Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)
1931-04-05 / 79. (2596.) szám
26 1931 április 5, r&H’ti&ip. Legszebb a taoasz a pesti korzón • . . ai itt léoö Bristol Szálló uj rendszere a közönség tetszését megnyerte, 9Tapi 12’-~- 9*,“ért kaphat — a szoba fekoésétö! függaleg — lakást és elsőrendű teljes ellátást. Döjjőn, próbálja meg és mindég csak hozzánk fog szállni, .........' ^U|jgpesr ....... .........| té nykedett a férj, —< De, mondd csak, Frédi, ha te olyan nagy hős vagy, mért nem lőtted 1© azt az oroszt? — & gúnyosan fölvonta a szemöldökét. Az ügyvéd roppant zavarban volt. •— Hát tudod, ha akkor lelövöm, akkor nem lett volna egy érdekes eset, hisz az napirenden volt, hogy egy pár oroszt a másvilágra küldtem. — Csak nem kegyelmeztél még? — Nem tudom, mi volt velem, engem lenyűgözött az ő óriási termete. És talán keresztül se ment volna a golyó, olyan hatalmas volt. — Ezt magad se hiszed el, Frédikéin. -— És szerelmesen hozzásimult a férjéhez. — Hozass bort! — gügyögött féléje. — Kérlek szépen. Pincér! — és gyűrűjével végigkopogott a márványasztalon. A pincér ott termett és fölvette a rendelést. Köziben az asszony szemügyre vette a bala- lajkást. Egyre jobban tetszett neki. Az ügyvéd is megnézte, mikor a pincér eltávozott. —- Szép ember, — konstatálta hanyagul, fölényesen.’ — óriási! —> Csakugyan, még igy ülve is. Te, az én oroszom pout ilyen óriás volt. — Az az 594-es háromszögelési embered? — Az hát! Már ott csillogott előttük a bor. Kocíntottak és miközben a férj nyugodtan nyelte, szolid polgári kortyokban az arany nedűt. az asszony hirtelen fölkapta a poharát és egy félre nem érthető s mégis diszkrét mozdulattal fenékig itta ki, úgy,, hogy közben le se vette a művészről vadul csillogó szemeit. — Ejnye! — ceettintett a férj. — Benne vagyok, mi? —- Megrészegedtél.* — A hősiességedtől. — Nem is néz ki belőlem. — Nem is néz ki belőled. Ezért olyan frappáns a dolog. Te, Frédi, én olyan, de olyan büszke vagyok rád, hogy az rémes — és furcsán kacagott föl. Közben a művész idegesen nézett az órájára, most fölpattant és mikor az ügyvéd asztala előtt elment, egyszerre csak, nem tudni, hogyan, a boros palackok és a tányérok íölborul- ták, az abrosz "lecsúszott az asztalról és a következő pillanatban sikitásokra lett figyelmes a környezet és a közelben lévő pincérek. óriási ribillió keletkezett. A pincérek öda- rohantak az asztalhoz, fölszedték a csorba J üvegszilánkokat, a poharakat kivitték,, ugyszin- 1 tén az abroszt, amely tele volt öntve borral, egy pikkoló már rohanva jött az uj abrosszal, megtérített ügyesen és miközben az ügyvéd a mellényét tisztította zsebkendőjével, mert odafröccsent a bor, ott állott előttük a művész, óriási lámpalázzal, és annyi lélekjelenléte ee volt, hogy bocsánatért dadogjon. Az asszony találta föl magát leghamarabb. — Nem tesz semmit, művész ur — és ránézett az urára. —• Ezer bocsánatot, hogy olyan ügyetlen voltam, igazán nem szokásom, — motyogott most már az orosz, aki ebben a pillanatban úgy elvörösödött, mint egy bajba került kamasz. — Ártatlan dolog az egész, —- nyugtatta meg a férj is. — Foglaljon talán helyet, művész ur, — kockáztatta meg az asszony minden átmenet nélkül. — ő, millió bocsánat, igazán nem érdemiem meg és kü’önbén is várok valakit. — Sürgős? — reménykedett a férj. —~ Dehogy is sürgős, — felelte helyette az asszony, aki nobilis gesztussal a harmadik székre mutatott. —> Kézit csókolom, nagyságos asszonyom. Megengedik, hogy bemutatkozzak? — inkább mi — dr. Bedő, a feleségem. — Hisz önt már jól Ismerjük. — Nagyon élveztük a művész ur játékát —• hizelgett neki a nő konvencionálisán. — ó, boldoggá tesz asszonyom. A pincér már odahozta az orosz poharát Kocíntottak. Eset ittak. A diskurzus nagyon nehezen indult — Milyen jól beszéli a nyelvünket — konstatálta az ügyvéd. — Nagyon szép, szimpatikus nyelv. Tiszta muzsika még az idegen fülnek is — bőkoit j vissza a művész. — Régen van itt? — Elég régen dolgozom itt, megbecsülnek, ugylátszik... — Hogy került ide? — Á forradalom elsöpört hazulról. Elsősor-1 bán bennünket kerestek halálra. — Miért? — kérdezte élénken a nő. — A cári udvarhoz tartoztunk. — Ja, persze, a gárdában volt kapitány ur. olvastuk — mondta kedvesen s elismerően a férj. — Szóval a frontom -sohase volt? érdeklődött a nő. ■ ' ■ — De igen! — Mint gárdakapítány is? — Igen kérem. Tudja ügyvéd ur, pacifista érzelmeket vallottam, hát nem maradhattam a militarista és imperialista környezetben. — És mert pacifista volt, kénytelen volt a frontra menni? Nagyon jő! — és tiszta szívből fel kacagott. — Bizony, úgyvan! — Persze Galíciában volt. — Ott, kérem. — Mikor? — 1915-ben. 4 Szomorú Mihályné zavartan vónogatta a vállát — Semmit... csakhogy éppen az asztalost akarjuk megkínálni... És már futott is a borral. Haragos lett, hogy a korcsmáros mi mindenre nem kiváncsi... Letette az asztalra.-— Na, üljön le, mester ur. Az asztalos nem kérette magát. —- Jó is lesz inni a házigazda egészségére, hogy minél később legyen szüksége érre a szép koporsóra. Szomorú Mihály ráhagyta. —- Nem is akarok én még meghalni, bár — amint tuggya maga a mester ur is — cudar nehéz már ez az élet. Az embert minden óaarról csak nyúzzák. Az asztalos hörpintett. — De mennyire, de mennyire! Tudja-e kend. szomszéd uram, hogy én is felhagyok az iparral? Nem bírom az adót utána. Szomorú Mihály is panaszkodótk —• Az én kis szegénységemre is igen pislog a végrehajtó... Kociritottakv —* Aggyieten... A mester ur egésségire, amiér ijjen szépen megcsinálta ... Mindketten a sarokban álló kifényesített tölsryfakoporsóra néztek. Az asztalos dicsekedni próbált: — Tudja kend, hogy igen nehéz munka volt? Belevásott a gyalum, olyan kemény ez a tölgyfa... Szomorú Mihály hamiskásan jegyezte meg: — Nem híjába az öreg Ádám test©.. „ * A végrehajtó nagyot köszönt: \ — Jó napot! Szomorú Mihály letette az árat, méllyel a bocskorát foltozgatta. — Mi járatban vannak az urak? A végrehajtó mosolyogni próbált, hogy annál könnyebben essék, amit mond. —- Egy ki© adó miatt jöttünk... És ránézett a hátuil kullogó becsüsre. Szomorú Ádám a feleségére pillantott. Az asszony visszaadta a nézést. — Hiszen tuggya kend, hogy egy fillérünk sincsen. A végrehajtó írásokat vett elő. — Az már baj, mert akkor foglalunk. Körülnézett a szobában. A becsüs is úgy tett. — Biz itt nemigen találunk foglalni valót. Szomorú Mihály föllélegzett. —■ Ne is foglaljanak az urak szegény embernél A végrehajtó vállat vont. — De ha muszáj. Akármit, de muszáj... Azzal kifelé fordult a hideg konyhába. Félszemmel a házhiját kémlelgette. Hátha ott fönn akad valami? Ott állt a létra. A végrehajtó nehézkesen mászott föl. — Nézzük c&ak, hátha a pádon többet találunk? Fölmászott a rozoga létra tetejére. Csak úgy a felsőfokon-álltában nézett körül A félhomályban nehezen fedezett föl valamit, de amit mégis meglátott, attól elsápadt az arca. Reszketve mászott 1© a létráról A foga vacogott. —• Nézzen csak föl maga! —- szólott a becsüsnek. A becsüs fölmászott ée körülnézett. A végrehajtó alulról érdeklődött: — Na, mit lát? A becsüs leeugta: —• Koporsót... — Ugy-e, hogy koporsó? Aztán az öregasszonyhoz fordult: — Miféle koporsó az, odafönü? Talán csak nem halottat rejtegetnek benne? — Nézze meg, ha tudni akarja... A végrehajtó nem no zdult. — Nézze rneg csak, — szólt a becsüsnek, aki már ekkor fönt volt a tető alatt. — Már megnéztem... Tessék Írni: egy darab uj tölgyfakoporsó ... A végrehajtó beírta a rubrikába. — Becsértéke? • • — Később nem? — Nem, mert súlyos oomblövést kaptam. De miért kérdi, hogy később nem-e? — Mert én is akkor voltam kint. —- Érdekes. A két ellenség! — kiáltott fel az asszony és érezte, hogy milyen elíogódott a két férfi. — Pontosan mikor volt kint? —■ 19Í5. júniuséban, — És hol? — Przemysl mögött, nagyságos asszonyom. —■ Te is? ■— villant fel a nő kérdése. — Én is szivem. — A nevére is emlékszem, a nyelvemen van. Azt bizotsan tudom, hogy 120 versztnyi- r© van Przemysl mögött. — Mennyi egy verszt? — érdeklődött az asszony. — Én nem tudom fiam. — Miért? Hisz ti is gyalogoltatok. —• Az igaz, de mi kilométerekben. — ügy látszik, öregszem, kihagy a memóriám, de hopp! megvan.... Radymno. — Radymno? — Miért csodálkozol úgy Frédi? — De mikor volt ott? — fordult most a férj, lihegve a művészhez. — Júniusban. Igen, igen, persze, hogy akkor, 1915 júniusában. — A napot! — sürgette az asszony a művészi — Juníus 17-én reggel, gondolom úgy fél hat órakor volt a roham, egy negyedórával később már meg is kaptam a dum-dum golyót. De nem baj. Katonadolog. A férj most eihülve ránézett a feleségére. A művész tisztán érezte, hogy a hallgatás mögött feszül valami. — Pardon., tévedtem. Ugyanis nem Radym- nonál történt a dolog, illetve nem pontosan ott — Hanem? —- Egy magaslaton. Az 594-es háromszögelési ponton. Lássa ezt a számot örököre megjegyeztem magamnak; A férj jelentőségtelejeseu nézett össze az asszonnyal és ez az össaenézés valósággal meghökkentette. — De méri hallgattak ei kérem? Tán megsértettem volna? — fordult az ügyvéd felé. —* Talán kellemetlen, amit mondtam. Talán a dum-dum golyó miatt? ó, az semmi. Mi is küldtünk önöknek egy pár példányt abból a íinóm portékából. A házaspár még most sem tudott szóhoz jutni. A művész ropant zavarában fülig elvörösödött. Idegesen fészkelödött a helyén. Körülnézett, nem vette-e észre más is? Egyre jobban feszengett a helyén. Végre az asszony törte meg a kínos csendet. —• Köszönöm — mondta halkan és majdnem ünnepélyesen. — Bocsánat, dehát miről van szó? — hüle- dezetí a művész, aki elfogadta az asszony kinyújtott kezét és azt tiszteletteljesen megcsókol a. — Nem érti miről van szó? — vett© át a szót a férj. —- ő is ott volt! Pont ugyanott! — és rámutatott a felhevüReri izguló férjére. A művész még most is érthetetlenül és meglepődve bámult a férjre. — Igen, igen, hát értse meg már. egyszer, ön ott volt abban a rohamban Radymonál az 594-es háromszögelési ponton junius 17-én A becsüs rekedten diktált le a magasból: — Kettőszáz. o, * A szomszéd, aki koma is volt, lihegve futott be Szomorú Mihály ékhoz: • Jöjjön már, koroámasszony, Mihály komának valami baja esett. ' A soványkáé asszony a nagy hőségben fázva futott a kert végébe. Ott feküdt Szomorú Mihály. Arccal a földnek. A kapa nyele a hóna alatt nyúlt ki, ahogy ráesett. Éljött a bíró is, meg a halottkém. — Napszurá&t kapott, — vélte a halottkém. A bíró jobban megnézte. y- Gutaütés a... A halöfctkém meghajolt a felsőbb vélemény előtt. l~ Hát legyen gutaütés... Ha biró ur mon- gya, beírom. . A kis falusi harangok vígan csilingelitek. A hegyekről százszor visszatért a hang, hogy Szomorú Mihályt adnál vigabban temesse. A tölgyfakoporsó nehéz volt. Hatan vitték ki a temetőbe. A százévesbe, ügy, ahogy kívánta. Dédapjának, a százéves Szomorú Ádám- nak sírhelyébe vájták a gödröt... Már ekkorra i&mét uj temető lett ebből az irtásból... A pap igen szépen prédikált. A kántor megható búcsúztatót énekelt. Az öreg, soványkáé asszonyt fölnőtt gyermekei tartották a karjánál fogva, hogy össze ne roskadjon. A siratóasszo nyok már nem győzték könnyel, pedig jól megvették az éjjeli virrasztás árát... Egy-egy szakajtó .fehér búzalisztet számítottak föl érte. És a százéves Szomorú Ádám testéből vágott koporsóra kopogva hullottak a sárga göröngyök. d,e ezt már Szomorú Mihály, a kései utód, nem hallotta... , * A törvényszéki bíró hivatalos szigorúsággal kérdezte: — Bűnösnek érzi magát? , Szomorú Mihályné csodálkozva engedte el melég szómé ártatlan tékintétét. —< Már, hegy én bűnösnek érzem-é magam? hajnali félhat órakor, ez mind nagyén szép, de én is ott voltam! —- csapott le rá az ügyvéd. — ön is? — Igen és maga mentett meg engem » kézitusán. — No, mit szól ehhez? — kiáltott fel extázisbán az asszony. — Én mentettem meg? — Nem hiszi el nekem? — Kérem, én nagyon sok emberi mentet- tem meg. Mondtam már, nem voltam vérengző vadállat, lehet, hogy a nagy tolongásban talán önt is megmentettem. Azaz futni hagytam. — Élni hagyott — javította ki & férj. —; Én sose futottam kérem. Az asszonynak most már lángolt az arca, — Hisz ez egy szenzáció! — Több mint szenzáció — replikázott a férj. — Mért lenne ez szenzáció? Csak véletlen az egész. — ó, ©z sokkal több a véletlennél], művész ur. Ez egy csoda — ujjongott az asszony szinte önkívületében. — Felkapta a poharát és felállt hirtelen. Tanácstalanul néztek rá. — Nem csoda, — mentegetőzött helyette a művész felé fordulva az ura — s ezzel gyöngéden visszaül telte az asszonyt s koccintásra nyújtotta feléje a poharát. Fenékig itták ki a borukat, de az asszony közben többet látott a művészből, mint a borból. A körülöttük kavargó lármából tudomást se vettek. Táncoló párok keringtek előttük, s, dzsessz vadul dolgozott és egy népszerű zeneszámot már gépiesen dúdoltak a tán col ók. A férj észrevette, hogy az asszony tekintet© szinte felperzseli a művész száját. — Mért nézed úgy a művész urat? — kérdezte. Csak a száját — Dehát miért? — Hihetetlen. — Micsoda? — Az, hogy a művész ur szájában akkor egy rohamkés villogott. — Muszáj volt — védekezett a művész. — Hátulról jött a parancs. Példát kellett milletni a legénységnek. — No ugye? — kiáltott fel diadalmasan a férj, és boldog volt hogy mégse hazudott ■ —- óriási — mondta az asszony és újból & pohara után nyúlt. Megint kociníottak. Egy táncoló pár súrolta most a művészt erre felállott és tánchoz invitálta az asz- szonyt. Egy-két bizonytalan szédülő lépés után már kéjesen simulva a ritmushoz, egyre szorosabban tapadt a művészhez. Nagy kedvteléssel figyelt© a férj az asz- szonyt Most sokkal szebbnek- találta, mint_ amilyennek eddig ismerte, A dzsessz elhallgatott és az asszony lihegve leült a helyére. Cigarettára. gyújtottak. — Remekül vezet. — fújta ki az első füstöt az asszony. — Képzelem, a cári udvarban milyen ragyogó mulatságokon vehetett részt — udvarolt most a férj a megun ént ő jén ék. Még mielőtt erre reagálhatott volna a művész, már egy pincér állt a háta mögött és valamit a fülébe súgott: — Pardon, egy percre, telefonhoz kell igen, igén... Mert elsikkasztotta az adóba lefoglalt tárgyat... Érti?... A koporsót... Özvegy Szomorú Mihálynéval forogni kezdett a nagyterem. Mintha mindegyik urnák két feje lett volna és minden sarokban egy tölgyfakoporsó készülne ráesni... Az asszony félig öntudatlanul! ismételgetnie — Már, hogy én bűnös vagyok, amér az emberemet eltemettem a tőgyfakoporsőba? A biró ingere engedett. —• Nézze csak, jó asszony! Magának nem szabad lett volna, az urát abba a koporsóba eltemetnie. Azt a koporsót a végrehajtó lefoglalta .. „ Érti? Lefoglalta... A törvény, törvény . I. Ezért bűnös maga... . Az asszony meleg szeme megtelt könnyel — Már, hogy én bűnös vagyok?... Nem tudta elképzelni. Minden héten pontosan gyónt és áldozott. A többi mellékes volt már. A bíró kihirdette az ítéletet: kétheti elzárás ... Szomorú Mihályné nem hallotta. Előkotorászta a kebléből zsebkendőjét, szemére nyomta és száritgatta a könnyeket. — Már, hogy én bűnös vónék, amér az emberemet az ő koporsójába eltemettem? ... ...És megindult. Ki, a városból!. A falu felé. Csak úgy, gyalogosan, rogyadozó léptekkel Körötte hegyek hallgattak. Szellő se volt. Csak hőség és napfény és kék ég és konyult- fejii buzarengeteg, meg piros pipacs... A temető felől egy fekete varjú húzott át az utón. Szomorú Mihályné utána nézett és keresztet vetett magára. A templomajtó" nyitva volt. A soványkáé öregasszony oda menekült. Megbújt a Máriar- szobor oltalma alatt. Foghijjas szája imát szemelt, de ő, maga csak azon töprengett, amit a biró mondott. ' Fölnézett a Máriára és kisirt belőle a kérdés: — Édes egy Szüzanyám! Hát mondd meg! Te mondd meg: bűnös vagyok-e ón?... A lom pl ómban csönd Volt. A Mária ugyan, mondott valamit, de ázt' egyedül csak özvegy Szomorú Mihályné hallotta
