Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)
1932-01-24 / 19. (2832.) szám
4 T>MGM-AVg^ARHIRLAP 1932 január 24, vasArnap. Feltalálók moratóriuma Irta: Schöpflin Aladár James Watt, Stephcnson és a mull század nagy föltalálóiról, akik lehetővé tették az embereknek egymással való közvetlenebb érintkezését, a gazdasági és kulturális javak kicserélését, a nagyvarosak szellemi és anyagi központjainak kialakulását, az emberi munkával párosított gép gigászi produktivitását, az életnek ezerféle kényelmét, azt tanultuk az iskolában, hogy az emberiség jóltevői voltak. Valóban, azok is voltak, mert ha nem is tudták az embereket okosabbakká és jobbakká tenni, de legalább az életük kereteit tették szebbé és kellemesebbé. A szocialista ugyan azt mondhatja, hogy ebből a 6zebb és kellemesebb keretből kimarad az emberiség egy igen nagy része, a proletariátus, de a szocialistának nincs igaza, mert a mai proletár — amennyiben persze pillanatnyilag van munkája — él legalább is olyan kényelmes külső körülmények között, mint a 16. századi polgár. De itt a. kérdés: az emberiség jól tevőjének tekinthetem azt az amerikait, aki — mint a lapokban olvastam — olyan gyapotszedő gépet talált föl, amely öt óra alatt elvégez annyi munkát, amennyihez eddig öt embernek hetvenkét- órai munkájára volt szükség? A gyapottermelőnek valószínűleg jól jön ez a gép, amely lehetővé teszi a gyapot mai alacsony árával egyező olcsó termelést. De a gyapottermelők az emberiségnek csak igen csekély töredékét jelentik, — mit szól tehát 'hozzá az emberiség többi, túlnyomó része? Nyilván ezt mondja: ez mind szép dolog, a találmány bizonyára nagyon elmés, sőt geniális, de mi lesz azokkal az emberekkel, akik eddig a munkát végezték? Ha minden ilyen gép fölöslegessé teszi, mondjuk, harminc ember munkáját, akkor pár év alatt csak egymaga ez a gép a munkanélküliek óriási hadseregét teremti meg. A technikai lángész tehát szociális gaztetté válik. Száz egynéhány év előtt az angol takácsok forradalmat csináltak a szövőgépek ellen, amely elvette a kenyerüket. A vasút, megölte az egykor virágzó fuvarosipart; még én is ismertem olyan öreg komáromi embert, aki átkozta azt is, aki a vasutat kitalálta, mert miatta mentek tönkre az egykor hires jómódú komáromi szekeres gazdák. De a szövőszék, a vasút, a többi alapvető találmány nemcsak ölt, hanem teremtett is exisztenciákat, —- sokkal többet teremtett, mint amennyit megölt. A nagy angol szövőgyárakban ma százszor több mérnök, kereskedelmi alkalmazott, mindenféle munkás kap kenyeret, mint ahányat valamikor a gépek tönkretettek- A vasút meg éppen közvetlenül és közvetve óriásira növelte a munkalehetőségek számát. De hol van a lehetőség arra, hogy az a bizonyos gyapotszedőgép valamikor kenyeret ad? A falanszter-kitalálók szerették úgy elképzelni az emberiség jövőjét, hogy az ember mentesül minden nehéz munkától, nem kell egyebet tennie, mint ülni egy okos gép mellett, vigyázni, hogy rendben működjön, időnkint megolajozni, vagy meglazítani egy csavart, figyelni a manóméiért stb. Ebben az elképzelésben a gép az emteszi neki a, kényelmes és erőfeszítés nélküli életet. S van is ilyen gép számtalan. De ma már a gép kezd az ember ellenségévé lenni, föllázad és embert öl, a maga létezése öncéllá kezd válni, tekintet nélkül az emberiség érdekeire. Ma az a nézet kezd közvéleménnyé lenni, hogy elég volt a gépekből, ami közülük szükséges és hasznos, az már föl van találva, minden további találmány veszedelmes, mert az embertől veszi el, ami munkát elvégez. Alighanem úgy van, hogy a technikai leleményesség nagyon is előreszaladt, jó messzire megelőzte az emberiség szociális helyzetét, megbomlott a harmónia a gép és az ember között. Ami valamikor óriási munkateremtő volt, az ma veszedelmes munka-pusz- tit-ó. Meg kellene várni, amig az ember szociális állapota egy színvonalra ér a találmányokkal. A technikusok és föltalálok adjanak néhány évtizednyi moratóriumot az emberiségnek. Any- nyi sok moratórium között ez az egy is ©Férne. KOMMENTÁROK * A JUSTE MIL1EU Anakronizmusnak látszik az egyre radika- 1 izéiddé világban, ha valaki a szélsőségek harcában örömmel üdvözli a juste milieu, a lebiggadt középút kikristályosodását, sőt, mi több, bízik benne és sokat vár tőle. Én mégis örömmel üdvözlöm a magyar ifjúság munkaközösségének megalakulását, ami a napokban történt meg csendesen Prágában, jobboldali és baloldali beavatkozások, hivatalos bábáskodás nélkül, meglepet ésszerűen, egyedül az ifjúság latens vágyának és energiájának kitöréseképpen, a mindenféle handabandázást megunt, értékükéi eddigi munkájukkal bebizonyító fiatal magyar egyetemi hallgatók részéről. Az uj csoport — rossz szó, nem csoportról, hanem néhány reális és aktív munkára jelentkező, végtelenül józan és illuziót- lan pozitivista fiatalemberről van szó — tegnap este mutatkozott be Duka-Zólyomi Norbert előadásával és az azt követő vitával a prágai MÁK helyiségében és kétségtelen sikerként könyvelhető el, hogy a program megismerése után a diákság szélsőséges csoportjainak jelenlevő vezetői kijelentették, hogy ebben a munkában, ha tényleg nem uj elvekről, hanem kitűzött programpontok megvalósításáról van szó, szívesen támogatják az uj elindulást. Végre! A magyar ifjúság juste milienje számtalan kilengés után kezd kibontakozni Mit jelent a mi ifjúságunk viszonyai között az arany középút? Nem politikai elképzelést, nem talán azt, hogy a jobboldal és a baloldal között a polgári demokrácia politikailag szervezkedni akar, ámbár az uj raj pszichológiailag és lényegileg legközelebb a demokrácia világnézetéhez áll, hanem azt, hogy a szélsőségek malomkövei közül kikerüljön a cselekedni akaró objektív generáció. A szélsőségek malomkövei talán mégis megőrölték a lisztet, amiből kenyeret lehet sütni. Itt van a Sarló, amely „intellektuális élcsapat, csupán a fogalmakat akarja tisztázni és nem aktívan beavatkozni 'az eseményekbe" — tegnap hallottuk egyik vezetője szájából, — itt van a Prohászka-Kör, amely speciális vallás- vdlágnézeti célokat tűz maga elé, itt van a MÁK, amely mintegy a diákság gazdasági és társadalmi érdekszövetsége, — hol marad e sok elvtisztázás, elvontság és részlettétel között a gárda, amely pozitívan óhajt a szlovén - szkói magyar kisebbséggel foglalkozni, kézbefogni annak ügyét, mint a földműves az ásót és 'megkísérelni, hogy előítélet, sablon és oldaloél nélkül igyekezzék helyzetét az adott körülmények között megjavitani, nívóját emelni, létét biztosítani? Személyes dolognak érzem ennek a juste milieunek a dolgát. Valamit keletkezni látok, aminek szükségességét évek óta hirdetem s szinte fáj, hogy számtalanszor leirt ifjúsági koncepcióim csak most kezdenek megvalósulni, amikor jómagam már lassan-lassan búcsút mondok az ifjúságnak. Sok régi elvemet viszontláttam tegnap. Például azt, ami miatt tavaly majdnem megköveztek, amikor először leírtam: ifjúságunk fejlődésében stagnálás állott be. Az uj kiindulásnak ez a belátás volt a sarkalója. A másik nagy elv a metodo lógia. Többször hangoztattam, hogy a mi ifjúsági adottságaink között nem a „m i" a fontos, hanem a „hogy“,. mert a magyar mindig nagy volt a legiszlativ muukában, de gyenge az exekutivában. A ,jmi“ körül fölösleges a vita, hamarosan meg lehet egyezni abban, hogy mit kell tenni a szlovenszkói magyarság érdek ét ien, olyan egyszerű és ny ilvánvaló a probléma, annyira a szájunkba rágja a keserves kisebbségi helyzet, olyan jól tudjuk, látjuk, érezzük és szinte fölösleges róla beszélni, hogy szövetkezetek, bankok, népkultnra, kommerciális alap, n,ivóemelés, politikai tisztulás, egység, szívósság kell, — de ami körül állandóan baj volt, az a kivitel, a megvalósítás, a „hogy", áz ut közepén ellankadt, kibicsaklott elán, a Potemkin-fal- vak szeretete, a statisztikára való dolgozás A juste milieu feladata, hogy legyőzze a szélső oldalakról jövő szertelenséget, a legnagyobb s minden világnézetben megnyilvánuló metodológiai magyar hibát és a józanságot, a szorgalmat és a realizmust hatalomra juttassa. Ebből a metodolóigai elvből keletkezik a juste milieu harmadik nagy elve* a magyar realizmus. Az illúziók leépítése, a részletkérdések megoldása a „nagy koncepciók" helyett, a helyzethez való állandó alkalmazkodás, ami a gyengék pár ex cél len ce feladata, ha élni- akarnak, a pozitivista belátások, ködevés helyett a mindennapi élet szükségleteinek kielégítése és biztositása mind egyéni, mind kollektív magyar szempontból. Egyszóval a kisebbségi életben az ifjúságnak pozitív bázisra kell helyezkednie, betonalapokra, hosy a pokol kapui se vehessenek raijta eíőt. Ehhez munka kell. Viszont a terápia csak úgy valósítható meg, ha a juste milieu szeme előtt A kis páholyban is elfujta a könnyed sziromhullást és amikor sikoltóan lenyúlt az utolsó akkord, a három ember lehanyatló fejjel ült egymással szemben. A leány szólalt meg először. Nem is sző volt az, csak olyan sóhajtás. — Istenem. A két férfi felfigyelt és mintha mákszem- nyi felhő vonult volna el a leány tiszta homlokán. A szemeiben most, ahogy rájuk nézett, zavartalan szelídség volt és annyi meghittség költözött a három ember közé, mintha régesrégien ülnének igy együtt. Szinte nehéz volt minden szó, ami az ajkukat elhagyta. — Hova szállt ez a sóhajtás? — kérdezte hozzáhajolva az érdes nagy ember. A leány lesütötte a szemét és egvetlen hang nélkül indult el kél könnycsepp. Elkeveredett a szempilla koromjával és piszkos csurgót szántott a kifestett fiatal aroon. — Hát mi baja van?... na ne sírjon. — Látja, most itt vagyunk hárman — sietett beleszólni a pap — három csendes ember. Együtt vagyunk, mintha mindig igy lett volna. Nem érzi, hogy mi hárman milyen jó barátok vagyunk? Nem érzi, hogy szeretjük egymást... Nem érzi? — Igen, — a kezét odanyujlotta a két embernek — milyen kedvesek hozzám. Nem úgy, mint mások. És én olyan szomorú vagyok és úgy szeretek szomorú lenni. __ Beszéljen, beszéljen, mondja el mind, ami beiül él magában. Mutassa meg a gondolatait nekünk... a lelkét — ezt már szenvedélyesen, a téri tő hangján mondta a pap, mintha zene lelt volna, mintha gótikus ablakok misztikus homályában kongana. — Hamburg együk elővárosában laktam a szüleimmel. Irodában dolgoztam már 17 éves koromban, a gép mellett... kerestem... j/énzl kerestem és .•ü-zke voltam rá. Egyszer az uccán mellém szegődött egy fiú. Szegény ördög... az egyetemre járt... mérnöknek készült. Menekültem előle először, de csak jött utánam... és aztán mindennap, mint az árnyék, úgy jött utánam. A sarkon mindig megvárt... míg egyszer aztán szóba álltam vele. Elmondta a sorsát, szárazon és egyszerűen... és kertelés nélkül mondta azt is meg, hogy szeret engem... Nem volt abban, amit mondott, semmi virág. Csak egyszerűség. Úgy beszélt a koplalásairól, mint ahogy én a cigarettára gyújtok. Azt is mondta, hogy nem akar tőlem semmit, csak mellettem menni az uccán az irodától hazáig.. • Évekig tartott ez igy. Egyszer nem várt rám, nem láttam sehol és a májusi alkonyat ragyogott a széles uccán... és én sápadtan és fátyolos szemekkel vonszoltam magam ... azt sem tudtam, hol lakik... talán valami rettenetes történt vele... Islenem- Akkor tudtam meg, hogy halálosan szeretem. Másnap megmondtam neki... ezt soha el nem felejtem, milyen jó volt örömet szerezni neki. Annyi bizakodás volt a szemében akkor... olt, a kapunk előtt. A leány elhallgatott, megpihent. — Egy ember járt a házunkhoz. Ügyvéd. .Tó irodája volt. Anyám szerette volna, ha feleségül vesz. Én nem bírtam a szürke szemét, ahogy a evikker mögül falán kan rám pislogott. Az idegeimre ment, erőfeszítésembe került hallgatni a hosszú történeteket az életéről... Kivettek az írógép mellől és én szenvedtem az én kis mérnököm szerelmét.. Mikor az oklevelét megkapta, megmutattam anyámnak a díszes pecsétes írást... Kinevetett ... a telkemre beszéli. Apám már akkor nagybeteg volt, szegény, szóba se lehetett hozni előtte... Májusban történt. Május 9-ón állást kapott Turániban egy nagy német vasútépítő cégnél. Megkérte a kezemet.., Csaknem kidobták... a fasiszta államban német vállalat... micsoda őrültség. Másnap titokban találkoztunk és mindent megbeszéltünk. Egy hét múlva, május 17-én megszöktem vele, vasárnap éjjel volt. Nagy nekifohászkodással folytatta alig hallhatóan: — Juniius 10-én meghalt. Csak úgy egyszerűen... póz nélkül... ahogy beszélt, ahogy szeretett... óh, mintha a föld szaladt volna ki a lábam alól. Sokat sírtam... a pénzem hamar elfogyott. Az arcom szenvedő sápadtsága éhes férfiszemeket fordított felém ... Összeborzadtam • •. már három napja nem ettem akkor, ösak száraz olasz vizes zsemlyét... egyet, néha kettőt napjában. És egy elegáns férfi elvitt magával... sok pénzt kaptam tőle. Eljöttem onnan, szinte szöktem, mint valami rém elöl... most itt vagyok ... és ma maguk meghívtak vacsorára... jó két ember... kedves két jó ember... Az utolsó szavakat mintha csak magáinak mondta volna, alig, hogy mozgott a szája. — És a jó kis édesanya? — tagolta a szavakat a pap. Nagysokára válaszolt a leány. — Nem tudja... semmit sem tud... talán kereste!... talán gyászol... nem volt erőm írni neki. Becsaptam magam mögött egy borzasztó nehéz ajtót. Soha többet nem tudok bemenni rajta. Meg se tudnék előtte állami — sikoltott a leány. — Dehogy nem. Dehogy nem. Sokat sirt ő azóta. Éis ha most megtudná, hogy él, ha megölelhetné, megesóko111 atná, elfeléj lené az élet minden baját egyszerre- Azonnal Írjon neki. — Holnap — és gyermekes örömmel nézett a papra, aki most a lélek magasságáról beszélt és egyetlen szót se tévesztett.--Nem holnap, most mindjárt, tartja ajz ötödik nagy elvet: a magyar diagnózis megállapításának' szükségességét. Meg kell vizsgálni a magyar kisebbséget és egyáltalán a magyarságot, fel kell állítani a kisebbségi katasztert, hogy tudjuk, milyen anyag áll rendelkezésünkre, hol a betegség csirája és miként illeszthető be a nyers magyar massza a kor vezérlő áramlataiba, hogyan léphetnek illúziók helyébe realitások és hogyan kell megfelelő atmoszférát teremteni a modern gazdasági, kulturális és politikai szükségleteknek. Néhány elv a juste milieu katekizmusából. Nyilvánvaló, hogy ezeket a valóságproblémákat csakis a közép, a centrum tudja megvalósitani, az, amely a tettet többre becsüli az elvnél, megvalósításokat keres és nem eszméket, mint a kisebbségi szempontokból passzív szélsőségek. Csak a juste milieu tud a valósághoz alkalmazkodni, mint az aligátor, mig a szélsőség lényegénél fogva nem engedhet doktrinérségéből. A nagy kezdeményező népeknél ma csak a radikalizmusnak van létjogosultsága, mert a világ holtpontra futott s uj, teljes átértékelésre van szükség, induktív módszerekre — ez magyarázza a nagy népek radikalizálődá- sát —, de a kisebbség, a gyenge, nem jut sokra e radikális eszmékkel, amelyeket úgysem tud azonnal megvalósitani és önmaga számára értékessé tenni (ha eljönnek: tant mieux). Alkalmazkodnia kell, a politikai fejlődés egy előbbi stádiumát igénybevenni, a deduktív módszert s a kis realitások megvalósítását, a gazdasági megerősödés egyéni útjait, a lassú fejlődést, a kollektív élet fokozatos, óvatos alátámasztását, a tárgyalási és kiegyezési alapon eredmények elérését, a szorgalmat, munkát, a sze. vez- kedést, a gazdasági lassú evolúciót a politikai revolució elé helyezést hirdető juste milieu rendszerét magáévá tenni. In natura non dat saltus: mi még nem estünk át a demokratikus fejlődés vonalán, akármilyen rövid időre, akármennyire csak átmenetileg, de ezt is végig kell csinálnunk, meg kell próbálnunk vele dolgozni, mert a juste milieu demokráciája a gyengék, a kevésszámúnk, az egyéni kapacitásaikban bízók legjobb fegyvere. Meglátjuk, hogyan értelmezi az uj elindulás a juste milieu tanát, elég objektív, elég reális, elég bátor, elég szorgalmas, elég józan és elég tehetséges lesz-e megvalósítására. Ha igen, nyert ügye van. Szvatkó Pál. MESSZE VAN Messze van mitőlünk Paris, Vonatunk is vicinális. Öreg kocsi, ócska mozdony, Van ideje, mért loholjon? Jobb, ha döcög, jobb, ha ringat, Nem kelti fel álmainkat. Barátkozunk földdel, éggel, Ölelkezünk a vidékkel. Minden fűszál ismerősünk, Itt nyugoszik minden ősünk, A vonatból látszik hantjuk, Nevüket is leolvassuk. Minden betű egy-egy ablak, Rajta ki-kihajolgatnak, S mig a zörgő sínen járunk, Hosszan bámulnak utánunk. FALU TAMÁS. A kis páholy ritka hajnalt élt. Egy borzas, sárga hajú leány hajolt az Alhambra rikító címkés papírja fölé. Fölölte állt egy pap és tollba mondta a levelet. Szép kerek belük kerültek a papírra és a betűkből közönséges és egyszerit szavak lettek... mégis egy életet hordtak magukban. — Jó éjszakát Anny. — Köszönöm... köszönöm — a leánynak nem- volt több mondanivalója, vagy talán nem is jutott eszébe semmi forma, amikor a hotelje előtt megszorította a két ember kezét. — Aztán ebédre olt legyen az Esplanade- ban, a vacsora helyét majd megbeszéljük. A pap ott. szorongatta a kezében a levelet, mint valami nagy kincset. Vilte maga előtt az ő nagy müvét és sietve dobta az első posta szekrénybe. Mikor a lóét férfi, két testi-lelki jóbarát, elköszönt egymástól, a hajnali világosság már betolakodott a paloták közé és mintha melegebben szorították volna meg egymás kezét, mint máskor. * A negyedik napon a berlini esti vonat egyik széles ablakában állott egy mosolygó- szemű leány. A Gare de l‘Est patronjáról két férfi nézett fel rá. Egy nagy száj ember és egy pap. Mikor nagy sistergéssel megmozdult a mozdony, kibuggyant kél könnycsepp ... elkeveredett a szempilla koromjával és piszkos csatornákat szántott egy kifesteti fiatal, mosolygó arcon. A két férfi szótlanul indult el a metró lépcsőjén a föld alá és belül valami fájdalom és öröm dőzsölt bennük. A mellük magasra duzzadt és szomorúan hajlott rá a fejük. Most mintha sjellemszájból hallatszott volna hozzájuk: r— Szeretek szomorú lenni 4<« ,
