Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)

1932-01-31 / 25. (2838.) szám

8 1933 január 31, vasárnap. AZ UJ SPANYOLORSZÁG Don Niceto Alcala Zamora, a spanyol köztársaság elnöke Megállítani az időt! Irtat Sebest Ernő I. Már a kávéháziban is ez nyugtalanította. Ez az érettségi találkozó, általában ©z az egész idő és miudandósági probléma. A saját ideje, mely elprédálva bevert fiatalságának részeg emlékekkel benőtt árkában, most úgy felha- rangozott hozzá, olyan hiábavaló mementó- val, mint istenítéletkor egy szegény kis, fa­lusi torony. A kis uccán, melyen ©lőrejött, a póznák megzenésitették a nyugtalanságát és buta kis melódiákat vagdostak zümmögve a fejéhez, amely úgy zúgott ebiben a pillanatban, mint valami megfeszült katlan. Most érkezett meg a lakására. Ez oly szol­gálatkészen várta, mint tegnap, mint tavaly. Már egy örökkévalóságnak tetszett ez a pi­masz kis élete. De csak a visszafelé, a múlt irányába. Előre nézni itt nem volt szabad és nem is igen lehetett. A kilátások a remény­telenségnek végnélküli alagutjában veszlek ©L ■Körülnézett Össze-vissza járkált a szobában. Szinte úgy érezte, hogy a szék is kitér neki, pedig most már nyugalom himbálódzott rajta, elernyedt idegzetén végig. A szobában sötétség ter­peszkedett és mintha megrettent volna saját- magától. Hosszabb idő óta kerülte a menzát, utálta a sok strébert, aki most már mind meg­előzte. Hirtelen felugrott. Előkerült a bróm, mert csillapító nélkül már nem tudott létezni. n. Azon kapta magát rajta, hogy megint csak az érettségi találkozóra kell gondolnia, mint a kávéháziban. Utána próbált menni az asszo­ciációnak, de előre restelte, ha esetleg nem tudna kiigazodni az emlékfoszlányok labirin­tusában és tompa egykedvűséggel átadta ma­gát a reminiszcenciák felelőtlen parancsának. Valami filozófiai tételt feszegettek előtte azon az érettségin, mert a véletlen úgy akar­ta, hogy ő a legjelesebb diákkal egyszerre érettségizett. A filozófiában ő is elég jártas volt, nevekkel és fogalmakkal doibálództak a tanárok, pedig nem is tartozott ez szorosan a tárgyhoz. .Künn a gimnázium udvarán ugyan­akkor csupaszka.ru diákok futották a métát. Ö meg titokban valami kamaszos fölénnyel leröhögött a tanárokra, akik sovány fizetésért problémákon vívódtak. A mások problémáin... ■Mindez most újból fölőirt az emlékében. Ez a röhögés. Minek az egész filozófia? Minek az egész handabandázáe? Ennek már tíz éve: Tán éppen ma van tíz éve ennek. Most már meg kel­lett gyújtani a villanyt. Ránézett a fali kalen­dáriumra. Egy piros tizes vonaglott kavargó karikákban a szeme előtt. Junius tizediké volt. Tehát ma van éppen tizedik évfordulója annak az érettséginek és még most sincs befutott biz­tos életpályája. Most már szinte sajnálta, hogy meggyujtotta a villanyt. Legalább nem tudta volna ezt ennyire pontosan, szinte halálos pon­tosan. Odament az ablakhoz. Forró fejét oda­nyomta az üveghez és elgondolkozott. —■ Hát csakugyan már tiz éve lenne, hogy azon az érettségin... Rém tudta végiggondolni. Megint eloltotta a villanyt. Amíg égett, valahogy jobban látta, szinte fizikai bizonyossággal, hogy az idő csak­ugyan múlik, szinte ellenőrizhetően, láthatóan. A sötétben mintha megfagyott volna a múlás gyilkos árama. — Milyen jótékony ez a sötétség, — rebegte maga elé, fölállt és szembetalálta magát a lét­rával, melyet a cseléd otthagyott éecakára, mert nem tudott elkészülni aznap a takarí­tással. Egyetlen ugrással ott termett a létra mellett, egy gyakorlott s vérbeli tűzoltó ügyességével kúszott föl a létra meredek fokain, mert égett fölötte, nem a ház, de az idő, a sorsa, az élete! Az egész jövője!!! És a létra legmagasabb fo­káról kinyújtott karral elérte a faliórát, egyet­len rántással föltépte az óra ajtaját és megfoj­totta a gyanútlanul járó mutatókat. —• Most megálltál, — lihegett extázisbán. — A kezemben van az idő, — és ujjongva körül­nézett a magasban, hallotta saját kóválygó hangját és megijedt a kiáltás részeg gőzétől, pedig aznap még a szokásos adag bortól is megvált. Csodálkozott exaltációján és lesom- polygott, mint egy megvert kutya, de azért úgy érezte, hogy megfékezte legnagyobb ellenségét. Az Időt!... Ugyanakkor balhalántékán egy ér derülten f öli üik tetett; — Te, — szólította meg önmagát, hivatalos ünnepélyességgel. — Te, holnap megkezded a tanulást, — jött a parancs. — És pedig a leg­szorgalmasabb tempóban, — folytatódott a szi­gorú rendelkezés. Le akart feküdni, hogy holnap annál fris­sebben lásson neki a parancs teljesítésének. De úgyse tudott aludni. Már közömbös volt a brómmal szemben. Nem hízott a gyógyszerben, s ezen keresztül a gyógyszertanban sem, végig az egész orvostu­dományban. Számolni kezdett, de tíznél tovább nem jutott el. Az az évforduló megállította és ugyanakkor egy kis város villant föl a képze­letében. Egy tavaszi est a kiizzadt alkony hát­terében. Egy hangos kávéházat látott maga előtt, a parvooti terasszal. A cigány kegyeik*. r ül húzza. Éppen az évfordulót Ülik meg, egy­két ittfelejtett tanár sűrűket iszik. Közben el­Madrid, január. Don Niceto-t — ahogy Alcala Zamorát itt emlegetik — életének legnevezetesebb nap­ján láttam először: azon a nyárias decemberi délután, mikor a spanyol köztársaság már megválasztott elnökeképpen végigkocsikázolt a városon, hogy a parlamentben letegye az esküt. A disz ruhás katona- és rendőrkordonokkal szegélyezett főuccán robogott végig a hosszú kocsisor, négy-négy fehér paripától vont Dáuimoait-fogatok, ezüstparókás, copfos kocsi- sokkal-inasokkal; természetesen az egész pa­rádé a királyság visszfénye és emléke, csak éppen, hogy a koronákat szedték le a hintok­ról, szerszámokról s a gyönyörű lovak közül lövöldöztek agyon egy csomót a felfordulás első óráiban, az indokolással, hogy az udvarnak ezek a régi szolgálói bizonyára nem „köztár­sasági érzelmüek“. Az uj elnök frakkban, kábát nélkül, nya­kában az aznap kapott Katolikus Iza.bella- rend széles aranyláncával ült a legelső kocsi­ban, a hátsó lépcsőn, keresztbefont karokkal álló, harisnyáé lakájok előtt s cilinderét len­getve, bólogatott jobbra-balra, avval a mo­sollyal, amit primadonnák és államifér fiák olyan sikerrel viselnek ilyenkor. Hófehér bozontos sörénye, nyírott ősz ba­jusza, szép fogsora, derűsen világított olaj- barna arcában, fekete gombszemei örömtől és meghatottságtól ragyogtak, rokonszenves és emberien közvetlen volt az egész férfi, csak azt nem lehetett rajta, körülötte érezni, amit a defilé szolgált, amiért az egész cere­mónia teremtődött: tekintélyt és méltóságot. Hiába vonult fel a királyság egész katonai pompája: a messze földről berendelt tengeré­szek, akik fehér kesztyűsen, szabadnyaku matrózbluzokban úgy festettek, mint nagyra- nőtt iskolásfiuk, a magyar huszárokhoz ha­sonló, feketeprémes, sötétkékmentés tüzérek, a Guardia Civil remekbe öntött emberei, re- mekbeöntött lovakon, — hiába marsait fel ezen a napon először a régi királyi testőr­had, a térdig lakkcsizmás, arany mellvéntü, Don Quijote-sisaku kürassziék, hiába katto­gott és keringett fenn a türkiszkék égen egész repülőraj: az, akiért mindez kápráz­tatott, nem tudott más lenni, mint ami volt: vidéki fiskális, aki — mondjuk — örömapa, valami fényes nászmenetben- * A négy órás katonai rövü fadísze kétség­kívül a marokkói csapatok felvonulása volt, a Tetuanból és Ceutából ideparancsolt elite- ezredek, feltűnő nagy számmal, tüntető vála­szul á nap-nap után felbukkanó hírekre, amik egy küszöbön álló lázadás veszélyét rebesge­tik, a köztársasági rezsim spanyolellenes gyű­löletét egész Spanyol-Marokkóban, állítólag Franciaország által szítva és pénzelve. Minden filmrendező fantáziáját meghalad­ta a fehérburnuszos spahik lassú, ritmikus menete az arany és ezüstfligránokkal tele­aggatott araiba lovakon; szinte egyforma, sza­kállas séjk-arcok, füzőszemü, piros-kék-zöld- sárga selyembe szorított izmos derekak, amint a magastámlás nyeregben — ami mind- megannyi hímzett, aranyos bőrfotelnek ha­tott — ringatóztak az idegekig ható, sivitó sípszóra... olyan volt ez a zene, mint a ki- gyóbüvölők éles, misztikus melódiája, ami hol elhalkuló, hol felszisszenő ütemeivel ma­ga is úgy bujkál-vonagl ik-tekereg a levegő­ben, mint kígyó a sás között... * Jellemző, hogy az egész ünepségre a nagy­számú külföldi sajtó egyetlen jegyet se ka­pott. Utolsó percig szó volt egy külön tribün­ről, utolsó percben viszont lefújták az egé­szet, mint bizalmasan megtudtam, azért, mert attól tartották, hogy tülke vés lesz a lelkese­dés ... ezt pedig kár lenne mutogatni! Ugyan­evvel az érvvel elmaradt az uj elnök szoká­sos sajtófogadása is — dehút ez a strucpoli- tika nem sokat lendített a dolgon, nem aka­dályozta még az érdeklődőket, hogy helyhez nem kötve, még áttekinthetőbben győződje­tünnek, föl és alá járkálnak, gesztikulációkat vetélnek el diszkréten, főpróbákat tartanak az esedékes tóeztból. Ez a gondolatsor föl vidította. A pajtásokon járt az emlékezete. A beérkezetteken, a nyak­kendőkön, a glaszékeztyükön, a közjegyzőkön, a körorvosokon, a vidéki állomásfőnökök agyonaranyozott gallérján és mindazokra gon­dol, akik sötét és dohos folyosókon kataszterek és savanyu hivatalok mélyén előszobáznak és boldog lompossággal fetrengenek a polgári élet desztillált fertőiben. Hirtelen azokat is látta, akik nincsenek ott. A magafajta embereit. Hányán is lehetnek ezek vájjon. Tízig nem tudott eljutni. Itt se... III. A saját nevét kihagyta, mikor újból a sereg­szemlébe kezdett. Újságja ott hevert a pamla- gon. Fölkapta. Politika nem érdekelte. — Lássuk csak tovább, —sürgette az olva­sást. A hold adakozóan. szórta be a fényét. Betlizni kezdett a félhomályban. — Személyi, hírek ___Táviratok. — A miniszter ma nem fogad ... Bánja is ő. Neki úgyse kell protekció. Csak szorgalom, kell, akkor ö majd megmutatja. To­vább lapozgatott. — Sport, — Színház és Mű­nek meg a „néphangulatról44, amivel csak­ugyan kár lett volna ©ldicsekedni, ez igaz! Zászló csak a villamosokon s az állami épü­leteken lengett, néhány gobelin és bársony virított a minisztériumok erkélyein — dó magánházak, privátlakások bizony nem ünne­poltok. A tömeg, a tolongás, a zsúfoltság óriási volt, do a sok-sok bámészkodó közt egyetlen rendes polgárembert nem leheteti felfedezni: inasgyerekek, kifutófiuk, rongyos- ingű subancoik, sapkás uccakiölykök- nyüzsög­tek, orditoztak mindenütt... száj tát ó pesz- trák, boltilányok, visitozó kamaszfiuk s ren­geteg koldus, vak, nyomorék... — az ember csak állt eldöbbenve s ijedten kérdezte: hát ez a spanyol nép? Nem, a spanyol nép nem ez. Azok, akik számítanak, tüntetőleg otthon maradtak, be­zárkóztak, s még a legnagyobbról, a kávé- házról is lemondtak... hogy az előkelő kasztról ne is beszéljek, akiket egyébként se látni mostanában sehol, s akik ezen a na­pon annyira visszavonultak, hogy — külön megfigyeltem — egész Madridban egyetlen magánautót sem lehetett felfedezni1 De — mondom — nemcsak ezek hiányoztak. Egy meglett munkás, egy rendesebb iparos sem tűnt fel sehol... igazán illuzióroutó volt a pillanat, mikor az elnök kocsija elrobogott s vagy kéttucat tizenötéves uccagyerek rontott utána éktelen sapkalengetéssel, üvöltözéssel, amin senki sem ütközött meg... Taps, éljen­zés: lehető leggyérebben hangzott, amit nem­csak annak kell tulajdoni tani, hogy a spanyol a világ leigegykedvübb, legközönyösebb né­pe, hanem annak is, hogy ha a bámészkodás- ra kapható is, politikai érettsége, véleménye kiforrott nézete annyi sincs, mint a gyerek­nek. Ez volt Alcala Zamora nagy napja — s ilyen lehetett a diadalmas forradalom is április 14-én. * Don Niceto ma ötvennyolc éves. Mint szegény andaluziai ügyvéd kezdte, aztán képviselő lett, majd hirtelen és várat­lanul: közép!tésügyi miniszter. Gyors kar­rierjét annak köiszönheti, ami errefelé legin­kább hat a tömegekre: szónoki képessé­geinek. Nagyszerűen tud beszélni, a kilenc­venes éveiknek abban a patetikius, virágos stílusában, amiben még benne lappang a vi­déki prókátor heve, amit mindmáig ép úgy megőrzött, mint erős andaluziai dialektusát; olyan ez, mintha nálunk például szögediesen beszélne az ember... nem éppen bűn, de nem is dekoratív tulajdonság egy köztársa­sági elnöknél! Cicerói hajlamaira rendkívül büszke s nem is igen látni másképpen lefényképezve, mint ■a szón cuki emelvényen, alatta mindig ezzel a felírással: Alcala Zárnom beszédet mond a királyi család ellen ... Érdekes, hogy a mai nagy republikánus — aki fiatalkorában egyébként szegény, kopott kis magántitkára volt Romanonez grófnak, a dúsgazdag legitimista vezérnek — csak ta­valy tért át uj meggyőződésére, amint egy Írásában ezt be is vallja: — Politikai pályám alatt mindig hűséges hive Toltam a monarchiának s annakidején mint miniszter is szolgáltam a királyság ügyét. Felfogásom a múlt évben változott meg egyszerre, mert rájöttem, hogy a monar­chia végzetes Spanyolországra... A másik szituáció, ahoigy Don Niceto-t foto­gráfiáin látni: otthon, családi körben. Öreg édesanyja, felesége, gyermekei — s köztük az elnök, házikabátbam kávézgatva. Itt, ahol mindennek alapja ma is a családi élet — kü­lönösen az ainyaltieztetet, hiszen még a győztes matadornak is azt kiáltják oda a bikaviada­lon minit legfőbb elismerést: Sokáig éljen az anyád! — olyan hatásos póz ez, ami a legra­gyogóbb d'ikeióval is felér.. Alcala Zamora egyébként tényleg jó fiú, jó családapa, aminthogy az összes polgári erényekkel dicsekedhetik. Buzgó katolikus, vészét. —Törvénykezés. — Ez mind semmi. A bírákat különben is utálta még a futballban is. Most visszalapozott. A napihirek között egy név vigyorgott rá. Egy név. Egy véletlen név, a hold sárga reflexében, doktorráavatással sú­lyosbítva. Tehát eggyel kevesebben vannak. Aggódás szállta meg. Hátha a többiek is? Meg­borzongott. Mert ő itt most egyedül van ebben a sötét, szobában. Teljesen egyedül. Remegni kezdett. Hátha egyedül van egyáltalán? A le­késettek között? Hátha nincsenek is leikésettek őkivüle?! És újból ez a találkozó! Irtózva gon­dolt rá. Menekülni akart, de hová? Nekiszalad a merengés nyitott résein át, de hiába, ő védte­len volt itten. Csak vigyorgott rá messziről az a találkozó, a kisváros, a gimnázium, a cuk­rászda, az eltiltott mellékucca, a terasz, a lam­pionok, az alma mater tiszteletet parancsoló falai — és a pörkölt a Fekete Sasban és a tósz- tok, a lógva maradt mondatokkal a levegőben. — olt vannak mind, iszonyú!! ott vannak, ne­vetgélnek. meghatódnak, visszagondolnak, ado­mányoznak, találkoznak, találkoznak ... Mind, mind ott vannak!! Csak egy hiányzik!!! Öü! ... Lopva belenézett -az újságba. Szombati szám. Tehát pénteken volt az avatás. A menet­rendet betevő tudta, kontrollálni kezdte, vájjon aki — mint mondják — a börtönben is na­ponta misét hallgatott -— s azóta is folyton exponálja magát az egyház érdekeiért. Nép­szerűségének ez is főtényezője, különösen az ismeretes incidens óla, a 25-ik törvénycikk megszavazása kotr, mely az antiklerikális ren­delkezéseket tartalmazza s melynek életbe­léptekor Alcala Zamora azonnal lemondott miniszterelnöki rangjáról s most is csak kel­lő garanciák után tért vissza a közéletbe. Hogy ezek a „garanciák'4 csakugyan .garan­ciák-©, az a parlament mai összetétele s kü­lönösen a vallásellenes Azana miniszterel­nök mellett eléggé kétséges. Don Niceto azonban optimista, fanatikus, lelkes álmodo­zó, aki — legalább is egyelőre — nem érzi, hogy ő rá is elődjének, Castelar Emilio-nak a sorsa vár, aki a múlt század hetvenes évei­ben állt a spanyol köztársaság élén, olyan pünkösdi uralommal, hogy az alig huszhóna- pos republika alatt valami tizenegy elnök vál­togatta egymást... míg végre jött a diktatú­ra és XII- Alfonz személyében újra bevonult a király Madridba. Politikai augurotk szerint, a második köz­társaság likividálási receptje sem lehet más­forma. * . Mint ember, épp oly higgadt és mérsékelt Alcala Zamora, akár mint politikus. A királyi palotábablakast — hiába akarta a kormány valósággal ráerőszakolni a tisztes­séget t— nem fogadta el, csak reprezentációs termeknek, hivatalos helyiségeknek vett igényibe' egy szárnyat s mig a nagyban terve­zett köztársasági palota elkészül a Paseo de la Castellana-környéki villanegyedben, csak régi lakását használja, ami szintén a Ca-stel- lainán van, a pénzarisztokrácia és diplomácia negyedében. Különösebb államférfiui koncepciókkal, ki­vételes időkben szükséges kivételes kvalitá­sokkal nem lehetne megvádolni Alcala Za­morát, mégis ő volt az egyetlen komoly jelölt a köztársasági székre, ami — az ő népszerű­ségén 'kívül — a nagyhangú forradalom bel­ső nivótlanságára, érték-szegénységére nézve 1 is jellemző. A pártok taktikája egyébként érthető.' A legszélsőbb balfrakciók szívesen ültették őt mai pozíciójába, ahol — méltóságából kifo­lyóan — sokkal kevésbé aktív, mintha akár miniszterelnök, akár miniszter lenne, a jobb­oldaliak viszont benne látták és látják azt a gátat, ami a uyoicvanszázalékban atheista és. szabadkőműves radikálisok államromibolását elgáncsolhatja, hiszen Don Niceto volt talán az egyetlen, aki a rendetlenségbe is mindig rendet, mérsékletet igyekezett belevinni s aki nemcsak mint politikus, hanem mint jobbérzésü ember is őszintén boldog, hogy a nagy zökkenés aránylag simán és vértelenül sikerült. így történt, hogy négy száztíz kép'viselő kö­zül 362-en rászavaztak... s fehér cédula is — a spanyol választások legfőbb jelensége — csak harmincöt akadt, — a házéinök s há­rom önjelölt kapott még két-két voksol s Unamuno, a hírhedt filozófus-emigráns, — akit a felfordulás első napjaiban elnökkép­pen emlegettek — egyetlen egyet... jeléül, hogy az agyak azóta mégis csak tisztultak va­lamelyest ... * Alcala Zamora: spanyol fogalmak szerint is különös név. Alcala is, Zamora is egy ki? községet jelent a oastiiiai fensikon, Madrid közelében, — Alcala Zamora tehát olyanféle, mintha Pesten például Cinkota Kerepesnek hívnának valakit. Köztudomású, hogy a spanyol udvari arisz­tokrácia, nemzetközi diplomácia szeptember felé San-Seba s t ian-b an, felét Biarritz-ban szokta tölteni; inkább tradíció ez már, mint honion. Ezekben a körökben most azzal tré­fálkoznak, hogy jól vau, idén — mint hü re­publikánusok — előbb Alealá-bam, azután Zamorá-ban fognak nyaralni. Szerintük Ál­tala Zamora Spanyolországa s XIII. Alfonz Spanyolországa közt is olyan a különbség, mint Alcala és Zamora s San-Sebastian és Biarritz között. Megyery Ella. még eléri-e az a név (már nem volt barátja!) azt a találkozót?! Künn lakott az állomás mel­lett. Egy lomha teher után egy fürge gyors sü­vített el. — Ez az a gyors! — gondolta rémülten és megint a barátját látta, akit. pénteken avattak és most rohan a találkozóra, ha a legutolsó percben is, de mégis rohan. Verdesni kezdte a mellét. — Ne félj, — 'szólította meg önmagát. — Ne szegyeid magad, ha huszonnyolcéves is vagy, te úgyse tehetsz róla! És hirtelen két könnycsepp jelentkezett, mint két. szabadító koronatanú a főtárgyalás végze­tes percében. Már akkor az egész emelet beledöngött ebbe a váratlan, furcsa lármába. Egy árnyék is be­nyitott az ajtón, gyanakvó rosszal ássál: — Mi van itt, kérem? — Én nem vagyok huszonnyolcé vés! Az nem lehet, az úgyse igaz! — jött sikolt va a zagyva fölvilágositús. Az árnyék a házsártos szobaasszonyé volt. Nagyon megijedt ettől a. különös lármától és egy rossz éccakája után, korán reggel föl ;s mondott neki. I^ülönben is nagyon'"léit a bo­londoktól.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents