Prágai Magyar Hirlap, 1931. május (10. évfolyam, 100-123 / 2617-2640. szám)

1931-05-23 / 117. (2634.) szám

Vázlatok társadalmunk múltjából Irta; Karafiáth fi. dr­Földváry Mihály alispánról 2. Pe st várni egye alispánja azonban, bár ha­gyományos kegyelettől ragaszkodott is a vár­megyéhez, belátta, hogy a haladó korral megváltozott viszonyok természetes kévetői­mén vei elől a vármegye sem zábkózlbatik el. Ezért maradt meg fontos állásában annak el­lenére is, hogy az egymást felváltó kormá­nyok a vármegye autonómiáját mind szü- kebb körre szorították. És helyesen cseleke­dett, mert különösen a belpolitikának ezen átalakulási korszakában erélyét, bölcsességét és tapasztalatát a vármegye csak a maga hát­rányára nélkülözte volna. Áldásos tevékenysége részleteinek tárgya­lásában nem bocsátkozom. Amint már jelez­tem, Földváry Mihályban csak az embert, a magánembert szeretném pár ecsetvonással megvilágítani, amint az apróságokban nekem ’ megnyilvánult. * Földváry Mihály alispán képviselő korában korszakéit és többnyire fekete puha kalapot viselt. S ime egy nap, mikor szokása szerint Miklós fiához benyit, ahol akkor én is jelen voltam, megdöbbenve meresztem rá a sze­mem, mert pár pillanatig nem ismertem rá. Hiszen ez nem volt a „Misi bácsi" megszokott szép magyaros arca . . . Miklós pedig szintén nézi, csak nézi atyját majd — szinte megille- tődve — megszólal: — Mit csinált édes apám magából? Akkor eszméltem csak rá én is, hogy az al­ispán álián a szakáll egy darabon ki van bé­rét válva. Fiának majdnem szemrehányó megjegyzésé­re mosolygva. csak azt. mondta tréfásan: — Hja! igv lesz a magyarból peesovics, ugy-e bár? . . . No, de azért fink csak osz- szatok! De ez nem volt elég. Pár nap múlva talál­koztam az alispánnal az uccán: fején három- ujjnyi magas fekete félcilinder kalap fény­lik. aminőt Horváth Mihály püspök és Hay- naid kalocsai bíboros érsek szokott viselni. Ez a bár csak külső átalakulás ránk fiata­lokra eleinte bizony lehangol ón hatott. Mint­ha egv kedves illúziónk foszlott volna széjjel. Mert nekünk Földváry Mihály alispán a ma­gyarságot megtestesítő eszménykép volt s most? . . . ime császársazkállal, „nimet" ka­lappal, eltorzítva kell látnunk azt a jellegze­tes szép magyar MA. Hátha a lelke is máé lett!? No, de csalódásunk csak k^paelf volt, mert Misi bácsi lényegében a régi maradt. FőldViáry Mihály kedélyének mélysége, szi­vének melege legkedvesebbeu nyilvánult otthonában szerettei körében. Ezt magam ta­pasztaltam, mikor — talán 1876 nyarán — Tasson töltöttem pár hetet vendégszerető há­zában. Az ősi kúria hosszúra nyúló, alacsony, kis ablaku, egyszerű épület volt. A tág gazdasá­gi udvar felőli homlokzatán nyílt oszlopos tornác futott végig. A lakóhelyiségek egy kö­zépen terpeszkedő nagy társalgó terem két ol­dalán sorakoztak. Kicsinyek voltak, már több nemzedéket kiszolgált, régi divaitu, egyszerű bútorzattal, búbos kályhákkal ami meghitté telte őket. Egyáltalában egyszerű volt ebben az ősi házban minden a lakói is. Nem lehetett ott semmi cikomyát tapasztalni. Mintha ott a lát­szatot gyűlölték volna. Ezért volt ez a falusi pihenőhely a családnak kedves, ezért érezte magát ott jól az idegen is. Perelő szót nem lehetett ott sem a házban, sem az udvaron hallani. Az ur és kedves éle­te pár ja csak nyájasan szóltak a cselédséghez s ihia feddésre kényszerültek, abból is vala­mi szülőd jóindulatféle csengett ki. Ezért a cseléd, ha rászolgált a korholtatásra, miatta nem duzzogott, hanem inkább szégyenkezett. Estefelé, ha nem volt látogató a háznál, rendesen tarokoztunk a házigazdával, bele­vonva Miklós öccsét, a tizenötéves Miákat is. Ha a Miska gyerek a tanulásnál is annyi becsvágyat tanúsított volna, mint a kártyázás körül — már a ferbttbez is értett! — akkor az életben több sikert ér el, mint mennyit felmutatni képes volt. Különben is a Miska volt az édesatyja gyöngéje. Ő volt a vakarcs s azzal szemben a szülőik és testvérek is engednek valamit az okos szigorból. Erre vonatkozóan elmondok egv esetet. Egyszer vacsora előtt Misi 'bácsival a tor­nácon ültünk illatos füstöket eregetve a fi­nom muskotályi'ból. Szép este volt. A fecs­kék magasan röpködtek, a legelőről hazatérő tehenek kolomphangjába itt-ott belebugott a távol Duna felől a gőzhajók öblös tülkölése. Előttünk, a tág gazdasági udvar közepén, öreg akácfák árnyékában, csikorgó kerekes kutból vizet húzott az itató vályúiba egy szemrevaló cselédleány. Egyszer csak megje­lenik a Miska gyerek az udvaron, körülkém­lel s miután minket a tornác ereszéig felfutó hajnalka eltakart, a kút felé bandukol, hd a leánnyal szóba áll, majd mintha valamit ad­na neki, a kezét feléje nyújtja, mire a leány kacagva megugrik és Miska urftt faképnél hagyja. Miéi bácsi mindent jól látott, majd pedig a konyhának tartó lánynak odaszól: — Rőzi te, gver csak ide! A lány szégyenkezve odaáll, mert a fiatal urak előtt röstelte a pongyola öltözetét. — Mi dolga volt veled a Miska fiamnak, mondd csak lányom, — vallatta Misi bácsi. — Hát — mondja a lány zavarában a kö­tényszélét harapdálva — azt akarta a fiatal ur, hogy vacsora után várjam a szilvásban. — Ejnye, adta kölyke! — mondja rá Misi bácsi mosolyogva hozzám fordulván. — És mit adott, mert láttam, hogy adott valamit! — Csak akart adni, nagyságos urunk, egy forintot, de nekem nem költött és elszalad­tam. — No jól van, derék lány vagy s moet erigy a dolgodra Rozi! De aztán úgy vigyázz, hogy valahogy ott ne kapjanak valamikor a szil­vásban !! A lány sietve távozott. Misi bécsi pedig új­ra megszólalt: — No nézzétek ezt a Miska gyereket! Az Ízlése nem is rossz, de hogy egy pásztorom­ért csak egy forintot igér, azt már restellem. Ilyen smueigság nem illik egy Földváryhoz. Hogy aztán elővette-é a Miskát négy szem között, azt nem tudom. Azt pedig, hogy pe­dagógiai hatással lett volna Mis kára, hogy édesatyja vacsoránál az egész társaság előtt a Ráckevéról érkezett vőnek a „tréfás" ese­tet elbeszélte: azt meg nem hiszem. Annyi bizonyos, hogy Miska erre a kudarcra mint „férfi kalandra" sokáig inkább büszke volt, semhogy röstelte volna. Megesik, nem is olyan ritkán, hogy nagy emberek, kik a közélet nehéz társadalmi vagy egvéb országos problémáival sikeresen tud­nak megbirkózni, a magán élet apró kérdé­seivel szemben néha kudarcot vaManak. Igv volt néha Pestvármegye hatalmas alis­pánja is. Ez a megállapítás nem akar célzás lenni a Miska gyerek nevelésében alkalma­zott elvek hibás voltára, csak úgy vetettem fel azt egy tréfás kis eset kapcsán, mely most eszembe jutott. Batyubált rendeztek a pesti vármegyeház helyiségeiben, melynek gazdasszonya egy kedves, bájos, fiatal asszony, Hindy Kolrnán- né volt. Megjelent ezen a mulatságon, mint mindig, most is férfiruhában Vay Sarolta grófkisasz- szony is, ki Vay Sándor néven írni is szokott. A férfiruhába kénysaeritett szembeötlőn női termetével és kifejezetten nőies arcával visszatetszőén furcsa alak volt. De viselkedé­sével is utánozta a férfinemet: szivarozott, pi­pázott, ivott, udvarolt a nőknek stt>. stb. Most is, amint a csinos Hindynét megpil­lantotta, hozzá csatlakozott és kezdett neki veszettül udvarolni. Az asszonyka eleinte ne­vetett és mulatott a sületlenségein, de elébb- utóbb már bosszantotta, hogy a kellemetlen udvarlót le nem rázhatta. Szeretett volna tán­colni, másokkal i® társalogni, de hiába, Vay Saroltától senki sem férhetett hozzá. A fiatalembereket ia bosszantotta a gróf- kisasszony viselkedése, tanakodtak tehát, mi­képpen szabadíthatnák meg tóle Hindynét?... De nem bírtak semmit sem kieszelni. Végre deputáCiót menesztettek az alispán­hoz, kérve őt, adna nekik valami tanácsot. — Hát fiaim, aki közietek a legszerencsé­sebb nőhóditó, menjen oda és udvaroljon Sá­rinak, csapja a szelet neki nyakra főre és ibolonditsa el Hindynétől — volt a Misi bácsi1 tanácsa. — Nem lehet ám, mert hátha mégis Sán­dor a Sári? — Akkor provokáljátok, sorra ahányan vagytok és nyújtsátok az ügyek tárgyalását akkor Hindynét megszabadítottátok tőle. — Ezt sem lehet ám! mert hátha mégis Sári a Sándor? — Akkor hívjátok valami ürügyen a büffé­be, van ott bor, pezsgő elég, itassátok le s ha elázott, fektessétek le valamelyik irodába és zárjátok rá az ajtót. Ez a gondolat tetszett a fiatal uraknak. El is csalták valahogy a Sárit a büffébe, de az már a harmadik koccintásnál szimatolt vala­mit é® megcsökönyösödött. Alkalmas pillanat­ban aztán megugrott és megint beléosimpasz- kodott Hindynéba, akit aztán hajnal hasad­táig el nem hagyott. Hát ezt a problémát az erőskezü, vasaka- ratu, hatalmas alispán sem bírta megoldani... * Mulasztást követnék el, ha szó nélkül hagvnám, hogy Földváry Mihály alispán, mi­ként a bemátfalvi Földváryak mind, jó evan­gélikus egyházának buzgó híve volt, melyet mint esperességi felügyelő és az egyetemes gyám intézet világi el nöke odaadó munká s­sággal mind halálig híven szolgált. Azért azonban nem zárkózott el az elől a humor elől, mellyel a .magyar ember a lute- ránusofcat tréfásan illetni szokta. így tőle hallottam először, hogy a luterá- nus ember ismertetője, hogy puha kalapja és hajló® csutoráju pipaszára szokott lenni, hogy a dohányába sárgarépát tesz, mely nedvesen tartja azt, aztán ha maga megy kocsin, az az ülés közepére ül s ha vallása iránt kérde­zik, igy felel: „azaz hogy lmteránus volnék." Ez is mutatja, hogy az az erélyes, bölcs ember szerette a tréfát. Élvezet is volt azt a sok adomát, naiv de humorral teli kis histó­riát hallgatni, amellyel — ha valami r£gi ba- 1 rátja, vagy atyafia Tassról volt nála — az urak egymásra licitáltak. Ma is sajnálom, hogy nem jegyeztem fel magamnak a magyar humor eme kedves megnyilatkozásait. Ma ilyesmit már nem hallunk, mert a ma hu­mora olyan, mint Arany János „cukrozott epéje." * A sors a nyolcvanas évek elején eltelepí­tett engém Budapestről. Földváry Mihály al­ispánt azóta tiz esztendeig nem láttam. Utol­jára véletlenül találkoztam vele 1892-ben Koritnicán, melyet egy tumtautamon útba ej­tettem. Ebéd után volt, pihenni ment szobá­jába s ify maik hogy éppen üdvözölhettük egymást. Azóta nem láttam. Három évre rá, 1895-ben örök pihenőre tért őseihez. A BÉKE Irta: ifj. HEGEDŰS SÁNDOR Szorgalmasan dolgozott Michelangelo Fi­renzében nagy kartonjain, melyeken Firenze és Pisa hadjáratát örökítette meg. Pietro Só­dé ríni, Firenze akkori uralkodója, Michelan­gelo régi barátja meg is látogatta munkája közben. Michelangelo örömmel magyarázta magas vendégének képei tervezetét. — Nézze, a harcosok mozdulataiba hogy vittem be a mozgást. Higyje el, az egészet anatómiai ismereteimnek köszönhetem. Ha én nem boncoltam volna föl száz és száz hul­lát, akkor most nem tudnék emberi tagokat rajzolni. Különösen mikor a freskónál rövi­dítéseket kell végezni, hogy azok a rövidíté­sek milyen eltolódásokat idéznek azután elő, a test egyéb részeiben, ezeket anatómiai is­meret nélkül megoldani szerintem lehetet­lenség. Azért ha nekem valaki azt mondja, „szobrász vagyok" akkor én mindig megkér­dezem tőle, „mennyi hullát boncoltál föl és mikre jöttél rá boncolás közben?" Sodarini elhallgatta a művész fejtegetését, aztán pedig jóakaratuan szólt hozzá: — Te. a pápa Breve-t küldött, amelyben fölszólít minket, hogy téged küldjünk vissza, ígéri, hogy bántódásod nem lesz. Michelangelo fölemelte fejét rajzai közül. — Nem lesz bántódásom? De ki biztosit engem erről? Én ismerem a pápát. Nagy dip­lomata, nagy ész, nagy akarat — én félek tőle! Erre Soderini azt mondta neki: — Tudod, a baj nem abban van, hogy te félsz tőle, hanem abban, hogy most már Fi­renze tanácsa is kezd félni tőle, mert az első Breve után jött ám egy második is é® nagyon határozottan követeti, hogy téged visszaküld- jlink neki! Michelangelo föugrott és járkálni kezdett. — Nem, inkább elmegyek a török császár­hoz, ott nagyobb biztonságban leszek. Meg­építem a galatai hidat! Soderini haragosan szól Michelangelora: — Ne szamárkodjál. Ne kergess fantaszti­kus álmokat. Te nem hagyhatod el Itália földjét. De hogy megnyugtassalak megmon­dom. Firenze tanácsa elhatározta, hogy kö­veti menlevelet ad neked, azzal mész a pá­pához­Michelangelo a lábával dobbantott: — Nem, nem megyek Rómába. Soderini csillapította: — Nem is kell Rómába menned. Nézd, a pápa most elűzte Bolognából Bentivogliot. ő ura a városnak. Menj oda és hódolj a hóditó pápának. M i chel a n gél o el go nd ol kodo tt. — Az igazat megvallva Bentivoglio elűzé­sének örülök- Mert ez, mikor utoljára jártam Bolognában, elfogatott azért, mert nem volt piros viaszpecsét a körmömön. Hát honnét tudhatom én az ő helyi intézkedéseit? Másutt jár az én eszem. Pénzbírságra ítéltek, be­csuktak, de szerencsére a sors mindig rendel mellém valakit és Aldobrandi nemes barátom kihúzott kényelmetlen helyzetemből, öröm­mel gondolok azokra a napokra, amelyeket ennél a nemes barátomnál töltöttem! Hej! esténként mennyit szavaltam neki Dán tét és Petrarcát! Milyen boldogok voltunk, hogy megértettük egymást! — No látod, — szólt Soderini. — Kedves emlék köt oda, ne habozz tovább. Menj szé­pen Bolognába. És Michelangelo el is ment oda. Amint megérkezett, első útja a Szent Do­mokos templomba vitte, mert ő oda két szob­rot csinált utolsó itt járta alkalmával, melye­ket beillesztett a Szent Domokos emlékcso­portba. A Szent Petroniust és a Térdeplő Angyalt. Hát elment és megnézte, hogy mi­lyen állapotban vannak. Másnap reggel, mi­kor fölkelt, elindult, hogy misét hallgasson a Sant Petroníoban. Mikor be akart‘lépni a templomajtón, valaki vállára tette kezét. — Csakhogy itt vagy, mester, régen vá­runk rád! Michelangelo hátra nézett s a pápának csat­lósát látta maga mögött. — Gyere azonnal a pápához. A Szentatya türelmetlenül vár. De Michelangelo be akart menni a temp­lomba s azt felelte: — Van arra időm. Én most misét hallga­tok először! A csatlós azonban nem tágított, mert neki szigorú parancsa volt, hogy amint megtalál­ja, azonnal a Szentatya színe elé kell vezetni őt. A vitatkozás közben két pápai testőr jött a csatlós segítségére s igy Michelangelónak engednie kellett, mire azok tüstént a pápa szine vezették. A pápa éppen asztalánál ült és evett, mikor bevezették eléje Micliel- aneelót. Nem kelt föl az asztaltól, tovább evett. Michelangelo térdreesett az asztal előtt. És térdenállva esdekelt a pápának. — Bocsáss meg nekem, Szentatyám. Há­rítsd el rólam haragodat, hiszen te nagy em­ber vagy és megértő. ígérem, a jövőben nem lesz többé okod rám haragudni! A pápa tovább evett, mintha nem is halla­ná Michelangelo könyörgését s az pedig foly­tatta : — Felejtsd el a múltat, hisz előttünk a jö­vő, még sok mindent hozhat nekünk az idő, mert hatalmas a te akaratod és én érzem, hogy engedelmeskednem kell neked! A pápa újra nem válaszolt. Ekkor a kör­nyezetében levő Soderini bíboros azt mondta a pápának: — Ugyan Szentatyám, bocsáss meg neki, tudod, ilyen művészember mind bolondos, nem kell a kis ostobaságaikat komolyan venni. Erre a pápa fölugrott, vérvörös pír borí­totta el arcát és indulatosan kiáltott rá a bí­borosra : — Te buta! Hogy mersz igy beszélni egy emberről, akit mi a legnagyobb tiszteletben tartunk. Takarodj innen! . És intett csatlósainak, akik jól hátbavágták a bíborost, aztán kirúgták a teremből. A pápa haragja ezzel le volt csapolva, A bíboros volt a villámhárító. Michelangelo bűnei felejtve voltak. A pápa jóságosán nézett rá és intett neki, hogy lépjen közelebb. — Minden rendben van. Munkához fogsz itt látni és megcsinálod a bronz szobromat. Michelangelo hátralépett. — Hisz én még sosem öntöttem bronzból szobrot. — Ne feleselj megint — kiáltott rá a pá­pa. — Ha nem öntöttél eddig, most fogsz ön­teni. Majd Bernardino "öntomestert melléd rendelem segédjeivel. Most elmehetsz. Michelangelo munkához látott. És megcsi­nálta a szobor agyag vázlatát A pápa elment a vázlatot megnézni. Nagyon kedves volt Mi­diéi angoléhoz és értésére adta, hogy <ia Heg na no bankházánál kétezer aranyat helye­zett el részére. Mikor megnézte a szobrot, azt kérdezte: — Mit tettél a kezembe? —. Könyvet — felelt Michelangelo. A pápa dühös lett: . — Kardot adj az én kezembe, nem köny­vel. Én nem értek az Íráshoz! Aztán a jobb kézzel sem vagyok tisztában. Áldási oszt ez a te szobrod, vagy fen .Vegei? Michelangelo meghajolt és mosolyogva mondta: — Szentséges Atyám, fenyegeti ezt a né­pet, ha nem viselkedik jól. —. Rendben van — szólt a pápa — öntsé­tek ki a szobrot. Aztán föl kell tenni a Sant Petronio templom homlokzatára! Ezzel eltávozott s otthagyta Midiéi angol ot, otthagyta Bolognát és visszatért Rómába. Michelaugelo az öntéshez látott, amelyet Bernardino" vezetett. Mikor a munkát meg­kezdték, Michelangelo még megkérte Ber- nardinot. — Jól érted te ezt a munkát? — Hogyne — felette az. — Hisz már a pénzt is megkaptam. \ — Rendben van. — szólt Michelangelo. — Hát öntsük ki a szobrot. Na de aztán milyen haragra lobbant _ Mi­chelangelo, mikor a szobor nem jött ki az alapiból, csak félig, összetörte az egészet. Ber- nardinot pedig leszidta. — Te értesz az öntéshez? Fütyüléshez ér­tesz te, de nem bronzöntéshez. A segéded az még náladnál is nagyobb bitang. Elzavartam, akkor elment atyámhoz Firenzébe s azt mondta rólam, hogy én loptam meg őt. Ma irt szegény öreg keserű lehelet. Meg is adta neki azt a pénzt, amiről azt hazudta, hogy én loptam el tőle. Ti loptatok mind a kelten. A pápát loptátok meg. Mert olyanért vette­tek föl pénzt, amihez nem ói'telek- A másik segédedet, a Lodovicát, azt nem szidom, mert az legalább buta s igy engedelmeskedik az ember pa ránc s áuak! És Michelangelo újra munkához látott. Majdnem egy évig ott volt Bolognában. Bele is betegedett a nagy munkába, s a rossz ellá­tásba. De azért a szobrot megcsinálta. Mikor a másodszori öntés sikerült, boldog volt. — Na, ezt legalább végérvényesen befejez­tem! Ezzel ő is visszatért Rómába. Azonban csa­lódott Michelangelo, mikor azt hitte, hogy ha már a síremlék nincs meg teljesen, akkor leg­alább II. Gyula szobra készül el méltó mér­tékben, hogy hirdesse a nagy pápa dicsősé­gét, mert úgy fordult a sors, hogy Bentiviglio hívei újra visszafoglalták a pápai hadaktól Bologna városát s első dolguk volt II. Gyula szobrát összetörni s aztán később a törme­lékből ágyút öntöttek. így tett be a harcból született, szobor sorsa, mely a béke jegyében készült, de újra harci eszköz lett. Mert mindenen a sors akarata telik be az ég alatt, legyen az élőlény, vagy holt anyag!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents