Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)

1931-12-25 / 293. (2810.) szám

t>ra:gai-Ma'&VarhiriíAP 1931 december 25, péntek. 28 keznek-e, de ha nem, már ezért az értékes szájhagyományért is érdemes veit ide el­jönni ... A 13-as ajtószámot kapta az a lakás, amely­ben Neugebauer Ernő pozsonyi borbélyuies- ter lakik a családjával és amely 13-as szám már akkor is rajt* lehetett, amikor Petőfi itt lakott. (Talán peches számnak tartotta és azért költözött ki innen?) A szák falépcsőn csak „egyesével“ lehet feljutni. Az emeleten jobbra lakik a Neugeb auer-család, balra, a Petőfi uceában Neugebauer Dóra kisasszony kabinettje. Délelőtt főzés ideje. Azon az ajtón, amelyen Petőfi a szobájába járt, kívülről egy véres nyulbőr lóg, most húzták le egy kövér nyűi­ről, amely már a fazékban rotyog. Egy kis fehér foxi éles ugatással fogadja az idegent. — Dolly takarodj! — szól rá Neugebauer Dóra, aki bár szabadkozik, hogy még rendet­lenség van a szobában, de azért bevezet. Elég tágas, egyablakos udvari szobácska. Nem bolt­íves, hanem sima, a mennyezete, a fala szür­kére mázolva, csinosan be is van rendezve. A szoba északi fekvésű, úgy hogy csak dél­után éri napfény. Valamikor Kiskőrösön láttam a Petőfi-házat, ahol a költő született. Annak amolyan kripta- jellege volt, a sok koszorú, szalag miatt. Ez itt más. Erről kevesen tudnak, valahogy ti­tokban tartják, hisz még a jelzőtábla is le­került a házról, amely előtt zajlik, rohan az élet. Kiskőrös csöndes falu a nagy magyar Al­földön és ott született a költő, de itt lakott, verselt és éhezett... A szobácska mostani lakója is talán észreveszi elmét ázásomat. A vizit is rövid. Rohan az élet. Búcsúzáékor megjegyzi Neugebauer Dóra: — Oh, én sok versét ismerem a költő „ur­nák". Nem akarta megsérteni Petőfit azzal, hogy az urat hozzá ne tegye a nevéhez... SEBES1 ERNŐ: BONBÁNAT? Csöndes váróterem az életem, unalom s magány vesztegel itt, Kérgeskezü paraszt és hájhasu k almár egykedvűen köpdós itt De hol az a gyors, hogy vinne az útra, hol szenvedély És vágy úgy lobog, mint szemafor az éjben? Ki felel érte, hogy nem robog be vonatom? Már poggyászom is nyugtalankod dik zihálva, mint a rossz lelkiismeret. Kihallgatom a telefonpóznák beszédét, ha fülükbe Zümmög a szél, de nekem sose hoznak jóhirt Boldogságom játékszereit szétseperte az élet forgószele. Miféle terhek kamatját nyögöm e csődös földnek hátán? Ha borokat eresztettem le torkomon, nem gondoltam szomjasakra, Ha vánkosokat simogattam, nem szúrt át a hajléktalanok fájdalma. Tudom: ezért van minden. Lehajtom fejem s a bünbánat i Tüze fölött melegítem kihűlt ujja imát, addig is Elkésve is várom a jelt, de idegen kémények füstje A mellemre ül, idegen tornyok harangja mást hívogat, / Idegen erdőkben nekem ácsolnak bitót, Idegen sasok magányom rideg szírijeit csókolják S idegen hajnalok kakasszavára lehajtom ittfelejtett fejem. Petőfi nyomornapjai Pozsonyban Petőfi pozsonyi szerepléséről megemlékezik Benyovszky Károly a „Pozsonyi Magyar Szí­nészet története" cimü pályanyertes müvé­ben, Írván róla a következőket: „A fiatal költő, aki — amióta a kaposvári cs. és kir. 48. gyalogezred kötelékéből elbo­csátották, — sehol sem tudván nyugalmat ta­lálni, a színészetnél akart szerencsét próbálni. 1842. telén Székesfehérvárra indult, ahol november 11-én lépett fel először Szabó Jó­zsef társulatába. Miután időközben kihir­dették az országgyűlést, elhatározta, hogy Pozsonyba jön, ahol akkor Fekete Gábor színtársulata játszott. 1843. május elején Pestről Győrön át Po­zsonyba gyalogolt, ahova május 12-én ért. Je­lentkezett Feketénél, aki azonban nem fo­gadta fel, mert társulata igen nagy volt. — Ekkor irta Petőfi az Apácapálya 25-ös lakás­ban a „Távolból" cimü örökszép versét, amit közlés végett Bajza Józsefnek .küldött el Pestre. Ebben Írja édesanyjáról: „Ah, ha tudná, mily nyomorban élek Megrepedne a szive szegénynek." Junius 1-én írja a pozsonyi kis udvari szo­bából Bajzának: „Oh, az én sorsom! Mily szép reményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátásokkal és — minden, minden oda! Fe­kete Gábor nem fogadott be társaságához, igy nem maradt egyéb hátra, mint Írás által biztosítani Kimaradásomat. És most igy va­gyok: egész nap Írom az országgyűlési tudó­sításokat s a fizetés oly nyomora, hogy alig, alig megszereznem mindennapi kenyeremet. S a mellett szemem, mellem gyengül s e szá­raz foglalkozásnál a múzsa is kerül." Később Petőfit Fekete mégis felvette tag­jai sorába és a „Tisztujitás"-ban Aranyos Mihály nemesek hadnagya szerepét junius 24-ére meg is kapta, de a szerepet Fekete később elvette tőle egy „urfi" kedvéért, aki­nek fellépésétől több hasznot remélt. Petőfit ez az eljárás annyira elkeserítette, hogy a Dunába akart ugrani, de egy szinészbarátja: Szuper Károly azt ta­nácsolta, menjen inkább Pestre, ahol mint költő értékesítse tehetségét. Petőfi a tanácsot meg is fogadta, junius 27-ikéu itthagyta Po­zsonyt, az Apácapálya 25-ös számú lakást, Pesten már az első három hét alatt 100 fo­rintot keresett fordítással és ezzel vége sza­kadt nagy nyomorúságának. Kisfaludy Károly és a cseh szőrmekereskedő , Kisfaludy Károlyról is uora volt elnevez­ve Pozsonyban. A Kecske-uoca, ahol a kerü­leti bíróság és az államügyészség épülete van most. Hosszú, keskeny uecája ez Po­zsonynak. A vármegyeháztól a diakonisták kórházáig nyúlik. A jobboldalon, a 16/a szá­mú kis, egyemeletes, vöröstéglás házacskán emléktábla hirdeti, hogy Kisfaludy Károly 1817-bem, tehát 114 év­évvel ezelőtt ebben a házban lakott. Páll Miklós kollegám nemrég megírta, hogy a nagy magyar költőnek valami kis szerel­mi regénye is szövődött akkoriban közte és egy szép kocsmárosleány között, de a szere­lemből nem lett házasság. Állítólag még él Pozsonyban valaki, egy keresztuocai uriasz- szony, aki erről a regényről bővebbet is tud ... A Kisfaludy házban most Alexander Jó­zsef, egy cseh szőrmekercskedő lakik, ő Szélhámosnö, ezerkilencszázharminceQyben Irta: SZOMBATHY VIKTOR A társaság kint ült a vendéglő nyitott torná­szán. Ez a terrasz azonban, a szokástól élté- rőleg az udvarban volt és rácsai között futó­rózsák illatoztak. A nyitott étterem előtt hú­zódott az udvar, átelleuben vele pedig a konyha sistergőit. Vacsora utáni társaság foglalta el a legszé­lesebb asztalt és bort rendéit, az asszonyok­nak ásványvízzel. Három asszony üldögélt a társaságban s két lány. A lányok gavalléro­kat is hoztak magukkal és e gavallérok autó- kirándulások borzálmaival igyekeztek hall- gatóközönsóget toborozni. Az egyik gavallér sportruhában feszitett erősen. Az utolsó hiányzó, a jegyző is beballagott a feleségével. A felesége széles, kövér asszony, szeme befurakodott mindenüvé s meglátta a tojásban a verebet is. Közönyösen lépett be a vendéglő kapuján, de az udvaron megpil­lantott valamit, ami roppant érdekelhette. Mire belépett a társaságba, már piros volt a képe. Alig tette le 'magát, nem türtőztette to­vább a mondanivalóját, közelebb hajolt az er- désznéhez és kirobbant: — Szabó Gizi benn van a konyhában! Mind a három nő fed szisszent. — Mit csinál? — Ül és eszik. — Vájjon mikor jöhetett? — Délután jött Zsolnáról. Üzente, hogy meglátogat. Összecsapták a kezüket. Minden, amit ed­dig tárgyaltak, azonnal eltörpült emellett a szenzáció mellett. Az erdészné fölágaskodott s túli akart nézni a rácson. Nem látott azon­ban semmit, csak bécsi szelet illata szállon­gott a levegőben. A nyugalmazott árvaszóki ülnök neje mél­tatlankodva szólt: — A szélhámosnő! összeborzongtak. Szélhámosnö a városban! Mindenki tudja róla, hogy az! Maros Hanzi- nak vélt a felesége, de hogy Hanzi meghalt, az asszony egyedül maradt s most szélhámos^ kodik. — Hozzám ne jöjjön! — heveskedelt az er­dészné —, múltkor is elvitt tőlem egy sonkát, meg a Mueus boáját is odaadtam neki, azon­kívül busz koronát kért. Mindenkinek volt már valamije Szabó Gizi­nél. Az ülnök neje fölállott. Pipiskédé' kis as%- szony volt, magára dobta a kendőt s a kijárat felé indult. J — Megnézem. Csöndesen húzódott a konyha ajtaja felé. A konyihaajtó nyitva volt, a konyhában víz csur­góit és zsir sustorgott. A szakácsnő liszttel kevert valamit. 0 A szélhámo sn ö pedig ült a konyha széken . Üldögélt a szélhámosnö, született ..Szabó Gi­zi, a Maros Hanzi volt felesége és krumplit hámozott. Segített a szakácsáénak. Közben mondott egy-egy mondatot, akkor hátradőlt ültében s úgy beszélt. Feketerühás, idősebb asszony, a társaság hölgyeinek hajdani ba­rátnője, rokona. Az ülnökné visszament. — Krumplit hámoz! — súgta fontoskodva. — Az ura nevetett: — A szélhámosnö hámoz! Nevettek ismét. De már a másik kél usz- szony is fészkelőd ni kezdett s apró lépések­kel lopakodtak a konyha felé. A szélhámosnő vallóban ott ült. Letette a hámozókést és ma­ga elé bámult. Fáradt, idős asszony, nagyon megviselte az élet. Fekete ruhája kopottas, két keztyüje odadobva az asztalra. Kíváncsian lestek rá, fojtott, reszkető izgalommal, mint egy csudá­ra, aki kisvárosi életüket ime megremeg­tette. Megfigyelték minden mozdulatát, szerették volna hallani mondásait, de tulközel sem volt ajánlatos menni az ajtóhoz. Többször is visz- szatértek, a szélhámosnö felzavarta eddig nyu­godt békéjü fantáziájukat. Mit kereshet itt s honnan jött vájjon? A verandán éppen az erdész tartott elő­adást a két fiatalembernek: — Szabó Gizi a feleségem barátnője volt, szép lány és szép asszony annakidején, de most szélhámmal foglalkozik. Tudod, kérlek, jár Kassától—Pozsonyig és mindenkinek a nyakára ül akár több hétig is és mindent el­kér, amire állítólag nincs szükség. Cipőt, ru­hát, sonkát, pénzt, mindent elkér. Aztán le­megy a rokonaihoz Jugoszláviába, ott csava- rog egy félévig, mert az ura ott vélt törvény- széki bíró. Járt már Romániában is. Minde­nütt megfordul, mindenünnen elvisz valaimit- Rettenetes asszony. Teljesen elszegényedett s lezüllött A jegyző is tudott valamit: Az ura először bélistára került, aztán meg­halt s most az asszonynak se állampolgársá­ga, se nyugdija. Hát széöhámoskodik. Aztán hozzátette még: — Szegről-végről rokon is, de természete­sen, ha csak lehet, nem érintkezünk vele. A szélhámosnő közelsége megfordította a 'társalgás menetét teljesen. Mindenki újabb s érdekesebb adatokat tu­dott róla. Mintha mindeukinek külön-külön támadta volna meg a becsületét Maros Hanzi özvegy felesége, mióta a rokonok támogatl- sára szorult. E pillanatban mindnyájan összerezzentek. Szabó Gizi kilépett a konyhaajtóból és a tár­saságra nézett. A társaság hirtelen zavaros össze-visszaságban lármázni kezdett. A két lány visifóan nevetett, az ülnök felemelte a poharát és éljenezni kezdte jobb hijján a tu­lajdon feleségét. Mintha észre se vették vol­na Szabó Gizit, aki most kerekre nyitotta a szemét és ismergetni akarta a társaságot. Néhány tétova lépést tett, de azok oda se néztek. — Szervusztok! — köszönt Maros Hanzi öz­vegy felesége. .. A jegyzóné laposakat pillantott és félrehúz­ta a száját. A szélhámosnő valóban közele­dett. Szemtelen! — Szervusz! — felelte elnyújtva. S hagyták, liogv Szabó Gizi álljon. A fia­talemberek gyanakodva néztek föl rá, a két lány összehajolva sugdolózott. — Éppen keresni akartalak benneteket! — fordult a jegy zenéhez. — Kérlek, — emelte fel a poharát a jegyző- -wé unottan. Mintha fagy dermesztette volna meg a tár­saságot. A széllhámosnö tétován állt. Maros Hanzi özvegye, szembenézett az ellenséges társaság­gal. Arcán fáradt ráncok húzódtak. A fáradt vette meg a házat Hülbneréktől, akiknek a palotája a tőszomszédságban van. Abban az emeleti szobában, ahol Kisfaludy verseit valamikor, most a sziörrnekcneskedo műhe­lye van berendezve, lent pedig az üzlet. Alexander úrral, aki csak németül és cse­hül tud. a magyar költőről beszélgetünk. — Oh kérem, amikor a házat megvet­tem — beszéli —, mondották többen, hogy miért nem veszem le az emléktáb­lát. Miért? mondottam én, hiszen a költő nemzetközi, az mindnyájunké és nekem kérem éppen német meg magyar kun­csaftjaim is vannak, göf, amikor a házat megvettem, a táblát megtisztítottam, mert már altiig' lehetett látni a felírást, és a márványba irt aranybetüket újból be- aranyoztattam. Kisfaludy, úgy tudom, nem volt sovipiszta magyar költő, tehát miért, ne maradhatna emléktáblája egy cseh kereske­dő épületén ? ... * Sokan, nagyon sokan tanulhatnának ettől az egyszerű, derék sziTiv-urveslerlől, akinek sziveid egész melegével ráztam meg búcsú­záékor a kezét.., Relioirovsíiky Jenő. ráncok még abból az időből valók, amikor Szabó Gizi az állampolgárságát kereste éa hol Szabadkán, hol Brassóban, hol Nyiitrán. bukkant elő, rokonok támogatását kérte, Nan- sen-utilevéllel próbálkozott, hálából könyveket csempészett, segített a jegyzőné húgának ke­lengyéjénél, beteget ápolt az erdészéknéi s közben elfogyatkozott a pénze és kölcsönöket kezdett kérni, amit soha nem fizetett meg persze. Ezért adta neki János a szélhámosnő’ nevet. A rokonság megbántva fordult el tőle s mindig attól félt, hogy valakinek a nyakán marad. Egyik országból a másikba küldözték. Most, az aszjtalnál, nyugtalanul fészkelődték. Gizi ismét fenyegeti nyugalmukat, pénztár­cájukat s ez hallatlan méreggel töltötte el az erdészt. — Ámde most megszólalt Gizi: — A tanácsotokat akartam kérni — mond­ta, még mindig állva. A jegyző intett, hogy csak rajta. Most már mindegy. — A Hanzi örökségéről van szó. Kiadták s most fel kell vennem. Dollárban. ... Egy tücsök cirpelt a padló alatt, még a szárnya rebbenését is meg lehetett hallani. Szabó Gizi meredten nézte a földet s a jegy­zőné izgatottságában csengve döntött fel egy üres poharat. Soha ilyen csendet. Az asszonyok egymásranéztek. A motoros fiatalember megkockáztatott egy pillantást. A jegyzőné félve mondta, de csupa mézzel: — Ülj le, Gizikén... Az ülnök régen nem érezte ilyen kínban magát. Három pohárral is felhörpintett, aztán a sör reklámokat kezdte vizsgálni. A jegyző csendesen emelte fel a fejét: — Mennyi az? — Harminckétezer dollár. Az ülnökné fel sóhajtott. A lányok gavallér­ja gyorsan számolni kezdett és sápadtan tolta oda a lányoknak a papirost. Az erdészné gyorsan odatolt egy széket: — De hát ülj le, édesem... Hogy történt a nagy dolog? Hanzi özvegye megtörölte a szája szélét — Hiszen tudjátok. A Hanzi nagybátyja cfr halt Clevelandiban s ránk hagyta a vagyo­nát. Sok az utánajárás és nem értek hozzá. Az erdészné áthajolt az asztalon: — Miért nem jöttél azonnal hozzánk, ná­lunk fogsz aludni. A jegyzőné gyűrűjével kopogtatott: — Mi fogadjuk szállásra. Csak küldd oda a holmidat, Gizi kém. Az ülnök hátra dobta magát a székében : — De nagyra vagytok egyszerre vele. Az előbb még lelkesedtetek utána. A felesége mérgesen lökte oldalba. Az asz- szonyok elvörösödtek és a kínos csend me­gint fölöttük lebegett. A kétkedés ördöge és a hivés angyala viaskodott egymással. A jegy­ző érezte fontosságát:­— Majd én intézem el, hozzánk jön. Gizi elővette a táskáját s megmutatta az iratokat. Kétségtelen: a rokonság szélhámo­sára rámosolygott a szerencse és valóban, örökölt. Ezt letagadni nem lehet. Harminc- kétezer dollár! Az erdészné azt hitte, rögtön elájul. A férfiak zavartan néztek egymásra. Két­ségkívül: a halászat a harminckétezer dollár után nagyon szemérmetlenül indult meg. A jegyzőné máris felállott, fizettetett és elvon­szolta Szabó Gizit. Hozták már a csomagjait is. Diadallal vonultak a jegyzőékhez. A többiek kelletlenül maradtak. Az ülnök a szivarját rágta, a két lány papirgalacsino- kat gyúrt. A mulatságnak vége lett. Harminckétezer dollár igézete lebegett a szaletli fölött, körül- lengte a lelkeket és a félti tér* bor-adta nyu­galom helyébe vad izgatottság lépett. — Szélhámos. Mindig mondtam, hogy szél­hámos, — nyugtalankodott az ülnökné. — Megvolt neki mindig a pénze, mikor azon­ban kiderült, hogy tovább nem támogatjuk, ismét kijött egy újabb nagyágyúival, örök éle­tében becsapott mindenkit. — Ne irigykedj, — legyintett az ura. Az erdész felállott. Gondosan eltette a szip­káját és beletúrt a hajába: — Az a dollár még nem végleges a jegyző urékkal. Majd a körmire nézek, hogy ott ne ragadjon valami. — Bizony jó lesz, — sietett a felesége. A jegyzőék, Szabó Gizivel már ott ballag­tak a piacon, az akácfák alatt. Villanylámpa fénye hullt rájuk. A jegyzőné átölelte Gizit, az ura nagy magakelletéssel lépdelt mellette. A szállodai szolga kis koffert lóbált a kezé­ben mögöttük. Békés rokoni együttes. Ezek, a szálloda kapujából csendes dühvei, titkolt irigységgel nézték. A harminckétezer dollár szaga illatozott a téren, a szélhámosnő szaval rezegtek s a levegőben már ott loibo- got az eljövendő hosszú harc lángja. — Szélhámos! — méltatlankodott az er­dészné. — S hogy viszik a pénzes zsákot!... — nyújtotta utánuk a nyakát az egyik lány. A jegyzőék vitlék, repítették, húzták a zsákmányt, az édes Gizit, aki megtörve, fá­radtan és fásultan emelgette lábait s feje fö­lött, a jövendőben, uj villongások suhogtak már. Az ülnökné még dobbantott a lábával: — A szemtelen! — kiáltotta mérgesen, ré­szint a jegyzőnének, részint Gizinek, bele a piac csöndjébe s dühében elifutóttá a könny a szemét. Harminckétezer dollár kezdte meg útját, a lelkek tengerében.

Next

/
Thumbnails
Contents