Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)

1931-04-05 / 79. (2596.) szám

'PVAGM-NLAfi&AIi-H m.M> 1931 április 5, vasárnap. Diákproblémák Léva, március vég©. Nem Győry Dezső és Csátky Mihály, nem is a Sarló diákjairól gon­dolkozom ©zen a nehezen tavaszba szökkenni akaró márciusi délutánon. Nem, én problémáimat a gimnáziumok és egyéb középiskolák padjaiban, avult és a kor szellemének meg nem felelő iskolai rendszer súlya alatt görnyedő, felsőbb osztályú tanu­lók életéből merítem. Nem célom ehelyütt a szigorú értelemben vett tanrendhez és tanítási anyaghoz szólni, ez főképpen a szakemberek dolga és ily té­ren minden változás és újítás természetsze­rűleg nagyobb megrázkódtatással jár. Ellenben súlyos vádként akarom leszögezni azt a tényt, hogy a nagyobb (6—7—8 oszt.) fiuk iskolán kívül eltöltött idejébe túlságos szigorral nyúlnak bele az iskolai hatóságok anélkül, hogy az ifjakat az uton-ulfélen felál­lított tilalomfákért némileg is kárpótolni igyekeznének. Az általánosító véleménynyilvánítás he­lyett inkább konkrétumokkal igyekszem célo­mat elérni s azért felsorolom, hogy tilos a diáknak moziba menni, tilos a cukrászdába belépnie, tilos egy parti billiárdot, avagy sakkot játszania nyilvános helyen stb. Ezek csak úgy kapásból vett naiv dolgok, — me­lyek közül bármelyiket minden szülő, gon­dolkodás nélkül engedélyezhetné 16—18 éves fiának. Most folytassuk a dolgot. A nevezett 16—18 éves fiú elvégzi feladatait, téli idő van. — hisz problémáim éppen a hosszú, sport­ra és kirándulásokra nem alkalmas téli idény­ben keservesek — mondom korán sötét és természetesen hideg, vagy lucskos, nedves idő van: az uccán sem lehet órákhosszat „lógni" még a legbájosabb szók© csoda kedvéért sem; — nos és az talán a legkívánatosabb módja az időtöltésnek? — Most akkor mond­ják meg pedagógus uraim esengve kérem, mondják meg hát, vájjon mit csináljon sza­bad idejében az a nagyocska diákfiu? Tudnak-© róla, hogy © vétókkal körülbás­tyázott kis fiuéletek is követelik a maguk apró élményeit, kívánják ártatlan szórako­zásaikat és az éledő ösztönöket az élet iránti tudatlan és sajnos, sokszor tudatos kiváncsi- s águkat nem elfojtani, erőszakos durva kéz­zel. letiporni, de helyes irányba terelni, le­vezetni kell. Tudnak-© róla, hogy álszakállal, zöld szemüveggel beülnek a moziba — ami még egész kedves kis diákcsiny — pláne hogy alig-alig van olyan film, amit egy tizen­nyolcéves fiú ne láthatna, tizenkilencéves ko­rában mint egyetemi polgár úgyis odamegy, sajnos, aková jól esik. Tudnak-e ellenben ar­ról, hogy a hosszú téli esték leple alatt unal­mukban (később sajnos nem csak ez az indi- tóok!) kijárnak a cukrászdából eltiltóit fiuk a perifériák kávéházaiba és még ezer szeren­cse, ha csak billíárdoznaik ott egy csésze ká­vé mellett. Mindez pedig nem akar propagandaszózat lenni a mozi, kávéház és cukrászda mellett. Isten ments! Pedagógus Uraim, nekem konkrét javasla­tom van. Miután helytelen a mostani rendszer, hogy a mindentől eltiltott diák szabad idejének ki­töltéséről semmilyen módon nem történik gondoskodás, felvetem a középiskolák Diák­otthonának eszméjét. Egy éven belül meg le­hetne valósítani a gondolatot minden iskolá­nál. Ha lehet, úgy a tanintézet épületében kell elhelyezni a diák-kaszinót, ha nincs rá mód, úgy meg kell találni a lehetőséget, hogy egyebütt rendezzék be először egyszerűbben, majd adományok, diákhangversenyek, mini­mális tagdíj, (pl. 2—3 K havonta) stb. jöve­delméből, mind csinosabban és célszerűbben. Elgondolásom szerint eleinte sakk, mah- yong, dominó, ping-pong, gramofónnal lehet a diákotthont felszerelni, hol néhány diáklap és közadakozásból biztosan befolyó könyv a lelki kultúrát jelenthetné. Ki ne karolná fel szeretettel a jövő generáció szent ügyét. S azt hiszem, ha e dolog megszervezése ügyes ke­zekbe kerül, akkor egy jó rádió és talán egy kevésbé jő billiárdasztal se tartoznék a diák­otthon leltári jegyzékében az utópiák közé. Sietek kijelenteni, hogy nem állami akcióra, vagy kezdemégyezésre gondolok; a mozga­lom mindenütt szigorúan helyiérdekű legyen. Hisz van minden tanintézetnél agilis fiatal tanár, aki kezébe vehetné ezt az ügyet és kérem tanár ur, ha ezt megtette, ki ne ejtse onnan, hanem menjen fel hetenként párszor a Diákotthonba, a Studentenheimbe, avagy a Studentsky Dómba és ha játszik egy parti billiárdot, avagy a sakkban mattot is kap a diákjától, a tekintélyében azért nem fog csor­ba esni. Sőt inéha-napján az osztályfőnök urak is megnézhetik a kis kaszinót, az igazgató ur meg biztosan jókedvűen fogja tudomásul ven­ni, hogy diákjainál az%óvvégi magaviseleljo­gyek százalékban kifejezve erősen „javuló tendenciát" mutatnak. Aztán nem lenne-e pompás doIog$k téli hó­napokban pl. egyszer havonta, néhány diák­lány mamájának szivét meglágyítva egy csé­sze tea .és szigorúan házi sütemény mellett a gramofon szárnyaló hangjaira tangózni és fox- olni, miután sajnos a mai generáció már csak ezt tudja táncolni. Vázlatosan éhből áll a tervem. Szerettél olvassa el kérem kedves Tanár ur, mindenütt, minden városban az, akivel megbeszélni szeretném a dolgot, ha egyéb­ként is ösmerném magát kedves Tanár ur. Hívja össze az agillsabb nagyfiúkat és vessék már meg idén a jövő tanévben — bár úgy lehetne! — fontos nevelő hatást betöltő Diák­otthonnak az alapját. Igen tisztelt Tanár ur és kedves fiuk, jő munkát és biztos sikert kíván: Pápaszem. Alapítva 1833* Telefoi 33. F dissznü a ttvejf, poreálián nagy kér ekedé*©. $ I KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. Az elveszett Paradicsom Irta: MÁRAI SÁNDOR I. Itt van például Duhamel. Szorongva és le­sújtva mutatja be könyvében, mely amerikai utjának benyomásait foglalja össze, hogy mi­lyen lesz a jövő, milyen lesz a kollektív élet, s mit veszítünk, amikor ez bekövetkezik. Ez a könyv megrázó és kétségbeejtő. Egyik feje­zetben leír egy newyorki mozielőadást, vala­melyik „legnagyobb mozijában a világnak", ahol minden jegy demokratikusan egy dollár, ahol libériás inasok hajtják lassan előre a fo­lyosókon a várakozó tömeget, ezeket a „stan­dard éjszakákon szériában gyártott fiatal ame­rikai arcokat", akik eljöttek tátidét bámulni s hallgatni. Benn a teremben zen© szól. Termé­szetesen mesterséges zene Tökéletes zene, töké­letesebb, mintha gyarló zenekar játszana, Beethoven, Haydn, Bach meghitt zenéje egy amerikai moziban. Ezt a zenét hallgatja és nem ismeri fel. Konzerv-zene. Tökéletesen él­téit, fagyasztott konzerv zene, melyet most do­bozból szervíroznak. Ismerik azokat a csodá­latos kaliforniai barackokat, gyermekfej nagy­ságúak s konzervben jutnak el hozzánk, me­lyek a kitenyésztett, az igazi, a felülmúlhatat­lan barackok, csak éppen se ízük, se illatuk? Ilyen ez a zene is. Tökéletes. S egyszerre drukkolni kezd, Duhamel: hibát szeretne hal­lani, boldog lenne, ha a konzerv-zene monoton tökéletességét megrontaná valamilyen élő, em­beri gyarlóság, ha az egyik fuvola hamis han­got fújna, vagy melléfogna a primhegedü... Ez a tökéletesség, ez a hidegre tett, konzer­vált remekmű idővel elviselhetetlenebb, mint egy malacbanda profán cincogása. Egy amerikaival beszél. Azt ajánlja neki: „Alapítsunk egy ligát. Ennek a ligának min­den polgár tagja lehet, aki hajlandó naponta legalább egyszer ©lleneszegülni az uniformi­zált életnek. Nem kivárnunk senkitől nagy dol­gokat. Elég, ha megstoppo'ltatja harisnyáit, visszautasítja a liftet, nem megy el a moziba, nem vásárol hitelre automobilt, nem veszi meg azt a szappant, mélynek gyárosa egy esz­tendőben két milliót költ el reklámra, barát­ságosan sétál egy négerrel, nem ejti ki száján ezt a szót, hogy „standard", felajánlja helyét az autóbuszban egy öreg hölgynek, ok nélkül hajlandó mosolygói, vagy énekelni, vagy sétál minden különösebb ok nélkül . . ." „Oh, Duhamel ur" — feleli kétségbeesve Mr. Pitkin. — „ön nem beszél komolyan." „Vagy — folytatja Duhamel — alapítunk egy nagy ligát, mely megtanítja az embereket a semmittevésre." — Hogy érti ezt? — kérdi aggódva Mr. Pit­kin. >— A semmittevés alatt azt értem, hogy az ember nem cselekszik, hanem gondolkozik. — Most már látom — feleli megkönnyeb­bülten Mr. Pitkin, — hogy ön nem beszél ko­molyan. II. Itt yan Panalt Istrati, aki minit kommunista ment ki Oroszországba s mint Makómét ko­porsója jött vissza s lóg azóta is két világ,, a polgári s a kommunista világ között ... De ne menjünk Amerikába e Oroszországba, ma­radjunk itt a szőkébb értelemben vett konti­nensen, ha úgy tetszik, azon az He de France- területen, ahol Dubaiméi amerikai útja után az elveszett Paradicsom utolsó lugasait látja még. Ami őt Amerikában megdöbbenti, nem az a mi életünk is, ma, itt a kontinensen? Mi abban az illúzióban élünk, hogy Európa még az emberiség nagy fellegvára maradt, az utolsó menedék, ahol az egyén meghúzhatja magát. Ez szemre így is tűnik. A valóságban csak azt tudom, hogy itt Páriában, vagy Bres- lauban, vagy Budapesten, de akár egy eldugott magyar vagy olasz faluban is, éppen olyan ki­szolgál tiltott áldozata vagyok a slandardizmus­nak, az uniformizáló és mechanizáló erőknek, mint Amerikában, életem éppen úgy szürkül el napról-napra, veszti ©1 egyéni színeit, egyé­niségem éppen úgy felmorzsolódik a kollekti­vizálás ellen folytatott apró, láthatatlan élet- halál harcban, ebben a banáis és mindennél heroikusabb küzdelemben, amikor meg kell menteni a tömeggel szemben az embert, a Ho­rnunkul ussal szemben a titokzatos, élő emberi magvat, itt Páriában, ha leplezetten és körül­ményesebben is, ugyanazok az erők támadnak 3 fojtogatnak, ugyanazzal a szándékkai, mint Moszkvában és N ewyorkban s már régen nem cselekszem, hanem engedelmeskedem. Az eu­rópai ember e pillanatban még szánakozó és ijedt mosollyal pillant Moszkva és Newyork felé, ahol csaknem azonos eszközökkel gyárt­ják mesterségesen és erőszakosan az uj em­bertípust, mely úgy emlékeztet majd csak az Emberre, ahogy a mai ember emlékeztet lan­tén ro ... homályosan, elmosódott vonásokkal. Ijedten és gúnyosan beszélünk az amerikai „standard"-élétről, mint valami nagyon távoli­ról, valahol a viz másik partján, melyhez ne­künk semmi közünk: kritikusan és fölénye­sen a bolseviki állam kollektivizmusáról, mely­nek rendszere közben már felnevelt egy em­bergenerációt, akik másféle életet soha nem ismertek . . . Úgy érezzük, hogy kivételes po­zíciónk támadhatatlan. Hivatkozunk tradíció­inkra, faji és nyelvi .privilégiumainkra, át­öröklött Ízléseinkre, beidegzett anarchizmu­sunkra s követeket küldünk időnként e félvad és barbár földrészekre, akik keresztet vetve és apage-t kiáltva térnek vissza & mesélnek a szörnyűségekről, mélyeket Chicagóban vagy Leningradban láttak . . . Filozófusaink szo­rosabbra húzzák a nadrágszijjat s etiíkettezik a veszedelmet, „psychoanalizálják Amerikát" és enunciálják a „soffőrtipust". Mindez na­gyon megnyugtató. Kötelességünket megtettük s élünk a Paradicsomban, mintha mi sem történt volna ... De éppen Duhamel megrá­zó és fel rázó könyve után kérdezheti magá­tól az európai olvasó, hogy csakugyan érde­mes-© hajójegyet váltani s átkelni a nagy ví­zen, hogy a „jövő élet ké(pei"-nek elképesztő vízióját megpillantsa az európai zarándok, mint ahogy Duhamel tette s nem olcsóbb, egy­szerűbb és tanulságosabb is a mi számunkra, ha egyszerűen felülünk Párisban vagy Ber­linben a villamosra, vagy váltunk a földalatti vasútra egy jegyet? Az európai ember haj­landó mindazt, ami vele történik ebben a kri­tikus időben, izolált kísérletnek tekinteni e a sítandardizmus eszközeit kissé úgy bámulja meg, mint valami mintát érték nélkül, me­lyet átküldték a nagy laboratóriumból kipró­bálásra és kísérletre neki s az egész nagy lármát és gépiesedet! életüzemet valahogy kívülről látja még, mintha ez nem is lenne igazi élete, csak valami importált angolpark, attrakciókkal és bariangvasutafcka! s külö­nös, olcsó szórakozásokkal, melyekhez vasár­nap délután leereszkedik. S nem veszi észre, amig egyik fegyvertár­sának, például Duhamélnék, beszámolóját fej­csóválva & rosszaiban hallgatja, már régen azt az életet éli, amelynek vaszedelmeiről és gya­lázatáról kémjei jelentést tesznek neki, — hogy a barlangvasutat nem gyermekei szóra­koztatására használja vasárnap délután, ha nem reggel azzal jár be hétköznapon a hiva­talba s az egész angolparki képtelenséget, zötyögéseivel, kikiáltóival, lármájával, olcsó szórakozásaival és lenézett mechanizmusával, groteszk bálványaival, paraszlfogó jelszavaival hétköznap is látogathatja, él benne & min­dennap lefizeti a kasszánál obulusát. III. Mindent elhiszek Duhamelnek, de magam nem láttam^ (tehát közvetlen tapasztalásból Falu Tamás verseibőlt Múlandóság Egyszer majd kezedet elengedem én fa, Egyszer majd elhagy az utolsó remény is. Egyszer majd összeér elsimuló hantunk, Uj életlörgeteg viharzik át rajtunk. Egyszer majd mesékben jövünk ©13 néha, Ha kisért pár szívben a szivünk árnyéka. Egyszer majd ránk hullnak ködbe mártott leptek Azok sem lesznek már, akik ©Kcdedtek. R naptáramban A naptártamban visszalapozok És szeptemberre augusztust hozok. A naptáramban tovább lapozok, És júliusra júniust hozok. Ez itt már május, dal és ssereletm, A szivemet az égig emelem. Ha van as égben egy kis irgalom, Itt halok meg * májusi napon, nem tudom, mi van Amerikában? Mindent el­hiszek Panait Isitratinak, de nem jártam ott, tehát nem tudom, hogy mi a helyzet Oroezr j országban? De Európában jártam, ismerem. Annyit tudok, hogy nincs sóik időm gúnyo­san ifüieini s fejcsóválva kritizálni, 'ha a távoli világok „kísérleteiről" hallok. Itt, Európa köze­pén, Duhamel felmagasztalt Ile de France-á nak szivében, ahol állítólag a virág illato­sabb, a felhő felhőbb s az ember emberebb, stb. — itt s ezt tudom, életem nem különbö­zik ©okban attól az élettől, melyet Duhamel Amerikában látott. Lehet, hogy ez a Paradi­csom még odamérve ahhoz, ami odaát van — de az én számomra s mindenki számára, akik nem láttuk, mi van odaát, de tudjuk, mi volt itt, nem is olyan régen, ez már az elveszett Paradicsom, melyben ma élünk, — romokkal és kecses emlékekkel, itt-ott egy elszórt egyé­niséggel a pázsitban, mint a régi parkokban egy-egy fakult emlékmű: Ámor, Apollo, Pla­tón. Nagyon kevesen mernek beszélni arról, ami van. Kissé gyanúsan sokat beszélünk arról, az egész európai irodalom, filozófia, esztétika, ami volt. Azt hiszem, ennek a nagy aktuális memoár-irodalomnak is valami más, bonyolultabb oka lesz, hogy igy megdagadt, mint a kiadók majomkodása és üzletiessége. (A viszgálathoz nem kell messzire menni. Min­denki álljon meg ott, ahol éppen van s néz­zen jól körül, nézzen jól magába, itt Európá­ban. Nézze meg ruháját, gondolja végig mes­tersége külsőségeit, életmódját, szórakozásait, elemezze szenvedélyei és lelkesedései tár­gyait, munkája eszközeit és céljait, Ízlését, keresse meg nyelvének szókincsében azt, ami az övé s amit a nagy, közös kincstáritól hozott el magával az életre » amit időközben ő ©erzetit hozzá . . . Vizsgálja meg, mi van la­kásában, a kilincstől a háztetőig. Hogyan él, mit eszik, hogyan közlekedik a mennyi és mit dolgozik? Mit szeretne, mit felejtett el, mihez nem jut, csak homályosan emlékezik és vá­gyik reá? Nyissa ki *a szemét és nézzen jól körül. Aztán csukja be a szemét éa nézzen jól magába. Aztán olvassa el Duhamel könyvét, vagy bármelyik európai könyvét, aki az utolsó évek­ben Anyukában járt. S aztán kezdjen gyorsan „cselekedni". pillanatra ne „gondolkozzon", hanem ,csele­kedjen'. Amíg nem késő. Azt hiszem, már késő. Mert, hogy Babbit hogyan él és mi van Chica­góban, azt. csak hallom, de nem tudom. De hogy mi Vau Párisban vagy Budapesten, azt tudor* Nincs okom fölényeskedni s kritizál­ni. S főként nincs időm.

Next

/
Thumbnails
Contents