanyázott, életének fonalát a férfikor delén metszették el a párkák! A diadalmaskodó és vergődő zseni, — Rafael és Michelangelo örök ellentéte ... Hellén szobrok és hatalmas könyvszekrények után lombikok és szinspektrumok fogadják a weimari Goethe-ház látogatóját. Gazdájának szelleme átölelte korának egész tudományosságát, de hasonlóan Fausthoz, ő sem elégedett meg azzal, amit másoktól tanult, hanem maga akart uj titkokat ellesni, kicsalni a természettől. Úgy rémlik nekem, hogy ez az olvasó, tanuló, búvárkodó, kora egész műveltségét magában hordozó, de azért mindig uj ismereteket gyűjtő Goethe a legnagyobb ama változatok között, amelyekben oly sokszerü alakja megjelenik előttünk. Az örök ember, de egyszersmint az örök ideál is, amely felé törekednünk kell Itt rejlik soha el nem múló hatásának titka. Bámulattal hajiunk meg emléke előtt, mert egész ember volt, nem egyoldalú szakember, hanem az emberi tudás nagy birodalmának minden vidékét bebarangoló fausti egyéniség. Hozzá hasonló bölcset száz esztendő óta nem tudott létrehozni az emberiség. Nagy föl talál ók, lángeszű költők, hatalmas filozófusok, zseniális tudósok százszámra születtek azóta is, de nem MÉCS LÁSZLÓI TETEMREHIVÁS Feketébb az ég felettünk, minit a Júdás lelke korma. Nagyon bosszú ez a nagyböjt! Könnyes ordító komisz torma minden étkünk s ihatunk rá eetet, melytől korcs a vér. Koporsónál farsangolni jaj ki merne? Ha a b orr-szag részeg embert agyba kólint: akkor tud csak, mint e Korszak, hulla mellett táncot ropni, mig orgiát »eng a vér. A Szeretet kiterítve. Világító Isten-teste északsarktól déli sarkig nyúlik lejtől talpág festve milliónyi sebbel, mikben alvad % vádlón vár a vér. Két Szemétől vakok láttak, ment Szívétől mindén árva apát érzett maga melletti Most sugara* szeme zárva, czive szörnyű sebtől száj lett s rajta vádló szó a vér. KI ölte meg Istenünket?? fin se, te se, ő se, ők se! Tem©tétlen nem támad föl! — S tengerek se, temetők se fogadják be, míg a gyilkos nincs meg s vádlón vár a vér. Hagyjuk ezt a hazugságot: bűneinket másra tolni, soha gyónni, hamvazkodni, bíró-maszkot bitorolni, elítélni élőit, holtat, bár gyilkosnak mond a véri Feketébb az ég felettünk, mint a Júdás lelke korma, ám a kormon át a Lelldismeret szól: kakas-forma hangon hí tetemre! Gyilkost jelzőn folyni kezd a vér. Én Mállók szőrruhában, hamut hintve bús fejeimre, bűnös kezem reszketősen ráteszeim a holt-tetemre, melyet én is ostoroztam: fim, pár sebben pezsg a vér. Magam öltem meg az Istent?? Jöjjetek csak sorba, sorba, mind, kik éltek s első helyre ülnétek a vidám torba vig maszkokkal elfedezve, hogy gyilkosnak mond a vér! S jönnek, jönnek, ifjak, lányok, kiknek lelke belevények és vér-bünök nyomát hordja s kik azt mondják, hogy a vének ölték meg az Istenünket s lám a hullán ég a vér! S jönnek sorba az apáink, nagyapáink, dédapáink, némelyik a temetőből, némán, csak a csontos száj int s a kezüktől a tetemnek minden sebjén sajg a vér. S felvonulnák csöndes falvak: csipri-csupri tyúkperekmelk, rágalmaknak hősei s a súlyos sorsú embereknek nagy kezétől a sebekből buggyan bíbor színű vér. Jönnek írók, újságírók, minden népnek fő költői, népek örök ragasztói s uszítéi, akik ölni tudnak tollal! Most kezüktől forrni kezd a fagyott vér. Sorba, jönnek a faseisták, soviniszták, kommunisták, bal kezükben tartogatják egymásról a halál-listát s jobb kezüktől a tetemből vérlázitóu csorg a vér. Jönnek régi, új országok, fajták, népek, kontinensek az élükön parlamentek, diplomaták és minden seb belsejéből égig szökken forró gejzírként a vér. Megöltük a Szeretetet! Én is, te is. ő is. mind, mind!! Ki nem gyón meg s a tetemre szóvirágot, frázis-szint hint: hátráltatja temetését, bár nyugalmat kér a vér. öntsük össze könnyeinket, világ-folyam legyen árja: tudjon ásni simyi medret, mely a holt Istent bezárja s harmadnapra föl támadva új boldogság-malmot hajt a síron átszűrt tiszta vér! SÍRKÖVEKÉI műiden. kénemben éj* kurLifiiVen, •gyári érőn. KÖIPARG^BLTBLBFE/ jött a világra senki, aki a tudás uj kincseit oly tökéletes egységgé tudta volna összeforrasztani, mint ahogy Goethe forrasztotta össze saját korának ismerethalmazát. Nagyon egyoldalúak* ká váltunk, nagyon Is szakemberekké lettünk mindannyian és részben ezért oly nyugtalan, ezért oly összhangnélküli a ml korunk egész művelődése. Az irodalomban uj irányzatokkal kísérleteznek, amelyeknek legnagyobb hibája, hogy még nem forrtak — nem kristályosodtak ki. A mi vágtatva rohanó korunk még nem érett meg arra, hogy egy uj hatalmas szintézisbe foglalja össze mindazt, amit az előttünk járt három nemzedék alkotott és közös nevezőre hozza az egymással viaskodó törekvéseket De ennek Ideje előbb-utóbb el fog következni, el fog érkezni egy uj klasszikus, azaz formailag és tartalmilag egyaránt tökéletes, alkotó korszak és az, aki annak eszmevilágát legjobban fogja ismerni és leghívebben fogja kifejezni, — Goethe gyermeke lesz a szellem birodalmában. Várjuk, nagyon várjuk az eljövetelét IHúsvéti jácintok Irta: Rácz Pál Apró asszonyka volt Mezeiné. Nem is hitték el, hogy az a két szép fiú az övé. A Lajcsi, meg a Pál Mind a kettő a fővárosban tanult s igy otthon csak az öreg pipázott. Az öreg Mezei, aki jegyző volt. Ott állt a házuk a kis város közepén, ahol az uccák kereszteződnek. Szemben a templommal. A ház végében kicsi kert volt. Magas palánk övezte, hogy jól megfeküdje belül a nap, ha süt. Érdekes kis kert volt ez. Egyszer a kis, apró asszonyka felparcellázta. Évekkel ezelőtt. — Ez lesz a te kertecskéd — mondotta akkor —, ültess 'bele, amit akarsz. Ez meg az S átoké lesi. Itt meg, a sarokban a Pálé. A bbit én gondozom. Majd meglátjuk, kié les* 67P,bb? Lajcsi akkor szép, szőke, hamvasbőrü fin volt. Izmos és karcsú. Most hatodikos a piaristáknál, de olyan gyerek, mintha elemibe járna. Ellentété a kisebb Pálnak, aki barna, apja-fajt a, nehéz és pajkos. Lajcsi nagyon megörült annakidején a kis kezecskének. — Jaj de jó lesz, kisanya! Ezt én fogom gonr dözni. Jácintot ültetek bele. A kis mama elcsodálkozott. — Miért éppen jácintot? Lajcsi elpirult. Olyan jól illet fehér bőre alá ez a kis egészséges vér. — Azért, anya, mert az jókor tavasszal már virít. Március végén már virágja van. És én azt úgy szeretem... A kis mama nem értette. — De hiszen úgyse leszel itthon. Lajcsi az apró asszony nyakába kapaszkodott. Anya, hát jusson eezedbe, hogy tavasszal husvét is van ... Képzeld el, mikor hazajövök, itt fognak várni a kis fehér, meg rózsaszín fürtök ... Pár lépéssel idébb talán az utolsó hó maradványai fognak olvadozni, de már itt, a palánk alatt, ahová a nap odatüz, olyan szépen fognak kikukucskálni a jácintok, mint mi szoktunk Pállal az ablakból, ha katonák jönnek..< No, nem igaz, anya? Mezeiné helyeselte: — Okos fiú vagy te, Lajcsi! Pál csodálkozva hallgatta ezt az uj rendet. —• Én kukoricát ültetek bele. A kis anya még kevésbé értette. — Ugyan, miért nem virágot? Pál zsöbrevágta macskamarta cigánykezét és fölhúzta a vállát. — Mert, hogyha hazajövök nagyvakációra, lesz mit főzni... Az öreg Mezei csak mosolygott a kert közepén, ahogy a két fiút nézte az apró asszonnyal. — No, találjátok ki, én mit fogok ültetni az én másfél lépésnyi kertembe? Pál nevetni kezdett. — Mákvirágot. Biztosan mákvirágot, apu! Mezei művésziesen tudott csodálkozni. — Hát ezt meg honnan tudod, Pál? Palkó a vállát vonta. — Tudom. — De honán? — Onnan, hogy anya mindig ngy mondja apunak, na te szép mákvirág... Mezeiné dorgálólag nézett Pálra. — Ugyan, hogy mondhatsz ilyet, te gyerek? Csak Lajcsi nem szólt. Szöget ütött a fejébe ez a fölmérés. Ugyan hány lépés lehet az ő kertje? Hosszuakat lépett, de csak háromig tudott. Vége volt a hosszának. A palánkig a szélessége még egy lépést se tett ki. Mezei kivette szájából a pipát és csutoráját a nyakához dörgölte. « Nem találtad ©1, Fái! Nem mákvirágot ye-
