Prágai Magyar Hirlap, 1931. március (10. évfolyam, 50-75 / 2567-2592. szám)
1931-03-01 / 50. (2567.) szám
199i március 1, vasárnap. Az öreg bankár tragikomédiája irta: SchdpfISn Aladár Megbukott egy pesti bankár é® átkúszott veibe egy csomó ember pénzecskéje. A bankár most a rendőrségen várja sorsát, hiteleződ pedig sírnák a pénzűk után. Mindennapos mai tragédia, «Hg vo-lna érdemes beszélni róla, ha nem volna ebben az -egy esetben egy olyan momentum, amiért, érdemes szét vesztegetni rá. Az öreg Farádi Balogh Konstantin bankár esete iskolapéldája egy mindig megismétlődő tragikomédiának. Nézzük csak meg egy kicsit. Az öreg, ma már 69 éves bankár klemtélája túlnyomórészt a társadalom úgynevezett előkelő köreiből került elő. Van köztük hercegnő, gróf, miniszteri tisztviselő és különö<sen sok köztük a jó társadalmi állású nő. Ahogy a lápok írják, az öreg bankár a zsebében tartotta pánoélszekrényét: ha valaki kölcsönt jött kérni tőle, egyszerűen belenyúlt a zsebébe, elővette a nagy 'bőrbukszáját és szedte ki belőle az ez- resbankókat. Tízezer? Húszezer? Ahogy parancsolod, méltóságos uram, amennyit parancsol, nagyságos asszonyom. Ha valaki pénzt hozott neki kamatozt atásra, kiáltó tóttá róla. az Írást és a pénzt megint csak a bukszába tette. Ami a kamatozást illeti, az inflációs korszak utolsó hírnöke volt. Kosztpénz-kamatot fizetett. Havi két pengőt adott a rábízott pénz után, ami egész csinos kis kamat, évi 24 százalék. Az igy összeszedett pénzt aztán kiadta másoknak kölcsön váltóra vagy biztosítékra és 30 százalék kamatot vett érte. A 6 százalék különbözet volt az ő öröme. Rezsije nem sok volt, mindössze így kis irodahelyiség, egy tisztviselőnő és egy gépiróleány költsége. A dolog gyönyörűen ment, akik a pénzt adták, csal? örültek a nagy kamatnak, hiszen tízezer pengő után kétezernégyszáz pengő kamatot kapni egészen jó dolog. Akik a pénzt kölcsön vették, izzadtak egy kicsit, de fizették a harminc százalékot, mert muszáj volt. A bankár gyarapodott, betevői gyarapodtak, az adósok fizettek, —• van-e ennél jobb, egyszerűbb, kellemesebb üzlet. Egyszer aztán a dolog jól olajozott gépezetébe beiecsuszptt egy vasszilánk és a gép megállt, használhatatlanná vált. A dolog úgy kezdődött, hogy az adósok kezdtek nem fizetni. Előbb a kamatokat nem fizették, sőt akadt közöttük olyan igazságtalan, hogy a becsületes kamatüzletet uzsorának kezdte nézni. A bankár 'ekkor, mit tehetett mást, vérző szívvel bár, de megpróbálta a biztosítékokat értékesíteni. Ekkor kiderült, hogy időközben nagyon leromlottak a viszonyok, a nála biztosítékai letett tárgyak nem értek annyit, amennyit ő kölcsön adott rájuk. Itt már nagy bajok mutatkoztak s valahogy illata lett az egész üzletnek. A hitelezőknek az ilyesmire (kivételesen jó szimatjuk van. Megorrontották a bajt és követelték vissza, a pénzüket. A bankár nem tudott fizetni, följelentés, rendőrség, siránkozás — a többi magától -értetődik. Banális kis história ez, csak azért érdekel, mert. nem tudom a dologban károsultakat sajnálni. Mindig kész vagyok a hajban lévő embert sajnálni, de őket legjobb akarattal sem sajnálhatom. Az öreg bankárban, csak az a sajnálatra méltó, hogy valóban öreg, már 69 éves s ilyen öreg ember baja mindig nagyobb, mint amennyit megérdemel. Lehet, hogy neon le valami rossz ember, csak nem értett a bankármesterséghez s a banküzletnek egy egyéni, naiv és dilettáns elképzelése vitte bajba. Ostobaság volt tőle azt hinni, hogy a mai világban ennyi hozzáértéssel és üzleti gondossággal' is lehet valaki bankár. De a hitelezői csak minimális sajnálatot érdemelnek. Először az ostobaságukért, ami elhitette velük, hogy ezreiket, tízezreiket, százezreiket rá lehet bízni egy olyan bankárra, aki üzletét ilyen pat-riarchalisan ver zeti és hogy reális üzletember az. aki rendes bankok által adott betéti kamat öt&zöröeét kínálja. Akiben egy .kis logika van, annak tudnia keli, hogy ebből csak baj lehet. Csakhogy az emberekben nem logika van, hanem kapzsiság. Az természetesen nem jutott az eszükbe, hogy százezer pengő tőkéből havi kétezer pengő jövedelmet huzni erkölcstelen doleg, minősített uzsora, ők kiuzsorázták a bankárt s tudniuk kellett, hogy ez csak úgy lehetséges, ha ez viszont. még jobban kinzsoráz másokat. Kapzsiságuk megérdemli azt a büntetést, hogy elveszítsék a pénzüket. Dohát csupa intetógens emberek, hogy eshettek 'bele ilyen naivan gödörbe, mikor a hasonló bank búik ások és tönkremenésok egész tömegéről hallhattak már? Itt az emberileg érdekes dolog. Az uzsora-ösztön valahogy benne van az emberekben. Ha pénzük; van, ntece semmi skxupuáusuk, amikor ennek a pénznek a mennél dusabb kamatoztatásáról van szó. Az uzsorát nem 'tartják bűnnek, úri emberhez méltatlannak, csak akikor, ha őket uzsorázzák. Vagy nincs Ítélő képességük — legritkább emberi tulajdonság! —, vagy ami kevés van, azt is elvakitotta a kapzsiság. Akinek pénze van, az félti, de egyszerre megfeledkezik minden óvatosságról, ha nagyon nagy jövedelem lehetősége .kínálkozik. Mert az ember valahogy úgy van berendezve, hogy ami egy erős kívánságárnak az irányába esik, azt kritika nélkül elfogadja helyesnek, okosnak, erkölcsösnek. S ha aztán kiderült, hogy helytelen, oktalan vagy erkölcstelen volt, akikor sít, jajgat, becsapottnak, áldozatnak érzi magát. mm—----------' 'mmig———1 ...............— '1 |g ga, Tefefon ®8» i I * — » A ftrag, pwroeffife * ! EOSICE, F ö - «t c a i®. 5 mgy vMaozlái*. Jhdásofms M __ ......................u» ■«» ■" .IMI mm. vmm, >■»., u,„ MÉ CS LÁSZLÓ: LEGYEM VILÁGOSSÁG! Vonatra szálltam és a harmadik osztályban horkolt végignyulva bölcsen egy munkás. Alltata, meri nem volt helyem s töprengve néztem: keltsem föl, ne keltsem? Mosolyt virágzik, jót áknodhatik. Nem tudja, hegy ruhája, inge foltos, hogy mennyi bársonyt, selymet tartogat a pénzeseknek milliónyi boltos. Hogy mint az Élet, olyan a vonat és minden percben történhet karambol, hogy árvíz készül: könny- és vér-özön s a föld felett ködarcu Rém barangol. Hogy mint az Élet, olyan a vonat: van első osztály kényes gazdagoknak, van másodosztály, kik most gazdagodnak s van harmadosztály nincstelen rajoknak. Hogy vannak fehér, vörös börtönök; uj édent, fajt, hazát, osztályt hazudnak, szadizmussal! Nincs Krisztusuk! S ha van: nincs Isten-arca az ő Krisztusuknak! S ő mindezt most nem tudja. Álmodik. Mosolyt virágzik. Költsem föl, ne költsem? Jó lesz talán, ha mindig igy marad, a mag maradjon mindig a gyümölcsben! A magban meg maradjon a csira, a pille puhán álmodjon a bábban, Idő méhében ifjúság, tavasz, az anyaság meg a szerelmi fában. Madárt tojás, rügyet rög rejtsen el, a. hang ne ébredjen föl a harangból, mert élni, tudni és szenvedni: egy! S a föld felett ködarcu Rém barangol. És mégse, mégse! Jöjj szent borzalom, csírázás, rügyzés, anyák égi fénye! A szenvedésnek élet-arca van s az élet az Isten hőskölteménye. És hozzá léptem irgalmatlanul, mint anyánkhoz a teremtő Okosság, kiben szunnyadtunk öntudatlanul: ébredj! tudj! szenvedj! Legyen világosság! EGY RIPORTER ltja: MÁRAí SÁNDOR D él előtt Barbusse-uél vagyok. Az EiPf el-torony környékén lakik, egy bórhóz ötödik emeletén, két kis szobáiban- Egy üvegszekrényben Zola összes müvei, valamilyen uj kiadás, fűzve. Kispolgári bútorok, bibelot-k. Nem a „nagy író otthona", könyvtárral és fotográfiákkal, be rám ázott hajfürtökkel, — két nagyon szerény szoba, ahol egy ember él és dolgozik, különösebb kényelem nélkül. A társalgás óvatosan indul ő tudja rólam, hogy nem vagyok kommunista, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel védekezem és küzdők a kommunizmus ellen. Én tudom rója, hogy ő — mint olyan sokan — Moszkva szemében nem számit megbízható politikusnak. írónak tartják, intllektuelnek, tehát nincs szükségük reá. A polgári világ éppen úgy ejtette, mint a 'bolsevista világ. A kettő között él, az ötödlik emeleten, két kis szobában. Ahol találkozunk, a közös meggyőződés, hogy az a társadalmi rend, melyben élünk, túlélte magát. Romok között járunk. Az ember legjobb meggyőződése szerint csinálja munkáját és segít, ahol tud. Nincs benne semmi a prófétából, aki minden pillanatban téríteni Óhajt, — egy ember, aki az élet derekán túl van s .iparkodik jóhiszemű maradni. Nemcsak jobbra és balra: mindenekelőtt szemtől-szembe, minden emberrel szemtől-szembe. Aki tudja, hogy nincsenek dogmák, csak emberek s ahány ember, annyiféle igazság. Egyáltalán nem rezignált. Miint minden nagy lélek, kiváncsi és fogékony. Amíg beszélünk, az az érzésem, hogy —- magam is mesterember — egy másik mesteremberrel beszéllek: egy munkással, akinek munkája az irodalom, az élet kifejezése, pre- ciz és kegyetlenül terhes munka. Mesterségé beli kifejezéseket használunk, félóra múltán tisztáztunk bizonyos elemi fogalmakat, nagyjából tudjuk egymásról, hogy ismerjük * mesterség eszközeit, fogásait, titkos szerszámait, a szakma tolvajnyelvén érintkezünk. Nincs idő rnegállani egyes neveknél, melyek átviilannak a társalgáson, neveken s irányokon át keressük a feladatot, mélyet meg kelil oldani. Néhány személyes udvariasság után, melyek francia nyelven elkerülhetetlenek, rögtön a feladatról 'beszéd. Nincs más művészet és irodalom, csak az individuális — de joga vian e a művésznek, a az írónak ahhoz, hogy egyénisége problémáival bíbelődjék, miikor a szociális problémák mindennél lenyügözőbbek és égetőek? Bar- •busse tagad ja a művésznek ezt a jogát MPIOIMOL rrt^í A megtónálás, — mondja >*— a mesterségbeli kifejezés, az anyag megmunkálásának módja az igazi művészinél mindig egyéni marad. De a probléma, melyet kifejez, nem lehet többé csak individuális ... Sokat repülök, — teszi hozzá váratlanul. — Egész Európát, egész Oroszországot repülőgépen utaztam be. Repülőgépről nézve a világot nem látunk egyes házakat, hanem mindig várost v.“gy falvai, nem látunk embereket, hanem tömeget . . . így kell látni a világot az uj művésznek. Az egyes ember problémája csak akkor érdemes a megmunkálásra és kifejezésre, ha feltárjuk az egyén összefüggéseit a közösséggel, az egyéni válság közös, szociális eredőit. Minden másfajta irodalom el fog múlni. Ezt szigorúan mondja, dogmatikusan. Hatvan éves. Teljesen egyedül van. Néhány világsiker van mögötte, mint az „Enfer" s a „Fen". Most Zoláról ir könyvet . . . Magányosan él, az ötödik emeleten s iparkodik ilyen szociális madártávlatból látná a világot. P'árisbam különben keveset időzik. „Az irodalmi élet . . ." — mondja és legyint. Feláll, végigmegy a két szobán, keres valamit, — magas, vékony alakja meghajlik az alacsony szobákban. ősz haja homlokába lóg. A magyar irodalomból csak neveket tud s bevallja, hogy nem olvasott semmit. Tbom&s Mann-t „íejlő- déskópesnek" tartja. Gide és Valéry nem érdeklik. Az uj francia irodalomból dicséri Lue Durian fiatalkori költeményeit, egy Malraux nevű író regényét Indo-Kináról, Paul Morajod nevénél vállat von s egy mosollyal ezt mondja: „Tűzijáték." Rengeteget olvas ma is, irodalmi ismerete és értesültsége átfogó, alapos. A legújabb jelenségeket, az egészen uj neveket is számontartja, kutat, ellenőriz. >— Nincs iró, — mondja — egyre kevesebb vau. Mentői több a könyv, annál kevesebb az író. A világirodalom ma tele van abortusokkal. A® a kézirat áradat, mely ed borítja a® irodalmi piacot, óvről-évre kevesebb megmaradó könyvet ad. Hirtelen, mesterséges sikerek, feltűnő nevek, néhány trükk, néhány ügyes mesterember. Hol van a® iró, aki egyetlen kiásással elorditja ennek az emberiségnek minden nyavalyáját, úgy, hogy beleboraangjon a világ? Ő mindenesetre kiáltott egyszer egy iílyen hatalmasat —< a háború alatt, mikor az Oeuvre közölni 'kezdte a „Tüz"-et. Lehet, hogy azóta mélyült, okosodott, vagy amint ő mondja, „madártávlata" tágult. D* újat, hasonlót nem adott, mint a Tűz vélt Hosszan búcsúzom tőle, azzal a megil 1 etődéssel. mely e tiszta s jóhiszemű jelenségnek kijár. írói jelenség van nagyobb, mint ő, emberi jelenség kevés. Megközelíthetetlen tudott maradni. S ez talán több s talán nagyobb erőfeszítésbe is kerül ezekben az időkben, mint néhány közepesen jó könyvvel szaporítani az irodalmi inflációt. Egy „Asyle“-ben voltam, a Santé-fogház mögött, egy francia bolondokházában, Párás legnagyobb tébolydájában. Az épületeket a múlt század közepén építették, a kórházi előírásokat még Napóleon szabta meg. Ez minden párisi kórházban igy megy: felkelés reggel négykor, lefekvés délután ötkor, stb. Valakit keresek s később, egy fájdalmas vizát után, elindulok körben az épületek között Az épületek szürke kőből, a kert szürke, valahogy a fü is szürke. Nincs színe semminek. Természetesen nagy „rend" mindenfelé. Fedett sétányok, melyeknek falát gipsz domibormüvék ékítik, klasszikus gipszöntvényeik HennesrőL, PeriMesrőL, Apódéról és Adkybiadesőről, görög és római istenekről, államférfiakról és gondolkozókról, aminek a betegek bizonyára nagyon örülnek. De a faiakat „ékíteni" keli valamivel, ez aa előírás . . . Egy tucat pávádon, ahol az emberi tébolyt „gyógyítják": betegek, kik katonás parancsszóra kelnek, esznek, fürdenek, sétáinak... Bele lehet őrülni. A® igazgató villája edőtt kokéit kert, nyírott francia bokrokkal, vörös- agyagos tenniszpálya, melyen tavasszal fiatal hölgyek ugrálnak fehérben . . . Szemközt a tennie apályával a súlyos betegek szeges dróttal elkerített séta helye. Most is lézeng néhány ebben a ketrecben, amig arra megyek; sötétkék zubbonyban keringenek, a rácshoz futnak, szomjas kíváncsisággal bámulnak az arrame- nők után. A refektóriumból áj latos orgonaszó szűrődik elő. A templom, mely az asyle-hoz tartozik, óriási, nagyobb, miint a legjobb zsúf olt pavi-llon. Miért, hdgy minden olyan hely, ahol a tn- vaitalosság, az állam kezeli, neveld, szervezi áz emberek életét, emlékeztet egymásra gyilkos sivárságában? Ez a tébolyda éppen olyan jól lehetne kaszrnya, vagy iskola, mint kórház. Ugyanez a merevsége a konstrukciónak, ezek a szűk és rácsos ablakok, melyeket parancsszóra nyitnak és csuknak, ezek a centiméterrel kinyírt „kertek", ezek a lugsza- gu lépcsőházak és bejáratok, ez a „tisztaság", mely elviselhetetlenebb, mini a legszaibado-. sabb rendetlenség, ez a gépiesség, ez a megölése az egyénnek szinnel, vonallal, kimórios- kélt kötelességekkel és jogokkal! De, amd fontosabb: egész Európában, leszámítva talán a modem német iskolákat, kórházakat, mindenütt ugyanez a kegyetlen, börtönre emlékeztető atmoszféra, ez a fojtogató lélektelenség, ezek az őrmesteri ordítás visszhangjára berendezett kongó folyosók . . . Aki ide méla- búval jön be, az néhány hónap múlva biztosan dühöngő őrüli lesz. Aki ide katonának jön be, az, ha a legjobb szándékkal van is, anti- militanisia lesz. Ez a penelráns kegyetlenség mindenben, a legkisebb dolgoban is, a feliratokban, melyek nagy bet tikkel „hullaház"-at hirdetnek s a bánásmódban, mely gépiesen reáragad a legjobb szándékú ápolóra, orvosra is, ha egy időt itt tölt! Ilyen helyeken valahogy átlászőbb a* a kegyetlenség, mellyel a „hivatal" — mindenfajta hivatalosság — intézi az életet. Érzed, hogy a modem államban menthetetlenül akta vagy, szám, melyet elkönyvelnek. Relatív s*a- sisabfldságoc. nem tarthat sokáig, egyszer majd csak kezük közó kerülsz- mint katona, romit beteg, valamilyen minőségben megcsípnék egyszer. S akkor jaj neked, kortárs, akit ez a társadalom „hivatalosan" vess kezelésbe <— sorsod reménytelenebb és sróvárabb, * mint a középkori koldusé, aki szuverén önkénnyel élt vagy forduÉt fed betegségében u vécén. 4 Köhögés, hurut, svamérköhögés • -í* Kapható gyógyszertárakban és drogériákban Tssrandot Bar Prá#a I., Na Mústku 3. Magyarok találkozóhelye. Magyar kiszolgálás. Eredeti magyar és ____________külföldi borok.____________
