Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)
1931-04-17 / 88. (2605.) szám
A KŐSZÍVŰ EMBER A schopenhaaerí „faj géniuszának" szobrát érdemelné, Jókai-regény témája Is lehetne ez a Jelképes nevű szegény Stelnherz bácsi, akinek furcsa halálát most próbálja, nagy felvakargatások közt, minősíteni a törvény: vájjon öngyilkosság vagy gyilkosságra való felbujtás, vagy egyszerűen biztosítási csalás esete forog fent, amiért most már nem is a halott a felelős, hanem bűntársa, Fischl druszám, aki azzal védekezik, hogy ő csak alkalmazott mellékszereplő volt — neki kellett „senki többet" alapon kalapáccsal leütni ezt a végeladásra, árverésre önkinált életet. Kőszívű Ur ugyanis vagyonának utolsó roncsát, a tulajdon életét, mint csődtömeget ajánlotta fel a hitelezőknek, abban a reményben, hogy ilyen módon biztosítja majd ennek az életnek célját: a családját. Feláldozta életét a kőszívű ember, — mint egy fordított Kronosz, sajátmagát akarta felfalatni fiaival. A családért való önfeláldozás igen kegyes erény s ezúttal oly nyilvánvaló az önérdek hiánya, hogy az ember igazán zavarban van, kinek adjon igazat — a biztosító-társaságnak, akit elvégre mégis csak becsaptak, vagy a halott emlékének, aki saját szempontjából, betartotta a feltételeket: nem csonkította meg magát, nem lett öngyilkos, nem ölt meg mást maga helyett, mint német kollégája. Nehéz eset. Ritka eset. A bűnügyi krónikában szinte példátlan. Talán azért, mert nem is odavaló. Dehát akkor hová? A lélektanba? A lélektan professzora egy udvarias gesztussal átnyújtaná az egészet a patológusnak, nem tartván épeszűnek azt, alti kalapáccsal agyonvereti magát A patológus se tudna mihez fogni vele, mert hiszen Steinherz tulajdonképpen logikusan, sőt hiper- logikusan cselekedett. Átutalná az egészet a fantasztikus detektív irodalomnak, az meg továbbadná a költőnek — a költő, azzal a megokolással, hogy Jókai már meghalt, köszönettel vlsszaküldené az egész csomagot Igazán bajos dolgot csinált ez a Steinherz. Nem lehet semmiféle műfajba elhelyezni a dolgát, ba a napi szenzáción túl meg akarjuk menteni a feledé öl. Azaz hogy... Most veszem észre, hová tegyem az egészet. Ide. Ebbe a rovatba. Idevaló. Karinthy Frigye#. — A komáromi községi iskolaszék megalakítása. Komáromi tudósítónk jelentő: Kedden délurtáu a kö'aségi iskolaszék újonnan megválasztott testületének megalakulása folyt le a városháza nagytermében. Hlttrioh József koréinak ednök lésével az iskolaszék Katfaoma Sándor ny. járás bárót választotta meg az eioöká tisztségre, aieimökőkké Hütártah Józsefet, jegyzővé Uhereczky Gézát, gondnokká Pethő Sándort, Czéh Istvánt és Welez Emmát választották. FRANCIA HÉT Irta: MÁRAI SÁNDOR (Páris) Dauphinék A palermói spektákulum, ezt a republikánusok sem tagadják, megdobogtatta a francia sziveket. Mégiscsak «zép és fölemelő dolog, ha egy republikának vau tisztességes királyi családja, melynek ceremóniáiban költség nélkül elgyönyörködhet. Mert, hogy Guiee hercegének ée Hadaménak családi ügyét, úgymint Páris Grófjának, Henrynak, a francia daujplhinnck házasságkötését a 1 egyöröseapk ásabb citoyen is francia házi, családi ügynek érzi, akkor is, ha e hercegek s trónkövetelők politikájából semmiféle meggyőződése neon kér többé, azt bizonyltja, hogy ebből az alkalomból a republikánus lapok is elnéző hangon elmélkedtek arról a kegyetlen törvényről, mely száműzi Franciaország területéről az egykori királyi család mindenkori fejét és dauphinjét. S amíg Madame, & a család nőtagjai s távolabbi férfirokonai akadályoztatás nélkül járhatnák-kelhetnek a .köztársaságban, s akár politizálhatnak is, ha kedvük,' s főként pénzük van hozzá, addig e jámbor és disztingvált Jean heroeig, akire öreg- ur korában szakadt reá nagybátyjának, az or- leansi hercegnek halála után e keresetlen és iháládatlan méltóság, hogy a francia royalisták trónkövetelője legyen, öreg párisi létére kénytelen emigrálni, s Palexmóban és Brüsszelben sóvárogni a boulevard után, melynek egyik kedvelt és jólismert figurája volt. Azt mondják, utolsó délután, négy esztendeje, mikor elérte Párísban a távirat, mely a Család fejének, az orleansi hercegnek halálával beállott kinos változásról értesítette, mielőtt parancsot adott volna málhái csomagolására, kisétált a Ohamps Elysées-re, hogy bánatos szivvel megnézze még- egyszer a párisi uocaködöt, nosztalgikusan be- szivja a világ egyik legszebb főuccájának autó- szagát, s szalonkabátja zsebébe (mert ahogy trónkövetelőhöz illik, éjjel-nappal szalonkabátban sétált, mintegy elkészülve a legrosszabbra) beesne ztatott egy darabka párisi aszfalttörmeléket, s ezt a nagyvárosi aszfaltrögöt vitte szerelmesen az erilbe magával... Megcsontosodott párisi volt, s talán sokkal kevésbé monar- chista, mint hívei. Melankolikusan ment el hát, követelni egy reménytelen trónt, Daude-t-ék és néhány családtag akaratából, s a sors rendeléséből, otthagyva nyugalmas párisi életét, élni és meghalni egyszer idegen földön. Miért? Egy ábrándért, a francia trónért, melynek ő az örököse — „jogutódja a negyven királynak, akik, ezer év alatt, megalkották Franciaországot", —■ mint ezt az Action Francaise homlokán, az előfizetési árak alatt, hirdeti. Nos, az ő tragédiája, hogy semmit nem tehet, mert egy király még leköszönhet, de egy trónkövetelő igazán nem köszönhet le. Leköszönni csak valahonnan lehet. S elment Palermóba, az aszfalttörmelékkel zsebében, s onnan izén, onnan sóvárog ée ott ezomorkodiik. A palermói epektáfcwlnm most feléje fordította a franciák figyelmét. A legfrandább család nagy házi ügyét, a dauphin esküvőjét a köztársaság lapjai is eseménynek tekintették, s tiszteletteljes rokonszeawel adtak hirt felőle. Ami s aki ezen. a napon trónjavesztett anyakirálynéban s udvaravesztett nagynénikben összegyűlt, az kiadja a góthai almanach egy kötetét, — az aktív hatalmasságok óvatosan távoltartották az ünneptől mag irkát, igy elsősorban az olasz király, aki. család ide, szolidaritás oda, egy unokátestvérnyi királyi herceggel sem képviseltette az esküvőn magát. Azok a hatalmak, melyek a francia köztársasággal politikai s diplomáciai jóviszonyt tartanak most fönn, tapintatlanságnak érezték, hogy bármiféle jellel kifejezést adjanak érzékeiknek e családi ünnepség alkalmából. De, ha jól megnézik az esküvői menet fotográfiáját, melyet a köztársaság lapjai kivétel nélkül leközöltek,’ csakugyan történelmi a tabló: az uj Európa egyik történelmi fölvonulása volt. ez. s a kép a, köztársasági*- sodó Európa vitrinjébe való. ahol a koronákat s az emléktárgyakat őrzik, gyűlölet- nélkül, inkább kegyelettel. A. portugáldrirálymó-nagyné- nitöl. aki a száműzött öröm apa. karján a menetet. mégnyitotta, a hosszú nevű, de annál névtelenebb apró német feiedelmecske-’kógorságo- kig, mind itt tolongott, egymás sleppjét fogta, aki Európában ma trónus nélkül maradt. — s ha a fiaital pár. Párig grófja s a kedves, tizennyolcéves Izabella elnézték e nászmenetet., dauphméknak talán kételyeik is támadhattak, érdemes-e e gratulánsok sorsára aspirálni, s életprogram-e, negyven év múlva aszfaltröggel a szalonkabát zsebében sétálni Pálermóban, melankolikusan és tétlenül? — Hattyúdal Elképzelhetetlen, hogy Doumergue elnök nizzai hattyúdalát, hétéves elnöksége utolsó nyilvános szavát, a francia külügyminisztérium tudta s beleegyezése nélkül zengte volna el. A francia köz-társasági elnökök beszédei, mégha hattyúdalok is, nem készülnek rögtönzve, s minden szavuk jó néhány szűrőn és hangfogón megy át, mig Havas Írnokainak kezeügyébe kerül. Aki a köztársasági üzletvezető® technikájával csak valamennyire ismerős, nehezen hiheti el, hogy Briand, a francia külügyminiszter, a Quai d’Omsay hivatalszobájában értesült arról, amit a köztársaság elnöke egy órával elébb odalenn, Nizzában, az ő, Briand, bűnös öreg fejére ráolvasott... Az a föltálalás, hogy a távozó Doumergue ,megadta neki", mármint Briandnak, a lekent egyet a locamói politikának, de úgy, hogy minden százperceotee imperialista francia szivéből beszélt, tudatos ferdítés, vagy naiv harangozás. Hogyan képzelhetik el, hogy Doumergue elnök, ez a lég!egyelni ezettebb közhivatalnok, utolsó hivatalos utján akár csak egyetlen szót is kiejt-, vagy Pöstyén A világ rheumafiirdőjel Elcidény: Mértékeit tavaszi kúrák a Ther- mia Palaoe-ban (luxüsszálló) és a Cyrill- liilvarúanjközóoosztályl 3z iszapfürdőkkel egybekötve. Felvilágosítást nyújt: a Fiirdí- igazgatósag. egyetlen kezet is megszorít, ha ezt a protokoll, melyet Parisban készítettek és sok szempontból sokan vizsgáltak át, előzetesen nem irta elő? Hogyan képzelhetik, hogy Briand, akinek az eredeti terveik szerint el kellett volna, ki-b- nie erre az útjára Tuniszba az elnököt, s aki- utolsó pillanatban mégis Parisban maradt s engedte maga helyett menni az elnök-jelülis.'!.-- ben konkurrensét. Berard -szenátort, nini tudta előre, amit -s ahogyan a köztársasági elnök a nizzai banketten mondani fog? Elképzelhető-?, hogy egy államfő „dezavuálja" a felelős kormány külügyminiszterének politikáját-, sőt. annak személyét, csak úgy a távolból, ötletszerűen, egy bankett, alkalmából? Természetesen nem lehet elképzelni az ilyesmit, S még kevésbé lehet, elképzelni, hogy Briand, aki az An- echluss alkalmából a szenátusban tartott beszéde óta a legnagyobb visszavonultságba-n tárgyal, s nem szerepel a nyilvánosság előtt, való- szinüleg mindaddig, mig nem tartja alkalmasnak a pillanatot, hogy válaszával előlépjen. — elképze-lhetö-e, hogy Briand nem készük a köz- társasági elnök beszédének külpolitikai kitételeire legalább úgy, mint az elnök maga? Nem valószínűbb-e, hogy Briandnak szűk: ne volt erre a beszédre, melyet, ha nem is fogalmazott-, de óhajtott,— szüksége volt az erős. hivatalos hangra, melyet ő, a békeapostol, az első kritikus pillanatban, mely békemüvét veszélyeztette, stilushiba nélkül nem üthetett meg? Két hete a Quai d’Orsayn követek adják egymásnak a kilincset, s az előkelő hivatalban olyan munka folyik, amely hamarosan nagy meglepetést adhat a világnak, — komolyan képzelhetjük-e, hogy ugyanakkor Doumergue elnök a külügyminisztérium megkérdezése, sőt jóváhagyása nélkül mondhat külpolitikai kérdésekről valamit, ami Briandnak nem kedve szerint való? Doumergue elnök, aki hét évig modellje volt annak az államfőnek, amilyet a- protokoll s az alkotmány előírnak, éppen hattyúdalában fogott vodna hamis hangot, vagy egyéni magas cé-t? Doumergue elnök nem Viimoe ceáezár, sose akart lenni, aki egyéni rögtönzésekkel ejti kétségbe az európai és a saját diplomáciáját; s Briand soha nem volt senkinek Bülowja. A PÓK Irta: Muzsnayné Cs. Gabi Nem volt babonás soha s saját magának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért ragaszkodik a pókhoz. A pók ott szőtt hálót közvetlen az íróasztala mellett a fal sarkában. Eleinte észre sem vette, meg som tudta volna mondani, hogy mióta látja, mikor pillantotta meg. Órákig ott ült Íróasztala előtt és figyelte a pókot, annak minden mozdulatát. Amint lesben állt s egy-egy ártatlanul röpködő szúnyogra, vagy légyre meregette szemeit-, hogy aztán az áldozatra csapjon nagy hirtelen, ha az belesodródott a finom hálóba. Kacérkodtak & legyek vele? De mind csak ott keringett a pók körül, mintha a szobának más sarka, más része nem is lett voina, — Akárcsak a nők —- gondolta keserűen — azok is mindig a veszéllyel játszanak, keringenek, fogj- raeget játszanak, hogy aztán Ők húzzák a — rövidebbe t. Az Íróasztala tele volt megirt és tiszta lapokkal. Már betek óta alig dolgozott. Egyszer megbénította ilyen minden-mindegy érzéB. Beteghez hasonlóan vonszolta magát és egy rendes mondatot nem tudott papirra vetni. Akkor barátai unszolására elutazott. És tényleg, a más környezet, a tenger, a pompás pálmafasorok, virágok, idegen emberek tarkasága felrázták. Jó érzés is volt néha reggel kiállani a tenger partjára ée várni a napfelkeltét, amint az óriási korong lassan-lassan kibújt & messzi vízből ée előre küldte a hullámzó vízre sugarait. Lehunyt szemmel tartotta sovány arcát a teljen nap elé, amig csak bírta a melegét, aztán megfordult, nehogy megvakuljon a nagy, káprázatos fénytől. Ez volt a nappal legszebb ajándéka. Alig is járt ember kíirölötte. Rajta kívül egy idős, őszhaju nó volt még napimádó a fürdőn. Derűs időben mindig ott lehetett találni őt is a parton, amint a napot várta. Lassankint halk barátság fejlődött ki köztük, amely csak a néma köszönésig terjedt. Reggelenként egymásra mosolyogtak, mintha mondták volna egymásnak: Várod te is...? De miként is jutott ez most az eszébe? Ebbe a a szobába sohase jut a napíényből. Nagy sötét szoba, ez, telve titokzatossággal Magy eaak úgy rémlik neku 7 Mi titokzatos itt tulajdonképpen?... A ezéles fekete szekrény, melyben könyvei állanak...? Aszkétának való keskeny ágya? íróasztala? A képek a falon? Eh semmi!... Asszonyos gyengeség az egész!... Dehát ez a pók? ... A pók? ... Az ő éhes, falánk, ravasz pókja?, amelyhez nem engedi, hogy nyúljanak, sem az anyja, sem a cseléd. Az ö felügyelete alatt takarítanak a szobában már hetek óta, Az ayja türelmes, jóságos öregasszony, egyszer megkísérelte levenni a hálót a falról, de a keze megállt a levegőben, ahogy a fia hangja megütötte. így még sohasem kiáltott a fia reá. Vájjon mi lelte őt? ... Vagy persze, babonaság!... Pók, szerencsét hozó!... Bizonyosan újra nagy munkán dolgozik és hát az irók, művészek mindegyikének van talizmánja, babonája... Balázs azon kapta magát rajta, hogy az ő pókját más pókokkal hasonlította össze. Séta közben, házak falán, templom-oszlopok között, fák lombjai, kerítések között a pókokat nézte s megelégedetten mosolygott mag elé. mert az ő pókja nagyobb volt mindegyikénél. Jó dolga is volt a póknak, már lesnie sem kellett, Balázs vitte, fogta neki a nagy potrohú zöld legyeket, bogarakot, csak hogy jó falatot vigyen a szobásarok lakójának. Senki sem tudta, mi van Balázzsal. Az arca megnyúlt, kedvetlen volt, munkája neon haladt. Anyja félve figyelte. Ez mind csak azóta van igy, mióta az a nő szakított vele. Kacér, hiú teremtés volt. Anyai szive örült akkor, amikor a szakítás megtörtént, de most áldaná a sorsot, ha újra belibbenne úgy illatosán, pompázatosa-n, mint abban az időben. Sokszor ö nyitott ajtót, mikor a leány nem volt otthon. A hölgy észre sem látszott venni a cserét Mindegy volt neki, hogy kJ nyit neki ajtót. Nem, a világért sem említette volna a fia előtt az illatos dámát Az jöhetett, mehetett a lakásukban akármikor, éjjel-nappal, reggel, délben, ahogy kedve volt. Szó sem esett róla közöttük. A fiát boldoggá tette s ezért tulajdonképpen hálával tartozott volna neki... Ezt is csak most látja, ennyi idő utáni Akkor gyűlölte a nőt, az idegent, féltékeny volt reá, mintabogy minden anya féltékeny egyetlen fiára... Most forrón áhitja jöttét... Hiába! Ki tudja hol, merTe kering a nagy világban?... Még csak nem is inhat neki, ide 6em hívhatja.... És az a pók... Mit akar vele Balázs? Le kellene ütni onnan! ... De nem!... Eszébe jutott a fia tiltó, kiá'tó hangja. Talán újra el kellene utaznia valamerre? Feltétlen beszélni kell Balise legjobb barátjával, aki máskor i« tudott hatni reá. Igen. ez lesz a legjobb! El kell utaznia! — nyugodott meg az öregasszony és ölébe ejtette hímzését. Balázs aznap későn jött haza és nem egyedül. A házban már éjféli csend volt. Senkit sem talált éb- reD. A nő, akit magával hozott, kíváncsian járta körül a szobát, mig Balázs szekrényéből poharakat rakott egy asztalkára. Az éjjeli vendég meg lehetett elégedve a látottakkal: egy írónak a lakásán volt és ez tetszett neki. Könyvet, könyvet látott mindenütt e egyszerre leike csodálattal telt meg aziránt, aki mindezt olvasta ie... Balázs fátyolos szemmel nézte a szemben ülőt... — Hasonlít, nagyon hasonlit... egészen olyan, mint ő... gondolta és mosolyogni próbált. — Igyon még!... Töltött a kiürült pohárba, — hisz megfázhatott ebben a vékony ruhában. Nincs senkije, aki öltöztetné? ... A nő kacagott, mintha mondta volna: Majd lesz ... majd te!... Balázs csak azért hozta-fel magához, mert arra a másikra nagyon emlékeztette ez az uccán tala’t leány. És ahogy eléje libbent, valami friss báj volt benne, szinte hamvas, érintetlen... Hiszen ez a fénykép is, mintha róla készült volna. A kép ott állt az Íróasztalon közvetlen a pókháló alatt. A háló mintegy ernyőt alkotva borult föléje s megmeglengett, mikor uj áldozat repült bele. Ez éjjel után gyakrabban jött fel a leány. Néha Balázs hozta magával, néha egyedül szaladt fel, de nem mindig maradt sokáig. Balázs néha türelmetlen volt vele szemben s ilyenkor rendesen elküldte magától, még mielőtt csókra került volna a sor. — Nem szeretsz? -*• kérdezte egy este megbántva a leány. — Nem kellek neked? — mondta duzzogva és vékony kié kabátja után nyúlt. — Már nem kellek neked?... Akkor minek kerestél ki magadnak?... Azt szereted ott, akinek a képét őrződ?... No felelj!... Azt szereted?... Mond?... — A pókot szeretem! — felelte Balázs ée meg eem látta a leányt- Hideg volt a hangja és metező. Ez ingerelte a leányt, aki póznak vette a férfi nemtörődömségét és egészségeién felnevetett. — Ugyan, ezt a pókot... Ezt az utálatos nagyítású pókot?... Agyonütöm, összetaposom!... És lábait odaütögetto a szőnyeghez. Balázs felegyenesedett könyöklő helyzetéből és merően a leányra nézett. — Mit?... Ezt a pókot? Te?,., Agyonütni?... És olyan lett a szeme, hogy mis, aki ismerte, aki a lelkét ismerte, a meghasonlottságáról tudott, a félelemtől belereszketett volna. De mit tudott ez a leány?... Aki csak arra való volt, hogy a gyönyörben mást helyettesítsen. Egyszerű lélek volt, kevés, nagyon kevés emberismerettel és kezdő, fiatal kezdő, most tanult járni az élet. a szerelem útvesztőjében. És gyermek fé- lig-meddig, kiváncsi, ingerelni szerető, bosszantani vágyó!... — Hát ez nem olyan pók mint. más?— kíváncsiskodott s kabátját messzire dobta; azután ártatlan arccal odaköriyökőlt Balázs mellé, majd lopva körülnézett az asztalon. Balázs kicsinyke legyet dobott a hálóba és a poros pókháló megTemegett. Könnyű kis porfelhőcske permetezett a fénykép üvegére. A leány hirtelen felkapta a bronzgyertyatartót a mielőtt a férfi meggátolhatta volna mozdulatában, gyors kézzel, ügyesen odanyomta a pókot a falhoz. Sötétben fizes folt maradt a pókból a falon ée tépett hálófoszlány lógott le róla. Egy pillanat müve volt az egész... A másik pillanatban már ott dulakodtak a földön az íróasztal előtt. Előbb csak kacagott a leány, nem félt. még srín's jól estek neki az ütések, a férfi kemény ütései... Megleckéztetik, hogy aztán kibékítsék!... Oh, hisz csak tréfa az egész!... Tréfa!... Egy ostoba pók miatt verekedni, mint egy diák... Milyen gyerekes!... — Gondolta magában, de aztán a hangját hallotta, a férfi gyűlölettel teli hangját... — Te céda!... Te romrv!... Te!... Lihegte a férfi... ' És ez a hang megfélemlítette... félelmet keltett benne... Ez mégsem tréfa... Már nem kacagott a leány, már tudta, érezte, hogy nem tréfa és sirva. szakadozva jöttek a hangok torkából, mint hangfogó alól remegő, síró, csukló, rekedt cselló hangok és szabadulni akart... szabadulni mindenáron! Kemény kis öklét belevágta a férfi arcába, rúgott, védekezett, kiabálni, ordítani akart, szabadulni, szabadulni, élni, de a férfi kezei vasmarokkal szorították nyakát, amig megszűnt akarni, védekezni, mozogni, élni... Még akkor is ütötte az élettelen testet, mikor az ajtót bátracsapták. Az anyja rémült, iszonyú sikolyra csak egy szót tudott mondani eszelősem — A pók .... a pók... És s falat nézte, a sötét vizes foltot..,
