Prágai Magyar Hirlap, 1931. június (10. évfolyam, 124-146 / 2641-2663. szám)
1931-06-20 / 139. (2656.) szám
1931 junáiuis 20, 3 lomhái zkiáhan lévő Seipelre esett. Viszont nem valószánüti euj hegy a preilátus megbízatását kiéi kétségtelenül nagyjelentőségű esemény indokolta. Először az, hogy a külföld a sürgős kölcsön folyósítását egy olyan személyiség politikai megbízatásához kötötte, aki bizonyos mértékben garanciát jelent a csatlakozással szemben. Ez a személyiség egyedül Seipel lehet. Másodszor az, hogy a németosztrák csatlakozási törekvések ideiglenes kudarca aktuálissá tette az osztrák belpolitika megváltoztatását s ezt az átorientálódási munkát a belpolitikában is egyedül csak Seipel végezheti el. Egyelőre kétséges, vájjon Seipel megbízatása eredménnyel jár-e s a dezignált kancellár nem lesz-e kénytelen visszaadni azt Miklas köztársasági elnöknek. labloniczky: Az államfogházról szóló javaslatnak tizenhárom esztendőn át való szabotálását erkölcstelennek tartjuk Az országos kereszténvszotíallsta párt a javaslatot a kisebbségek érdekében megszavazta — A törvényjavaslat elfogadása a kormány iránti bizalommal semmiképpen sem kapcsolható össze Prága, junius 19. Az állami ogházról szóló törvényjavaslat képviselőházi vitájában az országos keresz- tényszocialista párt részéről Jabloniczky János nemzetgyűlési képviselő szólalt föl. Közérdekű beszédét a következőkben részletesen ismertetjük: Miért kellett ezzel a javaslattal 13 évig várni? Tisztelt Jelenlévők! Elég későn jön a mai kormányzat az állam fogházról szóló törvényjavaslattal. A világháború által szé'tda rabolt osztrák-magyar monarchiáiban hosszú évtizedek óta igazságügyi természet szerűség volt az államfoigház intézménye. A potenciá'ltan demokratikus csehszlovák köztársaság vezetőinek tizenhárom év kellett ahhoz, amig eltökélték magukat ennek a monarohisztikus természetszerű ségnek a bevezetésére. Ha azonban a jelen törvényjavaslatról szóló alkotmányjogi bizottsági jelentés a köztársaság érdeméül tünteti fel azt, hogy egy ilyen törvény szükségessége már régen nagyon is érezhető volt s mégis máig tartott, amíg egy ilyen állítólag nagyon is óhajtott javaslat a törvényhozási elintézésig eljutott, erre az a feleletem, hogy jobb lett volna hallgatni ilyen állítólag régen megnyilvánult érzelmekről, mert az érzelmek megvalósulásának ilyen lassúságát részint politikai gyávaságnak, részint cinizmusnak kell minősíteni a humanizmussal és az állítólag szim - téu nagyon lángoló demokráciával szemben. Ha az alkotmányjogi bizottság jelentésében kiemeli, hogy az államfogházról szóló törvény utáni óhajt az is igazolja, hogy a parlament már 1921-ben foglalkozott ezzel a kérdéssel, akkor ennek a bizottságnak — hacsak nem akarja tekintélyét önmaga lerontani — a leghatározottabban arra az álláspontra kellett volna helyezkednie, hogy az eddigi kormányok nitegronrandóik azért, inért a parlamentet egy évtizeden keresztül pirulás nélkül brüsztirozták olyan kérdésben, amelynek becsületes megoldása kétségtelenül beletartozik egy jogállam attribútumainak komplexumába. A parlamentinek a neki felelősséggel tartozó kormányok részéről való ezen nyilvánvaló brűszkir ozása tényével szemben sui generis jellemgyönge ség egyszerűen megelégedni azzal, hogy rámutatnak arra, miszerint ez .égető kérdés elintézését a parlamentben és azon kívül is néhányszor követelték már. Az állam vezetői ezzel a kérdéssel is politikai játékot űztek, egyúttal azokat, akik ez államnak minden berendezését tiszta Indokokból nem tartották teljesen ideálisaknak és a büntetőtörvénnyel összeütközésbe kerültek. tizenhárom esztendőn keresztül megrabolták mindazoktól a jótéteményektől, melyeket valóiban demokratikus, ha nem is mindig republikánus államokban mindazok élveznek, akik bizonyos általános érdekű kérdéseket nem mindennapi eszközökkel akarnak megoldani. Bezzeg, ha altól tartottak volna, hogy az úgynevezett államalkotó elemek nem részesülhetnek az államfogházról szóló törvény hiánya miatt annak kedvezményeiibén, bizonyára sietitek volna a kérdéses törvényt tető alá hozni. Feltételezték azonban, hogy a meglévő közintézmények ellen nem a jóllakott csehszlovákok fognak véteni, hanem csak a sok tekintetben jogaiktól megfosztott kisebbségek, aminek következtében egyáltalában nem érezték a sürgős szükségéit annak, hogy a kisebbségek táborához tartozó esetleges politikai delünkre msek számára a fogházakban emberségesebb bánásmódot biztosítsanak. Ezen benső mérlegelés alapján tehát az alkotmányjogi bizottság szerint is égető törvényjavaslatot egyszerűen nem emelték törvényerőre. Csak ma, amikor nyilvánvaló, hogy a kisebbségeket politikailag gyengébbeknek tekinthetik és fennáll annak a lehetősége, hogy a többségi nemzethez tartozóknak sem nyerik meg tetszéséit kivétel nélkül a közállapotok, kerül megvalósulásra a 13 esztendő óta óhajtott állaimfogházi törvény. Itt is szembeötlő az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása csehszlovák elfajulásban. Ha az elmélet kizárólag vagy legalább is jórészt a kisebbségeknek használna, akkor az elmélet és gyakorlati keresztülvitel között áthidalhatatlan szakadék támad. Ugyanez a jelenség látható a hontalanság kérdésének rendezésénél is. E kérdés becsületes és humánus rendezése tekintetében úgyszólván csak a kisebbségeidhez tartozó egyének érdekeltek. S mindamellett, hogy nemzetközi kötelezettségek, kis és nagy becsületszó és a külföld erkölcsi nyomása megköveteli ennek a szégyenfoltnak az eltiszti- lását a köztársaság közéletéből, 13 esztendő óta neun rendezik ezt a kérdést, mert a kisebbségek nagy részét demokratikus korbács alatt akarják tartani. Mi ellenzékiek nem hordunk szemellenzőt s kijelentjük, bogy az állaimfogházról szóló tör vény javaslatot önmagáiban véve üdvözöljük. ha neam ás hallgatják ©1, hogy annak IS esztendőn át való szabotálását erkölcs telemnek tartják. A Javaslat hibái A javaslatnak számos hibája van, amikre röviden rá akarok mutatni. Tudóim, hogy a többség még akkor sem fogja a szakszerű észrevételellet megszívlelni, ha maga Justi- niánus követelne valamelyes tárgyilagos javítást az ellenzék részéről, mégis kötelessége az ellenzéknek, hogy a törvény hibáira rámutasson. Legelsősorban szembetűnő a rövid törvényjavaslatnak tulkomplikált megszövegezése. Minél világosabb egy törvény, annál jobb. Ez a törvényjavaslat egyáltalában nem érthető,. ha az embernek nincsen kezeügyétoen egyidejűleg legalábbis az osztrák és a magyar büntetőtörvénykönyv, mindkét perrendtartás, s a köztársaság védelméről szóló törvény. Mai fogalmazásában a laikus részére teljesen érthetetlen. Ez a kompliikáltság nagy hátrány, annál is inkább, mert a törvény az elitéltnek ad per- sonam bizonyos jogokat biztosit. Nem minden delikvensnek van ügyvédi képviselője s ez esetekben szinte kizárt dolog az elitéit részére a 8 §-ban megadott jog igénybevétele, ami által különösen a kevésbé jól szituáltak károsiitatnak meg. A módosításnak olyképen kell megtörténnie, hogy m elitéit a törvény 8. §-ában biztosított jogának igénybevételiéről hivatalból jegyzőkönyvileg megkérdezendő. Az alkotmányjogi bizottság egészen helyesen helyezkedett arra az elvi álláspontra, hogy a törvénynek nem kell tartalmaznia taxaliv felsorolását mindazoknak az őseiknek, amelyekre a törvény vonatkozik E tekintetben a kormányjavaslat eredeti szövege, az első paragrafus utolsó bekezdő?.é- ben szerencsés, ha nem is egészen precíz, de minden esetre szerencsésebb, mint az alkotmányjogi bizottság szövegezése, mely az általa perhorreszkált taxativ felsorolás negatív értelembe vett hibájába esik, amennyiben úgyszólván taxatíve sorolja fel azokat az eseteket, amelyekben a törvény nem nyerhet alkalmazást. Nem előnyös az alkotmányjogi bizottság jogi érzékére nézve az az állásfoglalása, hogy az eredeti kormányjavaslat általánosabb szövegezését azért kellett elvetni, mert a gyakorlatban ez esetben könnyen nem kívánt ex térni v magyarázatra kerülhetett volna sor. Ez meglehetős szűkkeblű álláspont, jogásziilag pedig legalábbis Cicero óla teljesen tarthatatlan és ellenkezik azzal az ősrégi büntetőjogi elvvel: in clubi is pro reo! Különösen politikai bűncselekményeknél kellene ennek az elvnek érvényesülnie és ez elv magyarázatánál is azon kérdésben, vájjon az ítélet államfogházra, vagy közönséges fogházra szóljon-e. Anélkül is szűk korlátok közé van szorítva a törvény alkalmazásának lehetősége, különösképpen ajkkor, ha az első paragrafus utolsó bekezdése az alkotmányjoga bizottság szövegezésében fogadtatnék ei. Hiányzik a törvényjavaslatban ac a rendelkezés, hogy mindazok, akik áBamfogházbün- tetést töltenek ki, büntetésük nagy részének letöltése után ugyancsak feltételesen szabadlábra helyezhetők. Ha közönséges bűntényeknél a feltételes szabadonbocsátás szabály is, a gyakorlatban könnyen megszorító magyarázat gyökeresedhetnék meg azon az alapon, hogy az állam- fogház amugyis kedvezmény lévén, az elitéiHűség Irta: BETHLEN MARGIT Emlékszem gyermekkoromból egy mesére, amely arról szól, hogy egyszer régen egy fiú meg egy lány találkoztak az erdőn a hatalmas és jóságos Élet-tündérével. És mivel a tündér adakozó kedvében volt, felajánlotta nekik, hogy válasszanak a sok szép és jó közül, melyet kölcsönbe adott nekik, egyet, amit aztán életük végéig megtarthatnak. És a lány, ki a fiút szerette, pillanatnyi habozás nélkül a szépséget választotta, mert úgy érezte, hogy ezzel kedvesét örökké magához láncolja. A fiú azonban a szerelmet kérte, amely most e percben szivében ég, mert e nélkül üresnek és céltalannak érezte áz életet. A tündér pedig megadta nekik azt, amit kérlek. Azulán megfogta őket, és mint két könnyű kis pelyhet, felfújta, fel, fel a levegő-égbe, hogy messze-messze elszálltak egymástól, messzebb, mint a föld a holdtól, mesz- szebb, mint a nap a csillagoktól. Úgy éltek és bolyongtak aztán, a lány céltalan szépségével, a fin égőn gyötrő szerelmével, megszámlálhatatlan éveken át. Hogy mi lett a mese vége, arra már nem emlékszem; talán mivel mind a kelten Meseországban éltek, sikerült elérniük céljukat és a végén mégis csak összekerül lek. Reméljük, hogy Így volt. Az életben... az életben a tündérek kiváltságos ajándékai ritkán fordulnak jóra. Rendszerint gúnyos és fájón vérző, sebző kacaj lesz a vége. Az emberek az istenek kiválasztottjait legtöbbször bolondoknak szokták tartani. Talán azok is. De ha ez a bolondrég fényt ás bol-dogrégot lop örömleien életükbe, ki tudná azt tőlük sajnálni. A férfi öreg volt már és kopott. Gyűrött, ócska ruházatán, kirojtozott inggallérján, fol- tozatlan harisnyáján meglátszott az asszony kezének hiánya. Lassan, kissé csoszogó léptekkel járt, mindig csak ugyanazon utón, lakásától a hivatalig, hivataltól lakásáig. Pontos, rendes tisztviselő volt, kevésszavu, szorgalmas, megbízható. Ami felesleges munka akadt, azt lehetőleg ő reá halmozták, különben azután nem igen törődtek vele sem fe- lebbvalói, akik kihasználták, sem pedig társai, akik lenézték. Érdektelen, 9zürke, mindennapi öreg embernek tartották. A lépcsőházba érve a férfi hirtelen kiegyenesedett. Mintha valami belső tűz sugárzana belőle, úgy fénylettek szemei, ahogy remegő térdei közelebb, mind közelebb vitték ajtajához. És amikor reszkető keze végre beleillesztette a kulcsot a zárba, és megfordította, úgy érezte, hogy melle széjjelreped a súlyos, kegyetlen ütésektől, melyeket vadul vergődő szive reá ja mér. Mert most, most történik meg a csoda, a várva-várt, mindig remélt, soha be nem következett csoda, a szerelemnek, az ő nagy lángoló, olthatatitem örök szerelmének csodája, amely visszavonnaa, viez- sza varázsol ja Aranyt ő hozzája. Mert nem igaz, hogy Arany őt nem szereli. Elment, igaz, élment. Azt is mondják, hogy nem egyedül ment, hanem valami férfival. Lehet, hogy úgy volt. Ha úgy véli helyesnek, majd megmagyarázza Arany, hogy miért tette ezt. Oka volt reá, bizonyosan, különben nem tette volna. Talán elaludt a szerelme egy rövid időre, igen, és azalatt mással álmodott és amikor felébred, megrémülve búvik majd hozzája, mint valami félős kis gyermek, aki I rosszat álmodott és most védelmet keres. De |ő megfogja kezét óe a nagy kaiosaBéfcfaez vezeti, mely trónusként áll a többi bútor között és térdet hajtva előtte azt mondja neki: — Királyném! És neon kérdez semmit. Nem, csak öléibe hajtja fejét és érzi, ahogy fehér, puha ujjai végigsiklanak haján, úgy, mint akkor régen. Mikor is volt volt az, amikor utoljára érezte fején ezeket a puha, fehér ujjakat? Jól emlékszik. Az asszony ott ült a karosszékben, ő pedig a zsámolyon lábánál és felnézett az arcába, abba az aranyglóriától körülvett halványfehér angyalarcába. És abban a pillanatban úgy érezte, hogy szerelme, amely mint forró, vérvörös hullám ott zsongott szivében, felszökik agyába és mint meteor-hullás, elborítja azt fényes, lángoló csillagokkal, melyek kiütköznek két szemén, hogy mint lobogó napok árasszák ei az asszonyt ragyogásukkal. És Arany hirtelen megborzongott és eltakarta az ő szemeit az egyik kezével, mialatt a másik lágyan simogatva fürtjei, dús, barna fürtjei között babrált. Amikor este hazajött a hivatalból, a szoba üres volt. És azóta ... azóta Arany többé nem jött vissza. De 6, a'férfi, azért naponta várja, várja, mindig csak várja, ugyanazzal a kétségbeesett, néma, törhetetlen türelemmel, mint annyi éven át és nap-nap után egyforma reszkető izgalommal fordítja meg a kulcsol a zárban. Ez a pillanat, ez az ő élete, mielőtt feltárul az ajtó és ő belebámul a rideg, rendetlen, üres szobába. A többi, a munka, a hivatal, evés, alvás, az csak átmenet, összekötő-jel a holnapi pillanatig, amikor újra megcsikordul a zárban a kulcs. Mert valamelyik napon ott fog állani a -szoba- közepén, amikor az ajtó feltárul, lehajtott, aranyglóriában égő fejjel, halaványfeliér angyalarccal és ő, a férfi, hozzájalép és megfogja kezét és azt mondja.,* Az öreg ember tágrameredt, csodálkozó arccal bámul az előtte térdelő öregasszonyra, ki a kinyiló ajtó keretében elébe bukott. Ki ez? Mintha látta volna valamikor régen, vagy csak álmodott róla? Ezt a kopott, szürkearou, gyér őszhaju, kimosott egyéniségű lényt? Valamit mond is, halk fonnyadt hangon, mely mintha kísérlete volna egy másik, zengő, ragyogó hangnak: — Meg tudsz bocsátani szegény Aranynak? A szavak üres hangzással ütődnek a férfi fülének. Megbocsátani? Miért kérdi tőle ezt ez az idegen asszony? Ez az ő/meg az Arany ügye, senki másé. Ezt csak Aranynak szabad megkérdeznie tőle, a szép, fiatal, halo- ványfehér, angyalarcu Aranynak, annak, aki elment... annyi, annyi év előtt. Hogy mer ez az asszony róla beszélni, hogy meri nevét említeni ez a csúnya, hervadt-arcú véna asszony? Az öregasszony a nem várt hallgatásra felnéz és két gyűlölettől izzó •szembe pillant: — Annyira gyűlölöd szegény Aranyt? — suttogja megtörtén A férfi összerezzen. Valami... valami fel akar tömi benne, feltörni, vagy összetörni, ő maga sem tudja. És hirtelen, vadul megragadja az öregasszonyt és löki, tolja kifelé az ajtón: — Nincs itt Arany! Hogy mersz róla beszélni! Nincs itt Arany! — hörgi, inkább, mint mondja, vadul forgó, őrült szemekkel perzselve az asszony arcát, ki rémülten, bor- zongva hátrál előtte és tántorog le a lépcsőn. A vén ember becsapja mögötte az ajtót, azután' lassan odavánszorog a nagy karosszékhez, amely írón szerűen áll a lobbi bulur között és letérdepel élői le: — Királyném! — mondja halkan, alig hall- bméómL t 2_____________________
