Prágai Magyar Hirlap, 1932. február (11. évfolyam, 26-49 / 2839-2862. szám)

1932-02-06 / 30. (2843.) szám

^I^GAlMAfiVARHlRlíÁR 1982 február 6, szombat. AZ VJ SPANYOLORSZÁG Lehet-e Spanyolországban kommunizmus? Madrid, február. Ezt a kérdést mint. a legfontosabbat, mindenki­nek feltettem, aki a mai spanyol politikában, akár mint irányitó. akár mint néző, fontos lehet, íme, néhány vélemény, lehető változatosan cso­portosítva: Alcala Zamora, köztársasági elnök: Sem kom­munizmustól, sem anarchiától nem félünk! Azana miniszterelnök: Kommunizmus? Nevet­séges! Ilyen forradalom után, aminek a kitörése­kor egyetlen ablaküveget sem vertek be?... Macia ezredes, a katalán Generalitat elnöke: Én nem hiszek a bolscvizmus lehetőségében ná­lunk. Az uj államformával éppen ezt akarjuk megakadályozni. Ha komoly zavargások lesznek, azok nem a forradalomtól, hanem az ellen-forra­dalomtól fognak kiindulni. Miguel de Unainuno, író, filozófus, képviselő: a munkásmozgalmaknál is veszedelmesebbek, szerintem, az andaluziai parasztforrongások. Ha nem jön hamarosan a legradikálisabb földreform, tavaszra véres parasztlázadássai kell számolni. Az El Debate-nak, a jobboldali katolikus párt lapjának a. főszerkesztője: A szervezkedés meg­kezdődött, s a jobbfordulat be fog következni. Addig azonban le kell mennünk a mélypontig. Hogy ez hol lesz, mi lesz, — nem tudhatjuk ... Égy konzervatív képviselő: Ha a Guardia Ci- vil-t érintetlenül meghagyták, talán elkerülhetjük a nagyobb bajt. Marguerita Nelken, szocialista képviselő: Ahol ilyen erős a szocializmus, a bolsevizmus csak a. burzsoázia rémképe! Egy nagybirtokos és nagyvállalkozó: Kommu­nizmus? A legjobb utón vagyunk feléje! Egy royalista tábornok: Még jó, ha kommuniz­mus lenne! Da anarchizmus lesz, amilyent még nem látott a világ! Romanelli ezredes, olasz főkonzul: Nem igen hiszek itt a kommunizmusban- A spanyol nép jólelkü és tisztességtudó ... bár hát nem volt jóleik ti ég tisztességtudó a magyar is? Egy régen Madridban élő diplomata: Jósolni — Spanyolországban? ■& Jósolni Spanyolországban? Valamennyi vélemény között ez a iegplaszti- kusabb. Többször hangsúlyoztam már, hogy a spanyol nép, mint áliamélet-irányitó, szint-e nem is számít, politikai érettsége, komolysága a leg­minimálisabb s ahelyett, hogy sorsát önmaga di­rigálná, csak behódolni, bekapcsolódni tud, alá- íeküdni mindig egy kisebbség terrorjának, ellen­kezés és kritika nélkül. A spanyolság politikai pulzusa idestova érzéketlen, semmire se reagá­ló, annyira elfásult, felégett a sok lázban, amik már a múlt század óta állandóan katonai pro- nunciamentokban, kisebb-nagyobb forradalmak­ban lobbannak ki, — egyik tábornok felkelt, másik tábornok felkelt, kormányra került vagy nem, de a karlista mozgalmak, örökösödési há­borúk viharaival együtt úgy elközönyösitet-te a spanyol lelket, hogy ez ma az orosz politikai Oblomovckat is felülmúlja. Ez az indifferencia megmagyarázza, hogy Spa­nyolország ma igazán a kiszámithat-atlan lehető­ségek tere, a legellentétesebb izmusok anyaföld­je. kariizmustól és alfonzizmustól elkezdve kom­munizmusig ég anarchizmusig. Egyik épp oly lehetséges, miűt a másik: elég egy elszánt kis csoport-, akár 800 ember, akik elfoglalják a bel­ügyminisztériumot, ahol a hivatalos lap székel — ezzel már kormányozhatnak. Ez a kipróbált re­cept. igy történt ez mindig, nemcsak a mostani fordulónál, — amit „forradalomnak" nevezni igazán túlzott jóakarat. — hanem Primo de Ri- vera puccsáuál is, aki minden előzetes megálla­podás, vagy kompromisszum nélkül ragadta ma­gához a hatalmat, mint barcelonai hadtestpa­rancsnok. egyszerűen felmondva a madridi kor­mánynak, még hozzá — telefonon! Mindenütt máshol elképzelhetetlen uralomra- jutási forma, amit még tetéz a ezokatlanság, hogy az ex-miniszterelnök, akit egyszerűen igy letele­fonálnak. rövidesen belépett Primo de Rivera kormányába: az ilyesmi itt nem inkompatibilis, nem oivszegés, aminthogy most is ismerek képvi­selőket, akik három ellentétes programmal is indultak, mig az egyikkel végre sikerült bejutni a parlamentbe. Spanyolországban egyébként se az az úri tra­díció az a nobile-officium a politika, mint pél­dául Angliában vagy Magyarországon, — leg­újabban: egyszerű üzlet... e hogy nem éppen rossz üzlet, azt mutatja többek között az újság­írónak a karrierje is, akit én Olaszországból is­mertem s aki még a tavasszal az volt, ami a leg­alacsonyabb zsurnalisztikái rang itt: bikaviadal- kritikus helyettes. Ma — ügyosztályvezető a kul­tuszminisztériumban, évi negyvenezer pezeta fi­zetéssel és autóval... Aminthogy ilyenféle em­berekből szedték össze — nem sok kivétellel — az uj köztársaság diplomatáit is, mert hát csak ezek „megbízhatók"... Még egy érdekes jelenség. Spanyolország csak most tart a 19-ik század divatos eszméinél, csak most ébredt rá, hogy olyan szólamokkal verje a mellét, ami-k a mai vi­lágrend szemében már régen elavultak, mint: liberalizmus, emberi jogok, egyéni szabadság. Mikor a világpolitika tendenciája mindenütt az általános rend, a központi erő, mikor a. főeszme mindenütt egy politikai elitnek az uralma, akár bolsevizmus. akár fasizmus alakjában: itt, a Pyreneusok kínai fala mögött az egyéni füg­getlenség ócska frázisai puffognak, — megbosz- szulva a tényt, hogy azokból a levegő tiszti tó mozgalmakból, amik a'világ indulatait időről- időre levezették (protestantizmus, francia forra­dalom — ideji revoluciók, demokrácia, világhábo­rú), egy se tudott eljutni erre a félszigetre... Mindezeket tudni kell,- ha a nagy kérdésről akarunk beszélgetni: Lehet Spanyolországban kommunizmus? gr Kommunista képviselő — bár legalább tízre számítottak — egy se jött be s tulajdonképpen párt sincs kimondott kommunista programmal,, mert a szindikalizmus csak egy fajtája a. kommu­nizmusnak, a legjobban dívó anarchizmus és anarcho-szindikalizmus pedig éppen ellentéte. Mig a kommunizmus legfőbb, illetve egyetlen végrehajtó hatalma, az állam, addig az anar­chizmus és anarcho-szindikalizmus tagadja ma­gát az államot is s minden kormányzást egyedül a szakszervezetek és pártsejtek révén képzel el, az abszurdumig kicsavart Sorel-teóriák alapján. A spanyolnak — amilyen individuális és fegyel- mezettlensógre hajló — sokkal inkább megfelel ez a teljesen szabad forma, illetve forraátlanság, ez a „Jeder macht, was er wlll“-elv, amit egy­részt polgári kötelességeinek megtagadásával, tömegsztrájkokkal akar elérni,, másrészt az egész mai társadalmat és világrendet elpusztító terorrisztlkue eszközökké!: rablással, gyújtoga­tással, gyilkossággal.. .• A kommunizmus és anarchizmus halálos ellen­ségei egymásnak, ez igaz, a polgári társadalom szempontjából azonban meglehetősen mindegy, melyik milyen tempóval ée rendszerrel dolgo­zik, hiszen mindketten a köztulajdon alapján ál­lanak s ezt a mai világot mindketten el akarják söpörni. Az agitáció egyre nyíltabb, eredményei egyre fenyegetőbbek. A legfőbb anarchista szervezet: a Simücados-Unidos (elnöke Pestana, a volt pisto- leró vezér), mindenhová elérő kezén kivül nagy szerepet játszik benne az a több százmillió aranypezeta is, amit Spanyolország Oroszország­nak fizetett volna ki petróleumért ... de a szov­jet állítólag nem vitte ki ezt a pénzt, hanem Spanyolországon belül kommunista propagan­dára használta fel, különösen a délspauyolor- szági parasztság között, akiknek problémájáról, ahogyan Unamuno, az érdekes filozófus-emigráns ezt nekem elmondta, külön fognak beszámolni, mint a középkort egészen máig se likvidálni birt spanyol birodalom külön veszedelméről. A hadsereg — bár a katonatanáceszerü juntá-k tisztek tekintélyét alaposan megnyirbálták, — aránylag még eléggé intakt s amint az uccán marsol, meglehetősen fegyelmezettnek látszik; illuziórontó megtudni, hogy a mai miniszterel­nök, Azana, még hadügyminiszter korában, hu­szonhétezer tisztből egy év alatt tizennégyezret küldött nyugdíjba, a hatvanezer főnyi legénysé­get- is ilyen arányban .leapasztva de a „nem akarok többé katonát látni" helyett legalább Csak ezt jel őrlette ki: Ki fogom irtani a politikát a spanyol hadseregből! Ami a kommunizmus felé sodródást legaggatz- tóbban tükrözi, mint legérzékenyebb szeizmo­gráf. szinte előre vetíti: az az ucca. Ez a tömeg, ez a szürkén, egyenletesen áradó sokaság mindenütt, máris egy proletár állam ron­gyos, rosszképü elvtársait mutatja.. • micisap­káé, cigarettázó, köpködő naplopók, eálce és galértalan, vagy hetykén nyitottingü kamaszok ég viháneóló hölgyiek mindennüt... lökdösés, lármázás, könyökkel-taszigálás a spanyol udva­riasság helyett, különösen este, a Puerta dél Sol környékén, ahol annyiszor megálltam a döbbe­nettel, hogy egy különös, déli Moszkva, egv ibériai Szentpétervár ifjúmunkásait hozza elém' valami vízió ___ Az élnivágyó hihetetlenül leromlott. Madrid a régi elegáns, fényűző főváros, a Castellaua hí­res korzóját is beleértve, rohamosan kezd kopni — a- jó szabók, szabónők becsuknak, átmennek Franciaországba.,, a gyönyörű Ritz-hotel hét­fő estéin, a tradicionális Lunes dél Ritz-eken, az arisztokrácia ég diplomácia találkozásain, alig ásít már pár asztal s azalatt kint. az autókról ellopnak, levágnak minden elvihetöt... — Egész Madridban egyetlen frakk se készül az idén! — mondta itt nekem egy diplomata. Egyetlen frakk se! A kommunizmust jósoló vélemények közé be­írhatjuk ezt a „politikai nyilatkozatot" is. Megyery Ella. Az asztali tennisz világbajnokságának utóhangjai a német sajtóban Nagy vita a csehszlovák csapat győzelmének sporiériéke komi — Á mii:Síéi vélemények a küzdelem irreális voltáról készéinek Prága, február 5. Az asztali tennisz hét­főn lezajlott világbajnoksága azzal a meg­lepő eredménnyel végződött, hogy a Sway- thing-Oirp-ért folytatott nemzeti csajpatver- senylben Magyarország válogatott csapata, amely 1927 óta egyfolytában viselte a világ­bajnok büszke óimét és ötizben nyerte a vándorserleget, elvesztette eddigi hegemóniáját és Cseh­szlovákia csapata nyerte az első helyet. # Annyi bizonyos, hogy az eredménynek ezt az egyszerű tényét nem tartotta volna senki sem különösnek és nem is okozott volna na­gyobb emóciókat, ha a vándorserlegért foly­tatott döntő küzdelmek teljesen reális kö­rülmények között folytak volna le éis csupán a játékosok egyéni képességei döntöttek volna. Elvégre elképzelhető, hogy más or­szágok asztali tenni szaporája is felfejlődött már odáig, hogy Magyarország számára vi­tássá teheáke az eddig korlátlanul birtokolt első helyet. Azok az objektív külföldi sport- tudósitók azonban, akik végignézték a prá­gai versenyt, egészen más Ítéletre jutottak. Már maga az a tény is, hogy az egyéni vi­lágbajnokságért folytatott küzdelmekben egyetlen egy cseh játékos nem került be az első nyolc közé és a magyar második gárda tagjai kapcsolták ki a cseh válogatottakat, gondolkodóba ejtett,© az objektív megfigyelő­ket. Éppen az egyéni versenyeken állapítot­ták. meg ezek a kritikusok, hogy a magyar játékosok formája semmiben sem csökkent az elmúlt esztendőkéhez képest. Az egyik oldalon tehát nincsen szó hanyat­lásról, a másik oldalon pedig nem lehet sző olyan fejlődésről, hogy érthetővé tegye a csapatverseny meglepő eredményét. A csapatvilágbajnokság története hosszú ideig emlékezetes lesz a Swaything-Cupért folytatott küzdelmekben. Úgy történt a dolog, hogy a múlt hét szerda estjén az utolsó for­dulóra a veretlen magyar csapat került össze az egy vereséget szenvedett csehszlovák csa­pattal. Ez utóbbinak tehát feltétlenül nyernie kellett, hogy a holtversenyt kierőszakolhassa. Háromezer ember tomboló biztatására ez meg is történt, létrejött az 5:0-ás eredmény. Lét­rejött olyan körülmények között, hogy a ma­gyar játékosok kezében reszketett a rákét, hogy minden biztonságukat elvesztették és nemhogy a játékerős csehszlovák csapattal kellett elveszteni a mérkőzést, hanem talán még a francia csapat is megverte volna őket ezzel a közönséggel, ebben a lelkiállapotban. Most már holtversenyre került a sor Cseh­szlovákia, Magyarország és Ausztria csapatai között. Egész pénteki napon vitatkoztak a nemzetközi asztal szövetség delegátusai a holt­verseny megrendezéseinek körülményei kö­rül. A csehszlovák képviselők ugyanazt a sor­rendet kívánták, mint aminő az előbbi mér­kőzéseken volt. Medilovics, a magyar megbí­zóit, a sorsolásihoz ragaszkodott és ez az ál­láspont győzedelmeskedett. A sorshúzás eredménye az volt, hogy először a csehszlovák —magyar mérkőzésnek kellett sorra kerülnie. Most egy egészen különös agitáció kezdő­dött a lapokban. Nem a lapok sporítudósitói, hanem a csehszlovák asztali ienniszszövetség em­berei, a verseny hivatalos rendezősége, amelynek tehát abszolút objektív és min­den mellékszemponton felülemelkedő té­nyezőnek kell lennie, amelynek garantálnia kellene a versenyek rendjét és reális le­folytatását, hivatalos kommünikészerü fel­hívással fordult a prágai közönséghez és a kommünikének az értelme az volt, hogy mivel tapasztalat szerint a magyar játékosok idegzetét a közönség megviseli, jöjjenek el a döntő mérkőzésre minél többen és „morális buzdításban" részesítsék a csehszlovák játé­kosokat. Hétfőn reggel nem háromezer, hanem négy­ezer ember gyűlt össze, akik mindenáron győzelmet akartak látni. Még izgatottabb és fölöttébb volt az atmoszféra, mint szerdán este. Sikoltozó és ájuldozó nők, fütyülő és szirénázó diáksereg olyan rettenetes kórust adott, hogy a fülsiketítő zajban és a nagy lelki emócióban a magyar csapat nagy lelki depresszióval indult a küzdelemnek. Azok a magyar játékosok, akik művészettel és biz­tonsággal kezelték idáig minden mérkőzésü­kön a rátétét és a kis kaucsuklabdát, úgy játszottak, mint egészen harmadosztályú játé­kosok, nem volt egy bátor ütésük, nem volt egy technikai trükkjük, nem volt egy öntuda­tos támadásuk. A küzdelem 5:3 arányban végződött a csehszlovák csapat javára. A pingpong versenyen lejátszódott esemé­nyek nagy utóhullámokat vernek a sajtó­ban. Érdekes tény, hogy mig a magyarországi la­pok minden kommentár . nélkül egyszerűen tudomásul veszik az eredményeket, addig a birodalmi német sajtó reprezentatív orgánu­mai éles kritikával reagálnak a prágai meg­lepő eredményre. A BZ am Mittag február 2-án megjelent 27-ik száma a következő cikk­ben bírálj a az eseményeket: „Ha nemzetközi küzdelmekről van szó, a csehek nem értenek tréfát. Nem elsöizben történt, hogy nemzetközi sportbeli eseményeknél nagyon sajnálatos jelenetekre került a sor, amelyek a közön­ség teljesen fegyelmezetlen viselkedésére vezetendők vissza. A lelkesedés szép do­log, a legélesebben elitélendő azonban, ha a temperamentum teljesen túlteng és a lel­kesedés fanatizmussá és gyűl öl seggé válto­zik. A sporttörténelemben példa nélkül fog állami az, ami Magyarország és Csehszlová­kia megújított döntő küzdelmében a Nem­zeti Házban lejátszódott Ha, a, magyarok kapitánya tudta volna, hogy már reggel kilenc órakor háromezer feltüzelt néző csak arra les, hogy érzelmeinek szabad fo lyáet adjon, bizonyára nem lépett volna közbe azért, hogy az 'egyenlő sanszok 'biztosítása, ér­dekében a főküzdelmet a csehek ellenvetése da­cára délelőttre helyezzék. A publikum nagy ré­sze 'diákokból, tanulókból és műnkanélküliekiből tevődött össze, akik ész rév ehet ö le g magasabb parancsra minden alkaimat fölhasználtak, hogy a ma­gyarok számára lehetetlenné tegyék a győ­zelmet, kiabálásukkal, tombolásukkal, meg­engedhetetlen közbekiáltásaikkal, amelyek még a labda repülése közben is tartottak. Csodálkozni kell még azután, hogy ez az elité­lendő viselkedés — a kifogástalanul viselkedő Kőtáron kívül — a csapat aktív játékosain is meglátszott. Hyem körülmények között meg le­het érteni, hogy a magyarok nem fektettek súlyt arra, hogy a díjkiosztás alkalmával a második helyezett számára szánt ezüstplaketteket átvegyék." A Berliner Tageblatt február 4-i, 59. szá­mában 3000 a 9 ellen, fanatizmus, tomboló lárma és váratlan vereségek egy zöld asztal körül cin.en a következő cikket írja a prágai dön­tőről: „A pingpongnak tulaj dónk éppen nem sza­badna másnak lenni, mint játéknak némi cse­kély sportbeli járulékkal, kedves időtöltésnek, amelynek főleg az lehetne a célja, hogy a hosz- ezu téli hónapokon a 'klubösszetartás érzését fönntartsa. Legalább is igy volt ez az elmúlt években. Közben azonban sok változott A pingpongot rendkívül fontos dolognak veszik, komoly küzdelmeket folytatnak és az aktív já­tékosok sportembereknek érzik magukat. Ha azonban a sportszerű kiállítású rendezésekbe bepillantunk, aligha tudjuk elképzelni, hogy a csaknem kivétel nélkül beteges, halvány, ide­ges és fölizgatott alakok valaha is képesek len­nének egy erdei futásra, vagy egyéb sportbeli tevékenységre. Nemrégiben már hatodízben ját­szották le az asztali tennisz világbajnokságait. Évről-évre nagy esemény ez, amint azt most Prágában lehetett megállapítani. Bármilyen hi­hetetlennek is hangzik, a pingponggal tényleg pénzt lehet keresni. Mindenesetre a csehszlovák szövetség aligha álmodott arról, hogy olyan nagy fölösleggel zárhatja le rendezését. Senki sem tarthatná lehetségesnek, ami Prágában le­játszódott, ha maga nem élte volna át. Naponta kétszer ötezer nézőt mozgósítottak, akik különösen honfitársaiknak küzdelmét kisér­ték fanatikus lelkesedéssel és azokat döntő- leg befolyásolták. Csak igy lehet Magyaror­szág vereségét a Swaything-Cupában meg­magyaráznunk, amit maga a „ólevere" magyar csapatvezető, Meohlovice sem tudott megakadályozni, bár csapatával együtt a nemzeti csapatok hadié/.ál­lását nyugodtabb szállodával cserélte föl, hogy idegileg összetört fiaival nyugalmat, és íök'Mi­iéit szerezzen a Csehszlovákia elleni ktizde lemre. Magyarországon, úgy látszik, komo­lyabban fogják föl a pingpongot, mint nálunk. Hogy a publikum befolyását elkerüljék. Mech- lovics kieszközölte, hogy a döntő küzdelem már a korareggel! órákban legyen. De ez a tak­tika sem használt. A rossznyelvek azt állítják, hogy a munkanélkülieket, mozgósították. És tényleg, már reggel 9 órakor mondd és ird: háromezer néző gyűlt össze, hogy honfitár­sait annyira sportszerű eszközökkel befolyá­solja, hogy a magyaroknak már kezdettől vesztett ügyük volt. Bár elismerjük, hogy a csehek valóban megtanultak pingpongozni, neutrális területen azonban soha és semmi körülmények között nem tudtak volna győz­ni a magyarok ellen. Látjuk tehát, hogy az egyetlen sportszerű eb­ben a játékban a hamisan értelmezett lelkese­dés," fejezi rbe cikkét a berlini lap. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents