Prágai Magyar Hirlap, 1931. január (10. évfolyam, 1-25 / 2518-2542. szám)

1931-01-25 / 20. (2537.) szám

'piwgm-Mag^ar-hiklap 1931 Január 35, vajánutp. „PAPA AZT MONDOTTA...” Irta: Neubauer Pál így lésets csendben Margót egyszerre csak igy szólt: — Papa az,t mondotta . •. Azután percnyi szünetet tartott, lassan ki­hámozta magát a gitártartó szalagból, a zon­gorára tette a hangszert és mindezt olyan választékosán unalmas szád izmussal, hogy öröm volt nézni. Öröm volt nézni a várako­zás csendjébe fulladt társaságot is. Lesték, mit mondott a papa. A paraasszusi költő neon birta ki. Meg volt róla győződve, hogy a versről nyilatkozott a papa. — Mit mondott a papa? — dönmögfe. — Azt, hogy nagyon szereti a zenét — fe­lelte Margót. A költő mélyen meg volt bántva, de nem te­hetett mást, mosolyogva és nagy tisztelettel fogadta a kinyilatkoztatást. Papa szereti a zenét... papa minden viccnek örül... papa vacsora után rendszerint egy almát eszik... Margót egyre-másra találta ki a leghét­köznapibb dolgokat papáról és a híresek társasága minden szavát komimon tál ta. Al­ma? Newton orrára esett egy alma; igy jött <rá a gravitációra! Zene? A szférák zenéje mindig szorosan összefüggött a csillagászat­tal! Vioc? Minden lángész naiv, szinte gye­rek és senki sem tud úgy nevetni, mint a lángéez! A papa és a szakácsné? Beethoven és gazdasszonya!... JPapa azt mondotta*' jegyéiben áfflt az est, amely most jut eszembe, mert Margót Ismét hasábosán „nyilatkozott". És meg kell álla­pítani, hogy minden Einstein-nyilatkozatnál százszorta fontosabb az embereknek a Mar­gót nyilatkozata arról, hogy nincs miről nyi­latkoznia. A leghíresebb ember, de alig van, aki érti, mit tanit. Ezt maga a tulajdon lánya mondta legutóbb. Tessék elképzelni: Einstein tiszteletére százteritékes diner Ghaplinnák Száz filmcsillag tllá körül a csil­lagok bölcsét. Pompás alkalma van, hogy ta­nulmányozza az emberi csillagokra alkalma­zott kozmikus elméletét. Ha már őt nem érti a száz csillag egyike sem, megérti ő valamennyiüket. ügy, mint Margót és én megértettük a hír, a nagyság, fény, pompa és kultiválteág relativitását azon az estén Berlinben. Margót ma már nem zenésnt meg verse­ket, nem adja őket elő vékony hangocskáján, nem pengeti ártatlan együgyüeéggel (amely mögött ott csillogott a humor) a gitárt. Szob­rászkod ik. Különös kis- szobrokat gyúr, hosz szuszaká'llas öreg zsidókat, szomorú és döly- föe, okos és buta, groteszk felieket. Megnéz­tem prágai kiállítását: igazán nagyon lúd. Tudja, hogy ma minden „Von Kopt bis Fuss nuf Einstein ednge- stellL" Tudja, mi rejtőzik a maszkok mögött. Ki­tűnő ismerője a — relaüvi tásnak, Minden szobra pedig így szól: „Papa azt mondotta ..." Senki sem tagaoinaija, nogy Einstein pro­fesszor olyan híres, mint a „Kék angyal" hősnője, Marlene Dietrich. Talán valamivel híresebb, talán kevésbé híres, de az utóbbi hetekben megint sok szó esett róla. Ameri­kai turné (hegedűjét magával vitte), kali­forniai tudós tárgyalások. Azonfelül Cha­plin meghívta Einsteint, aki száz hollywoodi filmsztár között foglalt helyet a legnagyobb és legfájdalmasabb humorista pazarul terű­től! asztalánál —, ugye, hogy mégis Marlene D iot riohnél t a rtünk ? Joli biu von Kopf bis Fuss auf Einstein einges telit! Ha berlini kabaréké volnék, igy variál­nám a világhírű slágert: biztos siker! Mialatt az öreg tér-időspecialista távol van, meginterjúvolják leányát Berliniéin. Margót szívesen beszél és annyi mindent hallgat el, hogy egy budapesti újságíró ép­pen négy nyomtatott hasábot hozott ki az el­hallgatott dolgokból, miközben elhallgatta azt, hogy a kis Margót semmit sem mondott. Amikor végigolvastam ezt a riportot, vissza­emlékeztem egy berlini estére. Egy nagyon okos, nagyon kultivált asszony rendezte ezt az estét a kis Margót tiszteletére. Igényte­len, törékeny teremtés, kimondottan infan­tilis és — csúnya. Ezt 5 tudja legjobban. Nem fáj neki, sokat viccel • róla négyszem­közt. Közben férjhez is ment: egy Maria­noff nevű orosz író vette feleségül, aki igy kerül bele a halhatatlanságba. (Minden re­latív, még a halhatatlanság is és igen nehéz megélni a halhatatlanságot; Marianotf már megélte.) Nos 'hát úgy történt, hogy a berlini est kez­dete előtt hármasban ültünk a ház asszonyá­val a szaténban. A kis Margót közvetlen egyszerűséggel beszélt az apjáról, akit kö­vetkezetese®, csak „Albert" névé® aposztro­fált — Van egy ötletem! — mondottam hirte­len. —- Nézze, ma este sok híres ember lesz itt együtt. Játszunk egy kis komédiát. Maga a titán árnyékában él és minden szavát le­sik. Játsaa meg a komédiát úgy, hogy a leg­élénkebb társalgás közepette... — Tudom, mit akar! — tapsolt Marget. — A legélénkebb társalgás közepette hirtelen nyugodtan Wtabeszólok: Papa azt mondotta.., — Eltalálta! ^ — Azután figyeljük az arckifejezéeéket... — Ha pedig a feszültség igen nagy lesz... — Mondok valami egészen jelentéktelen dolgot! A nagyon okos és kultivált háziasszony el­lenkezett: egy ilyen illusztris társaságot nem lehet igy lóvátenni. Margotot azonban nem lehetett visszatartani, annyira örült az ötletnek, a játéknak, a pszichológiai kísér­letnek. Előre bemutatta, milyen arcot fog vágni ez a diplomata és az az író és gondol­kozott rajta, hogy mit adijon a híres apa szá­jába. Nem volt könnyű feladat, mert imádja „Albertét" és félt is, hogy az egyik vagy a másik mondás könnyen a lapokba kerülhet, mert szerkesztő biztosan akad este. Az utol­só félórát azzal ütöttük agyon, hogy kieszel­tük a hadilerrvet. A végén a háziasszony is hozzájárult. Nagyon sikerült, nagyon tanulságos est volt. Vagy húszán jöttek el, köztük legalább tizenkilenc csengő név. (A nagyon okos és kultivált háziasszonynak az volt a gyengéje, hogy csak hires embert hi.vott meg magá­hoz. Volt persze olyan is, akinek a neve a millióktól csengett.) Hir és pénz vette körül Einstein leáuyál. Margót exlemporált ven­dégjátékát minden színésznő megirigyelhet­te volna. Borok,_ konyakok és feketék közt előbb kérette magát, hogy énekeljen vala­mit. Akkoriban ugyanis néhány verset zené- sí tolt meg, többek közt egy jelenlévő költő egyik Mária-versét. Ez a költő már a német Parnasszust jelentette: olyan magányban trónolt, mint .Goethe. Margóinak ugyan olyan a hangja, mint egy tízéves kislányé, a gitáron is csak négy fonást tudott össze- viasza, mégis kiállt és elkezdte: „Weine nicht Jungifrau Marié..-" A társaság kissé elfojtott mosollyal nézte é* hallgatta. Dilettantizmusnak sem volt jó ez a produkció: Margót a gitáron szándékosan hamisan inlonált és rekedten énekelt. A fe­gyelmezett arcok nem árulták el, mennyire untatja őket az estének ez a „betéte", de a szemek nem tudták meghazudtolni a gondo­latokat. Mindenki, de főként a vers fenköl szerzője, aki hatalmas, lengő szakái láva úgy halott, mint valami félts, nagyon örült amikor vége volt a dalnak. A torolt köszörű EGY RIPORTER , , , ltja: MÁRA! SÁNDOR NAPLÓIMBÓL Páni, január 24. A város mozog. ügy mozog, mint egy test, szinte fiziológiai törvények parancsára fejlődik, romlik, vál­tozik. Egv mérnökkel beszéltem, aki ringé­ül eur civil" s most „urbanizmust" hallgat a francia egyetemen. Az urbauizanus titkainak itt tanszéke van, A városról úgy beszélt, mint egy testről, mint egy orvos a páciensről. Ezt mondta: Páris, száz éve, vagy még hosszabb ideje először, most érkezett el megint a fejlődés egy olyan fázisához, mikor explodálnia kell, méreteit a régi keretek között neon bkja el tovább. „A város mozog" — ez a tétel. Város ruindíg országút, vagy viza ut keresztezésénél csomósodhat csak össze. Klasszikus példá erre Nantes, ahol a folyónaik csak egyetlen átkelési pontja volt, mely fölött hidat lehetett építeni. E Ind torkolatánál, épült fel a régi rablóvár s e vár köré sűrűsödött össze a mostani város. Páris legősibb pontja a Cité. Kóma felé ez volt a legkellemesebb átkelési pont a Szajnán. Itt, ezen a kis szigeten szü­letett meg Páris. A. város centruma állandóan vándorol. IV. Henry alatt a mai Bastille volt a centrum, a Bourbonok alatt a Tuilleriák, Napóleon s III. Naipolean alatt a boulevard. Az autó korsza­ka egyetlen mechanikus lökéssel áttelepítette a boulevardok felől a város centrumát a Chainps Eiysées-re, Neuilly felé. Má ez a cen­trum az egész élet erre felé tolong, a ke­reskedelem, szórakozás ide menekül át a „halott" boulevapdokról. Az autó s a gép­erejű jármüvek közel hozták a városhoz azo­kat a negyedeket, ahol még van hely, terjeFi- kedési lehetőség s alig húsz év alatt kiépült az uj centrum, az Arc de Triomphe körül, A jövő Parisának centruma pedig künn lesz, valahol Le Bourget felé, ahol az uj re­pülőterek terülnek el. Nagy sereg ember spekulál már ma a repülőteret övező telkek­kel, ahol tiz, húsz év múlva paloták, áruhá­zak, hotelek emelkednek majd, mert a forga­lom előbb-utóbb mentesül a szárazföldi köz­lekedéstől s áthelyezkedik a levegőbe. Az u; Páris, a centrum, ott lesz, ahol a nagy repülő­terek. Ahogy a Szajna teljesen elvesztette je lentőségét a vasul köwtkeztében e nem ér­demes már a vM utat használni, úgy vesztik el a pályaudvaraik körül a hotelek, üzletek értelmüket. Nincs nagyobb probléma, mini est a vá­rost továbbépíteni, ahol minden ház egy-egy stílus egyenes folytatása, s minden második kapu bejárat műemlék. Másképp, mint forra­dalmi könyörtelenséggel nem is lehet. A vá­ros nehezen lélegzik, nem bírja zsúfoltságát. Le Corbusier, könnyed ínozdulattal, egyszerű megoldást ajánlott: Le kell bontani a város felét, s az ő felhőkarcoló-szisztémája szerint újraépíteni. Ami mégis, a terv minden egyszerűsége dacára, megfontolást kíván. * De a modern város titkai között akadnak olyanok is, melyeikéi semmiféle urbanistu pszichológiával nem lehet megfejteni. Ilyen például bizonyos uccák bizonyos részeinek keresettsége, vagy elhanyagoltsága. A várost állandóan figyelik, tanulmányozzák, statiszti­kákat és megfigyelésekéi dolgoznak fel, min­den mozdulatát számon tartják. Például: Az avenue de 1‘Opéra baloldala (az Operá­tól indulva el) rossz. Egyetlen sarka jó csak, ahol Barclay helyezte el üzletét. A nagy- böulévund üzleti szempontból teljesen re­ménytelen, de a bouievardot övező szűk kis mellék uccák már kielégitőek. Az autó a nagy­városi ember idegességét a végletekig fo­kozta s ima már tudják, hogy a széles uccák üzleti célokra sokkal kevésbé alkalmasak, mint a keskenyek. Az emberek meggondol­ják magukat, mielőtt átívelnek egy avenuen. A keskeny sikátoron átszaladnak egyik jár­dáról a másikra. Páris legnagyobb borkereskedője, Nioolas, rendkívül érdekes megfigyelések alapján he­lyezte el a városban fiókjait. Kinyitott vala­mennyi szélesebb ucoa sáriján egy fiókot s várt. Egv idő múlva ugyancsak az uocának másik oldaláu, szemközt tulajdon fiókjával, kinyitott egy másik Nicolas-üzletel. Sokáig nem értették, miért konkurrá! sajátmagával? De bebizonyosodott, hogy neki van igaza: akik az egyik oldalon vásárolták a bort, azok soha, tévedésből sem keltek át az úttesten s nem vásároltak a párhuzamos Nicolu-s-fjók­ban. A nagyvárosi ember idegessége olya® természetű, hogy inkább elmegy lakása kő®©* lében az úttest egyik oldalán huaz-h&rmhas házzal arrébb is, például cigarettáért, de nem mászik át az úttesten a tulna® * ©thelyezett! sokkal közelebbi trafikba. Ki van próbálva. Titkok: két hasonló karakterű üzlet, egy­más mellett, talán húsz lépé3 távolságit)®®* Mindkettő cipőkeresek dés, egyforma árut árulnak, azonos minőségben és árba®. Aj egyik jó üzleteket csinál, a iuásiik gyöngéb­bet. Egyforma méretű reklámmal dolgoznak^ egyidőbeu nyitnak és csuknak. Néhány év múlva az egyik tönkremegy, a másik felvi­rul. (Gyakrabban fordul elő, mint hinni le-* hetne: pontos statisztikák készülnek erről is). A rejtélyt nem lehet megfejteni. Valószí­nűleg az egyéniség átütőereiével kell számol­ni ilyen esetekben, mely titokzatos módom hat a vásárlóra. Ezek a metropolis rejtélyeL Ha egy nagyvárosban ma valaki ki akar nyitni egy üzletet, irodát, vállalkozást, szak­képzettség, összeköttetések, tőke és hitel egy­általán nem adják még ki a kellékeket. A modem kereskedő, ha uj vállalkozásba kezd, előbb végtelenül gondos tanácskozásokat foly­tat mérnökével, az ufbanista mérnökkel, aki statisztikus, pszichológus s nem utolsó sorban analitikus is. Valamikor nagy divat volt pél­dául a „saroküzlet". Ma tudják már, hogy nagyvárosban a saroküzlet nem ár semmit, az emberek kerülnek minden átjáró-pontot, ösztönszeriileg, nem állanak meg ott, odébb sietnek. A modem ember bújik, rejtőzik aa uocán. Védi magát, fáradt, fedelet keres. Sze­ret feltűnés nélkül benyitni egy üzletbe. A forgóajtót utálja, de semmi esetre sem megy be gyakrabban olyan helyiségbe, ahol az aj­tó nem csukódik automatikusan. A modern vállalkozónák 'mindezzel számolnia kell. A* uj élet tele vau ilyen tömegidegességekkel, melyeket az üzleti spekuláció most kezd csak komolyan elemezni. S mind e mögött van még egy másuk próbá­ié ma: az egyéniség válságának problémája* Bizonyítani lőhet, hogy a metropolis tempója a legféktelenebb egyéniséget is kollektív bá­ránnyá szelídíti, mihelyst kilép lakásálból aj uccára. Odahaza, szobám magányában s magánéi©. temben, lehetek féktelen individualista, aki ég és föld ellen lázadok, de ha én ma, 1931- ben valamelyik európai vagy amerikai nagy* városban veszem a kalapom » lemegyek aj uccára, nem vagyok többé ugyanaz az erobe*, aki öt perccel előbb voltam. A parancsok, amelyeknek engedelme ske* dem, kívülről nézve banálisak: nem mvesee hisszük el, hogy olyan semmiségek, min# közlekedési rendeletek, a jegyváltás módja egy villamoson, belépés egy idegen helyisége be, járásrtechnika az uccán, mély éa» gyöke* rés hatással lehetnek belső, finnyás, fegsz»* mélyesebb él ebünkre, gondolkozásunkra, szo­ciális ösztönünk, sőt erkölcsi életünk fejlődé? sére. A metropolis nem tűri az egyéniség ön­kényét. Karakterünk észrevétlenül alakul át, civilizálódunk, legalább is azokra az órákra, vagy percekre, melyeket az uocán s tömeg­ben töltünk: de ezeknek az óráknak és per­ceknek fegyelmét elvisszük magúnkkal ma­gánéletünkbe, a négy fal közé is. A processzus alig észrevehető. Igazi nagy­városban például csaknem ismeretlen jelen­ség már az aszfaltbetyár. Elképzelhe­tetlen, hogy egy uccán, ahol senki nem sétál — a metropolis embere nem ismeri ezt a szó­rakozást, mert számára az ucca csatatér, ahol egész exiszteuciájával harcol s egyébre nem is ér rá, minden ösztöne azt parancsolja, hog'y mentői elébb átessen a kínos időtarta­mon, melyet az uccán kell elíöltenie — el­képzelhetetlen, hogy a közelharcnak © keser­ves pillanataiban akárkinek is kedve, ideje « mersze legyen uccai tolakodásra. Az ember örül, hogy él... még ha nem is tud erről az érzésről közelebbit. Az igazi nagyvárosban megszűnik az uccán minden nemi vonzás, a szép ruha nem tűnik fel, a szexuális izgalom feloldódik a kollektív izgalomban, mely min­denkit elfog, aki a világváros csataterének 1 ö vészárb a iba In merészkedik. Parisban naponta negyven ember bal meg 'közlekedési baleset következtében az uocán — Berlinben, Londonban, Newyorkban arány- szerüen ugyanennyi, vagy még több. Ebbe a naponta esedékes veszteséglistába valameny* nyien bele vagyunk kalkulálva, akik a város­1 bán élünk. Az élet felelősségérzetét a metro­polis elmélyíti. Ha ebédülán elbúcsúzunk kedveseinktől, hogy a hivatalba siessünk, i idegeink legalján ez a búcsú egy árnyalattal komolyabb, nvint képzeljük: a halál elé me­gyünk, negyvennek közülünk el kell emi. A személy nem számit, A baleset csak két so<r reggel a lapokban, olyasmi, mint a Hőfer, mely közönyösen jelenti, hogy a „a helyzet változatlan". Egymásban a tömeg alkotórészeit tiszteljük, atomokat, mert egészen közönyös, hogy a. , köménykalapos ember, akivel együtt furako- dunk be a földalatti villamos kocsijába dél­ben, magánéletében jó mérnök-e: a fontos i az, hogy civilizált atom, aki tudja a dolgát, i sorbaáll a pénztár előtt, gyorsan váltja meg 1 a jegyét, nem akadályozza az után a jövőket s ' a kocsiban néni lép szomszédja lábára. A kol­lektív ember udvairta.-P8i.ga, hogy nem lehet észrevenni öt. Ez az, amit az egyéniség soha : nem tud után acsinálni, i Még mindig azt hisszük: te meg én. A met- ■ ropolis kezd megtanítani rá, hogy nincs méa, i osaik ,/tti".» 6 FEKETE LAJOSi A BUJDOSÓ RODOSTÓRA GONDOL Erdők rejtegettek, néha tölgyek odva. J nehéz sóhajomat csillagok biztattak, Nyulcsapásos rejtek, erdei madarak határoninneni vízmosásos szikla költöző madarak hazai források minden búvóhelyét szájról-szájra adták; epedő ajkamra felém nyújtogatta sebten rótt nyomomat, békítő izt adtak. s kőkemény álmomnak nehéz bánatomat Iharfa, juharfa vad szikla púba volt, havak takargatták, gondka esett értem, kőpárna púba volt, Talán csak tíz éve, viharos éjtszakán puha mint a vatta. talán kétszáz éve, mikor fegyverzörgés, Sárga-Iomb-pergető rodostói tenger zaklató égdörgés fénysujtásos reggel fekete vizébe rémülete elől epedeztem haza, bámulok a partról; menedéket kértem. üzengettem haza s rodostói tenger Háltam bokrok alján, szarkalábbal írott fekete zúgása lombos szurdukokka’ ősz) levelekké!. fekete vizéből áruló hold elől Pélve dadott nótám száműzött magyarok néha ág-bog rejtett, falánk, deret szelek jönnek föl a mélyből. számból kiragadták,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents