Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)
1930-12-31 / 296. (2517.) szám
2 tfj^gaiAW^ar-H! rlap 1930 december 31, szerda. ÍJ. "■■ .....-Ji—Il ■■■!. ..J1B?””1.! to ri és 6ajtóhireszteléseknek, hogy a magyarság már mindent megkapott, sőt még többet, mint amihez joga van. Mert kétségtelen, hogy ha a köztársaság elnöke szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy a magyarság meg fogja kapni jogait, ebből más nem következtethető, mint csak az a tény, hogy a magyarság kisebbségi jogai teljesítve nincsenek. Arról, hogy kisebbségi jogainkat az elnöki nyilatkozat alapján meg fogjuk kapui, a tapasztalatok után nem szabad álmodnunk. Az államid nyilatkozatának jóhiszeműségét nem lehet kétségbe vonni, de az ígéret nem fog teljesülni, mert a bürokrácia ezt meg nem engedi. Hogy ez Így van, bizonyítja ezt a legközelebbi múltban lefolyt népszámlálás is, A statisztikát tudománynak mondják, de ki fogja roa széles e világon elhinni, hogy itt a tudományos statisztikai célokat szolgálni hivatott legutolsó népszámlálást tudományos alapon, vagyis igazságosan hajtották végre. Már az a körülmény, hogy a történelmi országokban a megszám 1 álandék maguk tölthetnék ki a számlálási lapokat, mig nálunk ezt a munkát összeíró biztosok végezték, tanúsítja, hegy legalább is Szlovákiában egy, az objektivitást súlyosan sértő metódust választották. iA külföld megtévesztésére bizonyos büntető szankciókat állítottak fel az objektivitás ellen vétőkkel szemben, de titkos utasításokban teljesen kiforgatták a szankciók értékét. Mindez azon cél szolgálatában történt, hogy a magyarságot egyes helyeken a kisebbségi nyelv- használat jogától megfosszák és kifelié bizonyíthassák, hogy a magyarság itt óvtizedről- évtizedre annyira fogy, hogy belátható időn belül megszűnésével biztosan lehet számítani. Hiába igyekszik Slávik belügyminiszter a sérelmeket lekicsinyiteni vagy letagadni, a titkos rendeletek, a számlálóbiztosok tanúvallomásokkal igazolható machinációi utasításaikra való hivatkozással már ma is teljesen diszkreditárják a népszámlálásnak a magyarságra vonatkozólag közzéteendő adatait. .Nem igaz, hogy csak ennyi magyar vagy német volna Csehszlovákiában, mint amennyit ki fognak mutatni, érméi sokkal több magyar ál itt. Nincs semmi ok a kétségbeesésre és ne üljön fel senki a cseh és szlovák újságok közléseinek. A számok és pedig különösen a relatív számok ne tévesszenek ímeg senkit. Mert ha például Pozsonyban 1921-ben 90.000 lakos mellett a magyarság száma 20.000-et leit ki s ez alapon az összlakosság 20 százaléka fölött állott a magyarság arányszáma, s hu ma 123.000 ül H0FIZ1TQ8ÍK, MRflBnnBHSHSS@B akik január elsejétől rendelik meg a Prágai Magyar Hírlapot, kívánságukra msgkepjált a kfaűóíiiva- iaftól a RENARQUE-regény eddig megfeient foiySaüásaift. ; lakos mellett csak 19.569 magyart számoltak :• volna tényleg s ezzel a magyarság arányszá- - ma a 20 százalék alá sülyedne, ez nem bizonyítaná a magyarság számának csökkenését, • hanem azt, hogy minden eszközzel a csehszlovákok számát emelték Pozsonyban, a magyarság pedig megtartotta birtokállományát. Ha most még hozzávesszük azokat a módszereket, amelyeket a gyengejellemüekkel, a függő viszonyban levőkkel, a gyávákkal és az opportunistákkal szemben sikeresen alkalmaztak, akkor Pozsonyra nézve meg kell állapítanunk, hogy magyarsága az 1921. évvel szemben szaporodott. Mert a nem függetlenek, a gyávák és opportunisták azáltal, hogy csehszlovákoknak írták be őket, még nem lettek sem csehek, .sem szlovákok. S igy van ez Kassán és egyebütt is, különösen a városokban, ahol a nem függetlenek és az opportunisták nagyobb számban szoktak lenni, mint az önállóbb vidéken. Engem nagy bizalommal töltött e! magyar és német kisebbségünk magatartása a nép- számlálás alkalmából. Különösen ^ legveszélyeztetettebb határvidékeken, mint Vág- sellyén, Alsógyőrödön és más vegyes vidékeken oly erővel tettek sok ezren bizonyságot a magyar kultúrkörhöz- való tartozásaikról, hogy ez teljes tiszteletünket érdemli ki. És én szükségét érzem annak, hogy nyilvánosan is köszönetét mondjak mindazoknak, akik a köztársaság alapításának 12-ik évében is oly becsületesen vallották magukat mindenek dacára nyiltan magyaroknak, akár magyar, akár más hangzású nevük volt. A magyaroknak ez a bátor viselkedése a jövőnek legjobb záloga, bármennyire is 20 százalék alá sülyesztenék a magyarságot egyes helyeken. Az eddigi közlésekből is már bizonyos, hogy a magyarság abszolút számokban nem vesztett. Ezt különben már a népszámlálás előtt is tudták a soviniszta körök, mert ha a magyarság kihalóban volna, akkor nem kellett volna azokhoz az eszközökhöz folyamod- niok, amelyekkel igyekeztek a magyarság számát apasztani, hanem megelégedtek volna a népszámlálásnak azokon az ex-akt tudományos alapokon való keresztülvitelével, amelyeket a magyarok az 1927-ben Alexandriában megtartott nemzetközi statisztikai konferencián a többi nemzeteknek ajánlottak s amely magyar indítványt az összes többi nem-í zetek kiküldöttjei, köztük a csehszlovákok is, elfogadták, de amihez a mindenható bürokrácia idehaza nem járult hozzá. Nem is olyan szégyen a magyarsághoz tartozni s azt nyiltan be is vallani. Csak tekintsünk szét a világban, nem i? csupán Európában. A művészetben, az irodalomban, a tudományban, sőt a sportban is a magyarság világhírnévre tett szert és az egész világon sokan vannak legfelül a szellemi vezetésben is, aránylag sokkal nagyobb arányban, mint más nemzetek hozzátartozói. Ezt a szűk látókörüek sokszor elfelejtik, nekünk legelső kötelességünk erre figyelmeztetni. Kramár többet ért el a német lícsian, mint a szlovák cselsiiifikolc a szláv Prágában — írja a szlovák centralistáktól'a szlovák néppirl Iipla Prága, december 30. A Slovák igen érdekes tanulságokat von le a most ünnepelt hetvenéves Kramár régi „pozitivista" politikájának és a szlovák centralisták mostani működésének egybevetéséből. Idézi a Národni Listy Kramárt méltató cikkét, amelyben Kramár lapja a következőket irta: „Hogy a nemzet végrehajtotta a forradalmat és minden megrázkódtatás és zavarok nélkül rögtön a saját kezébe tudta venni a kormányzást, ezt éppen Kramár dr. pozitív politikájának köszönhetjük, amely lehetővé tette Ausztriában a mi cseh hivatalnok-intelligenciánknak az állami kormányzat minden ágába való behatolást, hogy aztán az államfordulat napján az uj önuálló államban rögtön érvényesíthesse a maga gazdag tapasztalatait, tudását és szakismeretét." — Vessük most egybe ezzel a szlovák kormánypártok pozitív politikájának tizenkét esztendős eredményeit —- folytatja a Slovák. — Ezek a pártok a néppárt ellen mindig azzal operáltak, hogy amig mi csak kiabálunk, addig ők dolgoznak, szóval aktivista, pozitivista pártoknak kiáltották ki magukat. És mit látóink most tizenkét esztendő elmúltával? A prágai központi hivatalokban van összesen 16, mondd tizenhat szlovák, közülük alig három vezetőállásban. Ma olyan a helyzet, hogy egy-egy eddigi szlovák miniszterre a központi hivatalokban még csak egy-egy hivatalnok sem esik. S ami a legtragikusabb a dologban: amikor a szlovák néppárti miniszterek ezen változtatni akartak, éppen a szlovák csehszlovákok voltak azok, akik ezért megtámadták őket és a vezető személyek megbizhata11 anságáró 1 „adatokat" szállítottak. A szlovák csehszovákok a maguk pozitív politikájukkal tizenkét esztendő alatt odáig jutottak, hogy ma a megsemmisült iparon, az óriási méretű munkanélküliséget és az általuk jogtalanul kom- promitált szlovák intelligencián kívül semmi sem tanúskodik arról, hogy ők dolgoztak". csízt vsz A legerősebb jód-brőm források gyógyvize. Kérje a csisi víz használati utasítását. Csixtordő. És ez a munka destruktív volt, káros a népre. Ezért szívből kacagni lehet azokon a törekvéseken, amikor a szlovák csehszlovákok egyedül a kormánypártokból úgynevezett szlovák blokkot akarnak létrehozni. Tisztára képtelenség és nem más, .mint a mameluk- ság védelme. Aki tizenkét esztendőn át csak becsmérelte a szlovák egyéniségeket, aki tizenkét évig szótlanul tűrte a sziovenszkói ipar lebontását, sőt még indokokat keresett a centralista Prága eme munkájának szépítésére, aki tizenkét év óta azért kapta a cseh garasokat, hogy hallgasson: az a lelke mélyén nem lehet meggyőződve afelől, hogy a saját erejéből segíthet Szlovenszkón. Csak ilyen körülmények között születhetett meg Stofánek elniefutalása a „képességekkel bíró egyéniségekről" és azok erkölcsi és szellemi erejéről. Stefánek miniszter ur — kiált fel a Slovák — Ön reprezentánsa a pozitív politikának s mit tud felmutatni eddig? Miben. jutott kifejezésre az ön jószándéka és írni n ka képessége ? Hasonlítsa csak össze Kramár munkájának eredményét, amelyet Kramár a germán Becsben ért el pozitivizmusává!!, azokkal a sikerekkel melyeket önök szláv létükre a szláv Prágában értek el és sírva kell fakadnia tizenkét esztendős ténykedésének soványságán, és azon az együgyüségen, mellyel a szlovák csehszlovákok Prágát meg akarták győzni a maguk pozitivizmusáról. Ha Kramár pozitív politikája csak annyit ért volna cl Becsben, mint az önöké Prágában, ma nem találkoznék olyan cseh. aki kedvezőon nyilatkozna KramárrótiL Szlovenszkóra nézve tragédia, hogy eme haszonkereső és dicsőségvágyó alkalmatlan egyének gárdája most társulatot akar alapítani, hogy az számukra a döntő szót biztosítsa a szlovák politikában. Szerencsére a népnek még megvan a maga józan Ítélete és ahogy ina a csehek elismeréssel szólnak Kramár pozitív jk)1íIlkájának eredményéről, a szlovákok Ugyanígy elitélik azt a társaságot, amely visszaél a pozitivizmussal és n nemzet akíiv eiöit a nemzet nyomorba döntésére használják fel. VISSZA A HÁBORÚBÓL Fordifotfe: Szabó Lőrinc Erich Mária Remarque regénye (Copyright by U. Feature Syndlcate and by Prágai Megvár Hírlap. — Utánnyomás ki vonatosain is tilos.) (12) — Semmit se szólok hozzá, — láttam én már halott lovaskapitányokat is. Tovább mesélik, mi minden történt a legutolsó szabadságom óta. Hallgatom a szavaikat, de a gondolataim csakhamar másfelé kószálnak. Lehet, hogy régebben mindez talán jelentett számomra valamit, — de ma tulajdonképpen mit is tartozik rám? Felállók és kinézek az ablakon. Lent néhány alsónadrág csüng a szántókötélen. Szürkén és lustán repdesnek az alkonyaiban a ruhadarabok. A bizonytalan és homályos foltok lobognak, — és hirtelen egy távoli és árnyszerü kép emelkedik föl mögöttük: libegő fehér ruhák, magányos szájharmonika az estében, szürkületi előnyomulás, — és sok halott néger, fakó, kék köpenyekben, felszakadt ajkakkal és véres szemekkel, — gáz... A kép egy pillanatra egészen tiszta, aztán inogni kezd és eltűnik, átlobognak rajta az alsónadrágok, megint itt van a mosoda, é3 hátam me- gett ismét érzem a szobát, a szüléimét, a meleget és biztonságot. Elmúlt — gondolom megkünnyebülve és elfordulok. De valami nyugtalanság megmarad és egyre nő. Máris vágyom a baj társaimhoz, noha csak az imént váltam el tőlük. Szeretnék felállni és hozzájuk szaladni; mert még nem tudom elképzelni, hogy ezentúl örökre a családban maradjak, még az az érzésem, hogy holnap, holnapután, valamikor megint masírozni fogunk, vállvetve, káromkodva, engedői mersen, de szorosan Összebújva. Lopva az órára pillantok. Mindössze két órája vagyok itthon, de úgy érzem, mintha két hét lelt volna el, mióta Wiilyl, ée Lúd* wigot nem láttam. Végül felállók és behozom a köpenyemet a folyosóról. — Nem maradsz velünk ma estére? — kérdezi anyám. — Még be kell mennem a kaszárnyába — hazudom, mert nem akarom megmondani neki az igazat. Kik isér a lépcsőházba. — Várj csak, — mondja — sötét, van, lámpát hozok... Tudja Isten, azon a néhány lépcsőfokon igy is leugorhatnék; — hány tölcséren, hány sötét futóárkon kellett nehéz tűzben átvergődnöm; — de türelmesen várok, mig anyám nem jön. a lámpával. Megvilágítja az utamat, és én úgy érzem, mintha simogatna a sötétben. Barázdás kis arcára arany árnyékot vet a lámpaernyő, — Vigyázz, Ernst, bajod ne essék — kiált még utánam. Megállók. — Ugyan mi bajom eshetne itt, itthon, békében, anyám? — mosolygok csodálkozva. És egyszerre csodálatos meghatottság fog el, amely már csaknem fájdalom. Hát nem is tört.ént semmi? Gyerek vagyok újra, akinek világítani kell a lépcsőn? Akinek baja eshet az uccán? Hát minden más csak kisértet volt és álom? De a lámpafényt villogó reflexbe fogja a derékszíjam csatija. Nem vagyok gyerek, egyenruhát hordok. Gyorsan leugrom, hármasával véve a lépcsőfokokat, fel rántom a kaput, és alig várom, hogy a bajtársaimhoz érjek. ♦ Elsőnek Albert Trosalcét látogatom meg. Ai anyja kisirt szemmel fogad, de ez már hozzátartozik a mai naphoz és nem jelent semmi rosszat. De Albert sem a régi, igazán vidámabb lehetne. A bátyja az asztalnál ül. Már egy örökkévalóság óta nem láttam és csak annyit tudok, hogy sokáig feküdt kórházban. Meghízott, az arca szép piros. — Jőnapot, Hans, meggyógyultál? — mondom jókedvűen. — Na, hogy vagy, hogy vagy? Két lábon, hát minden rendben, mi? Valami érthetetlent morog. Trosske anyja felzokog és kimegy. Albert int a szemével. Csodálkozva nézek körül. Aztán észrevoszom, hogy Hans székéhez mankó Lárnaszkodik. — Még mindig gyengélkedsz? — kérdezem. — Már nem, — mondja — a múlt héten kiengedlek a kórházból. A mankói után nyúl, rájuk ereszkedik és két ugrással a kályhához lendül. Mind a kél lábafeje hiányzik. A jobblába vas mütagban végződik, a bal miilábán már cipő is van. Elpirulok szégyenkezésemben, hogy olyan bután fecsegtem. — Nem tudtam, Hans, — mentegetőzöm. Bólint. A lábai lefagytak a Kárpátokban, aztán üszkösödés következett és végül le kellett vágni. — Hálaistennek, csak a lábafeje, — Tross- kéné párnát hozott és a vastalpak alá tolja. — Nem baj, drága fiam, fogsz te még szaladni! Melléje ül és a kezeit simogatja. ~- Hogyne, — mondom, hogy mondjak valamit. — A lábszárad legalább megmaradt. — Elég nekem ennyi is, — felel Hans. Cigarettát adok neld. Mit tegyen az ember? Ilyen pillanatban minden durvasággá változik, akármilyen jószándék vezet is bennünket. Beszélgetünk ugyan, kínosan és akadozva, de amikor egyikünk feláll, Albert vagy én, és ide-oda. megy, észrevesszük, hogy Hans a lábunkra néz, sötét és gyötrődő tekintettel és hogy anyjának a szemei ugyanarra keresgélnek, — mindig csak a lábak felé — föl és alá — nektek van lábatok — nekem nincs.. Egyelőre bizonyára nem bir egyébre gondolni — és az anyja csaik vele törődik, Nem látja, hogy emiatt meg Albert szenved. Nem lehet ezt sokáig kibírni. — Albert, még be kell menDÜnk a kaszárnyába — mondom, hogy ezzel az ürüggyel velem jöhessen. — Menjünk —■ mondja gyorsan. Odakint fellélegzünk. Az este puhán tükröződik a nedves kövezeten. Lámpák lobog* nak a szélben. Albert mereven néz maga elé. — Hiszen én nem tehetek róla, — kezdi — de ha ott ülök köztük és látom őt meg az anyámat, akkor végül már úgy érzem, hegy bűnös vagyok és,szégyellem magamat, amiért még megvan a két lábam. Szívesen levágatnám az egyiket, ha segítenék vele valamit, — dobbant a lábával és a rendjeleit rángatja — milyen sértő gunv ez a vacak azzal szemben... az ember szeretné kiokádni az életét., hányingert kap a tulajdon egészségétől... olyan aljasnak érzi magát, csak azért, mert épkézláb maradt! Ha legalább egy karlövésem volna, mint Ludwignak, akkor nem óll- nék ott olyan vérlázitóan ... Próbálom vigasztalni. De ő félre néz. Nem lehet meggyőzni, akármit mondok is. De legalább én könnyűek vele magamon. Hiszen a vigasztalással mindig igy vagyunk. W'íllyhez megyünk. Szörnyű dulás a szobában. Az ágy szélszedve, a falnál áll. Meg kell toldani, mert Willy a katonaságnál úgy megnőtt, hogy már nem fér el benne. Deszkák, kalapácsok és fűrészek hevernek szanaszét. Az egyik széken hatalmas tál burgonyasaláta ragyog. Homeyerné Willy borjúja előtt térdel és benne kaparász. Willy maga sehol sincs, öt perc múlva nagy diadal ordítás jelzi az érkezését. — Ezt nevezem aztán szerencsének. Remek fazék-aspiráns! Ma este tyukvagdalékof eszünk! A kezében zászlóként lenget egy hagy kakast. Az aranyzöld farktollak tündökölnek, a taréj biborpirosan világit, a csőr hegyén néhány vércsöpp csüng. Alaposan jóllaktam ugyan, de most összefut a számban a nyál.
