Prágai Magyar Hirlap, 1931. január (10. évfolyam, 1-25 / 2518-2542. szám)

1931-01-18 / 14. (2531.) szám

'KWSI-MaG^ARHI rlm»

lftSl jaaiuár 18, rmtár,ram.

Ne légy takarékos

Irta: Schöpflin Aladár

Egy közismerten nagyvagyonú ember Egyezer barátai társaságában a-z anyagi gondjairól* panaszkodott.

—• Hogy panaszkodhatsz te, amikor ott a -/a- gyonod? —• mondták neki a többiek, vagyontalan szegény emberek.

— Ti ezt nem értitek, — mondta a gazdag ember. — Gondtalanul éltek, megkeresitek, amire szükségetek van; elköltitok, amit kerestek, semmi gondotok a világon. Ti azt nem tudjátok, mekkora gond a vagyon. Nem elég megszerezni, meg i*s kell tartani s nem tudom, nem az utóbbi-e a nehezebb. Olyan könnyen elúszik a vagyon, csak ne tartsa az ember keményen a markában! Mi fogalmatok van arról, mi az anyagi gond! Tinektek százpengős gondjaitok vannak, nekem százezerpengősek. A gondom tehát ezerszeresen nagyobb.

Ez a legérdekesebb adalék a gazdag embernek a vagyonhoz való viszonyáról, amit életemben hallottam. Benne van, hogy a vagyont, amije van, szükségesnek, nélkülözhetetlennek érzi. hogy felelősnek érzi magát érte, a megtartását az erkölcsi kötelesség magaslatára emeli. De még ennél is több: állandóan fél az elvesztésétől, nem érzi önmagában véve biztosnak, neki is állandóan ügyelni kell rá. A vagyon megtartása az a föladat, amelyet lényegesnek tart, mintegy életének központi föladatává teszi. A vagyon mint állandó gond nehezedik rá. Ennek a lelkiállapotnak a túlzása a gazdag ember fukarsága, melyről annyi irodalmi mü és annyi közmondás szól. A gazdag ember psziho- lógiáját csak egy gazdag ember tudná megírni, mi szegény emberek csak néha., véletlenül kapunk bele egy kis bepillantást.

A gazdag ember félénkségéből főijük, hogy gazdasági bajok idején ő az első, aki megijed. Hogy a szegény ember összehúzza magát ilyenkor. az természetes, mert ő kénytelen vele. Ha gazdasági bajok vannak, mindig azon kezdöd- nek, hogy, a szegény embernek kevesebb lett a pénze. Addig se volt bőven, ilyenkor kelleténél is szűk-ebben van. A takarékoskodás neki kény- szerűség, akár tetszik neki, akár nem. Ahol nincs, ott nem lehet pazarolni. De a gazdasági pesszimizmus, sőt a pánik a gazdag embereknél szokott leghamarabb kitörni, Dk azok, akik, ha odahaza baj van, sietve küldik a pénzüket : Svájcba, vagy Hollandiába, ők azok, akik siet- 1 nek .,ieépiteni“ és kínos gonddal megvizsgálják t kiadásaik előirányzatát, hogy hol lehetne egy 1 garast megtakarítani, ők azok, akik legelőbb i éá legjobban hangoztatják a takarékosságot. S ; ők azok, akik éppen ezzel a gazdasági bajokat ; még jobban elmélyítik. \

Ezek ellen szól korunk egyik legnagyobb közgazdásza, a* angol Kevnes, aki etednek látta meg a Páris körűid békék gazdasági vesző- i delmeit Most *c észszerűtten takarékoskodás ellen szólalt föl egy londoni előadásán. Intelmét J abban az epigrammában foglalta össze:

— Azzal, az öt shillinggel, amit megtakarítasz, egy embert munkanélkülivé teszel!

Mag átólértetődik, hogy ez nem szól a szegény embernek, akinek muszáj megtakarítani azt az öt shillinget, ami neki nincs meg. Annak szól, akinek megvan az öt shillingje, ennél sokkal többje is van és mégis büszke és boldog, ha az öt shilling a kasszájában marad. Sok-sok ilyen öt shillingből — tessék arra gondolni, mennyi gazdag ember van Angolorczágban! — lesznek azok a milliók, amelyek hiányoznak a gazdasági életben, amelyek miatt a gazda nem tudja eladni a terményét, iparos az iparcikkét, a kereskedő kényszeregyezséget kér, a hivatalnok B-distá.ra kerül. Ha mindenki, aki eddig — mondjuk — négy ruhát csináltatott egy évben, ■ezentúl csak hármat csináltat, tönkremegy egy egész sereg kereseti ág: a szabó, akinek kevés lesz a megrendelése, a posztógyáros, aki nem tudja eladni a gyártmányát, a kereskedő, akitől a szabó a posztót, cérnát, gombot stb. veszi, a varrógépes, akinek a szabó részletekkel tartozik és nem tud fizetni — és így tovább.

Az elemi iskolától fogva azt verték a fejünkbe, hogy a takarékosság egyike a legfőbb polgári erényeknek. Most Keynes arra tanít,

hogy a takarékosság a mai adott körülmények közt bűn a társadalom, a nemzet biztonsága ellen. Természetesen csak bizonyos neme a takarékoskodásnak. A gazdag emberek takarékoskodása, akik akkor és abban is takarékoskodnak, amikor s amiben nem muszáj, akik az anyagi viszonyaik által bőven megengedett színvonal, alá eülyesztik igényeiket, akik anélkül, hogy önmaguknak használnának, egy csomó, nagyobbrészt szegény embernek ártanak fukar-kodásukkal. Keyines szerint ezeknek a mai időkben éppen az volna a hazafias és emberi kötelességük, hogy igenis költsenek mennél többet, legalább is á jövedelmük kereteinek ■kihasználásával, dobjanak bele mennél több pénzt a gazdasági életbe, szóval ceináltasEanak öt-hat ruhát, ha eddig csak négyet csináltattak. A mai világraszóló gazdasági válságnak az az oka, hogy az emberek túlsókat termelnek és keveset fogyasztanak. A gazdag emberek dolga ■ezt az állapotot tőlük telíhetőleg enyhíteni. Mert nekik is ez az érdekük. A mai gazdasági helyzet olyan, hogy könnyen általános összeomláshoz vezethet s ha ez be találna következni, akkor veleomlanak a vagyonok is. Senkinek a vagyona sem teljesen különálló, az általános gazdasági helyzettől független valami Minden vagyon része egy testnek s ha meghal a test, velehal a rész is.

Uj jelszót kell kiadni azok számára, akiknek még va.n miből költeni:

— Költs, hogy megtarthasd a vagyonúdat.

MAGYAR EMBER ELETE

Aki Komáromból Komárnóba Perzsián keresztül érkezett írja: SZOMBATHY VIKTOR

Rádmmíeíetek Afrikában

Bár az idők folyamán aránylag aok helyen fedeztek fel rádiumot tartalmazó, úgynevezett uránércet, azonban a nyert rádium oly kévéé volt, hogy a rádium, helyesebben mondva: az orvosi célokra használt rádiumbromid ára még mindig százezrekre rúgott gramonként, márkában kifejezve.

Jelentékeny árcsökkenés 1922-ben állt be, amikor Belga-Kongó rétben gazdag Kataugahegységében is uránércre találtak. A kongóállambeli uránérc majdnem húszszor annyi rádiumot tartalmazott, mint például az amerikai ércek. Az utolsó években Kongóállamból havonként 2 gram (!) rádium került a világpiacokra, úgy, hogy ma már mintegy 300 gram rádium áll az egészségügy szolgálatában. Az ára azonban még mindig százezrekre megy gramonként.

Legújabban Behreng dr. Délafrikában, Johannes- bergtől északra talált urán-szurokércre 8 remélik, hogy azon a helyen is lehet havonként 2 gram rádiumot termelni. Ez ia gazdag lelőhely tehát.

Behrene tanár felfedezése azonban másképpen ie nagyon érdekes, mert sok olyan dolgot megerősített az uránércek és rádium előfordulására, elosztására nézve, amiket eddig csak Bejtettek a tudósok.

Tény az, hogy éppen Délafrikában, Johannesberg- vidékón bizonyos ásványokat földalatti erők a szilárd földkéregbe emeltek, sőt gyakran a földszi- nére is hoztak, melyeik természetüknél fogva eredetileg a föld legbelsejének mélyén kellett feküd- niök. Abba a zónába tartoznak, ahol a tüzes magma, vagyis az az anyag, amelyből a vulkáni láva képződik, átmegy a szénsavas vasba, melyből a föld magva áll. Több okból a mélyből fölfelé szorított nehéz fémek közé kell számítani az aranyat és a platinát is, amelyeket szintén nagy mennyiségben lelnek Délafrikában. Sajátságos hozaxlékban és kráterekben vannak beágyazva a gyémánttömegek, melyeknek, mint tudjuk, Délafrika szintén gazdag lelőhelye. Kísérletek, és azon tény alapján, hogy a gyémánt vasmeteoritokban is előfordul, fel lehet tételezni, hogy a gyémánt is a föld ttíze-s vasihagvá- nak szénsavtartalmából állott elő. A transvaali arany és gyémánt bizonyos kőzetekre, mint anyakőzetre mutatnak rá, amely a föld vasinagvához közel fekvő zónából ered. A legújabb kutatások azt mutatjuk, hogy ezek közé a nagy mélységbő: felemelt ásványok közé tartozik az uránszurokérc is. a rádium hordozója.

Ezen kutatások alapján feltehető az is, hogy cg'- tértünkön a rádium nagy mélységekhez ván kfdvc.j ahol valószínűen jelentékeny mennyiségben l>w- dul elő.

I.

Néhány különös magyar sors álljon itt mutatónak, néhány magyar ember sorsa, akik a nagy háború utáni útvesztőben valahogy eltértek az úttól, amelyet pedig nekik kijelölt a Dunának és a Kárpátoknak lelke. Nem is tértek el, csak hellvel-közzel eldöccentek, elfordultak a járt vágásról. Kinél tragédiában végződött, kinél happy-endben. Mindenki ismer hasonlókat, tele van velük Európa,. Néhány Írásban szeretném bemutatni a magam gyűjteményét. Itt járnak közöttünk, szinte mi magunk vagyunk. Néha úgy hangzik életük, mint egy kalandos regény, de minél hihetetlenebb egy ember sorsa, annál valószínűbb mostan. Néhány magyar embert mutatok be, történeteik igazak, mindegyik okmányokkal bizonyította őket. Álljon itt először Kiss Mihály, érdemes komáromi haláezmeeter, volt 31~e* honvéd utazása, kalandos néhány éve.

A komáromi Kultúrpalota irodájának' ajtaján kopognak szerényen. Délelőtt van, csak írógépek zörgése hallatszik. A kopogás megismétlődik, mig végül az illető is beljebb nyitja az ajtót, belép, megáll, köszön. Csizmás, nagyhajószu ember, kopaszodó, a munka ka-tonája. Kezében nagy csomagot szorongat, a csomagból furcsa, fürészes valami nyúlik ki.

— Az igazgató urat keresem, — mondja illedelmesen és megáll.

— Elutazott. Mivel tetszik keresni?

— Ezt hoztam volna, e, — bontja ki a csomagot

Hosszufógu, szára® fűrésztal koppan az asztalra. Tropikus tengerek állata. Tengeri füvei kitömve a hal, hasa madzaggal bevarrva. Gimnáziumi szertárakban van ilyen.

— A Jókai-muzeumnak szeretném eladni, mert már nekem nem kell.

— Talán a Dunában fognak ilyen halakat? — kérdezem a mestert.

— Ez indiai hal, — feleli, — az angol nevét is tudom.

— Hogy került ez az indiai hal magához, jó ember?

— Bombayban vettem.

— Hogy hol vette?

— Bombayban, Indiában, mikor jöttünk haza, Perzsiából.

Nem kellett hozzá nagy tudomány, ráeszmélni, hogy csak kétféle módon juthatott ez a komáromi ember Indiába. Vagy, mint hajós, vagy, mint hadifogoly. Hajósnak azonban nem igen, mióta Fiume oly messze került és a Fekete tenger is lejebb húzódott egy-két országhatárral. Csak rá kell nézni ennek a jóképű magyar embernek arcára, akit vittek, vittek, vittek, mindig csak vittek, maga se tudta hová, de ahová vitték, ott becsülettel helytállóit mindég.

Itt állott a fürészhallal, kicsit reménytelenül. Tizéves emlékétől most akart megválni. Keserves tél ez, mikor már az indiai emlékek derülnek eladásra...

Izgatottan toltam alá egy széket. Süvegét a kezében tartja és elmosolyogja magát.

— Bizony Perzsiából, — mondja, — tíz éve most ennek.

S ekkor elkezdett mesélni Kiss Mihály, mert így hivják. Mesélt egy fél délelőtt. Akkor azzal búcsúztunk, hogy legközelebb megint eljön, folytatni a történetét. Tegnap este megint eljött r igy mondta gépbe a mesét, ahogy leirom:

*

— Mikor iskolában tanultam Ázsiát, — kezdte Kiss Mihály uram a beszédet, nagyon értelmesen átgondolva, — dehogy is gondoltam volna, hogy meg személyesen is meglátom valaha. Mindég is halász voltam, az apám is, egész családom az volt. Ismertein a Dunát egészen T'ancsováig, ha tutajokkal mentünk !e rajta, számunkra ott végződött a világ. Augusztus elsején, tizennégyben

kimentem a harctérre, mint harmincegyéé honvéd, TatatóvárosróL Tizenötben az uzsoki szorosnál elfogtak a muszkák. Március tizenötödikén éppen. Hátulról bekerítettek. Ott feldobáltak a plattformára, aztán elvittek Grodekbe, elszedték mindenemet. Onnan Kievbe.

A huszadik napon megérkeztünk Turkesztán- ba, Dzsardzsnj városába. Nagy meleg volt akkor ottan, sok ember meghalt a hőségtől. Tízezer ember volt a lágerben. Három évig nyomtuk a lágert Igen érdekes élet volt, ahogy most visszagondolok, de nem mennék azért vissza oda soha. Uccákat egyenlitgettünk, kocsit huztunk, hegyet fúrtunk, vasutat építettünk. Négyen állottunk össze mindig egy tagpárba s közösen kerestünk naponta egy pakli dohányt s egy skatulya gyufát. Magyar kertet ie csináltunk.

Akkor jött a forradalom. Mondták, mehet ki merre akar. Csak az ország határai között kellett maradni. Akkor már mink harmadszor próbáltuk meg a szökést, de mindig visszahoztak. A karácsonyi ünnepek alatt kínálkozott mindég alkalom, amikor még az asszonyok is berúgtak. Háromszor elfogtak. Harmadszor egy egész vonattal indultunk útnak, ezer ember volt rajta, de elfogták az Uraiban a vonatot Magunk szedtük a fát a vonat fűtésére a sivatagban, magyar volt még a mozdonyvezető is. De, mondom, elfogták az egészet a forradalmi katonák és háromfelé osztva a vonatot, háromfelé visszaküldték. Ta-skendbe kerültem a kórháziba, betegen.

Aztán, mikor a szemünk kinyílt, újból csak elindultunk. A lágereket régen feloszlatták ,kiki úgy kereste a kenyerét, ahogy tudta. Az invalidusok a fal mellett bódékat csináltak és kosarakat fontak, kefét kötöttek. Nagy becse volt az „ausztriácik“ holmijának. Néha úgy meg volt rakva a katona kosárral, hogy ki se látszott belül®. A turkmének nagyon szerettek bennünket, még rokon szavaik is vannak: balta, alma, árpa, meg ilyenek. Volt fogoly, aki kitisztította a házak kéményét és a koromból euvikszot csinált. így foglalkoztunk. Én szakács voltam, meg kertész. Sokan azzal foglalkoztak, hogy ben- szülött nőket adtak el s vettek meg. Fátyolosokat.

Hanem az élet csak nem tetszett sehogy, el akartunk menni mindenképpen. Az Ural felé nem lehetett, mert arrafelé sok front volt, nagyon harcoltak.

A perzsa konzulátus azonban azt mondta, hogy aki át tud szökni a perzsa határon, azt az angolok hazaszállítják. Ez kellett nekünk. Ide- oda lógtunk akkor az országban, nem tudtunk mit csinálni már. Jártunk a kirgizeknél vattát szedni, de az sem tetszett. Felvágta a kezünket. Föl-alá ballagtak a világhagyatottak, a szegény ausztriácik az egész Turkesztánban, koldustarisznyával. Bementünk a házakhoz és megkér- , deztük; „asszonyság, van-e liszt, marzsda, unu bardala?“ Mert már tudtunk a nyelvükön. De ez nem volt nagy mulatság, hazavágyakoztunk. Nem gondolt velünk senki. 1

Egy szép napon, 1920 februárjában aztán ösz- szebeszéltünk, Kecskés Jenő főhadnagy, Bencze Béla százados, Buda János szőlősgazda, Csősz Ferenc tanár, Orosz Gyula tanár, meg még egy i katona és én. 1

Az orosz lovasok miatt, akik a határt őrizték, ( zsebretett "kézzel, kenyér nélkül mentünk át a határon. Pénzünk, az volt. Hóval borított hegyek < látszottak. Aszkabátban vezetőt fogadtunk Badze- girán felé, fejenként tizenhatezer rubelért. Al- l konyatkor indultunk, kezdődött a havas ut. A i vezető gyufával kereste az utat. Szörnyű hideg 1 volt. Kecskés főhadnagy ur nehezen ment, kövér t ember volt, úgy kellett huzni. Egy^-e feljebb mentünk a kietlen utón, egymást segítettük. Végre t találtunk egy barlangot, ahol még pislákolt az előtti utasok tüze. Csáját csináltunk, mert tea- t

Bristol Szálloda

Budapast

legszebb pontján a

•anapartea

Ul vaiatés mellest allnllai

Előkelő, patinás szállodájának gyönyörű szobáit a mai gazdasági viszonyoknak megfelelő polgári árakon.

Egy ágyas uccai P. 10—16—ig

„ „ udvari * 6—10 „

Két ágyas uccai dunaparti „ 24—40 m

Két ágyas uccai , 20—24 „

„ * udvari „ 15—18 „

A jobb szobák árai fürdőszobával értendők. Minden szobában hideg és melegvíz, telefon és rádió.

Éttermi áraki

Complatt reggelit kávé v. tea v. kakaó

eo-y tojással, vajjal és jam-el P. 1.20

kitűnő ebéd v» vacsora menü P. 2*40 KItün5 ebéd v. vacsora *

előétellel P. 4.—

Esen lapra

hivatkozással a szobaárakból külön engedmény. Szobarendeléa lehetőleg 1—3 nappal elébb eszközlendö.

Bristol szálloda szobáiból és terrasszáról a leggyönyörűbb kilátás nyílik a Dunára és a budai hegyekre.

levél volt nálunk, meg üres konzervdoboz. A hegy alatt perzsák rablók mentek el és hogy ne lássák a tüzűnket, letakartuk kabáttal, akkor meg a főhadnagy ur kabátja kiégett. Egész éjjel ott maradtunk a barlangban. Roppant hideg volt. Éjfélután négy órakor újból tüzet akartunk éleszteni és a vezető kiment fát törni. Egyideig csak hallottuk, amint tördeli a fákat, egyre messzebb ment, aztán egyszerre nem hallottuk a zajt. Megszökött-. Nála volt már a pénzünk.

Egyedül maradtunk. Vezető nélkül. Merre most? Az utat nem tndtnk, bementünk a hegyek közé s eltévedtünk teljesen. Lovas perzsákok jöttek szembe, perzsák rablók, de nem mertek bántani, mert csak négyen voltak. Kétágú hegyes villa van a puskájukon. Rossz irányt mutattak. Három éjjel, három nap mászkáltunk a hegyek között, a visszafelé való utat is befútta a hó már.

Ennivalónk nem volt, csak havat forraltunk

a bádogdobozban. Itt aztán a főhadnagy ur leesett egy szikláról, ahogy mászkáltunk, ide-oda és az utat nem találtuk. Úgy húztam ki a sziklák közül. Azt hittük, végünk van.

Az utolsó csáját ittuk meg. Körbeültünk * tűz köré és tanácskoztunk. Lent, mélyen a völgyben ekkor kutya ugatott. Már akárhogy van, menjünk le és nézzünk szét, itt a hegyekben örökké nem lehetünk, hála Istennek, hogy legalább kutya ugat!

Lebotorkáltunk a hegyről. Vaddisznónyomok, farkaenyomok meg bocskor nyomai az utón.

Kiabálva, fütyülve mentünk le a hegyekről. A fenevadakat is el akartuk riasztani, meg a figyelmet is magunkra akartuk hívni. Alig bírtunk járni már az éhségtől. Vánszorogtunk. Minden utat eltévesztettünk, egyik társunkat végképp nem találtuk, aki eltévedt az utón s elvesztettük őt, a sötétben.

Minden nyomot eltakart a hó. Leértünk a faluba, a hegyilakók sárházai közé. Hát ezek csak kijönnek nagy orditva, kapával, fejszével, mert most ők néztek bennünket rablóknak. Megálltunk a falu szélin, azok pedig velünk szemben. Még egy pillanat és összeütközünk.

Ekkor én egyedül szembeszaladtam velük, mert tudtam a nyelvükön.

— Kardács, kilimanda, ausztricki bardala! — kiáltottam, ezt megértették, mert akkoriban sok osztrák-magyar fogoly lógott már át ezen a vidéken.

Jöttek előmbe immár békésen, én visszakiáltottam az enyimeknek, hogy jöhetnek a főhadnagyunk, nincs semmi baj.

Csak bevánszorogtunk a sárházba, eldültünk a földön, mazsolaszőlőt szórtak elibénk, azt ettük habzsolva. Fizettünk is érte.

Csúnya, nagyfejü, nagyszakállu perzsákok voltak, kíváncsian fogtak körül, mert egyidÖ óta 6ok ilyen hasonló ausztriáci érintette az ország- jukat. Kicsit tépettek voltunk, muszka ruha volt rajtunk, csak a sapkám, meg a blúzom volt magyar.

Hát ide csak eljutottunk, a legsötétebb perzsákok közé, de miképpen fogunk innen tovább jutni, ki a tergerhez, ami még irdatlan messzi volt...

Ültünk a sárházakban és sóhajtoztunk. A főhadnagy ur örült, hogy megmentettük, már ő ott akart maradni a hegyekben, hogy majd csak ráakad valaki

Csúnya, nagy fejük volt a perzsákoknak, de jó emberek voltak. Ott üldögéltek a sárházikókban, kifizettük a csáját és azon gondolkoztunk, hogy ahelyett, hogy közelebb jutottunk volna az otthonhoz, egyre inkább távolodtunk tőle.

Hogy itthon mi történt, azt évek óta nem tudtuk már.

Abból a pénzből éldegéltem, amit még Turkesztánban kerestem, amikor cirkuszi zenés* voltam, mert gitározni is megtanultam e hol cirkuszban, hoj lakodalomban * muzsikáltam az ottani népeknek.

Hát csak ittuk a csáját s egyre jobban éheztünk ott a faluban s vártuk a jószerenceót...

(A jóezerencs* érkezéséről a következő történetben fogunk beszámolni-)

6