Prágai Magyar Hirlap, 1931. július (10. évfolyam, 147-172 / 2664-2689. szám)

1931-07-26 / 168. (2685.) szám

I amerikai sajtómé séket felülmúlja. Egy­szóval: Eckener a meteorológusok Raphael Sahermann-ja és mini: ez, sokkal inkább az intuícióiban bízik, mint a meteorológiai iskolabölcsességekben. Mint ismeretes, a Zeppelin sarki expedíció­jának legfontosabb feladatai közé tartozik az arktisz meteorológiai viszonyainak kiku­tatása, mert a meteorológusok szerint az Arktisz dön­tő befolyással bír Európa időjárási viszo­nyainak ki al akulására. Felette eretnekmódon jelenti ki azonban maga Eckener, hogy nem hisz abban, hogy az Arktisznak túlságosan sok köze lenne a középen répái időjáráshoz. — A meteorológusok állítják ugyan, de nekem nem megy a fejembe... Nem hisz a „sarki front betöréséiben1' sem, amely folytonosan visszatér a meteo­rológiai jelentésekben és szerinte sokkail in­kább a teória, mint a gyakorlati valóság te­rületébe tartozik. Szürke teóriának bélyegzi azt a tudomá­nyos reményt is. hogy valaha sikerülni fog teljes biztonsággal időjárást jósolni hosszabb időre. A legtöbb, amit talán el fog lehetne érni, egy „időprófétai szolgálat", lesz, amely há­rom napra szól és mondjuk kiilencvenszáza- iékois biztonságot fog nyújtani. De ez már a legmagasabb határa a meteorológiai opti­mizmusnak. Sokkal optimisztikusabban nyilatkozik Eckener dr. a második főfeladatról, az Északi jegestengeren keresztül való transzkontinentális légi szolgálat lehető­ségéről. Ennek a szép tervnek a megvalósításától még nagyon messzire vagyunk, a jelenlegi expedíciónak kell azt kikutatnia, vájjon a kedvezőtlen nyári időjárás alatt egyáltalá­ban lehetséges-e biztos hajózás az Arkti- szon. Amennyiben ez a lehetőség bebizo- nyulájst nyer, már sokkal közelebb jutottunk a célhoz. Eckener véleménye szerint túlságosan jó időt semmi esetre sem lehet odafent várni, mert éppen a nyári hónapok alatt vastag köd uralkodik ott, amely két okból is kelle­metlen: elsősorban is, mert megnehezíti a tájékozódást s igy közvetlen veszélyt jelent, másodszor, mert részben vagy teljesem le­hetetlenné teszi a tudományos megfigyelést. Már ez ie elegendő ok arra, hogy ne tart­sunk ki mereven a kidolgozott program és a szép piros tintavonal mellett, hanem az időjárási viszonyokhoz alkalmazzuk elasztikusam a menetirányt. Hajtóanyagunk elegendő van: mind az öt motorral és teljes sebesség mellett megsza­kítás nélkül A párisi gyarmati kiállítás megnyitásának idején a lapok sokat írtak a vinoennesi Afrika és Ázsia exihiibició szépségeiről, nagyságáról, jelentőségéről, s az újságírók kötelességüknek tartották, hogy elragadta­tásba mártsák tollúkat, ha a párisi kiállí­tásról elmélkednek. Ez tradíció, változtatni nehéz rajta, s megvolt az a látható eredmé­nye, hogy a himnikus hangú zsurnaliszták sajátkezű aláírással, sőt néha (nagyobb la­poknál, mérték szerint) fényképmelléklettel ellátott köszönő okiratot kaptak Lya-uthy marsaitól, a kiállítás atyamesterétől, amire viszon büszkék lehettek. Szó se essék róla, a kiállítás szép, s az első benyomás lenyű­göző pillanatában csakis magiasztalóan sza­bad róla írni. Amikor a PMH kitünően sikerült első társasutazásával kint jártunk a vinoennesi parkban, az első elragadtatás már túlhala­dott áiliáspont volt. Ellenkezőleg, a világ­lapok a zsurnalisztika önök szenzáció- és változás-törvényei alapján a megírási mó­dok második korszakába jutottak: az összes dicsérő jelzők elhasználása után az éles és elutasító kritika korszakába. Nyilván a ki­állításról még írni kellett, de újat kellett ír­ni s az uj az előzőek után egyedül a becs­mérlés lehetett. Egyremegy. Ami engem a .kiállítás történelmének e második fejezeté­ben a legjobban meglepett, a vállalkozás tüneményes sikere volt. A francia főváros­110 óráig szállhatunk e ezzel elérhetjük az időtartam rekordot, ami azonban egyáltalán nem szándé­kunk. Kedvező szél mellett csak négy mo­torral fogúink dolgozni csökkentett sebes­ség mellett. Ez azt jelenti, hogy hajtóanya­gunk legkevesebb száznegyven órára, vagy pedig hat teljes napra szól. Kényszerleszállás esetére élelmiszerkész­le tünk legkevesebb két és fél hónapra szól, addigra remélhetőleg segélyexpedi- ció is érkezik. Eckener dr. ezúttal is hangsúlyozza, hogy sarki utjával Németország nemzetközi te­kintélyét akarja emelni. ból egy millió párisi utazott el undorral a vidékre a méteque-ek inváziója elől s ve­lük ment srzázezer régóta Párásban élő kül­földi is, akikről mondanom sem kell, hogy igyekeznek párisiabbak lenni a párisi,nál, kétszeresen lenézik az idegent, holott erő­szakolt álpárisi a sságukban gyakran mé- teque-ebbek annál a hannoveri lóvirstli- gyárosnál, aki elválaszthatatlan jaegeringé- nek ma mutatta meg először az Eiiffel-tor­nyot. A menekülőik helyébe vastag tömegek­ben benyomultak az idegenek, mintha töl­csérből nyomták volna őket ide, s az utas- hadoszlopok már nem is szégyelték idegen- ségüket, sőt rajongó alkalmazkodás helyett azt se bánták volna, ha ötnapi párisi tartóz­kodásuk kedvéért Páris, Franciaország és a gallok történelme alkalmazkodik hozzájuk, Poincaré németiül beszél és a párisi újságok és publikációk németül jelennek meg, hogy utasaink tényleg bepillantást nyerhessenek a „francia pszihébe". Eleget haragudtak érte, hogy öt napra Párisba jöttek s a frá­nya francia nyelv miatt semmit sem érte­nek belőle. Szerintük a párisi életnek e napokban a sok millió középeurópai idegen kedvéért németül kellene lebonyolódnia. A város tultömött. Azon sem csodálkoz­nám, ha a franciák valahol a határállomá­sok körül óriási „megtelt" táblákat akaszta­nának ki, mint a jólmenő színházak pénztá­rainál láttuk valamikor a konjunktúra ide­jén. Ma Páris az egyetlen telt ház Európá­ban, igaz, hogy csak olcsó népelőadás vám benne. ■& A franciák utálják az idegent, de pénzü­ket páratlan kecsességgel elveszik tőlük s még jó, hogy ezt a szellemes kifosztást nem kell térdenállva megköszönni. Aingkori templom ide, angkori templom oda: a gyar­matügyi kiállítás raison d'étre-je is a pénz­szerzés volt. S ami a legcsodálatosabb: sike­rült. Holott a kiállítások mádszere régóta komp romi ttáltm ak látszott. Az angolok mil­liókat ráfizettek Wembley re, pedig ez a ki­állítás alaposabb volt a pár isi nál, a csodála­tos harcolónál kiállítás anyagi fiaskója meg­ingatta Alfonz trónját és előkészítette a DUETT Kopog a karmester, Botjával szivén ver, Te azt zenged: Május, Én meg ezt: November. Te azt zenged: Hajnal, Én azt zengem: Alkony, Te az égre csengessz, Én fejem lehajtom. Te is kottád zenged, Én is kottám zengem, Tartsunk egy kis pauzát, Hogy könnyen lenyeljem. Falu Tamás. monarchia bukását, s a sok végtelenül ta­nulságos és végtelenül unalmas német kiál­lítás az Utóbbi években rettenetes pénzébe került Kölnnek, Frankfutnak, Drezdának, Berlinnek — csak ez a párisi szemfényvesz­tés, ez a papírmasé város, ez a szó legszoro­sabb értelmében vett Potemkin-falu jöve­delmez milliárdokat Franciaországnak. Az angkori templomot, amely előtt állva a fen­séges megindulástól könny ragyog szemünk­ben, lécekből és kartónpapirból építették föl. Mindenki tudja, de mindenki megnézi, ha másért nem, hogy a léceket és a kartón- papirt lássa s azután ócsárolhasson. A fran­cia a vállát vonja: ócsároljon, de fizessen. És fizet. Sokat fizet. Rettenetesen sokat fizet. Mi ennek a sikernek a titka? A Teklám, a propaganda, a szemfényvesz­tő blöff technika, amely a sok vagon papicr- masét álomvárossá varázsolta? Az is. A kétszáz pompás étterem, ami a kiállítás te­rületén van, az esti fény, a kivilágítás, a népnek való édes vurstli a körhintákkal és pikáns csúszdákkal (más nemzet nem ala- csonyitja le kiállítását ily „közönséges dol­gokkal")? Ez is. De a sikerhez a legjobban hozzájárult az, hogy Párásnak és ennek a kiállításnak szó­szólói vannak. A franciák meg tudják nyer­ni a világ intellektüeiljeit. Megszerettetik magukat, mint a szépasszony és nyert ügyük van. Az írók, a művészek, a társa­ságbeli emberek, a vezető naturák, szóval azok, akik a legellenáliha tatla nabb propa­gandát jelentik otthon, ajánlják Páriát és ajánlják ezt a kiállítást. Nagy sző, döntő je­lentőségű momentum. Nemcsak azért, mert a megnyert inteilektüelek rábírják honfi­társaikat, hogy Párisba utazzanak, hanem azért is, mert az ő mézes szavaik a tömeg előtt valóbam arannyá változtatják a papir- masét. Ezek az ama tőr vezetők kényiikr kedvükre megmagyarázzák, hogy r szép a kiállítás és miért nagyszerű p. legnagyobb speciális 1 | I | M M |i|| fflt Malom ucca 2. szám btfrönri- és bSrdlsz- IfB ji 1 aj ií|| ||jl j| f| ® éJÍ (a Szlovák Álfiaiános mUáruház, K O £ I € E IFl m I INI i W EPft Hitelbank épületben) 6016 Pécs, Paris és Ujjeníach a./M. divatretiküljei, necessaire.c, böröndök, aktatás­kák, levél- és pénztárcák, irómappák, manikűrök, fésükészletek legegyszerűbbtől a legfinomabb kivitelig. Szenzációs olcsó árak. Áll. tisztviselőknek <5"/o engedmény s azon is túl Muszkaország, ahol sohasem en­gednek ki a folyóvizek. Az ijedelemre éppen elég okom volt. Hisz őszi estéken, kukorica- fosztásnál, sűrűn ízlelgettem az ágyból az Öregek beszédeire, amelyek mind arról tud­tak, hogy az orosz cár rá akarja zúdítani to- ronysüvegü kozákjait Zemplén vármegyére, egészen a sajókörömi hídig. A háború említésére rémület fogott el min­dig, mert ijesztő hire maradt vissza a muszka lovasoknak, akik régen, igen régen Kossuth ellen ereszkedtek alá a hegyekből. Ez még nem lett volna baj ... Az urak legalább is kárörömmel mondták, hogy nem kár Kossuth- ért, miután a nyughatatlan zempléni fiskális állítólag rossz pénzt nyomatott volná s azzal árasztotta el az országot. A baj ott kezdődött, mikor a vad lovasok kiették az egész határt. Minden ugorkát és tököt összekaszaboitak s kardjaik hegyére tűzve, fölfalták . . . Mikor aztán szörnyühirü hordáik visszafelé húzódtak volna a nagy magyar alföld felől, nekiestek a lucernának s azt ették össze, úgy nyersen . . . A lucernától azonban kolera vagy valami egyéb hascsikarás tört ki rajtuk s úgy nyak­lovak el és haltak rakásra az utmenti árkok­ban, mint a búzás zsákok. Valahányszor erre térült a szó azokon a ké­ső- Í vi estéken, anyai nagyapám felsőhajtott: — Taknyos pulyácska voltam csak abba az évbe, alig volt bennem jártányi erő, de em­lékezek jól, hogy minden nép a Nagyerdőbe bujt el. Mert a muszkák dühösek lettek, hogy talán a magyarok meg a tótok szórtak mérget a lucernába s haragjukba az otthonmradt vén- asszonyokat kezdték felnyársalni a pipákra, akár a varnyukat . . . De itt már közbeszólt Purzsi János­_ Elég nyavalya-alakok lehettek akkor a vi nkóciak mért nem csépelték meg vasvillá­val azokat a piszkokat? . . . Mink, huszárok, amikor Magláj mellett ránkcsaptak a törökök meg a bosnyákok, csak nekiercsztetlük a kantárszárat . . . Azt kellett volna látni, ami ott kezdődött akkori Ilyen alkalmakkor újból elmondta Purzsi János, hogy olyan attakot az Isten se látott, amilyet a huszárok vittek végbe a Magláj alatti nagy legelőn. S szenvedélyesen kiáltott fel a végén: — Dehát egy magyar huszár bátorsága nem szokott gatyaszárba szállni! A többiek hallgattak ekkora hencegésre, amely szinte sértett már. Ha azonban Purzsi János eltávozott körükből, Szopkó Mihály, aki akkor szolgálta ki I. Ferenc Józsefet, epésen jegyezte meg: Bolond, aki hiszil . . . Mert először is az öreg Seszták mondta, aki valóban járt Bosz­niába, hogy ott mindenfele hegyek vannak, ahol nem lehet ugrálni, hiába szájai Purzsi... Meg oszt katona se volt, mint az apám be­szélte . . . Itt már Hovanyecz gazda is föl pislogott a meslergerendára, ami annak jele gyanánt le­hetett venni, hogy utánaszámol valaminek, avagy egyeben gondolkozik. S egyszercsak megszólalt az esti csöndben: — Micsoda piszok eg# alak ez a Purzsi! Időközben kiszámította ugyanis, hogy a magláji vérengzés alkalmával, hetvennyolc­ban, tizenháromesztendős lehetett mindössze a betvenkedő Purzsi János. Tehát legjobb esetben is malacokat őrzött a vinkóci határban. A többiek rábólinlottak szótlanul, hogy ez már igy van. Mégis csak szemérmetlenség ek­korákat lódítani! És mialatt a hardicsi molyva szélén álltam anyai nagyapámmal ezen a nyárvégi estén, Lengyelország felé még mindig olyan ijesztő hideg színe volt az égnek, mintha tulvilági jeladás akart volna lenni, hogy vigyázzon min­den ember, mert háború lesz! . . . S meg- remegtem másodszor is. Megromegtern, mert a kólóm pz ugás mintha szűnni kezdett volna s a tenger csöndön át egyszerre szekérzörgést hallottunk. De mesz- sziről. Talán a berettői útról. S a kerekek zör­gésén, mintha patkók kezdtek volna átcsat­togni . . . Akadozó szívvel suttogtam föl: — Nagyapám.. . . Nagyapám . . , Szerettem volna a fülébe moudani, hogy az apám sohasem kerül elő többet, mert Berettő felől alighanem a halál vágtat lovaival az éjszakában. Vágtattak a lovak, egyhelyben. De a nagyapám nem hallott sem­mit. Mert kissé kihajolva a tölgyek alól, ag­godalmasan nézett arrafelé, honnét a ko- lompzugás verte szét az éjszaka csöndjét s összekulcsolva a kezét, egyre imádkozott. * Zugak-zugtak a kolompok, hogy remegett tőlük minden. SzalóktóJ Hardicsáig. Anyai nagyapámmal ott álltam a molyva szélén s fokozódó rémület vett erőt rajtam. Az az érzés kezdett nyugtalanítani, hogy a túlvi­lágról reng át ez a kisérteti zugás. Mert kísérteties dolgokkal - volt tele a vi­dék! A temető alatt, mihelyt Deregnyő felől fel­jött a holdvilág, másvilági lelkek kezdtek inutakozni fehér lepedőkben. Nehéz sóhajaik elhallatszottak a házakig s olyankor minden élő lélek keresztet vetett magára. Fogyóhold­nál még, ha gőzölögni kezdett az Ondava, cin­be ralaku lenge árnyak emelkedtek ki a len- szinü vízből s ványadt karjaikkal, mintha a hardicisi molyva felé integettek volna. A ter­mékeny síkon néha fagyasztó üvöltés hasí­tott végig, mely a Nagyerdő felől jött vala- hoonét. Érthetetlen világ volt az sok tekin­tetben s igen sokat kellett rémüldözniök az embereknek. Csak olyankor lélegzőitek föl, ha a Laboré, Latorca, Ondava meg a Tapoly tenger alá borította a vidéket. Szürke hab­jaik, ha benyúltak a kertek árkaiba, a szlovákok ujjongva szaladta)* az árkokhoz s kosarakkal kezdték meríteni kifelé a halat. Ilyen alkalmakkal nugy volt a hangulat mindenfelé. Mert különben nehezen húzták a életet: minden-minden a nagyuraké meg a zsi­dóké volt ezen a Kánaánon. Máskor meg végleg megfoghatatlan dolgok estek arrafelé s különösen az olyan tökmag- embereknél, mint amilyen voltam magam is ama régidőkben. A hardicsi molyva előtt dombnak emelke­dett a mezei ut s ha messzi földről leszállt emberek igyekeztek a molyva felé, a domb miatt csak a fejük meg a mellük látszott ki eleinte. Egy darabig dobogó szívvel mered­tem rá a fejjel és mellel közeledő utasokra s akkor a félelemtől reszketve futottam be nagyszüleim házába. Alig tudtam kidadogni: — Nagyapám . . . olyan emberek jönnek... hogy nincsen . . . lábuk . . . Nyugodtértelmü ember volt a nagyapám, sejthette nyomban, miről van szó, tehát meg­simogatta a hajamat: — Majd megtudod ezt is, ha nagyobb le­szel . . . Most úgysem értenéd meg, kis­fiam . . . Ködös dolgoktól hemzsegett akkor az On­dava vidéke. Azon a késő estén is, amikor nagyapám­mal a hardicsi molyva alá álltam ki, a töl­gyesbe s úgy vártuk apám érkezését, a sötét­ségbe sülyedt táj szinte rengett a kolompzu- gásban. Ezer gulya menetelhetett akkor az éjszakában, ismeretlen cél felé . . . Néha úgy tetszett, hogy felénk tartanak a szörnyű gu­lyák, aztán minlhn megfordultak volna mintha távolodtak volna a sűrű sötétségben, mialatt a fekete mennybolton nyugtalan fény­ben lobogtak a csillagok . . . Vártuk az apá­mat, jaj, de vártuk! ... A kolompzugást pedig Ungvár alatt is hallhatták már akkor. Ott álltam remegve és hüledezön ... S nem mertem szólni a nagyapámnak, mert a szálas öreg még egyre imádkozott a tölgyes szélén. Előre nyújtott nyakkal s alig-hallha- tóan. T>RXGAI-AVa<yWt} HtRIiXP 1931 július 26, vasárnap. A SIKER TITKA Irta: SZVATKÓ PÁL dr. 6

Next

/
Thumbnails
Contents