Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)
1931-04-05 / 79. (2596.) szám
28 1931 április 5, rafiirafiip. orvoe: műszeres tarsaisag&oan. tygy pár epru- vetta árnyéka ágyucsőnek rémlett, amint a homályom lámpa megvilágította a falom. Hirtelen arra gondolt, hogy csupa véletlen- ségbői egy piszkos közlegény is lehetett az ő raegrnentője és az ügyvéd most mérlegelni kezdte inkább úgy elméletileg a két eshetőség közti különbséget. Még mielőtt döntött volna, elaludt. Vagy tizenöt perc télt el, amikor az orvos felöltözve és derült arckiifejezéese! megjelent. Erre fölriadt álmából az ügyvéd, és meglepő frissen kérdezte: — Talán látta is már a feleségemet.? — Nem, kérem, de igy is megtaláltam, a dolog nyitját. — Igazán? — és hálásan szorongatta a kezét. — Jöjjön most le velem, ügyvéd ur. Ezt alaposan kell megbeszélnünk. Valóságos haditer- yet eszeltem ki.--Na és mit gondol, lesz eredmény? <— Kapitulálni fog őnagysága, garantálom. — Kapitulálni? —- nézett az orvos riadtan, a férj. — De ki előtt? — Hát ön. előtt, ügyvéd ur. Azzal máris kint voltak a gangon. Óvatosan lementek a lépcsőn. Egy szót se szóltak, csak mikor a házmester kiengedte őket az uecára, állt elé az orvos a tervével. Közben a féTj azon töprengett, vájjon egyedül vau-e az asszony? Vagy tán még mindig te- i üefonál a megmentő, akit ebben a pillanatban már el is átkozott és arra gondolt, hogy inkább ölte volna meg azon a a végzetes 594-es háromszögelési ponton. Csöndes volt az éocafca. És ők ketten, ahogy a kapuhoz támaszkodva, suttogva közeledtek egymáshoz, most titkos összeesküvőknek tetszettek. —* Ide hallgasson, ügyvéd ur, — kezdte ujjongva az orvos, aki láthatóan nagyon meg volt magával elégedve.-—Gondolja, hogy megmenti a feleségemet? ■— könyörgött és reménykedett egv&zerre a férj. — Én nem.. Hát ki? <— ön! — ás fölényesen rámosoíygott az orvos. —* Hogyan? , — Figyeljen, kérem: ön odaáll az asszonyához, ha "kell, letérdel előtte és bűnbánóan, töredelmesen, mint egy notórius, megrögzött hazug be fogja vallani, hogy... — Mit, kérem? — szólt közbe az ügyvéd, aki már nem volt um az idegzetének. — Azt, hogy maga sose volt kint a fronton. Most már érti? — és triumfátva végignézett az ügyvéden. De az ügyvéd nem .lelkesedett. Sőt, még jobban volt letörve. — Mi az, kérem? Nem látja előre, hogy ez valami célra mutat. Nem érti, ügyvéd ur, hogy ebből következik valami és ez a valami ez, ami önnek visszaadja a nyugalmát és a feleségének [Visszaadja önt. Letörten legyintett az ügyvéd. Most már szigorúbb hangon kezdett ráíratni. *=- Hát figyeljen, kérem. Maga bevallja az asszonynak, hogy sose volt kint a fronton, *=“ Azt nem mondhatom, — Mért? ■*— Mert egy éven át leveleztem véle a frontról Az orvos elhallgatott. *=— Ezt nem kellett volna elhallgatnia előttem. *=- Bosszankodva sétált föl és alá, mint akinek a légvára omlik össze. — Ez baj — folytatta az orvos —, de nem fatális baj. így is rendbe jöhet a dolog. — Hogyan? <=“• Van a nagyságos asszonynak bizonyítéka arról, hogy ön azon a véres kézitusán, azon a nem tudom, milyen számú, miféle ponton részt- vett? — Miféle bizonyítéka? «=“ írásbeli? Leveleztek akkor? 6— Nem. Akkor nem leveleztek? »— Nem. Akkor nem lehetett levelezni. •— No lássa! Akkor rendben van a dolog. Az ügyvéd fölfigyelt. Élénken nézte az orvost. — Hogyan van rendben? — kérdezte, pedig már akkor pedzette & dolgot. — Még kérdezi? •— ön nem volt abban a halálos veszedelemben, tehát ön nem... — Tehát én nem adhattam alkalmat annak m orosznak, hogy engem megmentsen, illetve meg ne öljön, — folytatta a helyes következtetést a férj. — És igy az az orosz se adhatott alkalmat a nagyságos asszonynak, hogy az ön iránt érzett szerelme dokumentálására, hálából, quasi.... Tovább nem is folytatta. A szituáció oly kényes volt, hogy meg kellett kímélni a férjet. És ha az asszony nem hiszi el? De elhiszi, garantálom. — Szóval, gondolja, hogy bízni lehet a dologban? — Föltétlenül. Mert igy az egész hálamoti- vnro füstbemegy. Közben odaértek a bárhoz. A férj nem mert benézni. Nem akarta tudni a bizonyosságot. ő most a váratlan eshetőségek borotvaélén járt. Az orvos előbb lépett be a forgóajtón, és mikor az utolsóelőtti rekeszbe ért, Visszahívta hirtelen az ügyvéd. Magából kikelve fordult hozzá, egy kétségbeesett ember minden nyomorult&ágával. —» Nem volna, a legjobb, rögtön a ezanatő- rfumba vinni? •— Ugyan, kérem, — mordult rá az orvos ingerülten, mint akinek beiekontáTkodnak a mesVégignézett az ügyvéden, nagyon megszánta és valamivel szelidebb hangon folytatta: — Meg kell figyelnem az esetet. S ezzel otthagyta a lokál falához támaszkodva az ügyvédet. Bedő Alfréd dr. nem volt ugyan, itegeződö viszonyban az Úristennel, azért most mégis fölnézett az égre. Ott, az 594-es háromszögelési ponton, & hulladombok tetején ugyanazt tette. Most mégis sokkal elveszettebbnek tudta magát. Felhőtlen volt az ég, a csillagok is vacogtak a didergő és bizonytalan színű bura alatt, felhővánkosoknak még férceit nyoma se látszott. Felhőtlen volt az ég, még a hold is mintha menekült volna az elől a, csupasz vigasztal | lanság elől, amely szegény Bedő dr. fejére csurgott a végtelen magasságból — Meg kell figyelni az esetet, —- motyogta maga elé és megismételte az orvos kijelentését. A legszívesebben el szerette volna magát zokogni. De még a könnye is hűtlen lett hozzá. Bedő dr. úgy érezte, hogy végzettragédiák komor felhői szakadnak rá és ezek a fellegek ezer transparensnél orditóbban kiabálták bele az éccakába, hogy ebben a nagy városban a legnyomorultabb féreg ő, aki egy órával ezelőtt i egy imádott asszonyt hozott ebbe a lokálba és j most ez as asszony, a felesége közönséges eset- j té degradálódott. Összeszedte minden, erejét és hideglelős térdekkel belépett ő is a forgóajtón, III. Rögtön odanézett az orvos asztalához. Az orvos intett neki valamit, de a zsibongó lokálban nem tudott ebből a jelből semmit se kivenni. Erre ösztönösen odaigyekezett, inkább csak gépiesen, előbbi asztalához. De már útközben is megtorpant. Nem volt ott az asszony. Nagyon Is meg volt rémülve. Ez váratlan volt. Talán ennél is több. Odafordult a telefon- fülke felé, közben, mintha a szomszédos asztaloknak a gúnyos kárörömével szállt volna szembe, de ezalatt már udvariasan.: félrelhívta a főpincér. Még mielőtt valamit Is kérdezhetett volna, jelentette a pincér: — Doktor ur, kérem, még nincs egy félórája se, hogy a nagyságos asszony eltávozott. — Egy félórája? — hülledezett a férj. Kihúzta az óráját és konstatálta., hogy ő egy órával ezelőtt rohant el innen. —- Egyedüli? —• érdeklődött tovább. — Nem, kérem ássam —- Egy úrral? — Igenis, kérem ácsán. —> ösmeri azt az urat? — Igenis, kérem. Szergej Korzakow művész úrral ment el. — Nem hagyta meg, hová megy? — Nem mondták, hová mennek, — válaszolt a főpincér és ez a többesszám, mintha telitalálat lett volna különben is aláaknázott önérzetének.Egy asztaltársaság föltűnő nyugtalansággal sürgette a fő pincért, úgyhogy az ügyvéd egyszerire csak azon vette észre magát, hogy egy forgatag kellős közepén áll s a táncoló párok vadul hullámzó gyűrűiből a legnagyobb erőlködéssel se tudja magát kiszabadítani. Nagynehe- zen enyhült a nyomás és egy erélyes mozdulattal ott termett az orvos asztala előtt, ahol letörve foglalt helyet. Szaggatottan, száraz, égő torokkal elmondotta az újabb fejleményeket, nem azért, hogy segítséget kapjon, Ö most már minden hidat felégetett. — Még semmi sincs elveszve, — nyugtatta meg Vámos doktor minden különösebb meggyőződés nélkül, mikor erről az újabb fordulatról értesült. — Ez szörnyű, kérem, —* aóhajtott maga elé « ez úgy hangzott mint egy hiábavaló S. 0. S. — Nézze, ügyvéd ur, le merném fogadni, hogy a nagyságos asszony csakis hazamehetett. 0 — Hisz ez az éppen. —■ tördelte a kezét a j férj, ' — Ezt nem értem. — Hiszen nincs is nála kulcs. De most belenyúlt a zsebébe és meghökkent. —• No, mi az megint? •—Nálam sincs kulcs. — Akkor meg rendben van. Hisz akikor csak őnagyságánál lehet a kulcs. Tanácstalanul néztek egymásra. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és a bemenet előtt, könnyű hópihékkel a ruhájukon, megjelentek: őnagysága és a gárdakapitány. Még össze se nézett az ügyvéd az orvossal, az máris fölkelt és gyorsan átvergődött a tán- colók gyűrűjén. — Hol jársz, Lulu? — rohanta meg őket & kérdésével. Az asszony megfordult és a világ legnyugodtabb hangján replikázott: — Hát te hol jársz, Frédi? — Kérlek szépen, én, én .... — dadogva megállt és roppant zavartan nézte azt az asszonyt, akinek a bundáját éppen most vette le az orosz. — Hisz nem is volt nálad kulcs, — folytatta az asszony. — Nem volt, de csak otthon vettem észre, és ugv látszik... —• ügy látszik, kereszteződtek az útjaink. — Nagyon természetes, — ©zekundált neki az orosz. — Köszönd meg a művész unak, hogy elkísért. —• Hát akkor... üljünk le, — invitálta kelletlenül a művészt a férj, aki elfelejtette megköszönni a művész közreműködését. Leültek. Az orosz egy percre sem vette le szemeit az asszonyról. — Ja, igaz, a tárcád nincs otthon-, — jelentette ki ingerülten az asszony. — Egészen meg- bqlqndítaez ezzel az idegességeddel, és köz 1 ben boldog volt és örült *z előrelátásnak, hogy ma éccakára kimenőt adott a lánynak. — Bocsáss meg, tényleg nem tudom, mi van velem, de a tárcám mégis csak nálam volt, de a másik zsebemben... rém szórakozott vagyok, bocsáss meg, — és közben hol a művészt, hol meg az asszonyt fürkészte ellenőrző nézésével. — Na, csakhogy megvan a pénz! — jegyezte meg derülten a művész. A diskurzus minduntalan elakadt Fáradtak voltak mindhárman, de az ügyvéd fáradtsága egészen más természetű volt. Valósággal fölüdült a férj, amikor a művészt a direkciótól telefonhoz hívták. — Ilyen későn, mit akarhatnak tőlem? — s bocsánatkérések és hajlongások között elment az asztaltól. Most egyedül maradtak. —: Nézd, kérlek — kezdte a férj —, nézd., szeretnék neked valamit mondani, — közben szemmel tartotta az orvost. Az asszony semmit se vett észre. — Mit akarsz, fiam? — # ezomoman csengett az asszony hangja. A férj hallgatott. — Na, ^beszélj szépen. —* jött mOi&t frissen a biztatás és közben megint kifestette az ajkát. A férj nézte az asszony ajkát és mintha Ismeretlen, eddig nem látott ingerlő szépségeket fedezett volna föl rajta, — Csak azt szeretném neked mondani, hogy ami a művészt illeti, hát.. „ — Hát? — Hát az & megjegyzésem-, hogy... Lopva odanézett az orvos asztalához és akkor hirtelen elébe került a művész, aki némán, leült közéjük. —- Na, mért olyan levert? >— kérdezte az aszszony. Csak nincs valami baj? *— udvariaskodott a férj is. —« Elutazom holnap hajnalban. — Dohát miért? — Lejárt a szerződésem, asszonyom. —* És azt most közölték? — Igen, most, kedves uram. — No de ez igazán kár. i— Miért? ■—• Most akartam éppen megbeszéltei az asz- Monnyal, hogy holnap ebédre legyen szerencsénk. — Ezer köszönet, de hajnalban már indulunk. Az egész trupp. — És újból sóhajtott. Az asszony tudta, hogy ez a sóhaj mért olyan fájdalmas. A férj erre & nem várt örömhírre hirtelen megváltozott Visszanyerte a nyugalmát, most már bátrabban pielantott oda a Vámos doktor asztalához. A legjobban azt szerette volna. az egész lokálnak odakarsoghatta volna az örömét, a boldogságát. — Kit nézel ott folyton? — csattant fői az asszony hangja. — Nézd csak, mintha & Vámos doktor lenne .. . — Csakugyan 5. — De hiszen ö már hazament egyszer. — ügy látszik visszajött, — mondta közömbösen az asszony, aki örült, hogy ilyen érdektelen dologról beszélhet, mert a művész közlése lesújtóan hatott rá. — Áthivhatom? — kérdezte a férj és közben már fel is állt. — Nem bánom, — mondta az asszony. A férj fölkelt és átment az orvos asztalához. Az asszony utána figyelt és amikor látta, hogy a nőgyiilölő hírében álló Vámos doktort kapacitálni kell, idegesen, odafordult a művészhez. — Ezt maga előbb nem tudhatta? — Mii kérem, drága szerelmem? .— suttogta szerelmesen. — Hogy lejár a szerződése? —- Tudtam, de biztaam benne, hogy megújítják. Hisz sikerem volt. — Az volt — mondta fájdalmasan .az asz- szomy és az ajkába harapott — Talán nem volt? — Több, mint amennyit várt, és most a nyelvével becézte alsó ajkán azt a helyet, amit csókolódzás közben felsebzett a művész. A művész is odafordult az orvos asztalához. —- ügy látszik, nem jönnek., — Mit izgatja ez magát? — Mondani szeretnék valamit, — Tessék. Az asszony ránézett. — Ne haragudjon, hogy közbeszólók, mondja kérem, nem lehetne közbelépni a direkciónál, .. — ó, kérem ez az exponálás nagyon, kockázatos ... Nagyon köszönöm, de sajnos kilátástalan. — Hát mit Is akart mondani? — Nagyon hálásan köszönöm ezt a csodálatos órát. Sose fogom elfelejteni. — Nem szeretem, ha szaval — Ez nem szavalás. Még sose Voltam olyan prózás, mint most. — Halljuk, halljuk. — Drága asszonyom, ón nem tudnék innen úgy elmenni, hogy egy hazugságot vigyek el magammal Ugye, nem haragszik, drága szerelmem? — Nem haragszom, csak. beszéljen tovább. — Ezer bocsánat, de meg kell mondanom, hogy... Áz asszony ráemelte nagy, csodálkozásra táguló szemeit. —■ Beszéljen, beszéljen, — sürgette izgatottan. — Hogy én nem véletlenül rántottam le azt a térítőt az asztalról —t Nem véletlenül?. <— Nem kérem, mert szándékosan. — És miért? — Mert tetszett nekem és mert úgy láttam én ie tetszettem. Az asszony ön telten felkacagott — Ez az egész? — Nem kérem, csak a kezdet. i— Lássuk a folytatást. •— És ne haragudjon drága asszonyom, de meg kell ezt is mondanom, hogy én nem te voltam... i— Hogy maga... nem ifi., volt.., — Hogy nem is voltam kapitány. A művész bátran nézett az asszony szemébe. — Hisz az nem baj... — mondta nehéz J szünet után az asszony és megint az ajkéba harapott. Mosolyogná próbált, de úgy érezte, mintha egy liftben lett volna, amely a padlásról hirtelen a pincébe zuhant volna le vele együtt. — Az nem baj... fő, hogy megmentette az uramat, egy emberi életet, amely nekem a legfőbb ezen a világon... — Szóval igy is hálás?... nagyságos asz- szonyom — kockáztatta meg a művész. — így is!... És most hirtelen más han- ogtn fordult hozzá... — De most semmi elbizakodottság, művész ur, — mert próbálta tartam és menteni az elvesztett pizicióját. — Szó sincs elbizakodottságról, tartozom ennyivel egy uriasszonynak, aki hálából a férje megmentőjének... hogy igy mondjam ... — Mit akar még mondani? — kérdezte ingerülten. — Már csak azt kérem, hogy én sose voltam ... — Kapitány? Tudom, már hallottuk... Vagy valami újabb? — Van kérem. Ezer bocsánat, mondtam már, hogy pacifista voltam, tehát... — Tehát?" — És az asszony most már egy lobogó kérdőjellé vált, ahogy előrehajolva, felsőtestével kihívóan leste a művész szavait De a művész is elhallgatott a v m . ^ .. — Tehát otthagyta a gárdát, ezért nem lett kapitány, mert a frontra ugyebár, mindjárt az elején ment ki? — találgatta az asz- .szony, — Nem kérem, nem az elején. — Hát talán később? — Később se.. — Később se? Hát mikor? — Sohasem. — Sohasem?! — És nyitva maradit a szája, amelyen most mintha lázadni kezdtek volna utólag a csókoik. — Én sose voltam a fronton — lebegte a művész bűnbánóan. Kereste az asszony kezét és lázasan beszélt tovább. — Mondtam kérem az előbb, hogy nem véletlenül rántottam le a térítőt erről az asztalról én észrevettem, hogy tetszem Önnek, ho,Tv tetszünk egymásnak, ne tagadja és ne is ítéljen el, de én kihallgattam azt a kistő- riát, amit az ura elmondott. És ne haragudjon kérem... az előbb még elhittem azt az egész hálaérzést, de most már nem hiszem el. Egyrészt mert sérti férfias önérzetemet, másrészt úgyse igaz... Az asszony behunyt szemmel megsemmisülve ült a helyén és mikor kinyitotta a szemeit, kissé megszédült. Most odaérkezett a férj az orvossal Bemutatkozott a művésznek és leült. Ültek egymás mellett és minda négyen ugyanazt és mégis egészen mást gondoltak. A dzsessz újból fel recsegett, — Utálom ezt a lármás muzsikát — mondotta a férj. — Nekem is jobban tetszik a cigányzene — jegyezte meg az orvos. — Hát önnek asz- szonyom? — Nekem a legjobban tetszik a baiakjka — Ó9 meg akarta őrizni a hidegvérét. — No és önnek mi a véleménye? — fordult a művészhez most a jókedvű férj. — Nekem a legjobban a nagyságos asszony tetszik. Égi muzsika. Földre szállott angyal... — Ezek ittak, mig odaát voltam — kodé- lyesikedett az ügyvéd, akit most már nem lehetett a sodrából kihozni. — Művészemberre sose kel haragudni, kedves ügyvéd, ur. — jegyezte meg derűsen az orvos. A hangulat mégis megdermedt közöttük. — Fizetünk — kopogta oda a főpincért az ügyvéd. Hozták a bundákat és miközben a művész felsegítette az asszony prémbundáját, az asz- szony a szeme közé nézett: — Magia közönséges gazember — sziszegte halkan tehetetlen dühében. r~ És maga egy közönséges tisztességes asszony! — bókolt feléje irónikusan a győztes fél fölényével — Sok sikert! —■ mondta neki az asszony és elfojtott hangjából k ipáról got t a gyűlölet sülét mérge. A művész még a lokálban búcsúzott. el a társaságtól Künn az űccán boldogan karolt bele a feleségébe a férj, aki meg volt róla győződve, hogy a hitvesi hűségen nem esett csorba és megfogadta titokban, hogy ezentúl sehova se viszi a feleségét, őrizni fogja ezentúl, mint egy aranymadarat a kalitkában. Odakint már könnyelmű pillékben táncolt a hő. Az asszony szempilláján megcsillant egy hópehely kristálya. De ez inkább könnycsepp volt... Szt i« csak az orvos vette észre* — yégju. —
