Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)

1931-12-25 / 293. (2810.) szám

rE>RA'<;AT-MA&^AR-HlRLAPt 1931 december 25, péntek. SZÍNHÁZ ÉS ÉLET Itía: SZOMORY DEZSŐ Bal Palais Tiiéatre Aihambra Prága Bcléptídíj nincs — Elsőrendű ma'ató Szenzációs infernac'oná- Iss világvárosi program Kél zenekar Kit zenekar A „Pesti Napló" szerkesztőségében, a Feren- ciek-terén egy kis palotában, én képviseltem az eleganciát ti zenihétéves koromban. Gazdag szü­lök gyermeke lévén, sőt dédelgetett kedvence egy tékozló apának, mindig volt egy pár forin­tom. Gyönyörű nyakkendőket kötöttem egy olyan magas gallér körül, hogy alig tudtam for­gatni a fejemet s a cilinderem, féloldalt eeapva- a sugaraival fénylett. így éltem világom egy bol­dog világban. Ha ma visszagondolok ifjúkori portrémre, a nyakkendőimre s a hűit reflet ci­linderemre, a szivem mélyéig el vagyok rémülve magamtól. Ahogy beléptem a szerkesztőségbe, mindenki elképedve fogadott. Elképedve és elra­gadtatva! Különösképpen Acsády Ignác, aki tör­ténetíró létére, szívesen szemlélte az ilyen ele ganciákat. — Az ember azt mondaná egy gróf! — szólott. Ez volt a legnagyobb bók, amit akkor monda­ni lehetett. — Az ember azt mondaná egy herceg! — szó­lott. jó Günther Antal s ami már irreálisnak hangzott. S ezeket konstatálván, ez a két kitűnő ember folytatta a munkáját az ablak mellett, mindegyik a maga íróasztala fölött. Acsády a német lapok­ból forditgatott egész hasábokat, egész vezér­cikkeket tulajdon kommentárjaival, magyaráza­taival és tudományosságával, egész essay-ket irt és parafrázisokat kanyaritott bécsi és berini újságcikkek köré, egy egész köteg kéziratot nyújtott át az asztala fölött nap-nap után a se­gédszerkesztőnek, aki szemben ült vele egy má­sik Íróasztalnál e aki ezt az egész pazar munkás­ságot, úgy ahogy átvette, úgy ahogy ez volt, fi­lozofikusan. a papírkosárba süllyesztette. Soha egy sor ebből meg nem jelent. Acsády másnap, még filozófikusabban, folytatta ezt a munkát. Történetiró létére tudta, mi minden vész el nyomtalanul a világban. S csak irt, csak irt, oldalszám s olyan apró, furcsa, egyéni betűk és sorok barázdájával a tinta feketeségében, hogy az valami héber kéziratnak tűnt. A gyönyörű az volt, ahogy kis gömbölyű fejével parókában, apró szemeivel a cvikkere mögött, el tudott néz­ni nem tudom micsoda messzi távolokba, mi­közben a kézirata, a segédszerkesztő karmozdu­latával. örökre eltűnt a mélységben. A gyönyö­rű az volt, ahogy meddő munkája végeztével, felállott derűsen, vette a kalapját és ment. A másik szobában, Günther Antal már kevésbé volt gráfomén. Óraszám csak ült és olvasott, elmerülve a Figaró-ban. Látszólag minden sor, minden betű, még a legapróbb cikk is borzasz­tóan érdekelte. Lehetett érezni benne azt a lelki- ismeretes embert, aki nemcsak mint újságíró tanulmányozza a francia újságot, de mint a jog és igazság barátja kutatja hasábokon egy más világ folyását. Ebből nem is vett át semmit, eb­ből a más világból, nem is talált semmi átvenni valót. Acsádyva! ellentétben, csak egy pár sort fordított, még olvasott egy darabig és ment. Va­lami más gondolatot követett a szivében s ahogy csak ült és olvasott éveken át és csak ült, ez szinte úgy tűnt, hogy kivárja az időt, amíg az megvalósul, amire gondol. Nagyon kedves, na­gyon jóindulatú, igazi finom úriember volt Ks- sé tartózkodó is, szűkszavú és pontos. Soha ki nem derül, hogy mire gondol, ha egy nap nem lesz kúriai elnök s egy másik nap igazságügymi­niszter! Nyilván ezt olvasta a Figaró-bap is. Ez volt a legnagyobb karrier a „Pesti Napló“ szerkesztőségében. Talán a legkiválóbb ember is itt. Olyan kiváló, igazi úriember, hogy miniszter korában sem felejtette el, hogy együtt dolgozott velem egy szobában, még párbajsegédem is volt és azóta sem hagyott el soha. Egy nehéz per­cemben mellém állott, igazi nagy ember! Boldog kor! holott milyen szegények vol­tak ezek az urak itt körülöttem, relatív jó­módom körül. Maga a főszerkesztő, ha adott egy utalványt öt-tíz forintokról valamelyik munkatársának, rendszerint megvárta, amíg az illető visszajött a kiadóhivatalból s ha pénzzel jött vissza, akkor ő maga is, a főszer­kesztő! lesietett a hivatalba és kért. Mert az utalvány nagyon problematikus dolog volt. Csak éppen írott malaszt volt. Az mindig nagy kérdés volt, ha beváltják-e odalenn? Rendszerint nem is váltották be. Különösen nagyobb összegeknél ki volt zárva, hogy be­váltsák. Odalenn ült egy ember, aki az ilyen előlegkérésekben kérlelhetetlen volt. Egy kis szobában ült ez az ember a kiadó- hivatalban, felejthetetlen ember, Vérey, az Athenaeum igazgatója! Külsőre rideg, mo­gorva, kis fanyar ember, szigorú ember, fe­kete redingotbau, Balzacnak való kis mérges ember, igazság szerint a legjobb, a leggyön- gédebb szivü ember, aki valaha volt az Athe- naeumiban s általában ezen a világon. Estén­ként feljött a szerkesztőségbe és sorra vizs­gálta az íróasztalokon a petróleumlámpákat, egyiket a mási kután szakértelemmel s néz­te a lángokat, hogyan égnek a homályos üve­gekben. — Aprenner rossz! — mondta. Aztán megint ment, eltűnt, szaladt szótla­nul s mogorván s bezárkózott odalenn a kis szobájába és úgy ült itt eltöprengve, óraszám, magában, a fekete redingotjában. Eltöpreng­ve? Nem. Szenvedve! Az élet. a sors, amel­lett, hogy olyan keménynek látszott, az élet, a sors a szive mélyéig összetörte. Egyetlen leánya meghalt, egy tizenhétéves gyermek! Egész lelki világa ez a rettenetes fájdalom volt. Ezt hordta magában, mint egy sebet, ami nem heged soha. Ennek a fájdalomnak élt apai szivének valami kínzó mámorával, hogy ezt soha se felejtse, hogy ez soha se múljon, hogy erre soha vigaszt ne találjon. Raffinált Öranarcangolása, e korai halálon át szüntelenül az élet gondolatát fűzte s nem is annyira azzal kínozta magát, hogy ez a gyer­mek nincs többet, mint inkább azzal, mi vol­na ez, ha élne! így jött-ment, feldúlva, elbo­rulva, hallgatag, keserűn. Már nem volt se érzéke, se fogékonysága, se megértése, csak az iránt, ami ezt a szenvedését érintette a szivében. E ponton aztán, mint egy gyermek, olyan lágy és odaadó volt. Az egész Athe- naeumot ki lehetett volna csalni tőle, valami hasonló szenvedéssel. Igazi mártír, nagy szen­vedő, aki már csak a fájdalomnak hitt! Egy nap, a déli órákban, egy fiatal kollé­gám izguMan szaladgált a szerkesztőségben az egyik asztaltól a másikhoz. Günther tői Acsádyhoz, Acsádytól hozzám, harminc fo­rintnyi kölcsönért. Harminc forint! Mi volt az akkor! Annyi még nekem se volt. Harminc forint az álmok világa volt. — Mit csináljak? — kérdezte a fiatalember kétsérbe esetten. — Becsületbeli dolog! — mondta azzal a földült gavallériával, aminek nem volt semmi hatása. — Lőjje agyon magát! — mondta Acsády iz­raelita kegyetlenséggel, de barátságos hangon. Inkább mint történetíró ajánlotta ezt. S csak irt tovább áz asztala fölött. Csak rótta a sok héber betűt a sok szép fehér papírokon előtte. — Tudom már! — kiáltott föl a fiatalember egy Rubempré elszántságával. Már tudta is, hogy mit csináljon. Leült az asz­talához és irt. Néhány sort irt a halálozási rovatba, mert akkor még volt egy ilyen rovat, egv ilyen hosz- szu, bús rovat. Mindenkit beirtak ide. aki csak meghalt, még díjtalanul akkor, s azon a. lírai hangon s azzal a bánatos költészettel, amit az ■eset megkívánt. „Letört virág", irta a fiatalember, mert igy kezdte ebben a hangnemben, ezen a lírai han­gon, letört virág! S ugv folytatta, hogy néhány sorban elparentálta tizenhétéves nővérét, aki soha nem is létezett. Az egész szerkesztőség, mélyen meghatva, osztozik munkatársunk fáj­dalmában, — fejezte be a jelentést. Hogy meny­nyire meg volt hatva az egész szerkesztőség, azt leginkább Acsády bizonyította. De egy órával később ez a gyászjelentés már meg is jelenvén az esti lapban (mert akkor a Naplónak esti kiadása is volt), a fiatalember be­ment az igazgatóhoz, a kis szobába. A m agadia- zug fájdalmával a legigazibb fájdalomhoz, ami emberi szivben csak valaha volt. Bement fekete redingotban. ahhoz a másik fekete redingothoz. Ahhoz a szent redingothoz. — Mindent tudok! — szólt Vérey könnyes szemmel. — Mindent! mindent! — ismételgette és eirt. — Harminc forint kellene a temetésre, — re- begte Rubempré elborulva. — Itt van ötven, kérem, és Isten adjon erőt! — mondotta ez a kitűnő ember. S ahogy remegő kezével nyújtotta a forinto­kat, a könnyei mind hullottak reájok. URR IDA: TÜZES EMLÉKKÉPEK Éccaka van. Tiszta az ég. A csillagokkal szembenézek. Éber vagyok. Az arcom ég. Vibrálnak az emlékképek. Este volt, nyár volt: minden fájás rámfolyt, mint a tinta, mert az élet: hinta. Hinta, bűvös hinta: eljön, mint a tolvaj s eltűnik a tinta. És igy éccakára tiszta lesz az égbolt ( „rrr s verset irck arról, hogy: „az este szép volt...“ Este, este: te vagy a nárcisz teste, vad gyógyulás vagy dacos ének: cseppjeidből halálomig mindig kellenének! Ital vagy és étek. ... éccaka van: vibrálnak a tüzes emlékképek ... s hintázik: az élet és a lélek... Magas-Tátra, 1931. Leány az aMonyatban Itta: Komáromi János Nőim v-oh még tizenötéi vés. Mert a polgári iskola negyedik osztályát járta ebben a márciusban. Keresztneve Mária volt, de Szabó Lajos mindezt nem tudta még akkor. Szabó Lajos gimnáziumi ha tód osztályú tanuló azt cselekedte mindössze, hogy dél­után öt óra tájban ki-kiállt a lakásuk kapu­jába. Olyankor kellett jönnie a város felől Máriának s nagyobbacska füzetet tartott a balkezében. A kapuiból úgy tetszett, hogy alighanem kotta lesz. Es valahányszor elhaladt a kapu előtt Mária, Szabó Lajos egy lei Thatatlan t sóhaj­tott. Mert olyan szerelmes volt a leányba, hogy minden alkonyaikor azt hitte: estére meg fog halni. Egyelőre azonban n-eim merte megszólíta­ni a leányt. * Különös alkonyai ok voltak azok ama régi március vége körül. Az a városrész, amelyben Szabó Lajos is lakott, északi fekvésű volt s inkább falusi­nak hatott. Azon a ponton mélyebben fe­küdt az uccu, a házak magasabban álltak a partos részen « minden ház mögött kes­keny és hosszú kert nyúlt ki, egészen az egykori vársáncig. A diákgárdák tulnyomó- ri'i/'/A magában a városban voltak szétszór­va, de azért errefelé is akadtak „kamarák". Szabó Lajowék lakájához egészen közel le­hetett találni a Gyöngylyukihoz címzett kocs­in abázat, melynek küüönBZobájáJból —- esti kilenc után — nemegyszer borús dalok ve­rődtek ki a nagycsöndü éjszakába. Néhány tanárszomoriltó diák mulathatott obiam a kö­nyökére támaszkodva, mialatt Didu cimbal­mos régi nótákat pengetett ki a cimbalmon. Hanem az alkonyaitok valóban szokatla­nok voltak kissé ama régi márciusban. A Bodrogköz felől alig öt óra uitán beteg színek kezdtek elősompolyogni, ugyanakkor meleg párák kavarogtak a folyó sötét vize fölött s kábító alakzatok rajzolódtak ki a meleg párából. A véndiákok közül egyik- másik nagytekintélyű alak kiállt a kollé­gium elé e szemfogára akasztván a méteres piipaszárat, nagy lel ki-békéiben eregette a füstöt a főkapuban, legfeljebb olyankor bil­lentve meg széles kalapkarimáját, ha vala­melyik igen-igen öreg professzor talált el­kopogni az Alma Mater előtt... Azalatt egyre gomolyogtak és egyre emelkedtek azok a párák a Bodrog tűkre fölött... Nagy- elvétve fölbukkant a Kutyaszorító felől Síűszi is, ama kor verhetetlen szavaló]a, áld a legutóbbi Március Idusán is oly frene­tikus hatással adott elő egy hazafias ódát, hogy diák úgy még nem recitált költeményt Magyarország halárain belül ... Es ha fel­feltűnt Btűszi a Kutyaszorító felől vagy va­lamelyik sarkon, a vállára ezúttal is panyó- kásnn volt odavetve a zsinóros mente. Nem !s lett volna semmi baja a szavalómatador­nak, mint hogy hátralékban volt még né­hány kollokviummal. Máskor meg Pecsenye Pál öregíteológust lehetett látni, kezében ugyancsak nagy pipa szárral, miközben a kájzer ütemre verdeste hátul a tábaszárait. A párák pedig egyre szálltak a folyó fe­lől és kavarogtak szakadatlanul. Késő estére azonban kitisztult a világ e at fölfogva melegféuyü csillagok lobogtak az éjszakában. Elipiihent a világ, csak Szabó Lajos nem tudott aludni. Az Erdélyi-gárda hátsó kis szobájában lakott Czugéber Miska osztálytársával és mig Czugéber Miska le­vetkőzve hevert már az ágyban, mély slu.le­lte rekét bocsátva ki az utolsó dohány porból összekapart cigarettán, Szabó Lajos feltúrt hajjal járkált föl és alá az alacsony szobá­ban. Egyszer aztán megállt a szoba közepén, szébvetetit lábbal s igy kezdett beszélni: — Barátom, Miska, azt hiszem én, hogy hamarosan rossz végem lesz nekem ... Czugéber Mihály gimnáziumi hatodoeztá- lyu tanuló sejtette ugyan, miről lesz szó, mindazáRal úgy tett, mintha fogalma sem volna semmiről. Ennélfogva félkarjára ne- hezlkedett az ágyban s igy válaszolt: — Hadd hallom, miről van szó tulajdon­képpen ! * Es mig odakint az éjszaka neszét getet t csupán s legfeljebb ha egy hullócsillag hasí­tott le olykor az égboltom, Szabó Lajos igy fogott bele, némi kapkodással: — Az a benyomásom, te Miska: olyan szerelmes vagyok, hogy meg fogok őrülni... Czugéber Mihály kíváncsian figyelt föl az ágyba n: — Aztán kibe? — Hiszen ha tudnám! — sóhajtott fel szegény Szabó Lajos hatodgimuazista. Nem is sóhaj volt ez már, hanem a tehetetlenség hörgése. — Eddig azonban csak a kereszt­nevét s?im sikerült kinyomoznom ... — Puhatolóztál utána? — Nem én — mondta szomorúan, csak­nem lesújtva Szabó Lajos. — Ennek pedig nagy oka van. Kérlek, hallgass meg türel­mesen, mert ha nem tudom kikiáltani vala­kinek nyomorult állapotomat, az eszemet fogom elveszíteni! — Hallgatlak — szólt Czugébet. Szabó Lajos igy beszelt ekkor befegre- vált hangon, mialatt újból megállít, szem­közt a Czugéber ágyával: — Csak ismételhetem, Mislka, hogy tehe­tetlenségemben szánalmas alak vagyok. Mert ha megpillantom egyszer, abban a másodpercben egész testem megmered, úgy meg vagyok hatódva, ám ugyanakkor csak­nem szélvet a hévség... Hát mit szólsz mindehhez, Miska? — Azt szólok — válaszolt Czugéber Mi­hály megfontolva a szót és a hangsúlyt — hogy tenni kéne valamit. Szabó Lajos ingerülten csattant, föl: — De mit, Miska, mit? Ezt mondd meg nekem! Némi szünet állt be. Szabó Lajos jobb- keze öt ujjával izgatottan turkált a hajában, Czugéber viszont felült a keskeny és nyi­korgó ágyban, lábalt lelógatva, őrajta ma­gán látszott pedig, hogy igen-igen gondol­kozik. Annyit mondott aztán: — Milyen az a leány? — Hogy milyen? — ocsúdott Pöl szerény Szabó Lajos. — A járása akár a rezgő har­mat., az arca pedig tej felszínü ... Czugéber szánakozva mérte végig: — Látom már, hogy egészen meg vagy Alapítva 1833. Telelőn 33. > , V disz mi A üveg, porcellán nagykereskedése. • K O SI C E, Fő - utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents