Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)
1931-04-05 / 79. (2596.) szám
lflSl április 5, vasárnap. •TíüKOTMAfi^-raiaiSP 25 L Januárvégi szombat éccafca volt. Este színházban voltak. Egy nehezen megemészthető német drámát néztek meg s ez oly nyomasztó hatással volt rájuk, hogy szükségük volt valami felszabadulásra, valami derűre. Ezért színház után taxiiba ültek, amely elvitte őket ebbe a népszerű lokálba. Mikor ide beléptek, egy karcsú és szőke férfi állt a lokál dobogóján.; kezében egy furcsa hangszer volt látható, a forgóajtó mellett az első pillanatban még mandolinnak tetszett a hangszer, de mikor asztalhoz ültek, akkor már tisztában voltak azzal, hogy balalajkáról van szó. A férfi, akit a szinlap Szer- gej Korzakownak jelzett, zárójelben azzal a megjegyzéssel, hogy: „a cári udvar volt gárdakapi- tánya“, hálásan, de mégis mümosollyal köszönte meg a közönség lelkes tapsát. Nem volt túlságosan nagy közönség. Nem csoda: a hónap vége felé járt. Csak elszórtan, nagy diétáimra ültek elegáns külsejű és láthatóan jó kedvű csoportok, asszonyok, férfiak, itt-ofcfc fiatal leányok is kipirulva és izgatottan mosolyogtak bele a kissé túl hangos diskurzusba, amit a lármásan recsegő dzsessz provokált. Bedő Alfréd dr. egy kis asztalnál ült nyugodtan a feleségével. A pincér épp most vette fel a rendelést. — Nézd csak Lulu, nem Vámos doktor megy most ki? — De igen. Mondják, minden este itt van. — Könnyű neki. — Miért? Hisz itt lakik ebben a házban, a bár fölött, talán a harmadik gneleten. — A negyediken. — Honnan tudod? És a pápaszeme mögött már felvillant az első gyanakodó reflex. Bedő Alfréd dr., köz- ég váltóügyvéd a féltékeny férjek közé tartozott. — Most olvastam az orvosi táblán, ahogy erre jöttünk, onnan tudom. A férj le volt szerelve. Nem is törődött vele többet az asszony, a dobogót nézte, ahol Szergej Korzakow az udvarias tapstól felbuzdulva megismételte a balalaj kás számot. Az asszony behunyt szemmel hallgatta a hamisítatlan orosz melódiákat. Képzeletében az orosz szteppék végtelensége tárult ki és határozottan bánatos, sőt melankolikus karaktert vett fel az arckifejezése, mikor szemeit kinyitva, alaposan szemügyre vette Szergej Kor- zákowot. Úgy találta, hogy az orosz mélabúfc aránylag könnyen lehet elviselni, ha ilyen Szergej Korzakow-ók vannak az ember közelében. A férj kitünően tudott olvasni a felesége szemében. Könnyedén maga elé sóhajtotta. — Lulu, neked tetszik ez az ember. — Tévedsz Alfréd, Nem is ő tetszik. Csak a balalajka. — Akkor ig tetszik a balalajka, ha fekszik a széken, vagy függ a fogason? — Akkor nem, csak ha megszólal. — Szóval a művész nem érdekel, csak a művészete. Az asszony nem is válaszolt. A pincér töltött a borból és az asszony szó nélkül fenékig vég- I zett a poharával. — Ejnye — kiáltott fel az ügyvéd. — A balalajka miatt van ez is. Még most is a fülemben van. Igazán furcsa, hogy te az ilyesmit nem tudod méltányolni, pedig van egy kis zenei érzéked. — Határozottan van, csak az a baj, hogy ezt a zenei érzékemet elrontotta egy másik, egész különös muzsika. — Mire gondolsz, Alfréd? — Hát a pergőtűzre meg a pokoli aknafcon- centre. Az volt csak az igazi muzsika, Bedő Alfréd dr. most már nyeregben érezte magát. Határozottan Ő diktálta a téma vezérszólamát. Mindig is csipegetett harci élményeiből és most különösképpen örült neki, hogy ennek az orosz művésznek a nimbuszát ö meg fogja tépdesni. Erre ott van az ő háborúé múltja. A heróikus presztízsé. És most szinte kereste a tekintetével az oroszt, do a dobogón akkor már egy groteszk tánckettög produkálta magát. Ö is ivott a borból. Neki is kigyulladt a fantáziája. Orosz szteppével, orosz nemzeti viselettel ugyan nem tud szolgálni, de gondolatban már ott dagasztotta Galícia megátkozott sarát — Fiam — mondta halkan és gyöngéden megsimogatta az asszony kezét — Na, mi az? — riadt fel az asszony, aki még messzebbre kalandozott, talán már a Kaukázus titokzatos perspektíváiról álmodozott. — Tudod, fiam, most, hogy ezt az oroszt láttam, eszembe jutott valami, illetve valaki, — Kicsoda? — Én. —- Úgy? —- és & gúny láthatatlan kis nyilai röpködtek az ügyvéd feje felé. — Hiába nevetsz, mert ha elmondom, nem is leszek olyan kicsi a szemedben. — Na halljuk — biztatta az urát az asszony, de még most se szentelte neki minden figyelmét. Ebben a pillanatban észrevette, hogy egy vendég a férj háta mögött foglalt helyet egy ugyanolyan kis asztalnál, melyen két teríték volt, — Biztosan vár valakit — gondolta hirtelen a nő, — talán a szeretőjét... Jól megnézte ezt az embert. Szőke, mosolygó arcú ember volt ,nagyon sok, fájdalmas ránccal a szája körül s érdekes, mintha ettől a sok ránctól még intenzivebb színezetet nyert volna a mosolya. Ez a mosoly egy csöppet se volt titokzatos. Öntudatos, önfegyelmezett, emberek viselnek ilyen mosolyt, mely minden kortól é& divattól független szokott lenni. Ez a vendég egy nagy lepedőjü újságba merült el. Az asszony tágranyilt szemekkel nézte moet az urát, mintha biztatni akarná, hogy kezdje meg már azt a beharangozott mesét, hirtelen a poharához nyúlt és fenékig kiitta, anélkül, hogy kocintotfc volna az urával. — Ejnye — mondta most másodszor a férj. — Hát kezd már el. —- Hát kérlek szépen Lulu, talán emlékszel f még arra, amikor... .— Hangosabban — biztatta a nő és valamivel közelebb hozta a széket, de inkább azért, hogy jobban láthassa azt az embert. — Csakugyan nem lehet itt beszélni — fakadt ki dühösen az ügyvéd. — A dzsessz miatt van ez- Nem lehet ttükia- bálni. A dzsessz csakugyan rikoltozva búgott és a kavargó lárma szinte felfokozta az egyébként túlfűtött helyiség temperaturáját. Az ügyvéd most szinte szánakozva nézett a zenekarra. Az volt az érzése, hogy az egyes hangszerek groteszk, eleven monstrumok, akik őrülten erőlködnek ég versenyeznek egymással, hogy ki bírja nagyobb szusszal. Valósággal meg-! könnyebült, mikor a dzsessz hirtelen elvágta a melódia fonalát és váratlanul megállt. Most még jobban sajnálta a zenészeken keresztül a hangszereket, meg volt róla győződve, hogy mindnyájan asztmában szenvednek, azért kellett oly fullasztó hirtelen abbahagyni a munkát. — Na most legalább nyugodtan beszélhetek — m-ondfca és meg volt magával elégedve már előre is. —- Kezdd már el végre — Hát kérlek szépen, emlékszel még tizenöt tavaszán, tudod, mikor úgy hirtelen abbamaradt a levelezésünk, tudod, mert Görbéénél előre mentünk, hát akkor egy szép napon Radymno előtt feküdtünk, ha jól emlékszem június 17-én volt ez. — Ilyen pontosan emlékszel? ■— Ilyen pontosan. De ez nem ?g csoda, ezt nem lehet elfelejteni. Tudod, a ml ezredünk akkor az 594-es háromszögelési ponton volt elhelyezve, ez egy rém fontos pozíció volt. Idefigyelsz? — Hogyne, Az §94-«e háromszögelési ponton vagyunk.•. — Igen, hát kérlek szépen, ettől a ponttól függött a további hadmozdulaíok sorsa. Az orosz három napig pühitott minket. — Az orosz? — Igen, hát persze, hogy az orosz, nem is az olasz, hisz ez Galícia... — Hát honnan tudjam én Galícia földrajzát? —No mindegy, igazad van, szóval pühitott minket az orosz nehéz tüzérséggel, már három napi álltuk a tüzet és a negyedik napon, kora hajnalban közelharcra érett meg a dolog.-— Az olyan kézitusa? —. XJgy van. Halálos rohamba kerültünk. Éb képzeld csak, édes Lulu, ott azon az 594-es háromszögelési ponton a kézitusa gyilkos hevében, képzeld csak, édes fiam .., Elhallgatott. Elővette & zsebkendőjét-, megtörülte izzadt homlokát. — Hát miért hallgatsz, fiam? Folytasd szépen, hisz csupa aggódás vagyok. Látod, Frédikéin, utólag, "annyi év után is, hogy aggódom érted. — Nagyon kedves vagy, Lttlukám, «— nagy j, lélegzetet vett, önérzet feszítette a mellét, le- tette a pápaszemét és előkerült a monokli. Határozottan jobban illett ahhoz a románt!- j kához a monokli. Az asszony most egyezerre kiitta a férj© borát is. — Hát kérlek, Luiukám, még most is... Pannónia Szálló Budapest VI!!., Rákőczi-ut 5. Elsöraugts szálló. Az előkelő családok régi. iő- hirnevü találkozóhelye a főváros központjában. A legmodernebb felszerelés és minden kényelem. Fürdők. Hideg es meleg folyóvis minden szobában. Mérsékelt árak. — Pardon, hogy zavarlak, Frédik óm, elfelejtetted harmadszor megismételni azt, hogy; Ejnye, —- Ne haragudj, fiam, de most tűzben vagyok. Az első vonalban! — És hősi pózzal magyarázott tovább: — Mit mondjak neked, még most is eláll a szivem verése, ha arra gondolok. Fogd kérlek a pulzusomat — és odatartotta a nő felé a kezét. —Szent Isten ... meséid tovább. — Hát, édes fiam, figyelj most ide, azon » rettenetes ponton, ahol egy külön hegy keletkezett a hullákból, egyszerre, talán hat óra lehetett hajnaliban, azon & dombon, honnan pata tkokban folyt a... —- A vér? — Az eső. De vér is volt, persze, hogy volt, egyszerre csak ott, azon a dombon szembetalálkozom egy orosszal. Egy hatalmas, nagy orosszal, a szájában ott villogott & roham kés. — Esőben is villogott? — Igen. — Olyan kicsi lett az eső? — Nem, olyan szörnyű kés volt a szájában, — A rohamkés? —- httledezett a nö. Na és? — Na és az orosz, •& hatalmas, óriási orosz, aki legalább két fejjel volt magasabb és négy vállai volt szélesebb, mint én, az, mikor engem meglátott, engem a 156 centiméteres testmagasságommal, képzeld csak, édes Lulu. — Képzelem, édes Frédi. — Dehogy is tudod te azt elképzelni Hát. kérlek, az a nagy darab orosz először is megállt, aztán a szájából kiesett rögtön a roham- kés. — Kiütötted? — Nem is kellett kiütni. Hozzá &e nyúltam és kiesett. Magától esett ki. Mit gondolsz, mért volt ez? Nem ^’dod, hát megmondom, őt any- nyira megdöbbentette, hogy ott álltam a he* lyemeii és nem tágítottam és nem ijedtem meg tőle, tőle az óriástól, én a törpe, s hogy nem szaladtam el, vagy hogy nem adtam meg magam, az annyira hatott rá, hogy ez a puszta látvány elszéditette őt. Hisz eltaposhatott volna, mint egy hernyót, vagy mint egy cserebogarat, mert mi voltam én hozzá képest? Olyan magas volt, nem is tudom, kit mondjak hamarjában? — Mint a Kalmár Laci? —- Az semmi hozzá képest. Körülnézett. — Már meg is van. Mint az ott. ■— És a háta, mögött lévő emberre mutatott. —- Hisz ez a balalajkás, — jegyezte meg hangosan az asszony, mert a dzsessz újból megszólalt és a vendégek alig hallották a saját hangjukat. —- Ez volna? — vette gzeműgyre az ügyv-é 1. Most az asszonyra nézetj, aki éppen rajtaielej- fcetfce a tekintetét. — Ugyanilyen orosz volt. Behunyta a szemeit. —- Szinte magam előtt látom, — mondta elé- gikusan, elborulva. — Hát te ilyen hős vagy? — gyönyörködött benne az asszony. — Ilyen voltam, ha meg nem s-értlek, — szeA KOPORSO ELBESZÉLÉS Irta: RÁCZ FAL Irtották a temetőt. A százéveset. Már csak itt-ott állt néhány fa a hajdani sírokon. Emberhúsból nőtt fa. Kihűlt agyvelők kúsztak fel benne, hogy végül virággá bomoljanak. Talán azért is volt oly magas és izmos mindegyik. És felfelé törő. Az öreg Szomorú Mihály megállóit egynél. Tekintete végigmászott rajta. Fel, a tetejéig. Magáhozölelően nézte. — Ügyi szép fa? A melegszemü soványkáé asszony összerakta két aszott kezét.-r- Szép.. „ — Tőgyfa.., — Tőgy ... Szomorú Mihály dicsekedni próbált: — Nem híjába a dédapám sírján nőit. Az asszony félretolta útból lábával a fejszét. — Azár vette meg kend a hitközségtől ? — Az ér. — Mire e kendnek? Szomorú Mihály egyet hunyorított. — Kelll... — De hát, minek? Az öreg ember a soványkáé asszony meleg szemébe nézett és bajusza alatt elmosolyodott. — Koporsónak... Egy kicsit hideg lett.köztük, ahogy mondta. Az asszony nem értette. Ijedten nézett Mihályra és kérdezni akart valamit. Valami nagyon leli angolót, de Szomorú Mihály nem engedte. — Ni csak asszon! A dédapám poraiból nőit ez a tőgyfa! Akkora vastag, hogy át se karolom. A dédapám van benne ... Kinőtt a fődbül az öreg Szomorú Ádám és most itt van, la.,. Nézz rá, asszon, majd hogy az égig ér... Az asszony azonban félbeszakította: — De hát a koporsó... —- A koporsó? Magamnak kell... Úgyis mindig arra vágytam, hogy ha majd egyszer meghalok, togyfakoporsóba temessenek el... Hát most meglesz... Nevetni kezdett Szomorú Mihály az asszony rémületén. — A dédapám fogja átölelni öreg csontjaim... Lenyúlt a fejszéért. Két kézre kapta, magasra emelte és belevágott a fába. A hatalmas tölgytest megremegett a halálos csapás alatt. Lombtalan gallyai összeverődtek. Egy madár gubbasztott a tetején. Ijedten szállt el. Az asszony sző nélkül emelte fel a kétnyelü fűrészt és a vágott ékbe illesztette. Szomorú Mihály a markába serein tett — Na, húzzad, asszon! A fűrész nehezen haladt a kemény tölgyfába. A soványkáé asszony melle zihált, de Mihály is beleizzadt. Megtörölte homlokát az inge ujjúval és ismét felnézett. Mintha az eget nézte volna. •. Talán onnan felülről éppen ekkor mosolygott le a százéves Szomorú Ádám lelke... A hosszú fatörzs mereven feküdt a bozótban. Néhány elvadult jázminbokrot is összetört, ahogy esett. Szomorú Mihály legallyalta, aztán láncot kötött a törzs végére. A láncra igát akasztott, az igába meg a két rieka tehenet. Hegyoldalon volt a temető, az öreg, százéves tölgyet, a két riska könnyen vonszolta a lejtőn, be a faluba, a Szomorú Mihály portájára. Az öreg megsimogattá a tehenek selymes fülét. Tréfás kedve volt, mert olcsón vette meg a , fát a hitközségtől. Hátra fordult az asszonyhoz és a rönkre mutatott: — Hazajött az öreg százéves Szomorú Ádám.,. az ősi portára... Az ősi porta bizony csak szalmatetős kicsi kunyhó volt Amolyan százéves az is... Belül se volt valami sok benne. Elhordták a javát a gyermekek. Ki asszony a szomszéd faluban, ki meg a maga gazdája, az apósa vagyonában, A két öregnek édeskevés maradt, A szemben lakó asztalos is átjött, hogy megnézze a fát. — Szép fa... Jó, egészséges.... Szakértője volt, azért araszra fogta az átmérőjét. — Majd egy méter. Szomorú Mihály megjegyezte: — Koporsó lesz belőle. Az asztalos nem hitt neki. — Igazán? — ügy bizony!... Vissza fog kerülni, ahonnan kinőtt... a fődbe ... Merhogy oda temessenek el, ahova százóve a dédapámat... Az asztalos udvariasan nevetett — Soká éri azt meg, kend! Szomorú Mihály is nevetett — De eccer csak biztosan megérem. Az asztalos tovább folytatta a gondolatot: — Két év kell ennek a fának, míg kiszárad... Szomorú Mihály se hagyta azonban a magáét: — Ha aztán kiszáradt, mester ur mingyár megcsinált!attva... Majd felszántom párszor érette a feles fődjét.,. meg még a házvégi kertet is... Az asztalos szegény volt, patics-házban lakott és deszkabódéban volt a műhelye, örült az ajánlatnak, Csak az asszony méltatlankodott. — Jő vóna már, ha abbahagyná ezt a beszédek Szomorú Mihály levette a láncot a törzsről— Bízd csak ránk ezt asszon...! $ Magas kecskelábakat kértek kölcsön az erdőtermelő zsidótól és nagynehezen ráemelték a rönköt. Az asztalos is segített. Egy' napszámossal napestig dolgozott Szomorú Mihály, amíg' deszkákra fűrészelte a tölgyek — Csak osztán szép koporsót eszkábá'ljon be- lőre, mester ur! Az asztalos kivette szájából a cigaretták — Majd meglátja kend, milyen lesz.. „ Csak előbb száradjon ki. A deszkák szépek voltak. Odakerültek a tornácra, az eresz oltalma alá. Forgács is volt bőven. Az asszony haluskát főzött a munka befejezésének örömére. A forgáccsal főzte, ami Szomorú Mihálynak igen tetezetk Még az asztalost is & tálhoz ültette, *■ Néha két óv is hosszú idő. Szomorú Mihály már két tavasszal szántotta fel az asztalos feles földjét, mire a koporsó elkészülk Csinos koporsó volt. Tele szinültig gyaluforgáccsal. Olyan nehéz volt, hogy kát embernek üresen ig volt mit emelni rajta. Szomorú Mihály megelégedéssel szemlélte. Egyelőre a szoba sarkába állították. —- Hát egy kis áldomást... —* nézett az asz- szonyra. Szomorú Mihályné kék köténye alá dugta &z üveget és áttipegett a korcsmába, — Áldomás lesz? —• nevetett a korcsmámé. — Az lesz — szerénykedett a soványkáé asz- szony.. A korcsmárosnék is kiváncsiak szoktak lenni. — Ugyan, mit vettek? Sebes! Ernő ^ ' Sándornak ELBESZÉLÉS
