Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)

1931-04-05 / 79. (2596.) szám

28 1931 április 5, rafiirafiip. orvoe: műszeres tarsaisag&oan. tygy pár epru- vetta árnyéka ágyucsőnek rémlett, amint a ho­mályom lámpa megvilágította a falom. Hirtelen arra gondolt, hogy csupa véletlen- ségbői egy piszkos közlegény is lehetett az ő raegrnentője és az ügyvéd most mérlegelni kezdte inkább úgy elméletileg a két eshetőség közti különbséget. Még mielőtt döntött volna, elaludt. Vagy tizenöt perc télt el, amikor az orvos felöltözve és derült arckiifejezéese! megjelent. Erre fölriadt álmából az ügyvéd, és meglepő frissen kérdezte: — Talán látta is már a feleségemet.? — Nem, kérem, de igy is megtaláltam, a do­log nyitját. — Igazán? — és hálásan szorongatta a kezét. — Jöjjön most le velem, ügyvéd ur. Ezt ala­posan kell megbeszélnünk. Valóságos haditer- yet eszeltem ki.--Na és mit gondol, lesz eredmény? <— Kapitulálni fog őnagysága, garantálom. — Kapitulálni? —- nézett az orvos riadtan, a férj. — De ki előtt? — Hát ön. előtt, ügyvéd ur. Azzal máris kint voltak a gangon. Óvatosan lementek a lépcsőn. Egy szót se szóltak, csak mikor a házmester kiengedte őket az uecára, állt elé az orvos a tervével. Közben a féTj azon töprengett, vájjon egye­dül vau-e az asszony? Vagy tán még mindig te- i üefonál a megmentő, akit ebben a pillanatban már el is átkozott és arra gondolt, hogy inkább ölte volna meg azon a a végzetes 594-es három­szögelési ponton. Csöndes volt az éocafca. És ők ketten, ahogy a kapuhoz támaszkodva, suttogva közeledtek egymáshoz, most titkos összeesküvőknek tet­szettek. —* Ide hallgasson, ügyvéd ur, — kezdte uj­jongva az orvos, aki láthatóan nagyon meg volt magával elégedve.-—Gondolja, hogy megmenti a feleségemet? ■— könyörgött és reménykedett egv&zerre a férj. — Én nem.. Hát ki? <— ön! — ás fölényesen rámosoíygott az orvos. —* Hogyan? , — Figyeljen, kérem: ön odaáll az asszonyá­hoz, ha "kell, letérdel előtte és bűnbánóan, töre­delmesen, mint egy notórius, megrögzött hazug be fogja vallani, hogy... — Mit, kérem? — szólt közbe az ügyvéd, aki már nem volt um az idegzetének. — Azt, hogy maga sose volt kint a fronton. Most már érti? — és triumfátva végignézett az ügyvéden. De az ügyvéd nem .lelkesedett. Sőt, még job­ban volt letörve. — Mi az, kérem? Nem látja előre, hogy ez valami célra mutat. Nem érti, ügyvéd ur, hogy ebből következik valami és ez a valami ez, ami önnek visszaadja a nyugalmát és a feleségének [Visszaadja önt. Letörten legyintett az ügyvéd. Most már szigorúbb hangon kezdett ráíratni. *=- Hát figyeljen, kérem. Maga bevallja az asszonynak, hogy sose volt kint a fronton, *=“ Azt nem mondhatom, — Mért? ■*— Mert egy éven át leveleztem véle a front­ról Az orvos elhallgatott. *=— Ezt nem kellett volna elhallgatnia előttem. *=- Bosszankodva sétált föl és alá, mint akinek a légvára omlik össze. — Ez baj — folytatta az orvos —, de nem fatális baj. így is rendbe jöhet a dolog. — Hogyan? <=“• Van a nagyságos asszonynak bizonyítéka arról, hogy ön azon a véres kézitusán, azon a nem tudom, milyen számú, miféle ponton részt- vett? — Miféle bizonyítéka? «=“ írásbeli? Leveleztek akkor? 6— Nem. Akkor nem leveleztek? »— Nem. Akkor nem lehetett levelezni. •— No lássa! Akkor rendben van a dolog. Az ügyvéd fölfigyelt. Élénken nézte az or­vost. — Hogyan van rendben? — kérdezte, pedig már akkor pedzette & dolgot. — Még kérdezi? •— ön nem volt abban a halálos veszedelem­ben, tehát ön nem... — Tehát én nem adhattam alkalmat annak m orosznak, hogy engem megmentsen, illetve meg ne öljön, — folytatta a helyes következte­tést a férj. — És igy az az orosz se adhatott alkalmat a nagyságos asszonynak, hogy az ön iránt érzett szerelme dokumentálására, hálából, quasi.... Tovább nem is folytatta. A szituáció oly kényes volt, hogy meg kel­lett kímélni a férjet. És ha az asszony nem hiszi el? De elhiszi, garantálom. — Szóval, gondolja, hogy bízni lehet a do­logban? — Föltétlenül. Mert igy az egész hálamoti- vnro füstbemegy. Közben odaértek a bárhoz. A férj nem mert benézni. Nem akarta tudni a bizonyosságot. ő most a váratlan eshetőségek borotvaélén járt. Az orvos előbb lépett be a forgóajtón, és mi­kor az utolsóelőtti rekeszbe ért, Visszahívta hirtelen az ügyvéd. Magából kikelve fordult hozzá, egy kétségbe­esett ember minden nyomorult&ágával. —» Nem volna, a legjobb, rögtön a ezanatő- rfumba vinni? •— Ugyan, kérem, — mordult rá az orvos in­gerülten, mint akinek beiekontáTkodnak a mes­Végignézett az ügyvéden, nagyon megszánta és valamivel szelidebb hangon folytatta: — Meg kell figyelnem az esetet. S ezzel otthagyta a lokál falához támaszkod­va az ügyvédet. Bedő Alfréd dr. nem volt ugyan, itegeződö vi­szonyban az Úristennel, azért most mégis fölné­zett az égre. Ott, az 594-es háromszögelési pon­ton, & hulladombok tetején ugyanazt tette. Most mégis sokkal elveszettebbnek tudta ma­gát. Felhőtlen volt az ég, a csillagok is vacog­tak a didergő és bizonytalan színű bura alatt, felhővánkosoknak még férceit nyoma se lát­szott. Felhőtlen volt az ég, még a hold is mint­ha menekült volna az elől a, csupasz vigasztal | lanság elől, amely szegény Bedő dr. fejére csurgott a végtelen magasságból — Meg kell figyelni az esetet, —- motyogta maga elé és megismételte az orvos kijelentését. A legszívesebben el szerette volna magát zo­kogni. De még a könnye is hűtlen lett hozzá. Bedő dr. úgy érezte, hogy végzettragédiák ko­mor felhői szakadnak rá és ezek a fellegek ezer transparensnél orditóbban kiabálták bele az éccakába, hogy ebben a nagy városban a leg­nyomorultabb féreg ő, aki egy órával ezelőtt i egy imádott asszonyt hozott ebbe a lokálba és j most ez as asszony, a felesége közönséges eset- j té degradálódott. Összeszedte minden, erejét és hideglelős tér­dekkel belépett ő is a forgóajtón, III. Rögtön odanézett az orvos asztalához. Az or­vos intett neki valamit, de a zsibongó lokálban nem tudott ebből a jelből semmit se kivenni. Erre ösztönösen odaigyekezett, inkább csak gé­piesen, előbbi asztalához. De már útközben is megtorpant. Nem volt ott az asszony. Nagyon Is meg volt rémülve. Ez váratlan volt. Talán ennél is több. Odafordult a telefon- fülke felé, közben, mintha a szomszédos aszta­loknak a gúnyos kárörömével szállt volna szem­be, de ezalatt már udvariasan.: félrelhívta a fő­pincér. Még mielőtt valamit Is kérdezhetett volna, jelentette a pincér: — Doktor ur, kérem, még nincs egy félórája se, hogy a nagyságos asszony eltávozott. — Egy félórája? — hülledezett a férj. Ki­húzta az óráját és konstatálta., hogy ő egy órá­val ezelőtt rohant el innen. —- Egyedüli? —• ér­deklődött tovább. — Nem, kérem ássam —- Egy úrral? — Igenis, kérem ácsán. —> ösmeri azt az urat? — Igenis, kérem. Szergej Korzakow művész úrral ment el. — Nem hagyta meg, hová megy? — Nem mondták, hová mennek, — válaszolt a főpincér és ez a többesszám, mintha telitalá­lat lett volna különben is aláaknázott önérzeté­nek.­Egy asztaltársaság föltűnő nyugtalansággal sürgette a fő pincért, úgyhogy az ügyvéd egy­szerire csak azon vette észre magát, hogy egy forgatag kellős közepén áll s a táncoló párok vadul hullámzó gyűrűiből a legnagyobb erőlkö­déssel se tudja magát kiszabadítani. Nagynehe- zen enyhült a nyomás és egy erélyes mozdulat­tal ott termett az orvos asztala előtt, ahol le­törve foglalt helyet. Szaggatottan, száraz, égő torokkal elmondotta az újabb fejleményeket, nem azért, hogy segítséget kapjon, Ö most már minden hidat felégetett. — Még semmi sincs elveszve, — nyugtatta meg Vámos doktor minden különösebb meg­győződés nélkül, mikor erről az újabb fordulat­ról értesült. — Ez szörnyű, kérem, —* aóhajtott maga elé « ez úgy hangzott mint egy hiábavaló S. 0. S. — Nézze, ügyvéd ur, le merném fogadni, hogy a nagyságos asszony csakis hazamehe­tett. 0 — Hisz ez az éppen. —■ tördelte a kezét a j férj, ' — Ezt nem értem. — Hiszen nincs is nála kulcs. De most be­lenyúlt a zsebébe és meghökkent. —• No, mi az megint? •—Nálam sincs kulcs. — Akkor meg rendben van. Hisz akikor csak őnagyságánál lehet a kulcs. Tanácstalanul néztek egymásra. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és a beme­net előtt, könnyű hópihékkel a ruhájukon, meg­jelentek: őnagysága és a gárdakapitány. Még össze se nézett az ügyvéd az orvossal, az máris fölkelt és gyorsan átvergődött a tán- colók gyűrűjén. — Hol jársz, Lulu? — rohanta meg őket & kérdésével. Az asszony megfordult és a világ legnyugod­tabb hangján replikázott: — Hát te hol jársz, Frédi? — Kérlek szépen, én, én .... — dadogva meg­állt és roppant zavartan nézte azt az asszonyt, akinek a bundáját éppen most vette le az orosz. — Hisz nem is volt nálad kulcs, — folytatta az asszony. — Nem volt, de csak otthon vettem észre, és ugv látszik... —• ügy látszik, kereszteződtek az útjaink. — Nagyon természetes, — ©zekundált neki az orosz. — Köszönd meg a művész unak, hogy elkí­sért. —• Hát akkor... üljünk le, — invitálta kel­letlenül a művészt a férj, aki elfelejtette meg­köszönni a művész közreműködését. Leültek. Az orosz egy percre sem vette le szemeit az asszonyról. — Ja, igaz, a tárcád nincs otthon-, — jelen­tette ki ingerülten az asszony. — Egészen meg- bqlqndítaez ezzel az idegességeddel, és köz 1 ben boldog volt és örült *z előrelátásnak, hogy ma éccakára kimenőt adott a lánynak. — Bocsáss meg, tényleg nem tudom, mi van velem, de a tárcám mégis csak nálam volt, de a másik zsebemben... rém szórakozott vagyok, bocsáss meg, — és közben hol a művészt, hol meg az asszonyt fürkészte ellenőrző nézésével. — Na, csakhogy megvan a pénz! — jegyezte meg derülten a művész. A diskurzus minduntalan elakadt Fáradtak voltak mindhárman, de az ügyvéd fáradtsága egészen más természetű volt. Valósággal fölüdült a férj, amikor a művészt a direkciótól telefonhoz hívták. — Ilyen későn, mit akarhatnak tőlem? — s bocsánatkérések és hajlongások között elment az asztaltól. Most egyedül maradtak. —: Nézd, kérlek — kezdte a férj —, nézd., szeretnék neked valamit mondani, — közben szemmel tartotta az orvost. Az asszony semmit se vett észre. — Mit akarsz, fiam? — # ezomoman csengett az asszony hangja. A férj hallgatott. — Na, ^beszélj szépen. —* jött mOi&t frissen a biztatás és közben megint kifestette az ajkát. A férj nézte az asszony ajkát és mintha Isme­retlen, eddig nem látott ingerlő szépségeket fe­dezett volna föl rajta, — Csak azt szeretném neked mondani, hogy ami a művészt illeti, hát.. „ — Hát? — Hát az & megjegyzésem-, hogy... Lopva odanézett az orvos asztalához és ak­kor hirtelen elébe került a művész, aki némán, leült közéjük. —- Na, mért olyan levert? >— kérdezte az asz­szony. Csak nincs valami baj? *— udvariaskodott a férj is. —« Elutazom holnap hajnalban. — Dohát miért? — Lejárt a szerződésem, asszonyom. —* És azt most közölték? — Igen, most, kedves uram. — No de ez igazán kár. i— Miért? ■—• Most akartam éppen megbeszéltei az asz- Monnyal, hogy holnap ebédre legyen szeren­csénk. — Ezer köszönet, de hajnalban már indulunk. Az egész trupp. — És újból sóhajtott. Az asszony tudta, hogy ez a sóhaj mért olyan fájdalmas. A férj erre & nem várt örömhírre hirtelen megváltozott Visszanyerte a nyugalmát, most már bátrabban pielantott oda a Vámos doktor asztalához. A legjobban azt szerette volna. az egész lokálnak odakarsoghatta volna az örö­mét, a boldogságát. — Kit nézel ott folyton? — csattant fői az asszony hangja. — Nézd csak, mintha & Vámos doktor len­ne .. . — Csakugyan 5. — De hiszen ö már hazament egyszer. — ügy látszik visszajött, — mondta kö­zömbösen az asszony, aki örült, hogy ilyen érdektelen dologról beszélhet, mert a mű­vész közlése lesújtóan hatott rá. — Áthivhatom? — kérdezte a férj és köz­ben már fel is állt. — Nem bánom, — mondta az asszony. A férj fölkelt és átment az orvos asztalá­hoz. Az asszony utána figyelt és amikor látta, hogy a nőgyiilölő hírében álló Vámos dok­tort kapacitálni kell, idegesen, odafordult a művészhez. — Ezt maga előbb nem tudhatta? — Mii kérem, drága szerelmem? .— sut­togta szerelmesen. — Hogy lejár a szerződése? —- Tudtam, de biztaam benne, hogy meg­újítják. Hisz sikerem volt. — Az volt — mondta fájdalmasan .az asz- szomy és az ajkába harapott — Talán nem volt? — Több, mint amennyit várt, és most a nyelvével becézte alsó ajkán azt a helyet, amit csókolódzás közben felsebzett a művész. A művész is odafordult az orvos asztalá­hoz. —- ügy látszik, nem jönnek., — Mit izgatja ez magát? — Mondani szeretnék valamit, — Tessék. Az asszony ránézett. — Ne haragudjon, hogy közbeszólók, mondja kérem, nem lehetne közbelépni a di­rekciónál, .. — ó, kérem ez az exponálás nagyon, koc­kázatos ... Nagyon köszönöm, de sajnos kilá­tástalan. — Hát mit Is akart mondani? — Nagyon hálásan köszönöm ezt a csodá­latos órát. Sose fogom elfelejteni. — Nem szeretem, ha szaval — Ez nem szavalás. Még sose Voltam olyan prózás, mint most. — Halljuk, halljuk. — Drága asszonyom, ón nem tudnék in­nen úgy elmenni, hogy egy hazugságot vi­gyek el magammal Ugye, nem haragszik, drága szerelmem? — Nem haragszom, csak. beszéljen tovább. — Ezer bocsánat, de meg kell mondanom, hogy... Áz asszony ráemelte nagy, csodálkozásra táguló szemeit. —■ Beszéljen, beszéljen, — sürgette izga­tottan. — Hogy én nem véletlenül rántottam le azt a térítőt az asztalról —t Nem véletlenül?. <— Nem kérem, mert szándékosan. — És miért? — Mert tetszett nekem és mert úgy láttam én ie tetszettem. Az asszony ön telten felkacagott — Ez az egész? — Nem kérem, csak a kezdet. i— Lássuk a folytatást. •— És ne haragudjon drága asszonyom, de meg kell ezt is mondanom, hogy én nem te voltam... i— Hogy maga... nem ifi., volt.., — Hogy nem is voltam kapitány. A művész bátran nézett az asszony sze­mébe. — Hisz az nem baj... — mondta nehéz J szünet után az asszony és megint az ajkéba harapott. Mosolyogná próbált, de úgy érezte, mintha egy liftben lett volna, amely a pad­lásról hirtelen a pincébe zuhant volna le vele együtt. — Az nem baj... fő, hogy megmentette az uramat, egy emberi életet, amely nekem a legfőbb ezen a világon... — Szóval igy is hálás?... nagyságos asz- szonyom — kockáztatta meg a művész. — így is!... És most hirtelen más han- ogtn fordult hozzá... — De most semmi elbizakodottság, mű­vész ur, — mert próbálta tartam és men­teni az elvesztett pizicióját. — Szó sincs elbizakodottságról, tartozom ennyivel egy uriasszonynak, aki hálából a férje megmentőjének... hogy igy mond­jam ... — Mit akar még mondani? — kérdezte in­gerülten. — Már csak azt kérem, hogy én sose vol­tam ... — Kapitány? Tudom, már hallottuk... Vagy valami újabb? — Van kérem. Ezer bocsánat, mondtam már, hogy pacifista voltam, tehát... — Tehát?" — És az asszony most már egy lobogó kérdőjellé vált, ahogy előrehajolva, felsőtestével kihívóan leste a művész szavait De a művész is elhallgatott a v m . ^ .. — Tehát otthagyta a gárdát, ezért nem lett kapitány, mert a frontra ugyebár, mind­járt az elején ment ki? — találgatta az asz- .szony, — Nem kérem, nem az elején. — Hát talán később? — Később se.. — Később se? Hát mikor? — Sohasem. — Sohasem?! — És nyitva maradit a szája, amelyen most mintha lázadni kezdtek volna utólag a csókoik. — Én sose voltam a fronton — lebegte a művész bűnbánóan. Kereste az asszony kezét és lázasan beszélt tovább. — Mondtam kérem az előbb, hogy nem vé­letlenül rántottam le a térítőt erről az asz­talról én észrevettem, hogy tetszem Önnek, ho,Tv tetszünk egymásnak, ne tagadja és ne is ítéljen el, de én kihallgattam azt a kistő- riát, amit az ura elmondott. És ne haragud­jon kérem... az előbb még elhittem azt az egész hálaérzést, de most már nem hiszem el. Egyrészt mert sérti férfias önérzetemet, másrészt úgyse igaz... Az asszony behunyt szemmel megsemmi­sülve ült a helyén és mikor kinyitotta a sze­meit, kissé megszédült. Most odaérkezett a férj az orvossal Bemu­tatkozott a művésznek és leült. Ültek egymás mellett és minda négyen ugyanazt és mégis egészen mást gondoltak. A dzsessz újból fel recsegett, — Utálom ezt a lármás muzsikát — mon­dotta a férj. — Nekem is jobban tetszik a cigányzene — jegyezte meg az orvos. — Hát önnek asz- szonyom? — Nekem a legjobban tetszik a baiakjka — Ó9 meg akarta őrizni a hidegvérét. — No és önnek mi a véleménye? — for­dult a művészhez most a jókedvű férj. — Nekem a legjobban a nagyságos asszony tetszik. Égi muzsika. Földre szállott angyal... — Ezek ittak, mig odaát voltam — kodé- lyesikedett az ügyvéd, akit most már nem le­hetett a sodrából kihozni. — Művészemberre sose kel haragudni, kedves ügyvéd, ur. — jegyezte meg derűsen az orvos. A hangulat mégis megdermedt közöttük. — Fizetünk — kopogta oda a főpincért az ügyvéd. Hozták a bundákat és miközben a művész felsegítette az asszony prémbundáját, az asz- szony a szeme közé nézett: — Magia közönséges gazember — sziszegte halkan tehetetlen dühében. r~ És maga egy közönséges tisztességes asszony! — bókolt feléje irónikusan a győz­tes fél fölényével — Sok sikert! —■ mondta neki az asszony és elfojtott hangjából k ipáról got t a gyűlölet sülét mérge. A művész még a lokálban bú­csúzott. el a társaságtól Künn az űccán boldogan karolt bele a fe­leségébe a férj, aki meg volt róla győződve, hogy a hitvesi hűségen nem esett csorba és megfogadta titokban, hogy ezentúl sehova se viszi a feleségét, őrizni fogja ezentúl, mint egy aranymadarat a kalitkában. Odakint már könnyelmű pillékben táncolt a hő. Az asszony szempilláján megcsillant egy hópehely kristálya. De ez inkább könnycsepp volt... Szt i« csak az orvos vette észre* — yégju. —

Next

/
Thumbnails
Contents