Prágai Magyar Hirlap, 1931. július (10. évfolyam, 147-172 / 2664-2689. szám)
1931-07-26 / 168. (2685.) szám
I amerikai sajtómé séket felülmúlja. Egyszóval: Eckener a meteorológusok Raphael Sahermann-ja és mini: ez, sokkal inkább az intuícióiban bízik, mint a meteorológiai iskolabölcsességekben. Mint ismeretes, a Zeppelin sarki expedíciójának legfontosabb feladatai közé tartozik az arktisz meteorológiai viszonyainak kikutatása, mert a meteorológusok szerint az Arktisz döntő befolyással bír Európa időjárási viszonyainak ki al akulására. Felette eretnekmódon jelenti ki azonban maga Eckener, hogy nem hisz abban, hogy az Arktisznak túlságosan sok köze lenne a középen répái időjáráshoz. — A meteorológusok állítják ugyan, de nekem nem megy a fejembe... Nem hisz a „sarki front betöréséiben1' sem, amely folytonosan visszatér a meteorológiai jelentésekben és szerinte sokkail inkább a teória, mint a gyakorlati valóság területébe tartozik. Szürke teóriának bélyegzi azt a tudományos reményt is. hogy valaha sikerülni fog teljes biztonsággal időjárást jósolni hosszabb időre. A legtöbb, amit talán el fog lehetne érni, egy „időprófétai szolgálat", lesz, amely három napra szól és mondjuk kiilencvenszáza- iékois biztonságot fog nyújtani. De ez már a legmagasabb határa a meteorológiai optimizmusnak. Sokkal optimisztikusabban nyilatkozik Eckener dr. a második főfeladatról, az Északi jegestengeren keresztül való transzkontinentális légi szolgálat lehetőségéről. Ennek a szép tervnek a megvalósításától még nagyon messzire vagyunk, a jelenlegi expedíciónak kell azt kikutatnia, vájjon a kedvezőtlen nyári időjárás alatt egyáltalában lehetséges-e biztos hajózás az Arkti- szon. Amennyiben ez a lehetőség bebizo- nyulájst nyer, már sokkal közelebb jutottunk a célhoz. Eckener véleménye szerint túlságosan jó időt semmi esetre sem lehet odafent várni, mert éppen a nyári hónapok alatt vastag köd uralkodik ott, amely két okból is kellemetlen: elsősorban is, mert megnehezíti a tájékozódást s igy közvetlen veszélyt jelent, másodszor, mert részben vagy teljesem lehetetlenné teszi a tudományos megfigyelést. Már ez ie elegendő ok arra, hogy ne tartsunk ki mereven a kidolgozott program és a szép piros tintavonal mellett, hanem az időjárási viszonyokhoz alkalmazzuk elasztikusam a menetirányt. Hajtóanyagunk elegendő van: mind az öt motorral és teljes sebesség mellett megszakítás nélkül A párisi gyarmati kiállítás megnyitásának idején a lapok sokat írtak a vinoennesi Afrika és Ázsia exihiibició szépségeiről, nagyságáról, jelentőségéről, s az újságírók kötelességüknek tartották, hogy elragadtatásba mártsák tollúkat, ha a párisi kiállításról elmélkednek. Ez tradíció, változtatni nehéz rajta, s megvolt az a látható eredménye, hogy a himnikus hangú zsurnaliszták sajátkezű aláírással, sőt néha (nagyobb lapoknál, mérték szerint) fényképmelléklettel ellátott köszönő okiratot kaptak Lya-uthy marsaitól, a kiállítás atyamesterétől, amire viszon büszkék lehettek. Szó se essék róla, a kiállítás szép, s az első benyomás lenyűgöző pillanatában csakis magiasztalóan szabad róla írni. Amikor a PMH kitünően sikerült első társasutazásával kint jártunk a vinoennesi parkban, az első elragadtatás már túlhaladott áiliáspont volt. Ellenkezőleg, a világlapok a zsurnalisztika önök szenzáció- és változás-törvényei alapján a megírási módok második korszakába jutottak: az összes dicsérő jelzők elhasználása után az éles és elutasító kritika korszakába. Nyilván a kiállításról még írni kellett, de újat kellett írni s az uj az előzőek után egyedül a becsmérlés lehetett. Egyremegy. Ami engem a .kiállítás történelmének e második fejezetében a legjobban meglepett, a vállalkozás tüneményes sikere volt. A francia főváros110 óráig szállhatunk e ezzel elérhetjük az időtartam rekordot, ami azonban egyáltalán nem szándékunk. Kedvező szél mellett csak négy motorral fogúink dolgozni csökkentett sebesség mellett. Ez azt jelenti, hogy hajtóanyagunk legkevesebb száznegyven órára, vagy pedig hat teljes napra szól. Kényszerleszállás esetére élelmiszerkészle tünk legkevesebb két és fél hónapra szól, addigra remélhetőleg segélyexpedi- ció is érkezik. Eckener dr. ezúttal is hangsúlyozza, hogy sarki utjával Németország nemzetközi tekintélyét akarja emelni. ból egy millió párisi utazott el undorral a vidékre a méteque-ek inváziója elől s velük ment srzázezer régóta Párásban élő külföldi is, akikről mondanom sem kell, hogy igyekeznek párisiabbak lenni a párisi,nál, kétszeresen lenézik az idegent, holott erőszakolt álpárisi a sságukban gyakran mé- teque-ebbek annál a hannoveri lóvirstli- gyárosnál, aki elválaszthatatlan jaegeringé- nek ma mutatta meg először az Eiiffel-tornyot. A menekülőik helyébe vastag tömegekben benyomultak az idegenek, mintha tölcsérből nyomták volna őket ide, s az utas- hadoszlopok már nem is szégyelték idegen- ségüket, sőt rajongó alkalmazkodás helyett azt se bánták volna, ha ötnapi párisi tartózkodásuk kedvéért Páris, Franciaország és a gallok történelme alkalmazkodik hozzájuk, Poincaré németiül beszél és a párisi újságok és publikációk németül jelennek meg, hogy utasaink tényleg bepillantást nyerhessenek a „francia pszihébe". Eleget haragudtak érte, hogy öt napra Párisba jöttek s a fránya francia nyelv miatt semmit sem értenek belőle. Szerintük a párisi életnek e napokban a sok millió középeurópai idegen kedvéért németül kellene lebonyolódnia. A város tultömött. Azon sem csodálkoznám, ha a franciák valahol a határállomások körül óriási „megtelt" táblákat akasztanának ki, mint a jólmenő színházak pénztárainál láttuk valamikor a konjunktúra idején. Ma Páris az egyetlen telt ház Európában, igaz, hogy csak olcsó népelőadás vám benne. ■& A franciák utálják az idegent, de pénzüket páratlan kecsességgel elveszik tőlük s még jó, hogy ezt a szellemes kifosztást nem kell térdenállva megköszönni. Aingkori templom ide, angkori templom oda: a gyarmatügyi kiállítás raison d'étre-je is a pénzszerzés volt. S ami a legcsodálatosabb: sikerült. Holott a kiállítások mádszere régóta komp romi ttáltm ak látszott. Az angolok milliókat ráfizettek Wembley re, pedig ez a kiállítás alaposabb volt a pár isi nál, a csodálatos harcolónál kiállítás anyagi fiaskója megingatta Alfonz trónját és előkészítette a DUETT Kopog a karmester, Botjával szivén ver, Te azt zenged: Május, Én meg ezt: November. Te azt zenged: Hajnal, Én azt zengem: Alkony, Te az égre csengessz, Én fejem lehajtom. Te is kottád zenged, Én is kottám zengem, Tartsunk egy kis pauzát, Hogy könnyen lenyeljem. Falu Tamás. monarchia bukását, s a sok végtelenül tanulságos és végtelenül unalmas német kiállítás az Utóbbi években rettenetes pénzébe került Kölnnek, Frankfutnak, Drezdának, Berlinnek — csak ez a párisi szemfényvesztés, ez a papírmasé város, ez a szó legszorosabb értelmében vett Potemkin-falu jövedelmez milliárdokat Franciaországnak. Az angkori templomot, amely előtt állva a fenséges megindulástól könny ragyog szemünkben, lécekből és kartónpapirból építették föl. Mindenki tudja, de mindenki megnézi, ha másért nem, hogy a léceket és a kartón- papirt lássa s azután ócsárolhasson. A francia a vállát vonja: ócsároljon, de fizessen. És fizet. Sokat fizet. Rettenetesen sokat fizet. Mi ennek a sikernek a titka? A Teklám, a propaganda, a szemfényvesztő blöff technika, amely a sok vagon papicr- masét álomvárossá varázsolta? Az is. A kétszáz pompás étterem, ami a kiállítás területén van, az esti fény, a kivilágítás, a népnek való édes vurstli a körhintákkal és pikáns csúszdákkal (más nemzet nem ala- csonyitja le kiállítását ily „közönséges dolgokkal")? Ez is. De a sikerhez a legjobban hozzájárult az, hogy Párásnak és ennek a kiállításnak szószólói vannak. A franciák meg tudják nyerni a világ intellektüeiljeit. Megszerettetik magukat, mint a szépasszony és nyert ügyük van. Az írók, a művészek, a társaságbeli emberek, a vezető naturák, szóval azok, akik a legellenáliha tatla nabb propagandát jelentik otthon, ajánlják Páriát és ajánlják ezt a kiállítást. Nagy sző, döntő jelentőségű momentum. Nemcsak azért, mert a megnyert inteilektüelek rábírják honfitársaikat, hogy Párisba utazzanak, hanem azért is, mert az ő mézes szavaik a tömeg előtt valóbam arannyá változtatják a papir- masét. Ezek az ama tőr vezetők kényiikr kedvükre megmagyarázzák, hogy r szép a kiállítás és miért nagyszerű p. legnagyobb speciális 1 | I | M M |i|| fflt Malom ucca 2. szám btfrönri- és bSrdlsz- IfB ji 1 aj ií|| ||jl j| f| ® éJÍ (a Szlovák Álfiaiános mUáruház, K O £ I € E IFl m I INI i W EPft Hitelbank épületben) 6016 Pécs, Paris és Ujjeníach a./M. divatretiküljei, necessaire.c, böröndök, aktatáskák, levél- és pénztárcák, irómappák, manikűrök, fésükészletek legegyszerűbbtől a legfinomabb kivitelig. Szenzációs olcsó árak. Áll. tisztviselőknek <5"/o engedmény s azon is túl Muszkaország, ahol sohasem engednek ki a folyóvizek. Az ijedelemre éppen elég okom volt. Hisz őszi estéken, kukorica- fosztásnál, sűrűn ízlelgettem az ágyból az Öregek beszédeire, amelyek mind arról tudtak, hogy az orosz cár rá akarja zúdítani to- ronysüvegü kozákjait Zemplén vármegyére, egészen a sajókörömi hídig. A háború említésére rémület fogott el mindig, mert ijesztő hire maradt vissza a muszka lovasoknak, akik régen, igen régen Kossuth ellen ereszkedtek alá a hegyekből. Ez még nem lett volna baj ... Az urak legalább is kárörömmel mondták, hogy nem kár Kossuth- ért, miután a nyughatatlan zempléni fiskális állítólag rossz pénzt nyomatott volná s azzal árasztotta el az országot. A baj ott kezdődött, mikor a vad lovasok kiették az egész határt. Minden ugorkát és tököt összekaszaboitak s kardjaik hegyére tűzve, fölfalták . . . Mikor aztán szörnyühirü hordáik visszafelé húzódtak volna a nagy magyar alföld felől, nekiestek a lucernának s azt ették össze, úgy nyersen . . . A lucernától azonban kolera vagy valami egyéb hascsikarás tört ki rajtuk s úgy nyaklovak el és haltak rakásra az utmenti árkokban, mint a búzás zsákok. Valahányszor erre térült a szó azokon a késő- Í vi estéken, anyai nagyapám felsőhajtott: — Taknyos pulyácska voltam csak abba az évbe, alig volt bennem jártányi erő, de emlékezek jól, hogy minden nép a Nagyerdőbe bujt el. Mert a muszkák dühösek lettek, hogy talán a magyarok meg a tótok szórtak mérget a lucernába s haragjukba az otthonmradt vén- asszonyokat kezdték felnyársalni a pipákra, akár a varnyukat . . . De itt már közbeszólt Purzsi János_ Elég nyavalya-alakok lehettek akkor a vi nkóciak mért nem csépelték meg vasvillával azokat a piszkokat? . . . Mink, huszárok, amikor Magláj mellett ránkcsaptak a törökök meg a bosnyákok, csak nekiercsztetlük a kantárszárat . . . Azt kellett volna látni, ami ott kezdődött akkori Ilyen alkalmakkor újból elmondta Purzsi János, hogy olyan attakot az Isten se látott, amilyet a huszárok vittek végbe a Magláj alatti nagy legelőn. S szenvedélyesen kiáltott fel a végén: — Dehát egy magyar huszár bátorsága nem szokott gatyaszárba szállni! A többiek hallgattak ekkora hencegésre, amely szinte sértett már. Ha azonban Purzsi János eltávozott körükből, Szopkó Mihály, aki akkor szolgálta ki I. Ferenc Józsefet, epésen jegyezte meg: Bolond, aki hiszil . . . Mert először is az öreg Seszták mondta, aki valóban járt Boszniába, hogy ott mindenfele hegyek vannak, ahol nem lehet ugrálni, hiába szájai Purzsi... Meg oszt katona se volt, mint az apám beszélte . . . Itt már Hovanyecz gazda is föl pislogott a meslergerendára, ami annak jele gyanánt lehetett venni, hogy utánaszámol valaminek, avagy egyeben gondolkozik. S egyszercsak megszólalt az esti csöndben: — Micsoda piszok eg# alak ez a Purzsi! Időközben kiszámította ugyanis, hogy a magláji vérengzés alkalmával, hetvennyolcban, tizenháromesztendős lehetett mindössze a betvenkedő Purzsi János. Tehát legjobb esetben is malacokat őrzött a vinkóci határban. A többiek rábólinlottak szótlanul, hogy ez már igy van. Mégis csak szemérmetlenség ekkorákat lódítani! És mialatt a hardicsi molyva szélén álltam anyai nagyapámmal ezen a nyárvégi estén, Lengyelország felé még mindig olyan ijesztő hideg színe volt az égnek, mintha tulvilági jeladás akart volna lenni, hogy vigyázzon minden ember, mert háború lesz! . . . S meg- remegtem másodszor is. Megromegtern, mert a kólóm pz ugás mintha szűnni kezdett volna s a tenger csöndön át egyszerre szekérzörgést hallottunk. De mesz- sziről. Talán a berettői útról. S a kerekek zörgésén, mintha patkók kezdtek volna átcsattogni . . . Akadozó szívvel suttogtam föl: — Nagyapám.. . . Nagyapám . . , Szerettem volna a fülébe moudani, hogy az apám sohasem kerül elő többet, mert Berettő felől alighanem a halál vágtat lovaival az éjszakában. Vágtattak a lovak, egyhelyben. De a nagyapám nem hallott semmit. Mert kissé kihajolva a tölgyek alól, aggodalmasan nézett arrafelé, honnét a ko- lompzugás verte szét az éjszaka csöndjét s összekulcsolva a kezét, egyre imádkozott. * Zugak-zugtak a kolompok, hogy remegett tőlük minden. SzalóktóJ Hardicsáig. Anyai nagyapámmal ott álltam a molyva szélén s fokozódó rémület vett erőt rajtam. Az az érzés kezdett nyugtalanítani, hogy a túlvilágról reng át ez a kisérteti zugás. Mert kísérteties dolgokkal - volt tele a vidék! A temető alatt, mihelyt Deregnyő felől feljött a holdvilág, másvilági lelkek kezdtek inutakozni fehér lepedőkben. Nehéz sóhajaik elhallatszottak a házakig s olyankor minden élő lélek keresztet vetett magára. Fogyóholdnál még, ha gőzölögni kezdett az Ondava, cinbe ralaku lenge árnyak emelkedtek ki a len- szinü vízből s ványadt karjaikkal, mintha a hardicisi molyva felé integettek volna. A termékeny síkon néha fagyasztó üvöltés hasított végig, mely a Nagyerdő felől jött vala- hoonét. Érthetetlen világ volt az sok tekintetben s igen sokat kellett rémüldözniök az embereknek. Csak olyankor lélegzőitek föl, ha a Laboré, Latorca, Ondava meg a Tapoly tenger alá borította a vidéket. Szürke habjaik, ha benyúltak a kertek árkaiba, a szlovákok ujjongva szaladta)* az árkokhoz s kosarakkal kezdték meríteni kifelé a halat. Ilyen alkalmakkal nugy volt a hangulat mindenfelé. Mert különben nehezen húzták a életet: minden-minden a nagyuraké meg a zsidóké volt ezen a Kánaánon. Máskor meg végleg megfoghatatlan dolgok estek arrafelé s különösen az olyan tökmag- embereknél, mint amilyen voltam magam is ama régidőkben. A hardicsi molyva előtt dombnak emelkedett a mezei ut s ha messzi földről leszállt emberek igyekeztek a molyva felé, a domb miatt csak a fejük meg a mellük látszott ki eleinte. Egy darabig dobogó szívvel meredtem rá a fejjel és mellel közeledő utasokra s akkor a félelemtől reszketve futottam be nagyszüleim házába. Alig tudtam kidadogni: — Nagyapám . . . olyan emberek jönnek... hogy nincsen . . . lábuk . . . Nyugodtértelmü ember volt a nagyapám, sejthette nyomban, miről van szó, tehát megsimogatta a hajamat: — Majd megtudod ezt is, ha nagyobb leszel . . . Most úgysem értenéd meg, kisfiam . . . Ködös dolgoktól hemzsegett akkor az Ondava vidéke. Azon a késő estén is, amikor nagyapámmal a hardicsi molyva alá álltam ki, a tölgyesbe s úgy vártuk apám érkezését, a sötétségbe sülyedt táj szinte rengett a kolompzu- gásban. Ezer gulya menetelhetett akkor az éjszakában, ismeretlen cél felé . . . Néha úgy tetszett, hogy felénk tartanak a szörnyű gulyák, aztán minlhn megfordultak volna mintha távolodtak volna a sűrű sötétségben, mialatt a fekete mennybolton nyugtalan fényben lobogtak a csillagok . . . Vártuk az apámat, jaj, de vártuk! ... A kolompzugást pedig Ungvár alatt is hallhatták már akkor. Ott álltam remegve és hüledezön ... S nem mertem szólni a nagyapámnak, mert a szálas öreg még egyre imádkozott a tölgyes szélén. Előre nyújtott nyakkal s alig-hallha- tóan. T>RXGAI-AVa<yWt} HtRIiXP 1931 július 26, vasárnap. A SIKER TITKA Irta: SZVATKÓ PÁL dr. 6