Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)

1932-03-13 / 61. (2874.) szám

!33? március 18, vasárnap.

Móricz Zsigmonddal — az érsekujvári mélység lakói

f/ifőrtf ®ezső:*}

Marmincévesek jelentik...

Isten, kemény ur, mikor Te a földet gránátesovel verted porhanyóra: ott meneteltem, vigan, mint az óra,

mikor haláikéut vágtattál fölöttünk, forradalmakban tetszhalottra váltan: parancsod vártam és vigyázzban álltam,

inig fröccsent vérünk hogy törüld szemedből elfordultál az őrjöngő világtól: én azt hirdettem, hogy szemed világol,

de ami neked pillanat csupán,

nekünk egy élet. — Hol vagy? Itt a poszton

várok, se váltás nem jön, se a kosztom,

se üzenet, se pótlás, semmi, semmi,

Elhagytál? akár szarvas az agancsot?

Kedvenc járőröd lesi a parancsot,

ereje fogytán, inaszakadottan, de a helyén, reszketve és kifutva, a nincstelenség tölcsérébe bújva,

igen, még vár és várja a raportot, Jelenthetem: már tűzheted az érmet: mindent megtettem, a legtöbbet: élek!

Magasnövésü büszke kenderszárként gyönyörködtettem embert, madarat, s amig nem adtam magam a világért, a gyermekkorom husson elszaladt,

a kezdő nyár már kendermagjaimban érlelte sok csöpp titkos olaját, hasis lehettem volna s álmaimban sok szivet mint bü jártam volna át,

de másra rendelt engemet a gazda: kinyütt a földből s gúzsba kötözött s posványos vizben a hiuáros gazba nagy-kiméletlen belelöködött,

bájmagvam elhullt, kis szemem kirothadt, minden, mi voltam, rommá ernyedett, hős lándzsás testem elrná Hasba possadt, jajgattam, sírtam, Ö nem engedett,

most már a napra vetettem s keze már ácsolgatja végítéletem, mire megcsordul a ház eresze, kész lesz tilója és a gereben,

ami még régi bennem, rajtam és belőlem múló s emlékeztető, pozdorja lesz a zord tilóban és csepüm kitépi fogas hehelő,

szösz, kóc, csepü, virág és mag kihull, múltam s jelenem merő szenvedés, de majd ha fényes hitszeme kigyul, rámsüt a nyugvás: a rendeltetés,

bekerülök a fonóba s az Isten folytatja majd a tegnapi mesét, minek se vége se eleje nincsen és fonni kezdi szálam életét,

hogy majd fehér gyolcs: eszköze lehessek, lepel vagy zászló, mint elvégzi Ö,

— hej, élet, áztatója ezreknek, csak ne nyomná úgy szivemet a kő!

(füla c

A csókon innen semmi sincs,

minden csali tulnan sejdiiL, s úgy állok csókjaim fölé,

mint holthoz állnak, fejtül,

elsápadt, gyászló arcomon

az életem garázda tavaszától sötétedik

a sok kusza barázda,

halott a csók, vágy, szenvedély, a nőt mérem le, mennyi és rettentő, hogy egy talán

százszor több, mint ezernyi,

s ha szép is volt, hős, hetyke, jó lényeges utam eddig, nagy vérpad ez a számolás,

hol múlt nyakam lemetszik,

fejetlenül vágj- testtelen

azért csak élek, állok s igy járnak át túlról jövő

sejtésszerü hullámok:

lásd, kedves, most már jó nagyon,

több vagy, mint eddig voltál, amig mindennek hittelek

s amig, ha rámhajoltál

s azt mondtam: mindenem, neked,

már tudtam azt, hogy vége, a csók után nincs semmi sem

s elfolysz a semmiségbe,

most már a csókjaim fölött

kisirt szívvel virrasztók, már messzi csillag két szemem,

nem küldök s nem marasztok,

jó nézésemben, ezekben

az álmodott hajókon, nincs tilos áru s üzenet,

már túl vagyok a csókon,

s igy küldtem őket túlra el,

ahol még sose jártak, hogy hozzák, hozzák már nekem egy sosevolt világnak

terhelő szépségét, javát

s izét szebb életeknek, —

6, jertek már túlról, hajók,

hol nincs csók, csak szeretnek.

*) Mutatvány Györy Dezső „Hol a költő" cím ti legújabb verskötetéből (Kazinczy-kiadás, Kassa).

között

Irta: Sándor Dezső

Két napot töltött Móricz Zsigmond Érsek- njvárott, feleségének Simányi Máriának társaságában. Az érsekujvári származású Si- monyi Mária rokonságánál viziteltek, Szporny Lajos adóellenőrnél és Berényi Győző tanítónál. Csütörtökön este visszaautaztak Pestre.

Az egyik délutánon együttrjártuk a várost Móricz Zsigmonddal és Krammer Jenő dr- tanárral. A nagy író keveset beszélt. Csöndes, nyugodt léptekkel járt, nyugodt alapos nézéssel nézett meg mindent, mintha a legközön- bősebb dolgok is érdekelnék, csendes hangon kérdezett s figyelt Mindenre figyelt. ?

Minden éredekelte őt.

A kisvárosi kávéház életében jelentkező köznapi típusok éppúgy, mint a város nem jelentékeny, legfeljebb sajátos megnyilvánulásai.

A Kandit a Piritót, a Gugot, ezeket a különös hangzási! tipikus érsekujvári részeket úgy nézte meg, mintha tanulmányozni valót találna bennük- Aztán uzsonakávé közben újra megkérdezte:

— Tudtok-e még valami érdekeset mutatm ebből az Érsekújvárból?

— A Pérót, — vetettem fel félig komolyan, félig viccesen.

— Mi az? — kérdezte.

— Egy külvárosa Érsekújvárnak. Eredetileg cigányok lakták, de most nyomorúságos körülmények között vergődő prostituáltak s 'bujkáló csavargók is lakják. Sötét hely.

— És messze van ez a külváros?

— Itt van a város kellős közepén, egy percre a Fő-tértől.

— Hát nézzük meg, — indított .el bennünket Móricz Zsiga*

Hála a város gondoskodásának, nemrégen uj uccát nyitott a Péró felé, hogy még az eddiginél is könnyebben s gyorsabban legyen a kutatók számára megközelíthető ez a szomorú városi nevezetesség. A reálgimnázium régies, de eléggé monumentális épülete mellett van a Gimnáziüm-ncoa, csupa uj, frissen épített, modern házzal. A modern házak előtt nincsen kövezet és nincsen járda. Benn a városban teljes szárazsság van, de a csinos, uj uccában nehéz járni a sártengerben. A termetes Móricz Zsigmond bámulatos könnyedséggel szökdécsel velünk együtt a kétméteres tócsákon át.

A Péró bejáratánál néhány elhanyagolt háznál már megértőén bólogat a nagy író. S amikor előkészítjük őt arra, hogy ez a rész a Péró aránylag „liegápcxltabb“ része, kíváncsian kémlel előreEgy kétméteres magas ház mellett egy pillanatra megállunk. A vályogház tetejét a kezünkkel elérhetjük. A kis lőrés-szerű ablakocska egy méter magasan vau. Egy kifestett arcú, aránylag fiatal leány mosolyog ki ránk az ablakból.

— Ez az? — kérdi Móricz Zsigmond.

— Ez 0)z — válaszolom.

Ránézünk az ablakra- A lány elmosolyodik. Ápolatlan sárga fogai szomorúan tekintenek ki lilás-vörösre festett ajkai közül.

Sietünk tovább.

Közeledünk a legsötétebb Péróhoz. Az ucca elfordul, nagy sártenger s a nagy sártenger közepén egy csomó düledező vályogházikó. Móricz Zsigmond türelmetlen sietéssel megy előre a homályos sikátorban. Egyszerre megakadunk. Olyau sártenger áll előttünk, hogy reménytelen az átkelés- Éppen azt mérlegeljük, hogy milyen kerülővel juthatunk tovább, amikor hangos ostorpattintás, hangos ..gyi! gyi!“ kiáltozások mögöttünk, ahol egy szomorú-szemü lovacska áll egy kis szekér előtt. A szekérről egy cigány emeli meg a kalapját s odaszól:

— Tessék kérem rám várni, rögtön jövök, csak beviszem a lovat.

A lovacska keserű csökönyösséggel ál] egy helyben s csak akkor indul nagy-kedvetlenül, amikor a cigány leugrik a bakról, megfogja a zablájánál fogva bevezeti az udvarra.

Aztán bennünket vezet be a lakására, ami megyünk, örülünk, hogy a véletlen összehozott Dráfi Józseffel, a legtehetségesebb s legintelligensebb érsekujvári cigánnyal, aki örömmel fogadja a eigánysorsok iránt érdeklődő n ad rágós embereket, bevezet a tiszta, rendes lakására, leültet s beszélni kezd.

Ott ülünk a szürkülő délutánban, a csendes szobában. Móricz 7^igmond némán hallgatja, leplezetlen érdeklődéssel az érdékes előadást Dráfy a eaijátimaga nehéz sorsáról, aztán a cigányság nehéz sorsáról beszél szabatos fegyelmezettséggel. Pátosszal, de frázisok nélkül, meggyőző objektivitással jellemzi a cigányság elmaradottságát s azt a szomorú helyzetet, hogy mennyi nehézséggel találkozik, ha ki akar emelkedni a környezetiből. Neki két fia van. Az egyiket tanítónak szeretné neveltetni. Sajnos, a pozsonyi tanítóképző — nem tudja mért — nem vette őt fel. Mégis magánúton tanulja a tanítóképző első osztályának anyagát- A másik fia másodikos gimnazista.

— Azt szeretném — mondja — ha rendes emberekké válnának.

Amint kilépünk a házból, Móricz Zslg- mondnak feltűnik a szomszédos házikó. Annyira düledező, hogy a nyitott padláson keresztül befolyhatik az eső a földes szobába.

— Mért nem deszkásnak be ezt a padlást — mondja Móricz Zsigmond résztvevő hangon — megveszi ezeket az Isten hidege, nem győzik fűteni ezt a szöbát...

— Nincsen annak fűteni valója kérem, szegény özvegyasszony lakik abban a szobában nyolcadm agával.

Az emberben elszorul valami, ha hallgatja.

Benn vagyunk a Péró közepén, összevissza állított vályogházikók, szűk, levegőtlen „uccák“, a kis ablakok rongyokkal betömve, hogy a hideg ne kerüljön a lakásba.

— Szolnokon jártam ilyen helyeken — mondja Mórica Zsigmond — az is megdöbbentő kép volt. Ott 300 éve laknak a török világból visszamaradt düledező házakban. Ott is szörnyű nyomor kényszeríti az embereket a nyomortanyákra.

Bemegyünk egy másik háziba. Egy kis konyhában tüzel a kályha. Benn a szobában

6—8 ember. Alig férünk be. Leültetnek.

— Ilyen sokan laknak itt? — kérdezzük.

— Dehogy kérem — hangzik a válasz. — Tizenkettőn. Tizenegyen itt a szobában s ez az öreg bácsi az a konyhában alszik, mert szegény tüdőbeteg s ő néha kinyitja az ajtót, mert fullasztja őt a köhögés.

— Tizenegyen alusznak itt, hiszen csak két ágy van itt? — hitetlenkedik Móricz Zsigmond.

— Ó, ha 7 óra után tetszik idenézni, már a földre dobáljuk a st róz sák okait s minden kis helyen fekszik valaki. Bizony.

Leülünk. Körben áll három-négy asszony, hat-nyolc férfi. Beszélgetünk. Lassan a többi házakból is szivárognak asszonyok és férfiak, telik a konyha, tolonganak az emberek s hallgatják, mit beszélnek az idegen urak s mit mondanak a kérdésekre a cigányok.

Egy macska sétál a szobában, aztán felugrik Krammer dr. ölébe. A fiatal tanár végigsimogatja s megkérdi:

— Szeretik a macskát?

— Hát elfér az iis — válaszolják. — Inkább ezt tartjuk, mint a kutyát. Mert ez meg is fogja a pocikot.

— Mi bizony nem fizetünk a kutyára —- tette hozzá egy asszony —, azért fizessünk, hogy legyen az uraknak szivarra?

Nagy nevetés.

— Nokát, talán mégsem szivarra lesz az — mondja Móricz —, hiszen a népkonyhát is az urak tartják. Járnak oda?

— Járunk.

— Nos és jó a koszt?

— Oh, kérem, még itt van, amit kaptunk délbe. Ilyen ritka kis bablevest adtak, meg ezt a két kalácsot.

— Biztosan nem voltak éhesek, ha még megvan. És ez a kalács egészen jól néz ki, fehér.

— Fehér, fehér, de se nem sós, se nem édes.

— Hát olvasni szoktak?

Dráfi válaszolt:

— Szoktunk, kérem. A Farkas az rikkancs s elhozza az újságokat s én szoktam fölolvasni itt az embereknek. Hadd tudják meg, hogy mi van a világban. Itt olvassuk, hogy a japánok és kínaiak hogyan harcolnak egymással. Jó meleg szobában nyugodtan olvassuk, hogy ott valahol messze, hogyan ölik egymást az emberek. Tizenöt évvel ezelőtt meg ők olvasták, hogy mi hogyan öldököltük egymást a nagy világháborúban.

Arra szerettem volna vezetni a beszélgetést, hogy legalább Dráfi, aki olvasni szokott, hai- Iott.-ö valaha Móricz Zsigmond nevéről:

— S szoktak-e könyveket olvasni? — kérdezem.

— Szoktunk, kérem, a fiamnak az iskola- könyveit, különösen a történelem nagyon érdekel és más is és a pártban is kaptunk könyveket, meg tudományos könyveket is szívesen olvasok.

— És regényeket nem szokott olvasni?

Majdnem sértődött volt az az elhárító mozdulat:

— Regényt? Nem, azt nem, soha, kérem.

Móricz Zsigmond mosolyogva kérdezte tovább Dráfit, mert lassanként a beszélgetés csak ennek a rendkívül érdekesen, szabatosan beszélő cigánykovácsnak az előadására rekrutái ód ott:

— Hát mi van a politikával?

— Nekünk, kérem, sok és nagy panaszaink vannak. De növelünk nem törődik, kérem, senki. Hogyha valami választás jön, akkor sorba jönnek a pártok és mind ígér, hogy testvérek igy, elvtársak úgy, szenvedő proletárok amúgy s persze, hogy a cigányoknál is ugv van, mint másutt. Az egyik leszavaz a Ho-lota dr. város- biró urra, a, másik a szociáldemokratákra, a harmadik a kommunistákra s a választás után minden párt csak bennünket szid s ha kérünk valamit, a polgáriak azzal kergetnek el, hogy menjünk a kommunistákhoz kérni, a többiek meg azt mondják, menjünk a Holota úrhoz. Fr, kérem, a mi politikánk.

— No és a szerelem virít-e? — kérdezte a nagy író.

—■ Még jobban, mint azelőtt, — mondta nagy nevetésre az egyik legény.

De a nevetést ismét eleső nd esi tét te Dráfi komoly, pátosszal teli szava:

— Ebben Is, kérem, nagyon nagy sérelmeink vannak. Kérem szépen, azelőtt itt a Péróban csak cigányok laktak s mondhatom, itt jóra- való cigánynépek laktak. Azelőtt bizony 2—o évig kellett beszélni egy lánnyal, hogy az ember megfoghassa csak a kezét. Most egy nap, egy óra is elég, még az is sok. S ennek az az oka. hogy ezt a sok rossz nőt megengedték letelepedni. Ki törődik azzal, hogy ezek a nők elrontják a mi egész fiatalságunkat? Hiszen megírta az újságíró ur, hogy már egy 10 éves cigánygyereket is vérbajra ápolnak a kórházban. Hiába akarunk mi becsületesen élni, hiába akarunk mi. mint. mindenki más, egészséges, fiatalokat és egy felvilágosult gondolkodású cigánygenerációt (ezt a kifejezést használta), nekünk az uccáíi. a játék közben rontják el a gyerekeinket. Mért nem telepítik ki ezeket a lányokat innen? Mi családi életet akarunk élni s hiába minden igyekezet...

A fanatikus elkeseredés hangjaira néma csönd támadt a szobában.

*

Odakilnn közben beesteledett. Amikor kiér. tünk a lakásból s kijutottunk a Pér óból, Móricz Zsigmond még soká némán haladt mellet tünk.

— Érdekes délutánom volt — mondotta hosszú szünet után —. lrigyjétek el, újat. nyerset, természeteset csak a, mélységben talál az ember.

Menéeiáztató